Mária-jelenések, III. rész – A lourdes-i és fatimai jelenésekkel kapcsolatos zavaró tényezők és értékelésük protestáns szempontból

E cikksorozat első részében a fatimai jelenés során elhangzó üzenet teológiai tartalmát elemeztük és értékeltük, majd pedig – egy második írásban – a fatimai és lourdes-i jelenéseket mutattuk be részletesen és vizsgáltuk úgymond fenomenológiai tekintetben. Most, ebben a zárórészben a korábban megfogalmazott kérdéseket tesszük fel újra, és próbálunk valamiféle választ adni rájuk. Azt már korábban leszögeztük, hogy ezeknek az eseteknek a dokumentációja alapján egyértelműen és szinte kétséget kizáróan „természetfeletti” találkozásokra került sor, azaz valamilyen nem emberi entitás tényszerűen megjelent a jelenésekben érintett gyermekek előtt, és üzenetet adott át számukra. Ezt azért hangsúlyozzuk ismét, hogy értsük, miért nem foglalkozunk a szkeptikusok ellenvetéseivel és erőltetett magyarázataival. Ez az álláspont még úgy is tartható (hiszen nagy tömegek érzékeltek kísérőjelenségeket), hogy például Fatima esetében a jelenésekben érintett három gyermek közül (Jacinta és Francisco nem sokkal később, a jelenések után két-három évvel spanyolnáthában elhunyt) csak az egyikük, Lúcia beszámolóira kell hagyatkoznunk, ráadásul ezek a beszámolók évekkel, évtizedekkel később születtek, és így fennáll a gyanúja annak, hogy kiegészítették vagy torzították a jelenések során elhangzott üzeneteket.

A következő kérdések – zavaró tényezők – merültek tehát fel a „Mária”-jelenésekkel kapcsolatosan: Miért nem mutatkozik be már rögtön az első jelenés alkalmával a megjelenő hölgyalak, és miért csak kitartó érdeklődést követően (a jelenéssorozat vége felé)? Miért tesz úgy, mintha nem akarná felfedni kilétét? Miért nem azonosítja magát Máriaként, tehát miért nem tulajdonnevet használ önmagára, és a jelenéseket tapasztaló gyerekek miért inkább „hölgyként”, semmint Máriaként utalnak rá viszonylag konzekvensen? (A lourdes-i jelenésben érintett Bernadette csak „dologként” hivatkozott rá.) Miért egy – a Szentírás által alá nem támasztott – római katolikus dogmaként („szeplőtelen fogantatás”) vagy extrabiblikus méltóságjelzővel („Rózsafüzér Királynője”) mutatkozik be? Miért mindig meghatározott napokon kerül sor a megjelenésekre (Fatimában), és miért ennyiszer (tíznél is többször), ha az átadott üzenet tartalma nem teszi indokolttá a találkozások viszonylag magas számát? Miért köthetők a megjelenések természeti képződményekhez: fákhoz, barlangokhoz, forrásokhoz? Persze ezek a kérdések inkább kételyeket fejeznek ki, mintsem a végső válaszokra vonatkozó elvárást.

A jelenések üzenetének talán a legproblematikusabb eleme, hogy a megjelenő entitás önmagának szeretne kápolnát, kegyhelyet, azaz végső soron kultuszt teremteni. Keresztyén, biblikus szempontból itt mindjárt kétségek merülnek fel bennünk, hiszen milyen alapon kellene Jézus Krisztuson kívül bármi egyéb entitásnak (legyen bár angyal vagy a „Szűzanya”) direkt számára dedikált kultuszhelyet létrehozni, kitéve magunkat a bálványimádás veszélyének? Miért akarna egy Isten nevében eljáró küldött, mennyei lény stb. olyan szituációt teremteni, amelyben fennáll annak a reális esélye, hogy az egyedül a Szentháromság Istennek kijáró imádatot megosztjuk vagy elfordítjuk más entitás javára? Ez nemcsak egy lehetséges veszélyforrás, hanem tényszerűen bekövetkezett elhajlás, és nem is csak az evangéliumi protestánsok megítélése szerint.

De még ha csak kiegészítő információról vagy a keresztyén kegyességet segítő, élénkítő „plusz elemekről” volna is szó (Mária szeplőtelen szívének tisztelete, a rózsafüzér használata stb.), akkor is felmerülhet kérdésként, hogy tehát akkor ezek hiányában ­– erre kell következtetnünk – a keresztyénség „mankó” nélkül botorkált évszázadokon, sőt majdnem kétezer éven keresztül? Ha ilyen fontos – sőt a jelenések szerint nélkülözhetetlen – kegyességi megnyilvánulásokról és eszközökről van szó, akkor az apostoli bizonyságtétel miért nem tartalmazott erre vonatkozó információkat? Hogy történhetett meg, hogy az apostolok nem hangsúlyozták a keresztyén kegyességnek egy ennyire fontos szegmensét, elszalasztva ezzel annak lehetőségét, hogy az adott dolog az írásba foglalt kijelentés kitörölhetetlen részévé váljon? A jelenések üzenetének sürgető jellege implicite azt sugallja, hogy az apostolok elmulasztottak valami nagyon fontos és lényeges dolgot továbbadni a mindenkori hívők számára – mind a teológiai igazságok, mind a kegyességi módozatok tekintetében. Ez az apostoli bizonyságtétel tekintélyének és alkalmazhatóságának devalválása.

Az egyes jelenések emlékére felszentelt kegyhelyek évente zarándokok milliót vonzzák, így jogos a következtetés mindenféle retorikai zsonglőrködés ellenére is: ez a jelenség lényegi befolyást gyakorol a legnagyobb keresztyén közösség, a római katolikus egyház népes tagságára.

Miért problematikus mindez? Bár a keresztyénség alapja az isteni kinyilatkoztatás, társadalmi vetületét tekintve elkerülhetetlenül felhalmozódnak benne a más világvallásokra jellemző sallangok. Tényszerűen bizonyítható, hogy Mária fokozatos egyházi felmagasztalásában (nem a Jézus édesanyját érintő, egy keresztyén részéről elvárt normális és intelligens tiszteletről, hanem a dogmákkal bebetonozott, extrabiblikus méltóságjelzőkkel elhalmozott karakter imádásáról van szó) nagy szerepet játszott a mindenféle keresztyén expanzió ellenére búvópatakként továbbra is meghatározó görög-római politeista pogányság. A görög-római kultúrában a mitológiai istenek és istennők évszázados uralmának eredményeként létezett a népi kegyességben egy anyakirálynői istenség utáni eleve meglévő vágyakozás. De korábbra is visszamehetünk: a sémita, egyiptomi civilizációk világa is tartalmazott ilyen istennőalakokat (Astarté, Ízisz, a rómaiaknál Júnó, illetve Minerva), melyek a termékenység, a tavasz és az ébredő új élet erőit személyesítették meg. Ezeket a női istenalakokat a „nagy anya” vagy az „ég királynője” címmel illették – furcsa párhuzam, nem igaz? Még a szigorú monoteizmust képviselő izraeliták is engedtek a kísértésnek, és elhajlottak a női istenség kultuszához, amelyet valószínűleg Egyiptomból „hoztak magukkal”. Ez a kultusz a nők körében is különösen népszerű volt: „… tömjénezünk az ég királynőjének, és italáldozatot mutatunk be neki, ahogyan tettük mi és atyáink, királyaink és vezetőink Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin. […] Így szól a Seregek Ura, Izráel Istene: Ti és feleségeitek megtettétek, amit kimondtatok: Teljesítjük fogadalmainkat, amelyekben megfogadtuk, hogy tömjénezünk az ég királynőjének, és italáldozatot mutatunk be neki.” (Jer 44,17.25) Nem lehet könnyen elmenni amellett a tény mellett, hogy az „ég királynője” cím több helyen is szerepel Jeremiás könyvében az istennő megnevezéseként. Gondoljunk csak bele: ha ez a kultusz ilyen erős befolyást gyakorolt a monoteista zsidókra, mennyivel nagyobb hatással lehetett az újonnan megkeresztelkedett és netán csak felszínesen megtért pogányokra?

Egyháztörténetileg lényeges adalék, hogy a királynő címet először Márton pápa használta Máriával kapcsolatosan a 7. században, tehát egy viszonylag kései fejleményről van szó. IX. Bonifác (1389–1404) „tökéletes királynőnek”, „királyi szűznek”, „egek királynőjének” nevezte őt, IV. Sixtus a következő században az „ég királynőjének” ismerte el Máriát. Csak idő kérdése volt, hogy katolikusok világszerte Máriához kezdjenek el könyörögni, imádkozni. Lehet persze „mókolni”, erőltetett módon megkülönböztetve az imádás és a tisztelet szavakat, de ezeken a nüansznyi megkülönböztetéseken (lásd a latria, dulia és hyperdulia fogalmak közötti eltéréseket) a népi kegyesség egyszerűen átlép a mindennapi gyakorlatban. A helyzet az, hogy Máriát évszázadok óta milliók imádják az egész világon, különösen a latin (és latin-amerikai) országokban. A második vatikáni zsinaton Santiago (Chile) főérseke negyvennégy latin-amerikai püspök nevében mondott beszédében elismerte, hogy a latin-amerikai országokban a „Mi Asszonyunk” iránti hódolat néha túlságosan is eltávolodik az egyházban elfogadott vallásos gyakorlattól. Ehhez csatlakozva Mexikó püspöke megjegyezte, hogy nemcsak a Mária, hanem a szentek tisztelete is időnként elhomályosítja a Krisztus iránti tiszteletet.

Már a zsidó monoteizmusban, később pedig a keresztyénségben is jelen van tehát egy olyan káros és Isten és az ő prófétái által helytelenített tendencia, hogy a többnyire férfiattribútumokkal rendelkező istenség mellett megjelenjen és dominánssá váljon egy női alak, istenség vagy bármilyen entitás. A római egyház világosan érzékeli az erre irányuló vágyat a népi vallásosság körében, és olyan egyházként, amely a helyi viszonyok, lokális tradíciók – adott esetben tőrölmetszett babonás szokások – tekintetében a konfrontáció és a nyílt összeütközés helyett mindig is az integrációt, az adott jelenség „megkeresztelését” választotta, örömmel konstatálja a Mária-kultusz virágzását. Ezzel hozzájárul a keresztyén istenkép feminizációjához, amelynek azonban – ismét hangsúlyozzuk – nincs írásbeli alapja, és amelyre nem is kapott felhatalmazást Krisztus és az apostolok részéről. Egyszerű tény, hogy Istent a Szentírás hímnemű személyes névmással jelöli, és úgy ábrázolja, mint mennyei Atyánkat, de emiatt nem buzdít arra – még ha ilyen érzések kavarognak is bennünk –, hogy máshová forduljunk azokért a sajátos tulajdonságokért, amelyeket a nőiességgel és anyasággal társítanak. Maga a nőies tulajdonságokra való igény lehet legitim, de emiatt nem kell valamiféle „földanyára” vagy „istenanyára” vágynunk. A gyengédség, az együttérzés, a törődés, illetve a gondoskodás minden egyéb kifejeződése, amelyet egy római katolikus Máriától szeretne megkapni (sőt most már protestánsok is!), teljes mértékben megtalálható a Szentháromság Istenben. Ha ezzel szemben valaki az igényei kielégítésének eszközeként egy női teremtményt emel fel kvázi félisteni rangra, azzal óhatatlanul azt sugallja, hogy Isten személyisége nem teljes. [A történeti adalékokról bővebben lásd: Elliot Miller & Kenneth R. Samples: A szűz kultusza., Kalcsics Gábor és Ildikó, 1994. 66-77. o.]

A fő kérdés most tehát az, hogy az említett jelenések során megjelenő entitás, a hölgyalak miért „erősít rá” egy egyébként is – római katolikus püspökök által is elismerten – rosszul súlypontozott, igencsak „kilengő” kegyességre, és miért nem inkább a Krisztus iránti tisztelet elmélyítésén fáradozik, tehát azon, hogy senki másra, csak Krisztusra fókuszáljunk. Erre persze mondhatja valaki, hogy saját tiszteletének kimunkálásával valójában Krisztus imádatát akarja elősegíteni, elmélyíteni, de itt a legjobb esetben is párhuzamosság figyelhető meg.

A megjelenő entitás saját kultuszhely alapításába fog – ez a legjobb esetben is megosztja a figyelmet. Sőt nemcsak megosztja, hanem háttérbe is szoríthatja Krisztus közbenjárói szerepkörét. Idézzük fel az 1Tim 2,5-öt: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és az emberek között, az ember Krisztus Jézus…” Itt nemcsak egy száraz dogmatikai igazságról van szó, hanem a hétköznapi kegyesség haladását kijelölő kegyességi „sínpárról” is. A probléma az, hogy Mária alakjának római katolikus (túl)hangsúlyozása (nem említve most a megváltásban való szerepkörét helytelenül bemutató római tanokat, lásd Mária mint coredemptrix és mediatrix) a hétköznapi hívek Krisztussal való személyes viszonyát is negatívan befolyásolhatja: eltávolíthatja Krisztust a hívek hétköznapi életvalóságától. Ennek „logikája” a következő: sokan Krisztust isteni mivolta miatt túl távolinak, nehezen megközelíthetőnek tartják, Mária alakját azonban kevésbé, mert bár – a római tanítás szerint – bűntelenül született (lásd immakuláció, illetve a szeplőtelen fogantatás dogmája, 1854), és testi halál nélkül vétetett a mennybe (lásd Munificentissimus Deus, 1950), mégiscsak ember, hozzájuk hasonlóan. És mint ilyen – és mert nő (!) – empatikusabb, megértőbb, mondhatni, kevésbé szigorú az emberi gyarlóságokkal szemben, emiatt inkább várható, hogy meghallgatja a hozzá fordulók könyörgését. A dolog másik oldala nem kevésbé „logikus”: hogy maga az Úr Jézus is hajlamosabb figyelembe venni saját édesanyja kéréseit, mint másokéit, akik nem állnak vele családi-rokonsági kapcsolatban (vö. Mt 12,46–50). Persze a népi vallásosságban ennek a sajátos logikának további konzekvenciái vannak, hiszen Máriához viszonyítva – aki mégiscsak Jézus édesanyja volt – egy „egyszerű” ember, egy „szent”, sőt egy feltételezhetően hitben elhunyt rokonunk aztán még közelebb van hozzánk státus tekintetében. Így megtörténhet, hogy imakéréseinket egyfajta „bizalmi láncon” keresztül juttatjuk el Krisztushoz, azaz Istenhez: megkérjük elhalálozott, de hitben elhunyt és feltételezhetően a mennyben lévő rokonunkat, hogy közvetítse kérésünket Máriához, aki aztán továbbítja majd Jézusnak, aki így hajlamosabb pozitíve elbírálni kérésünket, mintha kissé bárdolatlanul mi magunk illetéktelenkedtünk volna kéréseinkkel.

Mindezeken túl zavarba ejtő és az írott kijelentés fényében nehezen értelmezhető a megjelenő női alak sejtelmessége, hiszen Isten követei – az angyalok – általában azonosították magukat és/vagy felfedték jövetelük célját. Hatékonyan és világosan kommunikáltak. Nincs tudomásunk olyan esetről, hogy Isten angyalai – ráadásul ilyen nagyszámú megjelenés mellett – elfedték volna kilétüket. Lourdes-ban az első két jelenés alkalmával meg sem szólalt az entitás. Bernadette nem is volt biztos benne, hogy Szűz Mária állt előtte, csak annyit mondott, hogy „egy szép, fehér ruhába öltözött hölgyet” látott. Kérése ellenére a hölgy még a tizennegyedik és tizenötödik jelenés alkalmával sem árulta el a nevét, csak mosolygott, és kérte, hogy építsenek kápolnát jelenése helyére. Csak a rákövetkező alkalommal, a tizenhatodik esemény során ­­– Bernadette háromszori kérését követően – árulta el, hogy kicsoda (a válasz: „a szeplőtelen fogantatás”). Tegyük fel a kérdést: mi a célja – az értelme – annak, hogy Isten állítólagos követe leplezi a kilétét? Valamiféle tesztről, hitpróbáról van szó? Esetleg edukatív funkciója van a késleltetésnek? („Majd felfedem magam később vagy akkor, ha ezt és ezt megteszitek.”) Netán arról van szó, hogy – mivel az üzenetek közvetlen címzettjei kiskorúak, fiatal gyermekek – az entitás nem szeretne „túl gyorsan haladni”, inkább szépen lassan, fokozatosan, a gyermeki lélekhez és intellektushoz igazodva bontja ki üzenetét? Nehéz megmondani, különösen annak fényében, hogy mind Fatima, mind Lourdes esetében egyértelműen egy női alak jelent meg, ráadásul Lourdes-ban a kezében rózsafüzért tartva. Van még egy magyarázat a megfogalmazott kérdésre, nevezetesen a figyelemfelkeltés, ez azonban megint csak problematikus – Isten angyalai Istenre, Krisztusra irányították az emberek figyelmét. Angyali lények nem követelnek, nem is fogadnak el hódolatot, és nem exponálják magukat huzamosabb ideig, rendszeres találkozók alkalmával.

A jelenések kapcsán feltűnő, hogy kiskorúak, gyermekek előtt jelennek meg mennyei-angyali entitások, míg a Szentírásban erre nemigen látunk példát (Sámuelt gyermekkorában közvetlenül az Úr szólította meg). Azt látjuk, hogy felnőttek – fiatalok, középkorúak vagy érett korúak – előtt jelennek meg angyalok. (Ókori körülmények között a tizennégy-tizenöt éves Mária nem számított kiskorúnak az angyali üdvözlet idejében.) Emiatt különösen furcsának tűnik a fatimai és lourdes-i jelenések azon eleme, hogy a megjelenő entitás gyermekeket szólít fel vallásos cselekményekre: „végezzenek engesztelést” a bűnösök megmenekülése érdekében – jóllehet egyesek azzal érvelnek, hogy épp a „tisztaságuk”, „naivitásuk”, „egyszerűségük” miatt váltak éppen ők az üzenetek címzettjeivé. A „vezeklés” fogalmának katolikus értelmezéséből (mások bűnei miatti vezeklés, elsősorban szenvedés által) fakadóan kérdéseket vet fel, hogy a „Szűzanya” miért épp olyan gyermekek részéről vár el szenvedések révén történő vezeklést, akik talán még nem is értik annak célját és jelentőségét (akkor sem, ha vallásos neveltetésben részesülő gyermekekről van szó). Nehezen értelmezhető az is, hogy – például Fatima esetében – az angyali entitás hét–tíz éves gyerekeket kérdez arról, hogy mit csinálnak éppen, és inti őket, hogy „szakadatlanul imádkozzanak”, és „hozzanak áldozatot”, mondván, így „eszközölhetik ki hazájuk számára a békét”. Hogyan értékeljük azt, hogy ez a súlyos felelősség épp gyermekekre hárul? Erre persze válasz lehet, hogy Isten mennyei üzenete hordozóiként olyan személyeket választ ki (jelen esetben egyszerű, paraszti származású, írástudatlan gyermekeket), akiket a társadalom lenéz, nem vesz komolyan, ezzel is kifejezve, hogy számára nem a rang, a műveltség és a megbecsültség az érték, hanem „a szív elrejtett embere” (1Pt 3,4) – ezt egyébként némileg igazolják a felnőttek részéről érkező reakciók is. De felvethető az is, hogy miért épp ilyen fiatal gyermekekkel kell megosztani a pokollal és az ott démonok között sínylődő elkárhozott lelkekkel kapcsolatos vérgőzös és rettenetes látomást. Talán azért, mert komolyabban veszik, és sallangmentesen közvetítik a világ számára?

További érdekes mozzanat, hogy mindkét jelenéssorozat bizonyos természeti képződményekhez kapcsolódik: barlanghoz, forrásvízhez, ligethez, fához. A fatimai jelenések során az első – angyallal történő – találkozás egy barlangnál történt, majd egy ligetben, később pedig a megjelenő hölgy mindig egy magyaltölgy tetején telepedett meg, míg Lourdes-ban egy sziklabarlang és egy barlangi forrás volt a helyszíne. Itt eszünkbe juthatnak az ókori görög mitológia sajátos alakjai, a nimfák – alacsonyabb rendű női istenségek vagy szellemlények –, akik jellemzően egy adott helyhez vagy tájhoz kötődtek. A görög mitológia szerint a nimfák „otthona” a különösen szép hegyek, völgyek, hűs barlangok, ligetek, fák, patakok és folyók, illetve dús mezők. A lourdes-i eseményeket illetően további zavarba ejtő tényező – és ez is az érintett természeti képződményhez kötődik –, hogy a grotta környékén és konkrétan a sziklabarlangban egyéb rémisztő és borzongató jelenésekre is sor került: egyesek látták a „Szüzet”, karján a kis Jézussal; mások láttak egy fényes férfit, aki valamikor szakállas volt, valamikor nem; valaki csak vakító fényt látott, a közepén egy vastag, sötét árnyékkal; másvalaki pusztán egy elkényeztetett gyermeknek a sziklaüregből kiszűrődő hangjára emlékeztető beszédet hallott, amely a lourdes-i lakosokat becsmérelte. Bernadette személyén túl egyéb látnokok is feltűntek a környéken és konkrétan a barlang körül, de ezeket megkérdőjelezhető vízióik miatt utólag hamis látnokoknak minősítették. Egyikük egy idős, fehér szakállas férfit, egy nőt és egy gyermeket látott a barlangban, a férfi az egyik kezében egy kulcscsomót tartott, a másik kezével pedig a bajuszát pödörte. [A lourdes-i jelenéseket követő egyéb víziókat illetően lásd: https://theotokos.org.uk/false-visions-which-followed-lourdes/]

A természeti elemek kapcsán – és mint ismeretes, a lourdes-i barlang forrásvizével kapcsolatosan többtucatnyi valós gyógyulást jegyeztek fel a jelenések kezdete óta egészen mindmáig – érdemes megemlítenünk, hogy Jézus és az apostolok „közvetítő eszközként” funkcionáló természeti elemek segítsége nélkül gyógyítottak betegeket. Tehát nem vettek igénybe gyógyító erővel rendelkező helyszínt, italt, ételt, gyógynövényt, forrásvizet vagy bármilyen, elixír gyanánt szolgáló külső eszközt csodatételeik során, hanem közvetlenül, a Szentlélek erejével cselekedtek.

És végül a csodák jellegét vizsgálva, Fatimában az utolsó jelenés során végbement úgynevezett „napcsoda” (amelyet egyértelműen az események valódi mivoltát hitelesítő jelként tartanak számon), úgy tűnik, eltér az Úr által véghez vitt csodáktól, szűkebb értelemben azoktól, amelyekben valamilyen természeti elem szerepel. Gondoljunk például arra, amikor Jézus lecsendesíti a tengert, és ráparancsol a viharos szélre (Mk 4,35–41; Lk 8,22–25) – e csoda során Jézus egyértelműen kinyilvánítja a természeti elemeket is uralni képes isteni hatalmát. A vihar valódi vihar volt, a szél valóban szaggatta a hálókat, a tenger valóban háborgott, a hullámok valóban átcsaptak a hajón – mindez nem tünemény volt, nem valamiféle generált illúzió, amelynek az Úr egyszerűen véget vetett. A tanítványok nemcsak „úgy érzékelték”, hogy csoda történt, hanem Jézus valóságosan megzabolázta a természeti erőket. Ezzel szemben a Fatimában végbement „napcsoda” egyfajta tömegekre ható illúziónak tekinthető, hiszen egyetlen obszervatórium sem érzékelte, hogy a Nap mint a Naprendszer központi csillaga közelebb került volna a Földhöz, globális felmelegedést vagy kataklizmát okozva. Sehonnan nem jelezték, hogy a Nap Földhöz vagy a Föld Naphoz való viszonya és helyzete megváltozott volna. Ne feledjük, tízezrek látták, hogy a nap cikázik az égen, és fenyegető gyorsasággal közeledik a földhöz. A több tízezer szemtanút rettegés fogta el. Amikor azonban a „csoda” lezárult, ismét azt látták, hogy a nap ugyanott van az égen, ahol korábban, a jelenés előtt volt. Nyilvánvaló, hogy ez a „csoda” inkább egyfajta látványosság, tünemény, tulajdonképpen a tömegeket elkápráztató „műsor” volt, ha úgy tetszik.

Akárhogy is értékeljük a lourdes-i és fatimai jelenéseket – Istentől jövő vagy nem Istentől származó, más szellemi irányultságú jelenségekként –, közvetett módon tagadhatatlan pozitívumuk, hogy – gazdag dokumentációjuknak köszönhetően – még a témával behatóbban foglalkozó agnosztikusok és ateisták számára is egyértelművé kell válnia a természetfelettinek mint olyannak a létezésének. Hosszabb távon pedig arra kell vezetnie a témával való foglalatoskodásnak, hogy levonjuk a konzekvenciát: a redukcionista és a természetfeletti létezését ab ovo kizáró vallástörténet és vallásszociológia zsákutca. Ha és amennyiben huzamosabb ideig megjelent valamiféle természetfeletti entitás Lourdes-ban és Fatimában többször is, és üzeneteket adott át a célszemélyeknek – márpedig bizonyítható módon ez történt –, úgy el kell fogadnunk, hogy a természetfeletti létezése sokkal valóságosabb, sokkal „kézzelfoghatóbb”, mint gondoltuk. Ez elvezethet ahhoz, hogy a Szentírásban leírt teofániákat – és az idegen vallások istenségei előtti hódolat mögötti démoni aktivitásra való figyelmeztetéseket is – sokkal komolyabban vegyük.