„Én nem mennék ki, de fontos, hogy csinálhassák” – demokráciaféltő lelkészek szirénhangjai

Az utóbbi hónapokban valósággal elárasztották az internetes médiumokat különféle keresztyén megmondóemberek politikai vonatkozású okoskodásai. Annál is nagyobb a szégyen, mivel ezek az illetők felszentelt lelkészek, ennek ellenére a bibliaitól eltérő értékrendet képviselnek. Lassan már keresztyénnek sem nevezhetők.

Hirtelen dühbe gurultak, színre léptek, és prófétapózban dörgedelmesen szónokolnak a nemzeti kurzus ellen. Hol voltak eddig? – kérdezhetnénk. Erről fogalmunk sincs, ugyanis akárhol is tartózkodtak, akármit is csináltak, nem érezték szükségét a politizálásnak. Bizonyára el voltak foglalva a maguk fontos gyülekezeti belügyeivel. Eddig a világi kérdések nem bírtak számukra relevanciával, legfeljebb prédikációk alkalmával utaltak rájuk zárt ajtók mögött. Ugyebár – ahogy hangsúlyozni szokták – a világi ügyek és a politizálás nem keresztyénhez illő dolgok. Az sem számított, hogy Magyarországot 2010 előtt szinte teljesen kiárusították, 2010 után pedig folyamatosan rengeteg külföldi támadással kellett szembenéznie. Ez azonban semmiféle reakciót nem váltott ki szentséges prókátorainkból. Amikor a migráció kapcsán a baloldali progresszív, ateista sajtó az Úr Jézus könyörületével próbált hamisan érvelni a nyitott határok mellett, ők némák maradtak, nem védték a magyar álláspontot (annak ellenére, hogy az Ószövetség nem ismeri el a nyitott határok rendszerét). Érdemes végigvenni, hogy ez milyen következményekkel járt, többek között hány ember életébe került az őshonos lakosság vonatkozásában Nyugat-Európában. Legjobb esetben is csak hallgattak.

Bezzeg most! Most károgásba és vészmadárkodásba kezdenek, hogy oda a demokrácia. Lassan elveszik minden szabadságunkat! Hirtelen ránk szakad az orwelli totalitarizmus, ha még nem tette volna! A gyülekezési törvény módosítása – annak a gyermekvédelmi törvénnyel való harmonizálása – diktatúrába fog taszítani minket!

Mit is művelnek tulajdonképpen ezek az emberek – „lelkészek”? Kikelnek magukból, mert a jelenlegi rendszer a döntéshozatal szintjén kiáll a család szentsége és integritása mellett, és ellene szegül a gyermekek agymosásának. Ellenáll az agymosó transzpropagandának. Megtiltja a deviáns, nárcisztikus, öncélú tobzódást, amelyet a jó ízlés határait sértve (és a bibliai fogalomrendszer tekintetében igencsak vészjóslóan) Pride-nak neveznek. Gátat szab olyan társadalombomlasztó tevékenységeknek, melyeket egyenesen sátáninak kell neveznünk.

De miért fáj ez nekik, míg korábban érzéketlenek, immunisak voltak az ország és az egyház bajaira? Amit féltenek, az állítólag az úgynevezett „demokrácia” és annak szűkülése. Ez már eleve felfoghatatlan, hogy miért vannak ennyire oda magáért a demokráciáért (amelyre egyébként nem létezik egzakt, egységes definíció).

A Bibliában nem olvasunk semmiféle demokratikus rendszerről. Az Ószövetségben szinte kizárólag a monarchikus berendezkedésre találunk példát. Mózes idejében arisztokratikus rendszer volt (kinevezett megbízottakkal), míg később teokratikus, amikor a léviták felügyelték a közrendet. Őket követték a bírák, majd újra az arisztokratikus berendezkedés. A királyság kora ugyebár monarchia (Saul, Dávid, Salamon). Ezután Izrael megszállás alá kerül, elveszíti függetlenségét, de a megszálló asszír és perzsa uralkodók (Nebukadneccar asszír király, Círus perzsa király) uralkodási formája egyértelműen jóváhagyást nyer a szentíró által. Ha már itt tartunk, szellemesen megjegyzem, hogy az egyiptomi fáraó is monarchának számít, márpedig abban a rendszerben József pátriárka mint egyiptomi főember vállalt szerepet. Emiatt pedig nemhogy elmarasztalást nem kapott, hanem ő mentette meg egész népét az éhínségtől.

És akkor hozzuk be a képbe az Újszövetséget is, hogy demokrata lelkészeink még inkább elszörnyedjenek: az Újszövetség idején nem egyszerűen a monarchia a háttérrendszer, hanem az abszolút monarchia (avagy principátus, nevezzük, ahogy akarjuk). A római szenátus nem rendelkezett többé tényleges hatalommal, néptribunusokról meg már rég nem volt szó.

Eddig úgy tűnik, hogy a Biblia és a demokratikus rendszerek viszonya zéró. De honnan ered akkor ez a mániákus demokráciafétis? Akármit is jelentsen maga a fogalom ­– mert gumiszó –, többfajta demokrácia létezhet. Úgy tűnik, ezek az alakok a szabadságjogokat féltik, meg azt, hogy nehogy visszakerüljünk valamiféle diktatúrába (mint Kádár János alatt, ugye?). Sajnos ha megnézzük, hogy milyen kérdéskör okán hepciáskodnak, azt látjuk, hogy az nem más, mint a Pride betiltása (valójában a jelenlegi formáját illető korlátozása). Ilyen értelemben az ördög szabadságjogait féltik, és azok mellett kardoskodnak. Ez alsó hangon is botrányos az egyházon belül. Sátáni, bibliaellenes és családellenes jogsértéseket siratnak, amikor fennhangon óbégatnak.

Tudnunk kell ugyanis, hogy Magyarországon a különféle kisebbségek ellen nincsen elnyomás életbe léptetve. Magyarország jelenlegi miniszterelnöke a kilencvenes évek környékén azért is küzdött, hogy ne járjon börtön a homoszexuális cselekményekért, merthogy a Kádár-rendszerben még az járt. Továbbá bármilyen nemű ember törvényesen együtt élhet (természetesen házasságon kívül) egy másikkal. Ahhoz is mindenkinek joga van, hogy átalakíttassa a nemét, feltéve, hogy felnőtt emberről van szó, az ugyanis egy nagyjából visszafordíthatatlan eljárás, amely maradandó változást okoz a személy egész hátralévő életére nézve.

Tehát nem beszélhetünk tényleges jogfosztásról vagy a szabadságjogok elvételéről. Ami a Pride kapcsán felmerül, az nem más, mint a „botrányokozás joga”, mégpedig a „normális” emberek és a hagyományos családok tekintetében (mintha volna nem „hagyományos család”, amely ugye nincs, de értjük, mire gondolok). Ha így értelmezzük, annál borzalmasabb az egész: bizonyos keresztyén színben tetszelgő lelkészek és gyülekezeti figurák azért cirkuszolnak, mert a kormányzat betiltja a közterületen történő bűnös botrányokozást, amely nemcsak a családot mint egységet rongálja, hanem magukat a családtagokat is: főként a kisgyerekeket tömi a bibliai erkölcsi értékrenddel szembemenő, ostoba érzékenyítéssel.

Ismétlem, ezzel semelyik kisebbségi vagy többségi csoport jogain nem esik csorba, hiszen az egyedi magántevékenységet nem tiltja az alkotmány, hanem egyedül a keresztyénekkel szembeni provokációnak vet véget. Annak, hogy a keresztyén és a római stb. vallású emberek, családok hagyományos értékrendjébe belerúghassanak. Hogy velünk, keresztyénekkel ne lehessen feltörölni a padlót. Hogy a keresztyén családokban felnövekvő gyermekek legalább azzal a fajta biztonsággal rendelkezzenek, hogy fényes nappal ne fussanak bele az utcán alulöltözött, ízléstelenül viselkedő emberek csoportjába, egy egyenesen visszatetsző, megbotránkoztató és szeméremsértő jelenetekkel tarkított karneváli performanszba. Vagy hogy ne kelljen azzal küzdeniük, hogy – ez ugyan nálunk egyelőre nem aktuális, de vannak országok, ahol már az állami oktatásba integrált jelenség – mi a szerepe az osztályfőnöki órára meghívott, kisgyermekek között táncoló, meséket olvasó drag queeneknek.

Ezeknek a keresztyéneknek, úgy látszik, ez nem tetszik. Ők éppen hogy ezt akarják. Közben kenetteljes, álszent megjegyzéseket tesznek, miszerint személy szerint ők ezzel – önmagában – nem értenek egyet, nem vennének részt rajta, ők nem vinnék ki rá a gyerekeiket. Mint valami szentek, ők csak felszólalnak a másik, bibliaellenes érdekeket védő oldal érdekében.

E cikk írója nem hisz nekik. Úgy vélem, nekik az tetszik, ha szélsőséges liberálisok még botrányt is okozhatnak, mert akkor őket „jó és kedves keresztyénnek” fogják tartani. Egy adag fejsimogatásért eladják a lelküket. Úgy vélem egyébként, hogy sokan egyetértenek velük, mert szerintük csakis az egyházra vonatkoznak a szabályok, a világi személyekre nem. Értjük ezt? Valamiféle torz és karikírozott lutheránus két királyság elmélet él a fejükben, de az se pontosan, hiszen még az államnak is szüksége van a bibliai keresztyén elveken alapuló rendre – ez alapján kellene, hogy törvényeket hozzon. Egyébként nem vagyok biztos benne, hogy ezek a hipertoleráns lelkészek nem vinnék ki a gyerekeiket a Pride-ra. Torz világszemléletükből fakadóan talán még ezt is megtennék. Kivinnék a gyerekeiket, abban bízva, hogy a Szentlélek majd megóvja őket a káros behatásoktól. Vagy abból a célból, hogy a gyerek eldönthesse, tetszik-e neki a látvány. Igazán kár ezekért az álszent mentegetőzésekért, egyszerűbb lenne őszintén lenyilatkozni, hogy ők már nem azonosulnak teljes mértékben a bibliai elvekkel, mert félig vagy teljesen elvilágiasodtak. Vagy érdekből – a világi kapcsolataik miatt –, vagy fokozatosan, magától változott meg a felfogásuk a sok tévénézés és a kevés bibliaolvasás eredményeképpen.

Itt el is engedhetném a fonalat, de sajnos rossz és téves történelmi példákat hoznak fel az ördögi felfogás és a botrány védelmezésére. Például olyan dolgok hangoznak el, hogy az Úr Jézus leülne hippiskedni és füvezni a Pride-on a résztvevőkkel, vagy megevangelizálná őket. Ez egy teljesen torz Jézus-kép! Aki így gondolkodik, az nem az Úr Jézus valódi, bibliai személyét tartja szem előtt. Aztán ott van az evangelizáció méltósága is. Pál apostol a görögök között nem úgy evangelizált, hogy elment közben ministránsnak az Artemisz-templomba! Aztán előkerül az is, hogy ők – mármint a szóban forgó lelkészek –, amikor felszólalnak a kisebbségek jogfosztásai ellen, akkor olyanok, mint a náciellenes német Hitvalló Egyház. Ez is egy nyakatekert érvelés, hiszen éppen a nyugat-európai liberális nemzetközi lobbi fosztja meg fokozatosan az egyházakat és a keresztyén családokat a keresztyén és emberi alapszabadságtól, szabadságjogoktól. Továbbá a bűnök büszke képviselőiért keresztyénként kiállni nem érték, nem dicséretes – mondom egyháziasabban, hogy mindenki értse: nem kedves az Úrnak! Az Úr Jézus nem méltatná, ha valaki a Sátánnak adna igazat vele szemben, teljesen mindegy, az illető milyen minőségben teszi. Igazából ez magától értetődő, de sajnos magyarázni kell azok előtt, akik demokráciafétisben szenvednek, és botrányos bűnök cégéres reklámozásáért küzdenek.

Ugyanennyire felháborító, amikor egyesek baptista szabadságharcosokra vagy éppenséggel independens felekezeti függetlenedési törekvésekre mernek hivatkozni, pusztán azért, mert ezek a csoportok kisebbségben voltak a református és lutheránus többségi társadalomban, és fokozatosan kellett kiharcolniuk maguknak az egyenrangúságot. (Egyébként olyan történelmi szituáció is volt, amikor többségi reformátusok éltek lutheránus dominancia alatt, és fordítva: lutheránusok kálvinista rendszerben.) Ezek a párhuzamok több sebből véreznek, mert hiába nem érvényesült az egyenlő mértékű vallásgyakorlás, az egész társadalom azért mégiscsak bibliai, családbarát szabályozások között élt. Példának okáért egy baptista családnak nem volt eget verő csapás református közegben élni, sőt kisebb kellemetlenséget okozott a felekezeti eltérés a liturgikus különbségek miatt. Továbbá bizonyos rövidebb korszakok tekintetében ellenpéldával is rendelkezünk: amikor a disszenterek voltak „nyeregben”, és az ő szabályaik szerint „muzsikált” a társadalom. Erre példa az independensuralom Amerikában a Massachusettsi Charta időszakában vagy a puritán vezetés Cromwell uralkodása alatt Angliában. Továbbá az összes disszenter és mainstream egyházi (angol, holland, német stb. területen) egyaránt elutasította a társadalomra fenyegetést jelentő római egyházat, és harcoltak a muzulmán seregek ellen, amikor a szükség úgy kívánta (pl. különféle tengeri hadjáratok során és a Szent Ligában a török időkben – köztük protestánsok is).

Tehát igazán sok akrobatikázás szükségeltetik ahhoz, hogy a konzervatív keresztyén korszakokból példát hozzunk a nyíltan istenellenes erkölcs- és természetfelfogás mellett való küzdelemre. Sőt inkább azt mondanám, hogy ez elmezavarodottság, dilettáns történészkedés, összezagyvált tényközlés. Azt javaslom azoknak, akik így érvelnek, hogy történelem szakos alapdimploma (BA) nélkül ne vigyék túlzásba a történelmi párhuzamokkal való bölcselkedést, főleg akkor ne, ha ezt liberális módon szeretnék tenni, mert zátonyra futott próbálkozás lesz belőle. (1500–1900 között a liberalizmus maximum gazdaságilag, míg a demokrácia legfőképp csak városok szintjén létezett, el lehet felejteni a „harcolunk a demokráciáért és a liberalizmusért” mentalitást.)

Olyat is olvastam, hogy valaki révületében azt nyilatkozta, hogy a nyitott demokrácia a legalkalmasabb rendszer. Nem vagyok benne biztos, hogy tudom, mit jelent a „nyitott”. A Buber-féle nyitott társadalmak koncepciója egyértelműen Ószövetség-ellenes, erre már utaltam röviden. Viszont magával azzal a kijelentéssel is van némi gond, miszerint „a demokrácia a legalkalmasabb”. Egyrészt melyik? Amelyik Nyugat-Európában van? Vagy amelyik Oroszországban (félig-meddig az is az)? Vagy amelyik Magyarországon? Azt ugye nem gondolhatjuk komolyan, hogy a „Brüsszel” által fémjelzett demokrácia lenne a legjobb keretrendszer. Sőt lassan lajstromot is vezethetünk a nyugat-európai keresztyénellenes atrocitásokról. Finnországban, Németországban keresztyén hitvallástételért perelnek, pénzbírságokat szabnak ki, amennyiben valaki nem polkorrekt. Skandináviában és Angliában arról hallani, hogy bibliai igék kiposztolásáért gyűlöletperbe fognak magánszemélyeket. Továbbá az EU bevándorlási hivatalában hátrány, ha keresztyénként jön valaki a Közel-Keletről, míg hallgatólagosan üdvözlik, ha az illető muszlim. Aki ezt a típusú demokráciát keresztyénként ideálisnak bélyegzi, annak valami komoly baj van a fejében, és számomra érdektelen ebből a szempontból, hogy az illető lelkész-e vagy anabaptista kántor.

A helyzet az, hogy a demokrácia mint olyan működhet normálisan is, de a demokrácia nem valamiféle bálványszerv, hanem adott történelmi keretek között kialakult, megvalósult és működő kormányzati forma. Mintegy százötven éve léteznek demokráciák, nincs ezzel probléma – ha és amennyiben nem alakítják át keresztyénellenes féldiktatúrává, mint Nyugaton (és nem, mint itt). A hazai demokrácia kereteivel e cikk írója szerint abszolúte semmi gond nincs, hacsaknem a politikai zavarkeltők uszításaiban.

Most, hogy idáig eljutottam, szükséges azt is megvizsgálni, hogy vajon mélyen, lélektani értelemben milyen motivációk rejtőzhetnek a liberális szekeret toló prófétákban. Azt gondolom, egyfelől mindenképpen a félelem, illetve óvatosság. Attól tartanak, hogy felborulhat, és minőségében rosszabbá válhat megszokott, mindennapi keresztyén életük, ha a közvélemény egyszerre keresztyénellenessé válik. Erre persze nincsen reális esély, de ők háromszorosan érzékenyek mindenfajta liberális propagandára és szélsőséges, modernista ismerőseik közérzet-változására – legyen az illető melegjogi aktivista vagy hobbitranszvesztita stb. Ez – főleg urbanizált környezetben, a fővárosban vagy a nagyvárosokban – könnyedén azt eredményezhetné, hogy az ige melletti kiállásuk miatt kérdőre vonják őket, és magyarázkodni kényszerülnek ismerőseik vagy random idegenek előtt. Ez pedig olyan számukra, mintha egy vödör jéghideg vízzel nyakon öntenék őket. Hiába buzgó magyarázók, prókátorok a közösségi médiában, kívülállóknak már nem mernék elmagyarázni, hogy nem történhet mindig minden úgy, ahogy az embernek tetszik, hanem olykor-olykor bizony a társadalmi és az erkölcsi szabályoknak kell engedelmeskedni.

De a féleleméremnek lehet egy másik oldala is: némelyek közülük teljesen pánikba esnek, és már-már neurotikus módon elmerülnek abbéli meggyőződésükben, hogy a keresztyéneknek semmilyen szerepük sem lehet a társadalomban, a Sátán itt mindenkit le fog győzni, ez el van rendelve, kész. Nekünk pedig nem szabad feszegetni a húrokat, mert különben óriási üldözést kapunk a nyakunkba. Vagy csak éppenséggel értelmetlennek tartják a keresztyénség világ felé való képviseletét, mondván, semmi eredményt nem lehet ezen az úton elérni. Ezt mintegy előre kijelentik, és burkoltan meghívást intéznek a Sátánnak, hogy egészen nyugodtan vegye át a társadalom befolyásolását. Ezek a háttérgondolatok vagy bizonyos torz eszkatológiákból erednek, vagy – ami még valószínűbb – egyszerűen olyan alkatot és habitust fejlesztettek ki, amely nem mer kiállni az egyházon kívülre, nem meri felvenni a kesztyűt keresztyénellenes tendenciákkal szemben.

További problémájuk, úgy gondolom, a kényelmesség, az elkényelmesedés. Nem akarják, hogy kívülálló ismerőseik és azok a kapcsolataik, akik eddig „jó keresztyénként” tekintettek rájuk, hirtelen negatív sztereotípiákkal azonosítsák őket, és megharagudjanak rájuk, vagy féljenek tőlük. Elvégre még ebben a romlott modern társadalomban is jobb a dicsfényben sütkérezni, mint samaritánusnak lenni. Lustán elvannak a maguk status quójában. Azért a magukéban, mert egyesek közülük tökéletesen elvolnának anélkül, hogy érintkeznének kívülállókkal. Nem vitatkoznak velük, nem beszélgetnek velük érzékeny témákról, abszolút konfliktuskerülők. Az sem izgatja őket, hogy a többi ember borzalmas és egyre erősödő hatásoknak van kitéve. Nem is beszélve a nem keresztyének gyerekeiről. Azoknak a sorsa sem izgatja őket, bele se gondolnak, hogy később az elrontott vagy torzított gyermeki sorsok csak még jobban megbetegítik a társadalmi közeget, ami a keresztyén közösségekre is visszahat majd.

De hiába is sorolom ezeket, gondolataikból teljesen hiányzik a társadalmi ráhatás és a társadalmi felelősség fogalma. Ez a torz gondolkodásmód abból fakadhat, hogy pusztán privát kegyességi irodalomként ismerik a Bibliát, nem pedig olyannak, amilyen: organikus útmutatónak az élethez (és nem csak az élet végéhez!). De az ok most mellékes is, a lényeg, hogy teljesen antiszolidáris, közönyös, érzéketlen, gyáva magatartást tanúsítanak, amikor egyébként lehetőség lenne kiállni Isten szava mellett – cserébe viszont semmit vagy csak neheztelést, gyűlöletet és cipelendő terheket lehetne kapni sokaktól. Ez egy igazi lelki harcos, egy próféta mentalitása és élethelyzete volna, de úgy látszik, a neokeresztyénségből ez az érték egyszer és mindenkorra kiveszett. Helyébe a tolerancia és a demokrácia bálványait állították dekandens elemek.

És valamiért a keresztyének akarják ugyanazt lenyomni a torkunkon, csakhogy ravasz módon: belülről! Nem lehet, hogy itt arról van szó, hogy inkább ők képviselik a deviáns irányzatot, a liberális „keresztyén” kegyeskedést? De, teljesen bizonyos, hogy erről van szó. És amikor van egy kormány, amely korántsem tökéletes, és nyilván lehet kritikával illetni (a történelemben aránylag ritkán vannak szent kormányok), de amely e tekintetben mégiscsak Isten rendje tiszteletben tartásával gyakorolja a kard hatalmát, akkor itt pont azt kifogásolni a működésükben, ami üdvözlendő, meglehetősen hitvány dolog. Még egyszer mondom: nem sérülnek és sérültek az egyéni szabadságjogok (a szólásszabadság stb.), csak a közbotrányt okozó és a társadalmat bomlasztó szokások lettek megrendszabályozva.

Mindent egybevetve legalább annak örülhetünk, hogy ezek az önpusztító, keresztyénieskedő hangok legalább nem gyökereznek mélyen a társadalomban, mert a nagyobb nemzeti egyházak hatékonyan szembeszállnak velük (gondolok itt főleg a református és a római egyházra, valamint a hitgyülisekre). Így ezek a liberális hangok, hála Istennek, zárványhangok maradnak, mivel ez a furcsa, a bibliai keresztyénségtől távol eső ideológia nem megkapó a történelmi, tradicionális szemléletű (tehát szélesebb perspektívájú) keresztyének számára.