Egy megrendült szív csapongó gondolatai – Charlie Kirk halála kapcsán
Ma reggel azon vacilláltam, hogy írjak-e, és ha írok, akkor mit írjak egyáltalán egy ilyen hosszú és megterhelő hét után, amikor egy ilyen kimondhatatlan gonoszság és igazságtalanság történt. Ha elszabadulnak az érzelmek, mindig fennáll annak a kockázata, hogy olyasmit mondok, ami érzéketlennek vagy elhamarkodottnak tűnik. Ezért most azt kérem olvasóimtól, hogy ha megosztom velük gondolataimat, legyenek irgalmasak hozzám, mivel lehetséges, hogy a bennem lévő gondolatok leírva is csapongónak tűnnek.
A hét a Charlotte-ból érkező hírekkel kezdődött, majd az Iryna Zarutska fiatal ukrán menekültről készült sokkoló videóval folytatódott, akit egy mentálisan zavart férfi brutálisan megkéselt a vonaton – egy férfi, akinek nem kellett volna szabadlábon lennie. (Ha jól értem, a saját édesanyja adta fel a hatóságoknak.) Ha megnézzük az esetet megörökítő felvételt – egy fiatal lányt látunk rajta, aki csak néhány évvel idősebb a lányomnál; azt, ahogy összekuporodik a teste, mint egy kisgyermeknek, aki félelmében alig fogja fel, mi történik vele, mielőtt összeesik –, a borzalom és az igazságtalanság felkavarja az ember gyomrát. Egy olyan világban, ahol az ukránok egy szörnyeteg kezei által halnak meg, egy fiatal lány Amerikába menekül, ahol egy másik szörnyeteg kezei által kell meghalnia. A hét elején – tőlem nem megszokott módon – megosztottam egy olyan cikket a National Review-ból, amelynek a címe egy káromkodást tartalmazott, merthogy a charlotte-i hatóságok éles bírálata véleményem szerint igenis jogos volt. Meglepő módon az említett cikk egy olyan szerzőtől származik, aki bár nem hisz Istenben, mégis – amint látható – jobban érti a mindenkori kormányzat természetét és elsődleges célját – a gonosz visszatartását, megfékezését –, mint egyes, magukat keresztyénnek nevező kommentátorok.
Aztán jött egy még megdöbbentőbb hír: Charlie Kirk meggyilkolása. Harmincegy éves volt. Férj. Két drága gyermek édesapja. Egy férfi, aki arról volt ismert, hogy ellenséges terepre merészkedett, hogy érveljen az ügye mellett. Olykor meggyőzni akart, olykor provokálni, de mindig hajlandó volt arra, hogy belépjen a „ringbe”. A nyugati civilizáció végső soron ezen a hagyományon alapul: a görögök vitáztak a nyilvános piactéren, az egyetem pedig olyan helynek számított, ahol az eszméket ütköztetni lehetett egymással az igazság, a jó és a szép keresése során. Amikor Gavin Newsom, Kalifornia kormányzója idén podcastsorozatot indított, Charlie Kirköt választotta első vendégének. Most Kirköt a csúcson, a legszebb éveiben iktatták ki, minden bizonnyal egy olyasvalaki, aki ilyen szlogeneket ismételgetett: „Silence is violence” – „A hallgatás erőszak”, miközben puskával érkezett a nyílt vitafórumra. Ráadásul a baloldalon – az online térben – a sokak által tanúsított öröm vagy rideg közöny olyan sötétségről tanúskodik, amelyet nem lehet másnak, csak „démoninak” bélyegezni. Ahogy egy ausztrál barátom ma reggel fogalmazott: „Olyan embereket neveltünk és tápláltunk, akik mindent gyűlölnek, amit a Nyugat képvisel, miközben annak emlőin csüngenek.”
Egyesek szerint ez a hét újabb fordulópontot jelent: az ártatlanságunk elvesztését. Amerikaiként ezt éreztük a 9/11 után is. A gyerekeim nem ismerik az azt megelőző világot. Nem fogják megtudni, milyen volt kimenni csak úgy egy repülőtérre, átmenni a fémdetektoron, és a kapunál várni, hogy elbúcsúzzunk egy barátunktól vagy családtagunktól. Nem ismerik a régi világot, amikor még elképzelhetetlen volt, hogy valaki eltérítsen egy repülőgépet, és azt fegyverként használja. Ahogyan nem emlékeznek a Columbine-ban történt ámokfutás vagy a Sandy Hook-beli iskolai mészárlás előtti világra sem, amikor az oktatási intézményekben még csak tűzvédelmi oktatáson kellett részt venni, és legfeljebb tornádók elleni védekezésre készítettek fel. Eszünkbe nem jutott, hogy egyszer majd a lezárási protokollt gyakoroltatják, arra képezve ki a diákokat, hogyan cselekedjenek, ha az iskolában fegyveres támadásra kerül sor.
A lányom – aki épp most zárja le a középiskolai tanulmányait – úgy jött haza tegnap, hogy már látta azt a videót, amelyen Charlie Kirköt nyakon lövik. Az egyik barátja mutatta meg neki. Alig néhány nappal korábban látta azt a felvételt, amelyen Iryna Zarutskát megkéselik. Belesajdul a szívem a gondolatba, hogy a gyermekem csak ezen a héten két ember fényes nappal való kivégzését is látta. Jövel, Uram, Jézus! Ennek nem kellene így lennie.
Nem tudom, mihez kezdhetnék ilyen időkben – ezekben a hetekben – a napi imádságok nélkül. Naponta háromszor imádkozni, belélegezni és kilélegezni a Szentírást – ez az egyetlen módja annak, hogy megőrizzem a nyugalmamat. Imádságaimban Jósáfát kiáltásával viszem hazánkat az Úr elé: „…nem tudjuk, hogy mit tegyünk. Csak rád tekintünk!” (2Krón 20,12)
Imádkozom, hogy az egyház só és fény tudjon lenni, a jó előmozdítója, az igazságosság védelmezője. Imádkozom, hogy azok, akik nem mindig értenek egyet, de Krisztusban testvérei egymásnak, megtanulják szeretni egymást, és ne gyűlölködjenek. Imádkozom a zsoltárokat, igen, a panaszzsoltárokat – de az átokzsoltárokat is. Ezek azok az imák, amelyek arra kérik Istent, hogy zárja be a hazugok száját, és hiúsítsa meg azoknak a tervét, akik „ólálkodnak az ártatlanra”, serkenjen fel, ébredjen, és tegyen igazságot. Habár Jézus azt mondta nekünk, hogy szeressük ellenségeinket, és imádkozzunk azokért, akik üldöznek minket, soha nem riadt vissza attól, hogy ítéletet mondó zsoltárokat imádkozzon. Az apostolok sem. A bosszút Istenre bízni hitből fakadó cselekedet. Ha a kormányzatokat arra buzdítjuk, hogy tartsa féken, tartóztassa fel a gonoszt, az nem más, mint a szeretet cselekedete a felebarátunk irányában.
E napokban nemcsak a gyász lehet helyénvaló, hanem bizony a harag is. Ezért imádkozunk a Szentlélek segítségéért, hogy követni tudjuk azt, amire Pál apostol figyelmeztet: haragudhatunk ugyan, de ne vétkezzünk (Ef 4,26)! Mi Isten tulajdonba vett népe vagyunk, akiket az ő Fiának drága vérén váltott meg és a Szentlélek hatalmával ruházott fel. Imádságainkban is fel kell lépnünk azok ellen, akik az ártatlanokra támadnak. Vigasztalnunk és támogatnunk kell az árvákat és az özvegyeket, akiket most elsősorban Charlie Kirk gyászoló családja testesít meg. Az idők gonoszak, de Istent nem kell nélkülöznünk. Amíg Krisztus vissza nem tér, imádkozunk, siránkozunk, szembeszállunk a sötétséggel, kiállunk az igazságosság mellett, fellépünk a gonoszság ellen – bármilyen formában öltsön is testet –, és tanúskodunk a megrendíthetetlen királyságról.
- Forrás: https://www.thegospelcoalition.org/blogs/trevin-wax/scattered-thoughts-from-a-heavy-heart/
- Szerző: Travin Wax (evangéliumi teológus, a Cedarville Egyetem vendégprofesszora, korábban Romániában misszionáriusként dolgozott. Wax rendszeresen publikál a The Gospel Coalition, a The Washington Post, a World és a Christianity Today című lapok különböző felületein. A Wheaton College-ban misszióval és pásztarációval kapcsolatos kurzusokat tartott, az Oxfordi Egyetemen pedig a keresztyénség és a kultúra kapcsolatáról tartott előadásokat).
Fordította: Márkus Tamás András, református lelkész
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Nagyon remélem, hogy sokan olvassuk (reformátusok) az itt megjelenő, tisztánlátást segítő írásokat. Hálával és köszönettel tartozom Istennek és Önöknek e lehetőségért.
Az utóbbi napok megrendítő eseményei egyházunkat is imára buzdítja – csendben, imaközösségekben „belső szobákban”, attól tartva, hogy a hangját hallatva, azonnal kormánypártisággal vádolnák egyházunkat.
A békesség Istene legyen mi velünk.
Ibolya
Kedves Ibolya!
Úgy legyen! Köszönjük a visszajelzést!
Áldást, békességet,
Tamás