Amikor egy lelkipásztor követ el paráznaságot – válasz egy kommentre
Az Evangelikál Csoport YouTube csatornájára június végén feltöltésre került a Keresztyén „ikonok” tündöklése és bukása beszélgetés-sorozat harmadik epizódja. Ebben a beszélgetésben én is részt vettem. Egy kedves kommentelő – elvileg egy lelkipásztor kolléga – a felvétel alatt az alább olvasható kritikai megjegyzést tette az általam mondottakkal kapcsolatosan. Mivel a hozzászólás érvrendszere gyakorta előkerül mostanság különféle vitákban, ezért érdemesnek tartottam közzétenni, ahogy az arra írt válaszomat is:
A ominózus komment:
A kommentre adott válasz:
Kedves névtelen református lelkipásztor! Hadd emlékeztessük önmagunkat arra, hogy Isten erkölcsi mércéi változhatatlanok és így a tökéletes szentséget várja el (1Péter 1,15-16). A Szentlélek erejével nekünk állandóan igyekeznünk kell előrébb jutni a megszentelődésben (2Kor 7,1). Ez része a lelki harcunknak. Ez vonatkozik minden keresztyénre, a lelkipásztorra is. Ennek érdekében kaptuk a kegyelmi eszközöket is. Közben látjuk, hogy sokszor vétkezünk. Valóban, a szív bűnei alattomosabbak a látható bűnöknél, és legtöbbször ezeket követjük el (az említett türelmetlenség, harag, mulasztások, pletykálkodás, stb). Ezért naponta önvizsgálatot kell tartanunk és bocsánatért esedezzünk az Úr előtt. Nem tagadhatjuk, hogy vétkezünk (1János 1,8). Az Úr pedig megígérte, hogyha bűnbánattal jövünk elé, akkor megbocsát (1,9-10). A lelkipásztoroknak ugyanezt kell tenniük. Úgy gondolom, hogy ezt a beszélgetésben is világossá tettük.
Ami a lelkipásztorok erkölcsi bukását és a szolgálatuk folytatását vagy éppen berekesztését illeti, más a helyzet, mert a Szentírás erkölcsi (jellembeli) feltételeket szab számukra. Az első vonás (ld. 1Timóteus 3 és Titusz 1) a feddhetetlenség, tehát a kifogástalan életvitel. Ebben benne van az, hogy amikor vétkezik, de megbánja és rendezi bűneit, akkor nyilván folytathatja szolgálatát. Ha nem rendezi bűnét és úgy végzi a szolgálatát, az gond. Például, ha úgy hirdeti az Igét és oszt úrvacsorát, hogy közben rendezetlen bűnei vannak, akkor az helytelen. Pontosan a szolgálata súlya és tekintélye miatt a lelkipásztornak sokkal jobban kell ügyelnie arra, hogy szoros legyen a kapcsolata az Úrral és vigyázzon a feddhetetlenségre, különben nemcsak magára, hanem az evangéliumra is szégyent hoz.
Amikor egy lelkipásztor paráznaságot követ el, azért súlyosabb és zárja ki őt a további szolgálatból, mert először is a paráznasághoz hosszabb út vezet, mint egyszeri indulatból fakadó türelmetlenség. Ráadásul az 1Kor 6,18 különálló, azaz súlyosabb bűnként kezeli a paráznaságot. Amig egy lelkipásztor eljut odáig, hogy konkrét paráznaságot/házasságtörést kövessen el, elmulasztotta az Úrral való közösségét ápolni és rendezni a maga idejében egy sor ide vezető bűnt (pl. a feleségével való kapcsolatát fokozatosan bomlasztó bűnöket).
Másodszor, a paráznaság/házasságtörés bűnét követve el legalább két erkölcsi feltételnek már nem tud tovább eleget tenni: (1) rendezett családi élet (vö. 1Tim 3,4-5; Titusz 1,6) és (2) tanításra való alkalmasság. A tanításra való képességet Pál apostol úgy magyarázza, hogy szilárdan ragaszkodik (folyamatos jelen időben, tehát életvitelszerűen) az igaz beszéd tanításához, hogy képes legyen bátorítani (inteni) az egészséges tanítással és megfeddeni az ellenszegülőket (Titusz 1,9). Aztán Péter apostol még hozzáteszi, hogy példaképként vezesse a gyülekezetet (1Péter 5,3). Hangsúlyozom, amikor egy lelkipásztor követ el paráznaságot/házasságtörést, akkor legalább ezt a két minősítést elveszítette. Egyszerűen nem lesz tovább példakép és erkölcsi tekintély, aki gyülekezeti fegyelmet vagy bátorítást gyakorolhat hasonló esetekben és feddhetetlenül állhat a gyülekezet és a világ elé.
Sajnos a mai emberközpontú, erkölcsileg megengedő társadalmunkban hamar törvényeskedőt kiáltanak azokra, akik Isten erkölcsi mércéire emlékeztetnek. Nekünk, lelkipásztoroknak, látva saját magunk és a gyülekezeteink lelki állapotát (Jóel 2,12-17), komoly bűnbánatot kellene tartanunk és sírnunk kellene, nemhogy még mi bukjunk el. Az Úr meg tud őrizni a paráznaság elkövetésétől, ha őszintén kérjük ezt Tőle minden nap. A bűn egyszerűen ellepte a gyülekezeteket. Az Úr Jézus megmondta az efézusi gyülekezetnek, hogy „emlékezzél vissza azért, honnan estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd, különben hamar eljövök ellened, és ha nem térsz meg, kimozdítom gyertyatartódat a helyéből.” (Jelenések 2,5).
Az 1689 Baptista Hitvallás ennek szellemében emlékeztet, hogy egyes gyülekezetek „annyira elfajulnak, hogy már nem Krisztus gyülekezetei, hanem a Sátán zsinagógái.” (XXVI/3). Attól tartok, hogy nem a kegyelem, hanem a bűn túltengése a gond, amire nem a törvényeskedés emlegetése, hanem a megszentelődésre való igyekezet a gyógymód.
Chiciudean Miklós, reformált baptista lelkipásztor
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
„Legnagyobb vereség a világon: megszokni a rosszat!” (Ravasz László)
.
„Az egyetlen igazi szomorúság, az egyetlen igazi kudarc, az egyetlen nagy tragédia az életben az, ha nem leszünk szentek.” (Léon Bloy)
.
„Teljes erővel igyekezzetek, hogy be tudjatok menni a keskeny ajtón!…” (Lukács ev. 13:24a)
„Nem vagyunk képesek úgy cselekedni, ahogy Jézus kérte tőlünk, de nem ez a baj, hanem az, hogy nem is tartjuk fontosnak.”
Greguss Sándor, író (internetről, magyarkurir)
„Boldogok, akik sírnak”: nem tudván, nem akarván megszokni a rosszat; magukban sem.