Muszáj egy protestánsnak liberálisnak lenni? – A keresztyén nacionalizmus protestáns gyökerei

Hogy az olvasó jobban értse, miért is publikáljuk az alábbi írást, muszáj röviden vázolni a kontextust: egyre több jelét látni annak – ez bizonyos közéleti-politikai szereplők megnyilatkozásai alapján egyértelmű –, hogy hazai konzervatív katolikus körökben (mely körökkel ideológiai tekintetben ezen oldal konzervatív, evangéliumi teológusainak több metszéspontja is lehet) egyre inkább terjed az a nézet (amelyet sajnos sokszor protestánsok is átvesznek), hogy a liberalizmus (és annak torz derivátumai, úgymint a woke, progresszív ideológiák stb.) elterjedéséért tulajdonképpen a protestáns reformáció a felelős, valamint az abból kisarjadó kegyességi-ébredési irányzatok. E felfogás egyik meghökkentően, sőt bántóan karcos példája volt, mikor is (az egyébként felekezeti hovatartozását tekintve evangélikus) Békés Márton történész, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója arról értekezett, hogy a woke nem katolikus jelenség – mondván, a katolikus gondolkodásmód nem képes ilyen típusú radikális társadalmi átalakításokra –, hanem egy tipikus lecsupaszított „puritán, amerikai, protestáns pestis”. Amellett, hogy a puritanizmus ilyenfajta értékelését egy elhibázott szellemtörténeti genealógia termékének tartjuk (gondoljunk Cromwell Angliájára, illetve arra, hogy mások épp az újkori protestáns fundamentalizmus gyökerének vélik az amerikai puritán örökséget), az egész gondolatkör mögött a protestáns reformáció lényegének és céljainak félreértése rejlik. Az alábbi írás ezeket a félreértéseket hivatott tisztázni.

*

E téren az egyik legártalmasabb mítosz az, miszerint a protestantizmus felelős a liberális, szekuláris állam létrejöttéért. Ez a római katolikusok jól ismert narratívája. Azt állítják, hogy a modern társadalom jelenlegi hanyatlása Luther sola Scriptura tanára és a római katolikusok világi hatalmának elutasítására vezethető vissza.

Brad Gregory The Unintended Reformation – How a Religious Revolution Secularized Society című könyvében a következőket írja: „A természetes, egyetemes szubjektív jogokról szóló diskurzus drasztikus átalakulása […], amelyet először a magiszteriális protestánsok használtak a római egyház ellen […], együtt járt annak az elképzelésnek az elutasításával, hogy az uralkodó legfőbb kötelessége az erkölcsi közösség és a közjó érdemi előmozdítása.” Gregory szerint a sola Scriptura hatására széttöredezett (biblia)értelmezés vezetett a szekuláris és hasonló államok létrejöttéhez, amelyekben az állampolgárok megelégednek azzal, hogy adottak a feltételek ahhoz, hogy maguk döntsék el, mi a „jó”. A szekularizmus római katolikus genealógiája szerint általánosnak számító narratíva a következőképpen hangzik: a sola Scriptura tan mindenkinek megadta a szabadságot a Szentírás értelmezéséhez, és ez elkerülhetetlenül éket vert az emberek közé. Mivel ezt egy legfőbb tekintély – például a római katolikus egyház – nem tudja áthidalni, a megoldás vagy az erőszak alkalmazása, vagy az, hogy mindenkinek meghagyják, hogy egyénileg értelmezze a Szentírást. Így többé nem volt céljuk az államoknak, hogy polgáraik mindenre kiterjedő jólétére törekedjenek, mivel a legfőbb jó, a vallás nézeteltérések tárgyává lett. Így ír erről Brad Gregory: „A vallásszabadsághoz fűződő egyéni jog szentesítése jelezte az e törekvésről való lemondást, legalábbis elvben. Úgy tűnt, hogy az uralkodók többé nem akartak – vagy nem tudtak – kitartani azon régóta fennálló platóni, arisztotelészi és keresztyén meggyőződés mellett, hogy a politika és az etika szerves egységet alkot.”

Ennek a fejlődésnek a csúcspontja Gregory szerint az első alkotmánymódosítás: „…az egyház és az állam tudatos szétválasztása az Egyesült Államokban végül is hozzájárult ahhoz, hogy az egyén számára sokkal szélesebb körű védelmet biztosítsanak a politikai kényszerrel szemben, mégpedig olyan módon, amely egyaránt támaszkodott a természetről mint Isten teremtéséről és az emberről mint az Isten képmására teremtett lényről szóló tanításokra.” Más szóval a magisztérium tanítói tekintélyének lerombolásával és az emberi lény méltóságába vetett hitével a protestantizmus óhatatlanul és szükségszerűen voluntarista erkölcsi etikához vezet.

Míg mindezt számos római katolikus – az előző narratívából kiindulva – a protestantizmus szégyenfoltjának tartja, addig egyes evangéliumiak – elfogadva ugyan, de máshogyan értékelve ezt az értelmezést – a történelmi protestáns politikai gondolkodás megkoronázásának tekintik. Paul Miller The Religion of American Greatness – What’s Wrong with Christian Nationalism című művében keresztyén teológiai alapon védi a liberális államról alkotott elképzelését:

„Politikai szabadságról azon meggyőződés esetében beszélhetünk, mely szerint az ember mint olyan (minden emberi lény) eredendő méltósággal és erkölcsi értékkel bír. A legfontosabb, hogy erkölcsi értékünk alapvető emberi mivoltunkban rejlik, és ebben mindenki mással egyformán osztozunk. Isten mindannyiunkat arra rendelt, hogy az ő képmásának hordozói és a teremtés sáfárai legyünk […]. Nincs közöttünk senki, aki születése, származása, rangja, vagyona, etnikai hovatartozása, vallása, intelligenciája, neme vagy bármely más tulajdonsága révén eredendően felsőbbrendű volna, hogy aztán emiatt a kormányzat részéről különleges bánásmódot vagy a hatalomhoz való különleges hozzáférést érdemeljen. Ha egyikünket sem illet meg politikai hatalom valamilyen velünk született tulajdonság okán, akkor mindannyian egyenlő beleszólást érdemlünk abba, hogy miként kormányozzanak minket.”

Más szóval Miller a katolikusok által szorgalmazott pejoratív narratívát veszi alapul, amikor a vallásszabadságot és a liberális állam létrejöttét a protestantizmusból eredezteti. Ezért Miller és a hozzá hasonlók rendszerint elutasítják a protestánsok azon kísérleteit, hogy történelmileg megalapozott korrekciót kínáljanak a katolikus rágalmakra, melyekkel Miller is azonosul. Az egyik ilyen – keresztyén nacionalizmusról szóló – kísérletet Miller azért bírálja, mert az nyilvánvalóan elárulja a protestantizmusnak az úgynevezett vallásszabadságról szóló állítólagos alapelvét cserébe az egyháznak és az államnak a római katolikus integralizmusra hasonlító politikai konfigurációjáért. [Az integrizmus vagy integralizmus a 19–20. század fordulóján a katolikus egyházon belül kialakult mozgalom, mely a hit integritása, épsége felett kívánt őrködni. A magán- és közélet minden kérdésére a hitből akart választ meríteni, a kultúra, a politika kérdéseit is az egyház közvetlen hatalma alá próbálta rendelni, a modern világhoz való alkalmazkodást mereven elutasítva. – A ford.] Mind a baptisták, mind a római katolikusok számára a liberális állam közvetlenül a protestáns politikai gondolkodás sajátja. [Csak míg azt az előbbi helyesli, az utóbbi elítéli. – A ford.] Egy protestánsnak – érvel egy római katolikus és egy baptista is – egy olyan liberális államot kell támogatnia, ahol az állam független a vallási ügyektől, hogy valóban istenfélő lehessen.

Ez az érvelés azonban ellentétes a magiszteriális reformációnak és annak képviselőinek az egyházra és a társadalomra vonatkozó elképzeléseivel. Kálvin és Bucer is azt hirdette, hogy a magisztrátusnak [a kormányzatnak, az állami hatalomnak – a ford.] kötelessége az erényes életre elvezetni a polgárokat, beleértve a Krisztusban való végső jóra való ösztönzést is, amely álláspont sérti Millernek és Gregorynak a protestantizmus részéről a politika terén elvárt követelményeit.

De ezek a példák – legalábbis egyesek szerint – arra utalnak, hogy a reformátorok inkább Platónnak a Törvények vagy Arisztotelésznek a Politika című művéből, mintsem a Bibliából vezették le politikai felfogásukat. Itt nem a magiszteriális reformáció egyik képviselőjének újabb elméleti művét, hanem magának a reformációnak az egyik kulcsfontosságú értekezését szeretném a katolikus integralisták, keresztyén pluralisták és keresztyén nacionalisták figyelmébe ajánlani: Luthernek A német nemzet keresztyén nemességéhez intézett szavait. Ez a traktátus a reformátornak a világi hatóságok irányában tett első felhívása annak érdekében, hogy segítséget nyújtsanak az egyház reformjában. Több mint két évvel a kilencvenöt pont után Luther meggyőződött arról, hogy Rómától nem várható más, mint ellenállás. Ezt a traktátust Károly császárnak és a német nemességnek címezte, buzdítva őket, hogy tegyenek rendkívüli lépéseket a korrupt katolikus egyház megreformálására. Bár kitér kérése rendkívüli körülményeire, érvelésének teológiai jellege a reformáció lényegét alkotó elvekből fakad.

Emiatt Luther felhívása csírájában tartalmazza a keresztyén nacionalizmus vízióját. Konkrétan: az elöljárónak saját birodalmán belül fenn kell tartania és elő kell mozdítania az igaz vallást. Ennélfogva a protestantizmus távolról sem a liberális, szekuláris államformát támogatta, hanem – és már a legkorábbi források is erről tanúskodnak – a nemzetközi rendnek egy olyan nemzeti elméletét hirdette, amely minden uralkodót arra kötelez, hogy előmozdítsa az igaz vallást.

Luther a római katolikus egyház zsarnokságát fenntartó három „kőfal” lebontásával kezdi értekezését, megtisztítva a terepet reformjai végrehajtása előtt. Az első kőfal, amelyet ostromol, a szellemi és a világi rend egymástól való elkülönülése, valamint a szellemi/egyházi hatalom feltételezett felsőbbrendűsége a világival szemben. Luther ezt a falat azzal ássa alá, hogy a hívők általános papságát állítja előtérbe. Nem arról van szó, hogy a pápa, a püspökök és a papok a papi rendhez (hatalomhoz) tartoznak, míg a fejedelmek, a kézművesek és a földművelők a világihoz, hanem hogy minden egyes keresztyén a lelki [papi – a ford.] rendhez tartozik. „Valójában minden keresztény a papi rend tagja, és közöttük nincs is más különbség, csakis a hivatal dolgában…” A lelki rangot illetően minden hívő – beleértve a püspököket és a pápát is – egyenlő. Luther az 1Pt 2,9-re („Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok…”) és a Jel 5,9–10-re („Te minket véred által papokká és királyokká tettél”) hivatkozik, hogy aztán kijelentse: minden keresztyén a papi rend tagja. Ebből következően az egyház tisztségei feltételes és időleges szerepek. Lelki értelemben minden keresztyén egyenlő, hiszen „minekünk egy keresztségünk, egy evangéliumunk, egy hitünk van”, de szerepeink az egyház építésében eltérőek. Ezért „a papi állás a kereszténységben nem lehet más, mint egyszerű hivatal”. Hasonlóképpen a király vagy fejedelem is tisztviselő. Ezért a keresztyén király is pap, akinek feladata az egyház megőrzése és megerősítése. Luther így érvel: „Minthogy tehát a világi hatalom is ugyanazon keresztséget vette fel, egyazon hittel és evangéliummal bír, azt minekünk pap- és püspökszámba kell vennünk, és mint hivatalt olybá kell tekintenünk, mint ami a keresztény gyülekezetnek része és áldása.” Luther számára a királynak/fejedelemnek kötelessége, hogy hatalmát felhasználva segítse az egyházat a szükség idején, ellenkező esetben a test egyik tagja megtagadná a másiktól a segítséget. „[M]inthogy a világi hatóság Istentől arra van rendelve, hogy a gonoszokat megbüntesse és az igazakat védelmezze, szükséges, hogy hivatalát szabadon és minden akadály nélkül gyakorolhassa az egész kereszténységben, tekintet nélkül a személyre, legyen bár az püspök, pap, barát, apáca vagy bármi más.” A keresztyén világi vezető – akinek feladata, hogy elősegítse polgárai felemelkedését – köteles a hatalmát arra használni, hogy megakadályozza az alattvalóknak okozott lelki károkat, még akkor is, ha azok okozója maga az egyház. Pozitív módon a király/fejedelem hatalma felhasználható az egyház megerősítésére és építésére azáltal, hogy az egyház virágzását elősegítő törvényeket hoz, egyházi szokásokat rendel el, és iskolákat-tanintézményeket alapít. Ennek az első falnak az ereje és érvrendszere képezi a reformáció tervszerű kivitelezésének alapját. A belső tévedésekkel ostromlott, elvilágiasodott egyház felszólítja az elöljárót, hogy saját és polgárai istenfélő kegyessége érdekében állítsa helyre. A hívők egyetemes papsága lehetővé teszi Luther számára, hogy különbséget tegyen világi és lelki rend között, hogy a világi a lelkit megerősítse. Luther a világi és a lelki rendek közötti kapcsolatot ahhoz hasonlítja, ahogyan a világi kézművesek ellátják a papokat és a szerzeteseket cipővel, ruhával, étellel és itallal, lehetővé téve számukra a lelki munka elvégzését. Hasonlóképpen a lelki papság tagjaként a király is gyakorolhatja világi hatalmát annak érdekében, hogy megerősítse az egyházat.

Ez a szemlélet természetesen attól függ, hogy papként a hívő képes-e meghallani és megérteni Isten szavát. Ha a fejedelem nem értelmezi helyesen a Szentírást, vagy nem ragaszkodik a helyes értelmezéséhez – függetlenül Róma tévedéseitől –, akkor nem tudja hatékonyan megreformálni az egyházat. Ezért Luther a reformációt akadályozó „második kőfal” lebontását indítványozza, amely nem más, mint a római tanítóhivatal kizárólagos igénye a Szentírás értelmezésére. Hogy lebontsa ezt a falat, Luther a János 6,45-re és 16,9.20-ra hivatkozik, hogy megmutassa: a hívő a hit világossága révén képes megérteni a Szentírást. Sőt – mutat rá Luther – ha Isten „hajdan egy szamár által szólott a rajta ügető próféta ellen”, miért ne tudna most is szólni egy igaz emberen keresztül a pápa ellen? A hívők arra kaptak elhívást, hogy megítéljék és megvizsgálják, ami igaz (1Kor 2,15). Hogyan tehetnék ezt meg, ha a Szentírást a pápán kívül senki se tudná értelmezni? Sőt Luther azt is mondja: „Nem sokszor tévedt-e a pápa? Ki segítsen a kereszténységen, ha a pápa téved, ha egy másiknak, aki mellett maga az Írás szól, nem lehetne inkább hinni, mint őneki? […] »A hitnek ugyanaz a lelke van bennünk.« (2Kor 4,13) Hogyne éreznénk tehát át mi éppen úgy, mint egy hitetlen pápa, azt, ami a hittel egyezik vagy nem egyezik?” Ezért a Szentírás és nem a pápa a végső tekintély a hit és az élet kérdéseiben. A sola Scriptura, a Szentírás normatív tekintélye mindig egyenesen arányos azzal, hogy mennyire tárul fel előttünk az egyértelmű üzenete. Következésképpen minden hívő arra hivatott, hogy megítélje, mi felel meg a Szentírás tanításának, sőt hogy megdorgálja az egyházon belül mindazokat, akik téves értelmezéseket terjesztenek. Így az elöljáró hívőként képes érzékelni a lelki dolgokat, és világi tekintélye által mozgatva cselekedhet az egyház és a közjó érdekében és a kegyesség előmozdításáért. Az elöljárónak a közösség és az egyház lelki állapotáról való gondoskodásra vonatkozó megbízatását az teszi lehetővé, hogy a király/fejedelem is a lelki rend része, Krisztusban megkeresztelkedett, és képes az alapvető lelki magatartásformák felismerésére. Bizonyos, hogy a magisztrátustól [értsd: a felsőbbségtől – a ford.] nem várható el, hogy teológussá váljon, de ugyanaz a Lélek lakozik benne, mint minden hívőben, amely arra készteti, hogy alávesse magát az igének, és az egyház javát szem előtt tartva járjon el. Az elöljáró tehát nem lehet közönyös a lelki dolgokkal szemben, hanem Isten igéjének helyesen alávetve magát képesnek kell lennie felismerni a kötelességét, hogy polgárait Isten és a felebarát szeretetére sarkallja.

Luther felhívásának utolsó lépése az, hogy felszólítja a királyt/fejedelmet, hívjon össze tanácsot az egyház megjavítása érdekében. Ezzel a „harmadik falat” veszi célba: a pápa kizárólagos igényét a zsinat összehívására. Luther amellett érvel, hogy a hívőnek kötelessége – ha szükséges, és amennyiben képes rá – szabad zsinatot összehívni. Megjegyzi, hogy az ApCsel 15-ben nem Szent Péter, hanem az apostolok és a vének hívták össze az apostoli zsinatot. Hasonlóképpen említést tesz arról is, hogy a „legnevezetesebb niceai zsinatot sem a római püspök hívta egybe, sem nem erősítette meg, hanem Constantinus császár, és utána sok más császár ugyanezt cselekedte”. Ha a pápának lett volna a kizárólagos joga összehívni ezeket a zsinatokat, akkor mindkét zsinat eretneknek minősülne. Továbbá ha a súlyos tévedések idején egy keresztyén nem próbál meg zsinatot összehívni, az olyan, mintha nem lépne fel a tűz megfékezéséért, „mert nem rendelkezik a polgármester hatalmával […] Hát ez esetben nem minden polgárnak kötelessége-e a többieket nógatni és szólítgatni? Mennyivel inkább kell ugyanezt megcselekedni Krisztus lelki városában…?” Luther számára a birodalom irányításáért felelős magisztrátus úgymond az a „keresztyén”, aki a leginkább alkalmas a tűzzel szemben eljárni. Luther buzdításában benne rejlik a nacionalizmus egyik legfontosabb jellemzője, nevezetesen az uralkodó arra vonatkozó szabadsága, hogy meghatározza az általa irányított ország stb. törvényeit. A reformáció előtt az európai nemzetközi rend birodalmi jellegű volt: a föld a királyé volt, és egyetlen pápa alá tartozott. Luther érvei, amelyek abban a gyakorlati felszólításban csúcsosodnak ki, hogy a király hívjon össze zsinatot, eltörlik ezt az imperializmust egy olyan nacionalista projekt kedvéért, amely lehetővé teszi a független nemzetek számára, hogy meghatározzák a vallásgyakorlat legigeibb formáját. A nacionalizmus itt a római katolikus imperializmus elutasításaként és a hívők egyetemes papságának megvalósulásaként jelenik meg, azért, hogy a hívek Isten igéjét a saját területükön értelmezhessék és alkalmazhassák. Luther elutasítja a pápai fennhatóságot a nemzetközi politikai rendszer vonatkozásában, melynek részeként az uralkodók saját népük helyes istentiszteletének előmozdítására törekednek.

Luther értekezése, amely a reformáció gondolatiságának teológiai alapját képezi, messze nem szekuláris államot eredményez, hanem a keresztyén nacionalizmus teológiai alapját fekteti le. Brad Gregory és Paul Miller értekezései úgy festik le a protestantizmust, mint a legfőbb jó elkenésének a projektjét. Eszerint az állam feladata lehetővé tenni minden egyes polgára számára, hogy az önmaga elé célul kitűzött jóra törekedjen. Luther értekezésének mélyreható vizsgálata azonban azt mutatja, hogy a reformáció egy, az egységes birodalmi rendet több, Isten igéje által szabályozott, szuverén renddé diverzifikáló projekt volt. Következésképpen Miller nézete hallgatólagosan tagadja a Szentírás világosságát a valóság legalapvetőbb igazságai tekintetében, valamint a magisztrátus keresztyéni kötelességét arra vonatkozóan, hogy elismerje ezeket az igazságokat, mikor a birodalmat Isten törvényének megfelelően irányítja.

Röviden, ha Luther megfelelt volna Miller egyházra és államra vonatkozó elképzelésének, akkor egyáltalán nem is került volna sor a reformációra. Ezzel szemben Millernek és a vele szimpatizálóknak a keresztyén nacionalizmusban olyan politikai elméletet kell látniuk, amely alapvetően magában a protestantizmusban gyökerezik. A protestantizmus által képviselt „liberalizmus” nem valamiféle agnosztikus hozzáállás a „jóhoz”, hanem az arra vonatkozó szabadság (libertas) és felelősség minden hatalmi szféra számára, hogy eldöntse, mi  a rossz/gonosz megbüntetésének és a jó előmozdításának a legmegfelelőbb módja. Ennek tükrében a valódi társadalmi fejlődés törvényei nem változnak. A protestantizmus elismeri, hogy ezek a törvények világosan ki vannak nyilatkoztatva a Szentírásban, és ugyanazon szellemi papság tagjaiként és különféle rendű és rangú elöljáróként arra bátorít minket, hogy a saját területünkön körültekintően érvényesítsük őket. Hogy bármit is tegyünk, akár eszünk, akár iszunk – és igen, akár uralkodunk –, minden Isten dicsőségére történjék (1Kor 10,31).

Forrás: https://americanreformer.org/2023/08/must-protestants-be-liberals/?
Szerző: Stiven Peter, református teológus