Álruhás kiskirályok trón nélkül – veszélyes mintázat reformált körökben
Az ismeret hatalom. Ez tény. De ugyanígy tény az is, hogy a bűn gyökere elsősorban a hatalom és a dicsőségvágy. Éppen ezért a teológia és különösen a reformált teológia gazdag és mély ismeretrendszere kísértést jelenthet azok számára, akik elsajátítják, magukénak tudják. Kicsit olyan ez, mint valamiféle megszentelt, „keresztyén gnoszticizmus”.
Nem véletlen, hogy nem reformált körökben az az általános felfogás a kálvinistákról, hogy gőgösek, büszkék, és megvetik azokat, akik nem vallják az öt pontot. Mintha elérték volna az ismeret magasabb szintjét, ahova mások önhibájukból vagy a büszkeségük miatt képtelenek eljutni. De ez ellentmondás. Sőt magával a kálvinizmussal is ellentétes. Csak az érintettek nem így látják. Az ismeret bizony felfuvalkodottá tesz (1Kor 8,1), mivel az ismeret hatalom.
A reformált teológia pont azért gyönyörű, mert teljes mértékben az Isten szuverén dicsőségét tárja elénk. Egyedül az ő érdeme a kiválasztás, a megváltás, az elhívás, a hit és az üdvösség. Ezért minden, amit megismertünk belőle, az ő szuverén kegyelme. Mire olyan büszke mégis a „reformált teológus”, aki szent küldetésének éli meg, hogy mindenkit reformált hitre térítsen, s ezért kész akár órákon át arrogánsan vitatkozni, sőt mártírhalált is halni mint a hit megalkuvást nem ismerő bajnoka? Meggyőződésem, hogy az a reformált „testvér,” akit arrogancia, dicsőségvágy, vitatkozó és megosztó lelkület jellemez, valójában nem ismerte meg az Istent, akinek a dicsőségét a reformált teológia megkíséreli kiábrázolni. Mert ő ezt a dicsőséges teológiai rendszert igazából csak a saját dicsősége építésére sajátította el. Ha valóban megismerte volna azt, akiről ez a teológia szól, ő lenne a legszelídebb, legalázatosabb, a kegyelemmel teljes teológus, aki a legkisebbként a legdicsőségesebb, szuverén Istenre mutat.
Sajnos egyre gyakrabban találkozom olyan lelkes reformált teológus jelöltekkel az egyházban, akik elsőre ígéretesnek tűnnek, de egy idő után zavaróan hangosak, nyomulók, arrogánsak, megosztók. A szavak szintjén folyamatosan az Isten dicsőségéről beszélnek, de a valóságban mégis minden róluk szól. Mindenáron követőket, rajongókat akarnak. Gyakran a legmegosztóbb teológiai kérdések kapcsán vallják, hogy ők megtalálták a megfejtést, amelyre évszázadok óta nem jutottak el a legelismertebb teológusok sem. Karizmával, meggyőzően érvelnek, így hamar a figyelem középpontjába kerülnek.
De nem minden az ismeret. Gyakran hangosan, eltúlzott, érzelmes és hiperbolikus stílusban hízelegnek. Sokáig az ember gyanútlanul azt gondolja, hogy ők ilyenek, így szeretnek. Mégis, egy idő után nyugtalanító, „fals” érzet lesz úrrá rajta és nem tud a helyzettel igazán mit kezdeni. Később rájön, hogy a háttérben valójában ez is része a stratégiának: magukhoz akarnak láncolni. Ők a jelenkor Diotrefészei (vö. 3Ján 1,9), illetve azok a férfiak, akikkel kapcsolatban Pál is intette az efezusi véneket (ApCsel 20,30). Ezek az emberek lassan, kifinomult módszerekkel, álcázva dolgoznak azokban a gyülekezetekben, ahol teret kapnak, illetve ahova sikerül befészkelniük magukat. Itt előbb-utóbb összetűzésbe kerülnek a vezetőséggel, és megosztják a gyülekezetet. Az ilyen emberek képesek gyülekezeteket szétszedni (Tit 3,10–11), óriási rombolást hagyva maguk után. Mert az ismeret hatalom, és erőteljes eszköz lehet a személyes megdicsőülésben. A legfélelmetesebb az egészben pedig, hogy teljesen vakok rá, hiszen ők is csak eszközök egy náluk erősebb hatalom kezében.
Mi ne legyünk vakok! Legyünk éberek, és ne legyünk naivak. A probléma és a veszély nem múlt el az 1. századdal. Ma is közöttünk él, sőt közülünk támad (ApCsel 20,30).
Végezetül hadd idézzem Michael Foster rövid bejegyzését a témában, aki hasonlóan figyelmeztet:
*
Létezik egy embertípus, aki gyakran felbukkan reformált körökben. Még nem jöttem rá, hogy miért pont ott jelenik meg, de így van. Egy barátom egyszer „álruhás királynak” nevezte őket – ez a név tökéletesen illik rájuk.
Az álruhás király meg van győződve arról, hogy neki kellene lennie a vezetőnek, hiszen minden adottsága megvan hozzá. Meggyőződése, hogy nem méltányolják a benne rejlő nagyságot. Az a probléma, hogy ez a nagyság általában nem tükröződik az életén. Kevés valódi eredményt tud felmutatni vezetőként, különösen a saját háza táján kívül. De biztos abban, hogy ha az emberek nem néznének át rajta, vagy nem akadályoznák, akkor félelmetesen jó vezető lenne. Mivel valamilyen módon mindenáron jelezni akarja ezt a rejtett tehetségét, általában két út áll előtte: a spiritualitás vagy a teológiai.
A spirituális nagy hangsúlyt fektet a belső életére: az imádságaira, a terheire, az alázatosságára és a különleges képességeire. De a nagyságának a bizonyítéka mindig láthatatlan és ellenőrizhetetlen. Ugyanakkor biztosra veheted, hogy hamar megtalálja a módját, hogy valahogyan mielőbb kifejezésre juttassa.
A teológiai a homályos, az ellentmondásos vagy a hipertechnikai dolgokra összpontosít. Olyan összefüggéseket fedez fel, amelyeket eddig még senki más nem vett észre; olyan határokat húz, amelyeket mások még soha; és radikálisabbnak, hűségesebbnek mutatja magát, mint azok, akik a tényleges felelősséget hordozzák. Általában napjaink azon aktuális kérdéseivel foglalkozik, amelyeket kevesen érzékelnek. De akár így, akár úgy, ezeknek vajmi kevés köze van az élet kiérlelt gyümölcseihez.
Mivel nincs trónja, gyakran a trón mögött áll. Az álruhás király odaszegődik egy látható emberhez: egy lelkészhez, egy erős vezetőhöz, netán egy növekvő vállalkozáshoz, majd fennhangon dicséri, dicsőíti őt, és a szószólójává válik. Szinte mint a hype man a rapperek mellett. Mint LeFou a Szépség és a szörnyetegből.
Nem kenyere a hűség – a hatalomhoz való közelségre koncentrál. Hiszi, hogy az erő az út az elismertséghez. Hűsége addig tart, amíg megerősítést nyer. Amikor nem, ellened fordul – a támogatás gyanakvássá válik, a dicséret ítéletté, személyes csalódása általános érvényűvé. Ahelyett, hogy beismerné tapasztalatlanságát, áldozatként tüntetni fel magát. Végül azt állítja, hogy minden lelkész hataloméhes nárcisztikus, aki a belső bizonytalansága miatt mindent a hatalmát fenyegető veszélynek lát.
Létezik ilyen ember. És megkeseredett LeFou is. Sőt elég gyakran látni ilyet reformált gyülekezetekben, ezért érdemes beszélni róla.
Forrás: Michael Foster: This one is for pastors and leaders, and this is…
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
