Egy balul elsült római katolikus ördögűzés története – Anneliese Michel kálváriája és annak értékelése

Anneliese Michel (1952–1976) története – a rajta elvégzett ördögűzések egész sora – kiválóan példázza, hogy milyen problémákat rejt magában a római katolikus ördögűzési liturgia, és egyáltalán a római egyház exorcizmussal kapcsolatos gyakorlata. A téma azért aktuális, mert az utóbbi fél évszázadban tucatnyi ördögűzéssel kapcsolatos játékfilm jelent meg, amelyek a Sátán személyével, a démonok mibenlétével, illetve az ellenük való küzdelemmel kapcsolatos keresztyén felfogás erősen torzított és félrevezető képét közvetítették a nagyérdemű számára. A probléma abban rejlik, hogy minél nagyobb szenzációként, lenyűgözően borzongató, kvázi „csodás” természetfeletti eseményként (pl. a megszállottak részéről a gravitáció törvényével dacoló, falon való pókmászást vizionálva) ábrázolják a démoni megszállottságot, bazári látványossággá züllesztve magát a jelenséget, annál kevésbé leszünk érzékenyek keresztyénként a démoni befolyás hétköznapi eseteire, egész egyszerűen azon oknál fogva, mert azok a filmekhez, regényekhez, csodás beszámolókhoz képest túl „profánnak”, hétköznapinak tűnnek, így óhatatlanul is pszichológiai-pszichiátriai magyarázatokat keresünk majd rájuk. Sajnálatos módon az ezzel kapcsolatos hivatalos beszámolók is erősítették ezt a képet, amikor egyes (nem verifikált és nem dokumentált) esetekben az ördögi megszállottság esetében levitációról vagy hatalmas szögek kihányásáról, felöklendezéséről írtak (lásd Gabriele Amorth Egy ördögűző tapasztalatai című, magyar nyelven is megjelentetett művét).

A másik tévút a pünkösdi-karizmatikus mozgalom „démonhite”, amely szinte minden óemberi reflex, torz viselkedési séma, szokás – például a nikotin- vagy alkoholfüggőség – stb. mögött démont és ördögi befolyást lát (még véletlenül sem az ember saját felelősségét óembere megöldöklésében), és az átlagember előtt teljesen hiteltelenné és mesterségesen „felturbózott”, erőltetett vallásos hőzöngéssé avanzsálja a témát. Létezik egy harmadik tévút is, a liberális, racionalista egyházi közösségek felfogása, éspedig a Sátán mint személy létezésének, valamint minden természetfeletti befolyásnak a tagadása. Talán érthető, hogy ilyen teológiai miliőben fel sem merül az úgynevezett szabadító szolgálat vagy valamilyen ahhoz hasonló, démoni befolyással dacoló kegyességi gyakorlat.

Anneliese esetét látva reményeim szerint feltárulnak mindama tévutak, amelyeket egy szabadító szolgálattal foglalkozó egyházi személynek muszáj lenne elkerülnie. Az esetet az teszi „különlegessé”, hogy az egyház által levezényelt utolsó „hivatalos” ördögűzés volt Németországban.

 

Anneliese Michel élete és kálváriája

Anneliese mélyen vallásos családba született a bajorországi Klingenbergben. Édesapja kegyességét erősen befolyásolták a fatimai jelenések, valamint egy bajor jövendőmondó, Alois Irlmaier és a misztikus látnok Barbara Weigand. Ezek fontos adalékok – Anneliese bajor, tradicionalista és erősen misztikus környezete –, ugyanis a későbbi ördögűzések alkalmával gyanúsan sok, családi háttérrel és örökölt kegyességgel kapcsolatos – sokszor ráadásul aktuális egyházpolitikai kontextusba ágyazott – vonatkozás merült fel.

1968-ban jelentkezett Anneliesénél az első görcsroham, majd 1969-ben következett a második. Ezt követően különféle neurológiai vizsgálatokon esett át. Az elektroenkefalográfiás (EEG) vizsgálat során a következő diagnózis született: cerebrális károsodás, más néven epilepszia. Később Anneliese tüdőgyulladást kapott, majd pedig tuberkulózist. Ezután egy márciustól augusztusig tartó tüdőgondozói szanatórium következett számára Allgauban, ahol több epileptikus rohamot is dokumentáltak nála. A beszámolók szerint ekkor jelent meg az arcán az úgynevezett „ördögi vigyor”. Miután hazatért a szanatóriumból – mivel lemaradt a tanulásban –, osztályt kellett váltania. Láthatólag magára maradt, depresszió gyötörte, iskolai teljesítménye jelentősen leromlott.

Nem mehetünk el a mellett a tény mellett, hogy Anneliese gyermekkorát erős erkölcsi kontroll jellemezte a szülei részéről. Édesanyja eltiltotta a barátjától tizenhat éves korában. Megtiltotta továbbá, hogy eljárjon táncolni, és kapcsolatot tartson a barátnőivel.

Anneliese 1973-ban panaszkodott először arra, hogy kopogást hall az asztalán és a szobája padlóján. Orvosi vizsgálatnak vetették alá, az orvos paranoid pszichózisra gyanakodott. Még ebben az évben sikerült nagy félelmek közepette letennie az érettségit. A téli szemeszterben kezdte meg tanulmányait a würzburgi pedagógiai főiskolán, ezért átköltözött a főiskola kollégiumába, a Ferdinandeumba. Ekkor már az ottani orvosi egyetem idegklinikai intézetének a kezelése alatt állt. 1972-től kezdve szinte naponta előfordult valamilyen görcsrohama. Az újabb diagnózis szerint neurotikus depresszióban szenvedett, valamint egy újabb EEG-vizsgálat megerősítette a korábbi diagnózist: epilepszia. Az ezután következő, 1974-ben elvégzett EEG-vizsgálat megállapította az agyi halántéklebeny sérülését mint Anneliese kitöréseinek, rohamainak a lehetséges okozóját. 1975-ben sikeresen letette a vizsgáit, majd megkapta az úgynevezett egyházi-tanítói engedélyt. Diplomamunkájának címe: A félelem feldolgozása mint valláspedagógiai munka.

Korábban, még 1970-ben különféle gyógyszereket írtak fel neki, amelyeket elvileg egészen a haláláig szedett a rohamaira, de ezek csak részleges javulást eredményeztek. Nem egyértelmű azonban, hogy mindvégig szedte-e a felírt gyógyszereket. Valószínűsíthető, hogy – betegsége mértékét tekintve – a felírt adag kevésnek bizonyult.

 

Az ördögűzések

Mint említettük, Anneliese a hetvenes évek elején kezdett panaszkodni arra, hogy „hangokat hall”. A kollégiumot vezető apáca azt javasolta neki, hogy vegyen részt egy, az észak-olaszországi San Damianóba (a katolikus egyház által hivatalosan el nem ismert Mária-kegyhelyre) tartó zarándoklaton. Első útján a beszámolók szerint nagy ellenállást tanúsított a kegytárgyak iránt. A zarándoklatot vezető apáca javaslatára Anneliese ezt követően egy aschaffenburgi papnak tárta fel a problémáit, a pap azonban nem látott elegendő indokot a megszállottság megállapítására. Később mások javaslatára Anneliese Ernst Alttal, egy akkoriban Ettlebenben szolgáló pappal vette fel a kapcsolatot, ő azonban pusztán orvosi kezelést javasolt neki először. Mivel a zarándoklatot vezető apáca továbbra is megszállottságra gyanakodott, ezért felkereste Adolf Rodewyk atyát, aki immár a tünetek alapján kimondta: megszállottságról van szó. A jezusita Rodewyk római katolikus körökben az exorcizmus elismert szakértőjének számított, több jelentős műve is megjelent a témában a démonológia tárgykörében. A német püspöki konferencia Rodewyket mint démonológia-szakértőt többször is felkérte úgynevezett „nagy exorcizmusra”.

Anneliese kéthetente találkozott Alttal, majd később már csak havonta, egészen 1974 novemberéig. A beszélgetéseik alapján Alt megállapította, hogy Anneliese démonikus támadásnak van kitéve – ez még nem a megszállottság állapota. Azt javasolta neki, hogy válasszon egy lelkivezetőt, akinek az irányítása alatt rendezett hitéletet tud folytatni. Anneliese Altot választotta. Mindeközben a szülők továbbra is elutasították a probléma orvosi kezelését, inkább a szimptómák vallási értelmezésében keresték a megoldást. 1975. július 1-jén megtartották az első ördögűzést – az úgynevezett exorcismus probativust –, amelyre Anneliese egy rózsafüzér széttépésével reagált. Anneliese ebben az időszakban költözött haza a szülői házba, mivel rendszeresen jelentkező rohamai és időközben bekövetkezett jelentős súlyvesztesége nagyon megnehezítették számára tanulmányai folytatását. Alt kezdeményezésére Josef Stangl würzburgi püspök engedélyezte az úgynevezett „kis ördögűzés” kiszolgáltatását, amelyre 1975. augusztus 3-án került sor. Anneliese állapota innentől exponenciális romlást mutatott. Alig tudott aludni, kényszeres mozgásrohamok törtek rá, üvöltözött, tombolt, éhezett, rovarokat evett, és a saját vizeletét itta. Egyes tanúk szerint Alt ekkor javaslatot tett arra, hogy Anneliesét idegklinikára kellene beutalni, de ezt a felvetést Anneliese szülei a leghatározottabban elutasították – talán azért, mert tartottak tőle, hogy ez derékba törné lányuk tanítónői karrierjét.

1975 szeptemberében Rodewyk elnyerte Stangl püspök hozzájárulását az úgynevezett „nagy ördögűzés” végrehajtására. Az ördögűzést lefolytató papnak Arnold Renzre esett a választása. Renz maga Schippachban (Bajorország) volt pap, az ottani salvatoriánus rendet vezette. Egyházi körökben azzal vált ismertté, hogy a látó Barbara Weigand szentté nyilvánításáért lobbizott. 1975. szeptember 24-én került sor az első nagy ördögűzésre, és továbbiakkal folytatódott egészen Anneliese haláláig, 1976-ig. E két időpont között hatvanhét ördögűzést hajtottak végre rajta.

Renz már a második alkalomtól fogva hangszalagra rögzítette az ördögűzés során elhangzottakat. A felvételeken jól hallható, hogy Anneliese erősen elváltoztatott hangon beszél, spontán kiáltásokkal megszakítva beszédét. Trágár, durva kifejezéseket használ – ezeket az ördögűzők az őt megszálló démonnak tulajdonították. Az ördögűzések során különféle nevek hangzottak el, a démonok így azonosították magukat: Lucifer, Júdás, Néró, Kain, Hitler, illetve egy bizonyos Fleischmann. Ez utóbbi Valentin Fleischmann bukott pap volt, aki 1572-től 1575-ig Ettlebenben szolgált, ilyen értelemben Alt elődjének számított. Fleischmann-nak állítólag négy gyermeke született, a legendák szerint részegeskedő volt, és embert is ölt, végül a katolikus egyház kiátkozta. Anneliese valószínűleg a tanulmányai során találkozhatott a nevével.

A megszállottság oka Renz szerint azt volt – ezt egy Anneliesét megszálló „démon” közölte vele –, hogy Anneliese mások helyett szenvedjen. (Észre kell vennünk a római katolikus teológia sajátosságát ezekben a magyarázatokban: a másokért történő engesztelő, vezeklő szenvedést.) Lehetséges okként merült fel, hogy édesanyjának egy korábbi szomszédja még a születése előtt megátkozta Anneliesét.

Az ördögűzések között eltelt időben Anneliese Würzburg és Klingenberg között ingázott, hogy – a körülményekhez mérten – folytatni tudja tanulmányait. A rendszeres ördögűzések nem keltettek feltűnést, mivel csak nagyon szűk kört avattak be a történtekbe, ugyanis Stangl azt az utasítást adta Renznek, hogy harmadik személyt ne vonjanak be a folyamatba. Furcsa mód Anneliese rohamai csak azokra az időszakokra korlátozódtak, amikor a beavatott személyek szűk köre vette őt körül.

1976. március 3-a, hamvaszószerdától kezdve – a böjt kezdetével – Anneliese megtagadta, hogy ételt vegyen magához. Azt állította, hogy a „hangok” megtiltották neki, hogy egyen. Innentől kezdve szellemi és testi állapota drasztikusan leromlott. Órákig térdelt, és fejét a földhöz verte. 1976 áprilisától már nem tudta elhagyni a würzburgi ágyát. Javasolták, hogy vegyenek igénybe orvosi segítséget, de ezt a család ismét elutasította, illetve továbbra is élt a Stangl által elrendelt hallgatási tilalommal (a beavatott barátnők például ezért nem kértek segítséget). Májustól nem volt már tartható, hogy Anneliese Würzburgban maradjon. Alt először Ettlebenbe, majd Klingenbergbe, a szülői házba vitette Anneliesét. Fizikailag rendkívüli módon kimerült, naponta ötszáz-hatszáz térdeplést végzett, napi szinten ütlegelte-megsebesítette, harapta, karmolta magát, komoly sérüléseket szenvedett. Megpróbált lyukat harapni a falba, aminek következtében kitörtek a fogai.

Élete utolsó napjaiban már hozzákötözték az ágyához, megakadályozandó, hogy további sérüléseket okozzon magának. Anneliese ekkor már meg volt győződve arról, hogy stigmái vannak – Jézus Krisztus sebei. Úgy vélte, kegyelemből kapta őket, de azok nem voltak láthatók. Azt állította, hogy az Üdvözítő mindaddig nem mutatta meg őket, amíg le ne teszi a vizsgáit. Lábai kisebesedtek, mivel a lábméreténél jóval kisebb cipőt hordott, és abban rohangált fel-alá a szobájában. Térde fekélyes lett a folyamatos térdepléstől. Gyaníthatóan a sérüléseit magának okozta, amikor a spontán rohamok hatására kontrollálatlanul izgett-mozgott (számos fotón is megörökítették őket).

 

Halála

1976. június 30-án tartották az utolsó ördögűzést. 1976. július 1-jén Anneliese meghalt krónikus éhezés és súlyveszteség következtében. A boncolás során tüdőgyulladást állapítottak meg, amely csak tovább rontotta az állapotát. A halántéklebenyen nem sikerült patologikus elváltozást kimutatni, ez azonban még nem feltétlenül bizonyíték arra, hogy nem volt epilepsziás. Közvetlenül a halála előtt 31 kilogrammot nyomott (166 centiméter magas volt).

 

A nyomozás és a per

Anneliese halála után szinte rögtön megindították a nyomozást. A vádiratot az aschaffenburgi ügyészség nyújtotta be a bíróságra már a halál beállta napján, ugyanis Alt telefonon tájékoztatta a nyomozóhivatalt a történtekről. A vád gondatlanságból elkövetett emberölés volt, az érintettek pedig a szülők, Alt, Renz és Stangl, később pedig kiterjesztették Rodewykre is. Később Stangl és Rodewyk ellen ejtették a vádat, arra hivatkozva, hogy nem álltak személyes kapcsolatban az áldozattal, emiatt nem lehettek tisztában a valódi állapotával.

1978. február 25-én exhumálták Anneliesének a klingenbergi temetőben nyugalomra helyezett maradványait. Szülei azt állították, hogy erre azért van szükség, mert az eredetileg használt fa gyermekkoporsót cinkkel borított tölgyfa koporsóra szeretnék cserélni. A háttérben azonban az állhatott, hogy egy laikus apáca beszámolója szerint Anneliese megjelent neki, és azt mondta, hogy a teste romolhatatlan (lásd „romolhatatlan szentek”). Tegyük hozzá, hogy Alt kezdettől fogva kételkedett az allgaui apáca víziójának a hitelességében. A koporsó kiemelésénél és felnyitásánál nem volt jelen a vádlottak közül senki sem. Renz ugyan azt állította, hogy a rendőrök nem engedték be a ravatalozóba, de a szemtanúk beszámolója szerint csak pár lépést tett a ravatalozó felé, utána önszántából visszafordult. A jelenlévők beszámolója szerint a test pontosan olyan állapotban volt, mint amilyen elvárható ennyi idő elteltével.

Miután 1977 júliusában feldolgozták a vádiratot, elkezdődött az eljárás, amely „aschaffenburgi ördögűző per” néven híresült el. Négy vádlott volt. Az ügyet hatalmas érdeklődés övezte nemzetközi szinten is. A német apostoli nuncius attól tartott, hogy a per során sérülni fog a gyónási titoknak a német állam és a Szentszék között 1933-ban megkötött birodalmi egyezmény által biztosított védelme.

 

Utólagos diagnózis és szakértői vélemények

A würzburgi idegklinika kirendelt szakértője a következő diagnózist állította fel: Anneliesénél epileptikus rohamok léptek fel. A gyógyszeres kezelés miatt a betegség új formát öltött: paranoid pszichózisba fordult – erről tanúskodnak a hangfelvételek is. Tapasztalati tény, hogy az epilepsziás betegek gyakran túlzó és megbetegítő vallási képzeteket ápolnak, és depresszív, paranoid szakaszokon mennek keresztül. Anneliese 1976-tal kezdődő, intenzív egészségügyi romlását az autoszuggesztiója idézte elő. Végül a halál közvetlen okának az éhezés és a krónikus soványság tekinthető. A szakértő szerint az időben igénybe vett orvosi segítség, a megfelelő pszichoterápiás kezelés, valamint – főleg 1976 áprilisától – a kényszertáplálás megakadályozhatták volna a halálát. A személyek gondozásáról szóló akkori (bajor) tartományi törvény szerint Anneliese már nem volt abban az állapotban, hogy felelős döntéseket hozzon saját állapotára vonatkozóan.

A két pap védője is szakértői véleményt kért – ők az Ulmi Egyetemtől –, azonban az eredmény szinte teljesen megegyezett a korábbi szakértői véleménnyel. Egyetlen eltérés volt: a korábbi véleménnyel szemben nem látta bizonyítottnak az agyi sérülést, illetve fel nem ismert, nem kezelt, erős skizofréniát állapított meg az Anneliese által produkált tünetegyüttes mögött meghúzódó egyik komponensként. A vádlottakkal kapcsolatosan is készült szakértői vélemény: mind a négy személy esetében olyan jellegű mély „vallásosságot” állapítottak meg, amely ahhoz a szubjektív meggyőződéshez vezetett, hogy csak és kizárólag Isten segítségével (értve ez alatt Isten közvetlen beavatkozását a „hagyományos” orvosi segítség elutasításával) lehet megmenteni Anneliesét. A szakértői vélemény ezt a tradicionalista vallásos meggyőződést naivnak és primitívnek bélyegezte. Ez a szakértői vélemény is megerősítést nyert egy későbbi, a vádlottakra vonatkozó megállapítás által. Ezenkívül Renznél – aki az ördögűzéseket végezte – agyér-elmeszesedést diagnosztizáltak. Renz a családra hárította a felelősséget, mondván, a táplálás és az orvosi ellátásról való gondoskodás nem az ördögűző feladata. A család a római egyházba vetett feltétlen bizalmára hivatkozott, azt állítva, hogy emiatt bízták a papokra a lányuk életét. Hivatkoztak Rodewykre is, aki azt hangoztatta, hogy még senki sem halt bele ördögűzésbe.

 

Az ítélet

Az ítélet túlment a kérvényezett büntetésen – eredetileg százhúsz napi bérezésnek megfelelő összeget kellett volna a papoknak pénzbüntetésként kifizetni, a család esetében nem is folyamodtak büntetéshez, mert a lányuk elvesztése vélelmezhetően önmagában elég traumatikus volt számukra. Az ítélet azonban szigorúbb lett: a vádlottak (mind a család, mind Renz) hat hónapos felfüggesztett börtönbüntetést kaptak, amelyet azonban hároméves próbaidőre módosítottak. A vádlottak védője felmentésért folyamodott.

 

Az események pszichológiai megközelítése

Uwe Wolff evangélikus teológusnak, kultúrantropológusnak, a démonológia és az angelológia kultúrtörténete avatott szakértőjének a véleménye egybecseng az említett szakértői vizsgálatok eredményével: a kérdés nem is annyira az, hogy mi az események orvosi és tudományos magyarázata, hanem hogy miért történt mindez Anneliesével. Wolff szerint az okok között említhetjük a szigorú, tekintélyelvű, erkölcsileg túlterhelt, félelemkeltő, masszívan tradicionalista katolikus neveltetést. Kortársai többségével ellentétben nem volt képes kibúvót találni a szülői kontroll alól vagy azzal valamilyen formában szembeszállni. Egyedül az a szerep maradt számára, amelyet a környezete felkínált: a megszállt emberé. Mint megszállott mindenféle retorzió nélkül szidalmazhatott mindent, ami a vallását, a családját vagy az őt körülvevő kultúrát jellemezte.

De Wolffnak van egy másik magyarázata is, amely tulajdonképpen szembemegy az előző értelmezési kísérlettel. Anneliese mély, tradicionalista katolikus neveltetésében keresendő az orvosi segítséggel szembeni elutasítás oka, hiszen – erről Anneliese meg volt győződve – semelyik orvos nem volna képes értelmet adni szenvedéseinek. A vallás azonban igen, hiszen e keretrendszeren belül úgy lehetett értelmezni a vele történteket, mint vezeklő szenvedést, amellyel lerövidítheti mások purgatóriumi szenvedésének hosszát, vagy akár az eljövendő kárhozattól is megmenthet némelyeket. Mivel a római egyház tanítása szerint az öngyilkosság halálos bűn, ezért csak egy lehetőség maradt számára, éspedig hogy tovább szenvedjen – míg meg nem hal. Végül ez vezethetett az éhezés és a krónikus soványság állapotához, amelyet már nem bírt el a szervezete.

A tübingeni egyetem katolikus fakultásának (egykori) vezetője, Herbert Haag szerint a „megszállott” Anneliese és az ördögűző személye között egyfajta pszichés kölcsönhatás jött létre: Renz az ördögűzéseivel reagált Anneliese rejtett elvárásaira, ami által azonban addig fokozódott az Anneliesét megnyomorító fizikai és lelki terhelés, míg Anneliese benső ellenállóképessége is csődöt mondott, és így a számára megmagyarázhatatlan betegségét csak vallási téveszmével tudta értelmezni.

 

Az események vallásos-kultikus magyarázata

Felicitas Goodman német–magyar származású amerikai etnológus és kultúrantropológus sajátos elméletet dolgozott ki Anneliese tragikus történetének magyarázatára. Szerinte minden vallásban létezik az úgynevezett „vallásos válságállapot” vagy „válsághelyzet” sajátos jelensége, amely lehet pozitív és negatív előjelű is. Ez a kivételes állapot az emberben eredendően „benne rejlik”, és különböző emberek eltérő adottságokkal rendelkeznek az eléréséhez. Ha ezt a kivételes állapotot pozitív módon élik meg, akkor az agy örömközpontjában fejti ki hatását, ellenkező esetben a büntetőközpontra gyakorol hatást. Ennek az állapotnak különleges jele a vissza-visszatérő vokalizáció (ritmusos beszéd), amely Goodman szerint világosan felismerhető az ördögűzésről készült felvételeken.

Nos, Goodman szerint minden vallásnak van egy bizonyos gyógymódja arra az esetre is, ha egyesek ennek a rendkívüli állapotnak a negatív előjelű változatát élik meg. A katolikus egyház erre a célra „fejlesztette ki” az ördögűzés gyakorlatát, amelyet évszázadokon át finomított és csiszolt. Az ördögűzés által okozott súlyos lelki trauma vagy sokkélmény arra szolgál, hogy az érintett személy agyát arra utasítsa, hogy a rendkívüli állapotot a büntetőközpontból az örömközpontba irányítsa át. Goodman véleménye szerint Anneliese esetében ez meg is történt: 1975. október 31-én minden „démont” sikerült kiűzni belőle. Ekkor számolt be Anneliese pozitív előjelű vallásos tapasztalatairól, a Szűzanyától, különféle szentektől és magától Krisztustól származó látomásairól és meghallgatásairól. Ha a folyamat itt lezárul – állítja Goodman –, pozitív végkicsengése lett volna a dolognak, azonban a gyógyszerek hatása végzetesnek bizonyult: a pszichoaktív szerek megnyugtatták ugyan az agyát, gátolták azonban az ördögűzésre adott kívánt agyi reakcióit, ami végül ahhoz vezetett, hogy a „démonok” néhány pillanattal később visszatértek. A démonok, akik korábban elárulták a nevüket és megszólaltak, egyre kevesebbet beszéltek, 1976. február 29-e után pedig teljesen elnémultak. Már pozitív hangok sem hallatszottak többé. Miután lehetetlenné vált Anneliese számára a nyelés, a Tegretol nevű gyógyszert sem volt már képes szedni. (A Tegretol karbamazepin hatóanyagú gyógyszer.) Goodman elmélete szerint ezután Anneliesénél a gyógyszer elvonási tünetei jelentkeztek, végül a Tegretol által okozott vörösvértest-károsodás következtében halt meg. Habár Goodman elméletét rendszeresen idézik a megszállottság bizonyítékaként, munkásságát akadémiai körökben tudománytalannak és értelmezhetetlennek tartják.

 

Az események hivatalos egyházi magyarázata

A német püspöki konferencia akkori vezetője, a Szentszék legmagasabb rangú nemzeti szintű képviselője, Joseph Höffner bíboros 1978. április 28-án a klingenbergi üggyel kapcsolatos sajtóközleményben úgy nyilatkozott, hogy a démoni megszállottság a katolikus tanítás szerint elvileg lehetséges. „A katolikus teológia fenntartja az ördög és a démoni erők létezését. Még a 20. század végén élő embernek sincs oka arra, hogy tagadja a Sátán és a gonosz szellemek világunkban végzett munkáját, vagy abszurdnak tekintse a róluk szóló kijelentéseket. Az egyház töretlen hagyománya szerint megáll a tanítás, hogy Isten láthatatlan, tudással és akarattal rendelkező lényeket teremtett. Néhányan közülük szabad választásukból Isten mint minden jó szerzője ellen fordultak, és gonosszá váltak. Az egyház meg van győződve arról is, hogy ezek a gonosz szellemek is megpróbálnak ártalmas befolyást gyakorolni a világra és az emberiségre. Ez a befolyás sokféle formában jelentkezik. Az egyik ilyen a megszállottság.”

 

Az ördögűzés folyamatának kérdésessége

Az ügy leginkább vitatható része, hogy Renz egyházpolitikát kevert az ördögűzés folyamatába. Köztudomású volt, hogy szimpatizált a francia érsek, Marcel Lefebvre által vezetett ultrakonzervatív, tradicionalista Pius-testvériséggel (teljes nevén: Szent X. Pius Papi Testvérület), amely elutasította a második vatikáni zsinat határozatait. (Később, 1988-ban skizmatikus cselekedet miatt a római egyházból való kiszakadásukat hirdették, legutóbb XVI. Benedek pápa fordult hozzájuk baráti gesztussal, majd Ferenc ismét megnehezítette a helyzetüket.) Nemcsak személyesen Renz szimpatizált a testvérülettel, hanem a klingenbergi gyülekezet körében is jelen voltak. A család és Renz állításai szerint Szűz Mária arra kényszerítette a démonokat, hogy olyan üzeneteket osszanak meg Anneliesén keresztül, amelyeket a világnak feltétlenül hallania kell. Renz azonban – ez világos az ördögűzések leiratai alapján – szuggesztív módon tette fel a kérdéseket, így felmerült a gyanú, hogy valójában ő adta a szavakat Anneliese szájába, azon céltól vezérelve, hogy ily módon propagáljon bizonyos hittel kapcsolatos igazságokat. Az 1976. január 23-án készült hangfelvétel szerint a következő párbeszéd zajlott Renz és az Anneliesén keresztül megszólaló „Lucifer” között:

„Renz: Te állsz például [Hans] Küng tanai mögött?
Lucifer: Igen, de van még ilyenből bőven.
Renz: És Lefebvre püspök?
Lucifer: Ó, igen, de rá nem hallgatnak, milyen kár!
Renz: Ki mondja ezt, hogy »milyen kár«?
Lucifer: Én nem.”

Az ilyen jellegű beszélgetések a római egyház ördögűzésre vonatkozó tanításával is szembemennek, ugyanis kifejezetten tilos fecsegni, tárgyalni, társalogni a feltételezett démoni lényekkel, személyekkel.

A „démonok” bizonyos kijelentéseinek tartalma a második vatikáni zsinat tanbéli és liturgiai újításai ellen fogalmazódtak meg, például a kézbe áldozás (amikor a szentostyát nem az áldozó szájába, hanem a tenyerébe helyezik), a szembemiséző oltár (altare versus populum), illetve egyéb aktuális egyházi-teológiai és liturgiai reformokkal szemben. Emellett az ördögűzések során előkerültek politikai témák is, úgymint az abortuszhoz való jog. Mivel Renz szándéka már kezdettől fogva az volt, hogy nyilvánosságra hozza a felvételeket, ezért jogos feltételezés, hogy az érintett papok arra használták fel Anneliese esetét, hogy az ördög létezését bizonyítsák, és a számukra kedves egyházpolitikai nézeteket terjesszék. Még a würzburgi egyházmegye vezetésén belül is abból indultak ki, hogy egy zsinatellenes irányzat szimpatizál a megszállottsággal, és minden jelenség mögött az ördögöt véli felfedezni.

Ehhez kapcsolódik – és tovább bonyolítja a történtek megítélését –, hogy a hangfelvételek leirata alapján nem egyértelmű, hogy éppen ki beszél Anneliesén keresztül: démoni lények vagy maga Anneliese. Ha a „démonok”, akkor miért egy, szinte kizárólag aktuális teológiai és egyházpolitikai frakció álláspontját hangoztatják? Miért mondanak igazat? Miért érdekük az eretnekeket-tévtanítókat leleplezni és a korszellemet, a langyos keresztyéneket pocskondiázni? Miért feddik meg a keresztyén tanítást elhanyagoló papokat? Miért fenyegetőznek – akár jogosan is – a pokollal? Mit akarnak ezzel elérni? Lásd a következő megnyilatkozásokat: „A papoknak prédikálniuk kellene a létezésemről. Ha nem teszik, az alvilágba jutnak ők is. Ma már alig hisznek a szeplőtelen fogantatásban, és az egyház? Az emberek többsége csak egy közösségnek tartja. A modernisták megölték a hitet. Ma már csak kevesen hisznek az egyházban, kevesen veszik komolyan a tanításait. A rózsafüzér az embereknek nem elég modern. Sokan gondolják, hogy a halállal minden befejeződik. A bűn elérte az eget, bár ez nem fog sokáig tartani. Az 1917-es Fatimai Boldogságos Szűz Mária megmondta előre, de nem sokan hallgatták rá. A papoknak nem szabad megházasodniuk. Imádkozni kell mindennap a Rózsafüzért, vagy eljön a vég. A modernisták elpusztítják az egyházat, ezen dolgozunk a legkeményebben. Már senki sem beszél rólunk, legkevésbé a plébánosok. A püspökök olyan ostobák, hogy inkább hisznek a Küng-féle teológusoknak, mint a pápának. A holland püspökök eretnekek, már nem hisznek a Szentatyában. A katolikusok az igaz tanítás birtokában vannak, de úgy szaladnak a protestánsok után, mint a rossz kurvák. Az egyházban már meg vannak hamisítva a doktrínák. Az embereknek rendszeresen kellene gyónniuk. Nagyon fontos Szent Józsefhez imádkozni, sőt még annál is fontosabb. Az abortusz népirást. Az abortusz, teljesen mindegy, hogy hányadik hónapban történik, gyilkosság, mégpedig azért, mert az embriók nem jutnak Isten színelátására, mert nem lesznek megkeresztelve. Az emberek állatok! Azt hiszik, a halállal minden véget ér. De az élet elmúlik, és az egyik felemelkedik, a másik meg alábukik. Újra szenteltvizet kellene tartani a házakban, akkor a feszület ismét elfoglalhatná méltó helyét az otthonokban.”

E kijelentések többségének értékelésekor nehéz mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a Lucifer, Júdás, Néró és Hitler nevezetű démonokhoz köthetők. Miért buzdítanának imádságra? Miért óvnának a pokoltól? Miért hivatkoznának Máriára, Jézus édesanyjára pozitív példaként? Miért okozna nekik problémát, hogy kevesen veszik komolyan az egyház tanítását, és hogy nem hisznek a pápának? Miért szapulnák a modernistákat? Túlzottan leegyszerűsítő magyarázat, hogy erre „Szűz Mária kényszerítette őket.” Másrészt az sem tisztázott – és a standard keresztyén teológiai hagyománnyal is élesen szemben áll –, hogy miként azonosíthatják magukat gonosz szellemi lények elhalálozott emberi személyekkel, mikor ők, a démonok a keresztyén tanítás egybehangzó álláspontja szerint bukott angyalok.

 

Összegzés és egy evangéliumi protestáns alternatíva

Anneliese esetét vizsgálva, több tényező együttes tragikus eredményéről lehetett tehát szó: egy sajátos, erősen tradicionalista szociokulturális – a természetfeletti jelenségekre (látomások, démoni megszállottság, stigmák) különösen nyitott és az egyházi reformfolyamatokat (második vatikáni zsinat) határozottan elutasító – közegről, ehhez kapcsolódóan a hathatós orvosi segítség megtagadásáról (a közeli család felelőtlenségéről), a torz római katolikus teológiai alapoknak (Jézus egyszeri, tökéletes váltság- és engesztelő halálának, másokért való bűnhődésének a leértékelése, megtoldása és kiegészítse az egyes emberek szenvedéseivel mint érdemmel) az egyéni kegyességben való testet öltéséről, az ördögűzést végző személy/személyek megengedhetetlen gyakorlatáról (a feltételezett démonnal való szószátyár diskurzus, a lány eszközként való felhasználása egyházpolitikai céloktól vezérelve), feltételezhető pszichés betegségről, valamint – feltehetően – valódi démoni befolyásról, támadásokról, amelyek kívülről nézve korántsem voltak olyan meghökkentően különlegesek, „csodásak”, de hatásukban destruktívnak bizonyultak. Ezeket a komponenseket azonban utólag szinte lehetetlen elkülöníteni egymástól.

Nyilvánvaló, hogy evangéliumi szempontból nem tekinthető elfogadhatónak sem a római egyház megkövesedett, feleslegesen túlformalizált, nem biblikus elemekkel tűzdelt ördögűző liturgiája (amely a fenti esetben inkább tekinthető egyfajta bizarr pszichológiai összjátéknak a család, az ördögűzést végző személy és az exorcizmus tárgyául szolgáló fiatal lány között, különben miért lett volna szükség több éven keresztül hatvanhét „szeánszra”), sem a minden káros jelenség mögött a démonok befolyását sejtő, sok esetben önfelmentő, végletekig hergelt szélsőkarizmatikus gyakorlat, sem a liberális-racionalista egyházak nézete, amely végső soron nem más, mint elméleti és gyakorlati ateizmus. Bibliai-újszövetségi alapon el kell fogadnunk a démonok mint testetlen szellemi lények – bukott angyalok – ártó tevékenységének a tényét, ugyanakkor nem szabad beleesnünk abba a hiába sem, hogy hitünk és kegyességünk központi, legmeghatározóbb elemévé tegyük őket, sem abba, hogy racionalista alapon pusztán kortörténeti és pszichológiai magyarázatokkal semlegesítsük a befolyásukra utaló jeleket. Ugyanakkor tény, hogy a – nevezzük így – szabadító szolgálat egy újszövetségi gyülekezet tevékenységének a szerves részét kell képezze, ahogy az is, hogy a keresztyén közösségek a legtöbb esetben teljesen mellőzik az ilyen jellegű szolgálatot, az legfeljebb a „betegekért való imádságra” korlátozódik.

De mit kezdjünk Anneliese szomorú történetével az újszövetségi kijelentés tükrében? Való igaz, hogy az Újszövetségben a megszállottság egészen extrém verzióját is láthatjuk Mk 1,23–24-ben. És az Újszövetség lapjain olyan esettel is találkozunk, amikor az epilepsziás tüneteket produkáló jelenség mögött démoni tevékenység áll, de olyannal is, amikor a betegség mint olyan el van választva a démoni befolyástól (Mt 4,24), sőt olyannal is, amikor egy hosszú, elhúzódó betegség hátterében démoni befolyás áll (Lk 13,16). Péter egyik gyógyításánál azt olvassuk, hogy ő a betegséget – a lázat – megdorgálta, ami a betegség hátterében álló személyes démoni befolyásra utalhat. A jelenleg is aktív, lehetséges démoni befolyás egyértelmű az írott kijelentés alapján, azonban az leginkább tévtanításokban, eretnekségekben, hamis ideológiákban ölt testet, amely persze még veszélyesebb a fizikai tüneteknél, szenvedéseknél, hiszen elszakíthat a bibliai Krisztus személyétől, az apostoli hittől, és kárhozatra vezethet (nem véletlenül beszél az 1Kor 12,10-ben Pál a „lelkek megkülönböztetésének” kegyelmi ajándékáról, amely nélkülözhetetlen a keresztyén egyház számára). Felkészült, tálentumokkal és a megfelelő kegyelmi ajándékkal rendelkező lelkészek, lelkigondozók képesek detektálni egy-egy személy életében a démoni befolyást – legyen szó addikciókról, destruktív érzésekről és (pl. öngyilkosságra csábító) gondolatokról, szokásokról, akár fizikai tünetekről. Lényeges, hogy ilyen esetekben ne pusztán egy-egy hozzáértő személy, „szakember” vegyen részt a szabadító szolgálat folyamatában (pl. egy magányos „ördögűző”), hanem – a megfelelő szinten – a teljes gyülekezet is az imádságaival és könyörgéseivel. Lényeges, hogy ne szegmentálódjanak az ilyen jellegű tevékenységek, ne legyenek „kiszervezve”, a gyülekezet életvalóságától elszakítva, hanem a gyülekezet tagjai kölcsönösen „hordozzák” egymást (ezt jelenti az a sokszor kiüresedett frázisként ismételgetett mondat, hogy „imádságban hordozzuk egymást”: tartós, intenzív és szeretettől vezérelt imádságot a keresztyén testvérért). Ez már csak azért is magától értetődő, mert az Újszövetség lapjain azt olvassuk, hogy Jézus „[h]atalommal parancsolt a tisztátalan lelkeknek, és azok engedelmeskedtek neki” (Mk 1,27), továbbá az Úr szolgálatának megkülönböztető jegye volt, hogy Isten Lelkével űzi ki az ördögöket, jelezve ezzel, hogy elérkezett Isten országa (Mt 12,28), és a hatalom nem korlátozódott Jézus személyére, hiszen hasonló hatalmat adott a tizenkettőnek, majd a hetvenkettőnek, sőt – bizonyos szinten – mindazoknak, akik az ő nevében végeznek szabadító szolgálatot (lásd 2Kor 10,3–4; Ef 6,10–18; Jak 4,7; 1Pt 5,8–9). Egyetlen újjászületett keresztyén sem feledkezhet meg arról, hogy a Sátán és a démonok ereje messze alulmúlja a benne lakozást vett Szentlélek erejét és hatalmát (1Jn 4,4).

Hogyan álljunk ellen a Sátánnak és démonjainak? Olykor-olykor egy Jézus nevében mondott rövid parancsszó (lásd Jak 4,7) is elegendő ehhez – ebben egy-egy szentírási idézet is segíthet nekünk (lásd Ef 6,17). Megvallhatjuk Jézusnak a Sátán és a démoni erők felett aratott győzelmét. Imádkozhatunk Jézushoz, hogy mindenható erejével szabadítson meg az indokolatlan, az egész személyünket leuraló félelemtől, haragtól, keserűségtől, bűnös kívánságtól stb. Ugyanezek mind alkalmazhatók a másokért mondott közbenjáró imádság esetében is. Ezeknek a tevékenységeknek a nagy része nem kíván semmilyen drámai helyzetet vagy különleges liturgiai előkészületet, bátran éljünk velük! A Szentírásban nem látunk órákon, heteken, éveken át tartó kínkeserves birkózást a démonokkal – nem szabad az emiatti indokolatlan félelmünkből kifolyólag elhanyagolni az ellenük való harccal kapcsolatos elhívásunkat és felhatalmazásunkat. Sokszor egy csöndes, határozott, az ige tekintélyére hagyatkozó rövid mondat elegendő. Emellett el kell kerülni, hogy hosszú beszélgetésbe elegyedjünk démonokkal. Magának a keresztyén lelkigondozónak is a támadás alatt álló személyre és nem a feltételezett démonokra kell koncentrálnia. Természetesen magának a démoni befolyás alatt álló személynek is őszintén vágyakoznia kell a szabadulásra. Általánosan kijelenthetjük: a keresztyéneknek nem ildomos túl sokat foglalkozni a témával, nem szabad engedni, hogy a gonosszal kapcsolatos információk szórakoztassanak és lenyűgözzenek, nem kell a téma „szakértőjévé” válnunk pusztán az érdeklődésünk miatt. Nyilvánvalóan fontos szempont az is, hogy milyen a szabadító szolgálatot végző személy spirituális kondíciója. Amikor a tanítványok egy sikertelen démonűzés után kérdőre vonták Jézust a kudarc oka tekintetében, Jézus így válaszolt: „kishitűségetek miatt”. Ha nem keresztyének irányában végez valaki szabadító szolgálatot, az elsődleges, hogy arra biztassuk, hogy a szabadítás felé vezető első lépés az, hogy elismeri Jézus Krisztust Megváltójának és Urának.

Végül tegyük fel a kérdést: egyáltalán „megszállhat-e” démon egy újjászületett keresztyént? A megszállás szó kevésbé szerencsés, mert azt sugallja, hogy a démon teljes mértékben birtokba veheti az adott személyt. Az Újszövetség beszédmódja szerint lehet valakinek démona (Mt 11,18; Lk 7,33), vagy szenvedhet valaki démoni befolyástól (gr. daimonizomai), de egyik kifejezés sem utal arra, hogy a démon valakit szőröstül-bőröstül birtokba venne. A megszállni kifejezés azonban azt sugallja, hogy a démonizált egyén akarata fel van függesztve, vagy teljesen döntésképtelen. Extrém esetben ugyan ez is elképzelhető (lásd a gadarai megszállottat), de az esetek túlnyomó többségében nincs erről szó. Ha tehát a démonizált kifejezés alatt azt értjük, hogy egy démon teljes mértékben leural valakit – oly mértékben, hogy az adott személynek nincs ereje a jó mellett dönteni vagy Istennek engedelmeskedni –, akkor a feltett kérdésre egyértelműen nem a válasz: ilyen értelemben újjászületett keresztyén embert nem szállhat meg démon (lásd Róm 6,14). Ha a kérdés az, hogy egy keresztyén ember ki lehet-e téve különféle mértékű démoni befolyásnak vagy támadásnak, akkor a válasz: igen.

Forrás:

• Petra Ney-Hellmuth: Der Fall Anneliese Michel. Kirche, Justiz, Presse. Königshausen & Neumann, Würzburg 2014.
• Uwe Wolff: Der Teufel in mir. Heyne, München, 2006.
• Herbert Haag: Vor dem Bösen ratlos? Piper, 1989.
• Felicitas D. Goodman: Anneliese Michel und ihre Damonen. Christiana-Verlag, 2004.
• https://de.wikipedia.org/wiki/Anneliese_Michel
• https://metropolita.hu/2017/04/6-demon-kinyilatkoztatasai-melyek-anneliese-michel-ordoguzese-soran-hangzottak-el/?