Gordon H. Clark: A verbális ihletettség tegnap és ma
A szerző, Gordon Haddon Clark (1902-1985) amerikai filozófus és kálvinista teológus, a preszuppozicionalista apologetika egyik meghatározó képviselője, 28 éven át a Butler Egyetem filozófiai tanszékének elnöke.
A Szentírás ihletettsége nagy hatással van Isten Szavának igazságára és tekintélyére, ezért olyan nyilvánvalóan fontos a keresztyénségnek, hogy nem kell túl sokáig részletezni, miért kell ezzel a témával foglalkoznunk. Megbocsátható, ha az elején adunk egy rövid, alapvető áttekintést. Sőt, nemcsak megbocsátható, hanem elkerülhetetlen. Az ihletettség tárgyalása nem sokat ér, ha nem vesszük figyelembe az elemi bibliai adatokat. Ezeket mindig szem előtt kell tartani. Sajnos sok ilyen részlet elkezdett kikopni öregedő emlékezetünkből. Még ennél is rosszabb, hogy a fiatalabb nemzedék – a teológiák alacsony színvonalának köszönhetően – lehet, hogy soha nem is tanulta a bibliai adatokat. Éppen ezért először is szeretnék megfogalmazni néhány egyszerű állítást az ihletettség tanáról, amint azt száz évvel ezelőtt általánosan magyarázták.
1840-ben Louis Gaussen kiadta híres könyvecskéjét, a Theopneustiát [1 ]. Gaussen svájci teológus volt, akit ugyanúgy elmozdítottak lelkipásztori szolgálatából és kizártak az egyházból, mint J. Gresham Machent ebben a században, mert ragaszkodott a Szentírás igazságához. Theopneustia című könyve az ihletettség védelmében íródott. Gaussen összegyűjti azt a rengeteg helyet, ahol a Szentírás saját magáról beszél. Jóllehet ez már egy évszázaddal ezelőtt történt, senki nem közelíthet az ihletettség kérdéséhez anélkül, hogy ne ismerné jól Gaussen művét, vagy legalább azt, hogy a Biblia mit mond saját magáról.
A hatás összeadódó; és sajnos ahelyett, hogy megvizsgálnánk igehelyek százait és meghatároznánk azok jelentőségét, ma délelőtt be kell érnünk egy kevéssel. Gaussen például feljegyzi azt a három helyet, ahol Ézsaiás így szól: „mert az Úr szája szólt” [2], csakúgy, mint más, hasonló kifejezéseket Ézsaiás könyvében. Gaussen felhívja a figyelmet a 2Sám 23,1-2-re: „Az Úrnak lelke szólott én bennem, és az ő beszéde az én nyelvem által”. Ismét: „Dárius király második esztendejé[ben]. . . szóla az Úr Aggeus próféta által”. [3] Mózesnek így szól az Úr: „én lészek a te száddal”. [4] A ApCsel 4,25 szerint pedig az Úr szólt „Dávidnak, a te szolgádnak szája által”.
Az ehhez hasonló versek tucatjainak összeadódó eredménye az a következtetés, hogy a próféták nem saját tekintélyük révén szóltak, hanem arról tesznek bizonyságot, hogy a Lélek adta nekik üzenetüket, és Ő indította őket beszédre.
Azt is jól meg kell jegyeznünk, hogy a Lélektől származó üzenet nemcsak a szakasz lényegi gondolata, hanem maguk a szavak is.
5Móz 18,18-19: „Prófétát támasztok nékik. . . és az én ígéimet adom annak szájába. . . És ha valaki nem hallgat az én ígéimre, amelyeket az én nevemben szól, én megkeresem azon!”
Jer 1,9: „És kinyújtá az Úr az ő kezét, és megilleté számat, és monda nékem az Úr: Ímé, az én igéimet adom a te szádba!”
Még egy hivatkozásra van időnk annak megmutatására, hogy a próféták úgy léptek fel, mint akik Isten szavait szólják. Halljuk a mi Urunk kijelentését: „Mert ha hinnétek Mózesnek, nékem is hinnétek; mert én rólam írt ő. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, mimódon hisztek az én beszédeimnek?” (Jn 5,46-47)
Újra mondom, a hatás összeadódó. El kell olvasnunk Gaussen minden hivatkozását, és gondosan meggondolni azoknak jelentőségét. Csak így lehet megfelelő alapunk az ihletettség tanításához.
Az utolsó hivatkozás még egy lépéssel tovább visz ebben az elemi áttekintésben. Valaki tudatlanságból azt az ellenvetést tehetné, hogy jóllehet a prófétáknak Isten az Ő szavait adta, és Ő indította őket szólásra, ez a beszéd évezredekkel ezelőtt megszűnt, és ma csak a beszédekről szóló beszámolók vannak birtokunkban. Erre a kérdésre, amely a beszélt és az írott szó kapcsolatára vonatkozik, Krisztus válaszolt a legutóbb idézett igehelyen. Gondosan figyeljük meg, hogy így szól a mi Urunk: „Mózes. . . én rólam írt. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, mimódon hisztek az én beszédeimnek?”
Amikor leírták azokat a szavakat, amelyeket Isten az Ő prófétáinak adott, ezekből lettek az Írások, azaz a Szentírás. Jézus pedig azt mondja, hogy a Szentírásban, az Írásokban keressük az örök életet! Amikor a Sátán megkísérti Jézust, így hárítja el a támadást: „Meg van írva”. [5] A Jn 6,45; 8,17; 12,14; 15,25 helyeken is ezzel a mondattal ad választ egy kérdésre: „Meg van írva”.
Hadd mutassak rá még egy kivételesen fontos szakaszra. A Jn 10,34-35-ben Jézus istenségét védelmezi. A 82. zsoltárt idézi. Vajon azért idézi ezt a zsoltárt, mert a 82. zsoltár ihletettebb és tekintélyesebb, mint az Ószövetség más szakaszai? Egyáltalán nem! Így szól: „Nincs-é megírva a ti törvényetekben. . . és az írás fel nem bontható”. Krisztus azért hivatkozik a 82. zsoltárra, mert az is része a Szentírásnak, és mivel a teljes Írást Isten ihletése által kaptuk, ez a szakasz is ihletett, mert az Írás fel nem bontható.
Harmadszor is megismétlem, hogy a hatás összeadódó. Szemünk előtt kell tartani azt a több száz helyet, ahol a Biblia a verbális (szó szerinti) ihletettségéről beszél. Az első szakasz végén, miután áttekintettük az alapvető részleteket, hadd tegyek fel egy keresztkérdést! Ha a próféták, akik szóltak, vagy a szerzők, akik írtak, vagy a mi Urunk maga tévedett ezen a több száz helyen, akkor milyen biztosítékunk van többi tanításukat és írásukat illetően? Van-e alapunk azt feltételezni, hogy olyan emberek, akik üzenetük forrását illetően általános tévedésben voltak, bármilyen mélyebb betekintéssel, pontos ismerettel rendelkezhetnének ember és Isten kapcsolatáról? Még konkrétabban fogalmazva: Vallhatja-e bárki, hogy személyesen ragaszkodik Jézus Krisztushoz, miközben következetesen ellentmond Jézus kijelentésének, miszerint az Írás fel nem bontható?
A diktálás ellenérve
Mivel a verbális ihletettségről szóló elemi és rövid áttekintő egy száz éve kiadott köteten alapszik, a következőkben egy százéves ellenvetést fogunk megvizsgálni, mielőtt teljesen aktualizálnánk a dolgokat.
Az a gondolat, hogy Isten az Ő szavát adta a prófétáknak, sok liberális számára egy mechanikus és mesterkélt kijelentéselméletnek tűnik. Azt mondják, hogy Istent nem képzelhetjük el úgy, mint egy főnököt, aki szavakat diktál gyorsíróinak. Sőt, a próféták írásaiban világosan megmutatkozik személyiségük szabadsága és spontaneitása. Jeremiás stílusa nem Ézsaiásé, és János nem úgy ír, mint Pál. A szavak egyértelműen János és Jeremiás szavai, nem egy gyorsíróknak diktáló főnökéi. Egy főnök gyorsírói ugyanolyan stílusú leveleket írnak, nem javítják, nem is javíthatják ki angolját. Tehát ha Isten diktálta volna a Biblia szavait, akkor nem lehetnének személyes különbségek. Ebből következően a verbális ihletettség tana hamis.
Ahhoz, hogy erre az ellenérvre sok más, a keresztyénség különböző mozzanataival szemben felhozott ellenérvvel együtt választ adjunk, hasznos megjegyeznünk, hogy az ellenség szinte mindig elferdíti a megtámadott tanításokat. A felelet első és megkerülhetetlen lépése tehát annak világos megmutatása, hogy a verbális ihletettség tanához mi tartozik hozzá, és mi nem.
Most pedig szögezzünk le világosan néhány tényt. Elsőként, a stílusbeli különbségek – amelyek annyira nyilvánvalóak, hogy még egy fordítás sem tudja őket elhalványítani – egyértelműen megmutatják, hogy a Bibliát nem diktálták tollba úgy, ahogyan egy főnök diktál gyorsíróinak. Valóban volt néhány teológus, aki használta a diktálás képét. Nem szükséges arról beszélnünk, hogy úgy gondoltak-e a diktálásra, mint ahogyan az egy modern üzleti irodában megjelenik, vagy inkább olyan általánosabb értelemben vették, mint egy rendeletet, vagy egy tekintélyes parancsot. A lényeg az, hogy a verbális ihletettséget tanító teológusok túlnyomó többsége soha nem fogadta el a diktálás elméletét. Könnyen feltételezhetjük, hogy a hitetlenek könnyebbnek találták nevetségessé tenni a diktálást, mint úgy megérteni és tárgyalni a verbális ihletettséget, ahogyan azt az evangéliumi teológusok valójában tanítják.
Minek köszönhetően jelennek hát meg a stílusbeli különbségek, és mit jelent a verbális ihletettség? A kérdésekre adott válasz az Isten és prófétái közti kapcsolatot érinti, és gyorsan elfordít minket a főnök és a gyorsíró képétől.
Amikor Isten kijelentést akart adni (a kivonulás vagy a fogság idején), nem kezdett el váratlanul körülnézni, mintha hirtelen jött volna az ötlet, és nem gondolkozott azon, hogy vajon kit használhatna erre a célra. Nem feltételezhetjük, hogy hirdetést tett közzé, hogy segítségre van szüksége, és amikor Mózes és Jeremiás jelentkezett, akkor Isten kényszerítette őket, hogy az Ő szavait szólják. A verbális inspirációval szembeni érv mögött ez a sérelmes nézet húzódik meg. Isten és a próféta között egyáltalán nem olyan a kapcsolat, mint a főnök és a gyorsíró között!
Ha meggondoljuk Isten mindenható és bölcs voltát, valami teljesen más kép alakul ki. A főnök abból tud válogatni, amit kap. Függ attól, hogy a középiskola vagy a kereskedelmi főiskola megtanította-e a pályázót gyorsírásra és gépelésre. Isten azonban nem függ valami külső irodától. Isten a Teremtő. Ő alkotta Mózest. És amikor Isten azt akarta, hogy Mózes beszéljen az Ő nevében, így szólt: „Ki adott szájat az embernek?. . . Nemde én, az Úr?” [6]
A verbális ihletettséget tehát a keresztyén tanok teljes rendszerével összefüggésben kell értenünk. Nem lehet azoktól elválasztani, és a fortiori [7] nem lehet egy idegen Isten-kép keretébe foglalni. A verbális ihletettség szerves egységet alkot a gondviselés és a predesztináció tanaival. Amikor a liberálisok alattomos módon tagadják a predesztinációt azzal, hogy Istent úgy mutatják be, mint aki gyorsíróknak diktál, annyira elferdítik a verbális ihletettség tanát, hogy ellenérveik nem alkalmazhatóak a Biblia Istenére. A baj nem az, amit a liberálisok gondolnak, hogy a főnök teljesen irányítása alatt tartja a gyorsírót. Az analógia azért bukik el, mert a főnök alig tudja irányítani a gyorsírót.
Másként szólva: Isten, az örökkévalóságtól kezdve elvégezte, hogy Mózes kezei által vezeti ki a zsidókat a szolgaságból. Ezért úgy irányította az eseményeket, hogy Mózes egy bizonyos napon megszülessen; tegyék a vízbe, hogy megmeneküljön a korai haláltól; a Fáraó lánya találja meg és fogadja örökbe; kapja meg a lehető legjobb oktatást; meneküljön a pusztába, hogy türelmet tanuljon. Minden módon, öröksége és környezete által is úgy formálta őt, hogy amikor eljött az idő, Mózes gondolkodásmódja és irodalmi stílusa pontosan megfelelő eszközök voltak arra, hogy Isten szavait szólja.
A diktálás egészen másfajta eset. A főnöknek nincs túl sok hatalma a gyorsíró felett, kivéve azokat a szavakat, amelyeket számára gépel. Nem ő irányította az oktatását. Lehet, hogy a gyorsírót egyáltalán nem érdekli a főnök dolga. Lehet, hogy alig van köztük valami közös. Mózes és Isten között azonban volt egy belső egység, egy közös cél, az akarat együttműködése, és így a Mózes által leírt szavak egyszerre Isten saját szavai és Mózes saját szavai.
Amikor tehát látjuk Isten mindenütt jelenvalóságát és gondviselését akár a történelemben, akár szolgái életében, felismerjük, hogy az irodai diktálás nem ad igazat a Szentírásnak. Ezekben az emberekben a Szentlélek lakozott, és Ő tanította meg arra, amit leírtak. Isten határozta meg minden leendő szerző személyiségét és stílusát, azzal a céllal, hogy az Ő üzenetét, az Ő szavait fejezzék ki. A Szentírás szavai tehát Isten szavai!
Kortárs elméletek
A verbális ihletettség fenti elemi bemutatása és védelme nem volt ugyan elegendő, de a harmadik, befejező szakaszban szánnunk kell egy kis időt a dolgok jelenlegi állására is. A ritschliánus liberalizmus hanyatlásával és az egzisztencializmus, a neoortodoxia és a logikai pozitivizmus felemelkedésével a támadás célpontja megváltozott. Most már nem az a kérdés, hogy a Biblia szavai Isten szavai vagy csak emberi, tévedhetetlen szavak. Ma nyelvelméleti alapokon indítanak elsöprő támadást. A filozófusok elkezdtek a szemantikával [8] foglalkozni, és egyes nézeteik annyira megváltoztatnák a szavak jelentőségét, hogy a Biblia minden elképzelhető verbális ihletettség mellett is teljesen elvesztené keresztyén jelentését. Számos író szerint minden nyelv, de legalább a vallásos nyelvezet metaforikus vagy szimbolikus. Soha, semmilyen vallásos kijelentés nem érthető szó szerint. John Mackintosh Shaw, az ontarioi (USA) Queen’s College dogmatikaprofesszora a váltság, megigazulás, engesztelés, bűnhődés és megbékélés szavakat metaforáknak vagy képes beszédeknek nevezte (Christian Doctrine [Keresztyén tanítás], 207. o). Egy ilyen nézet alapján arra lehet következtetni, amit már meg is tettek, hogy az isteni kijelentés nem lehet igazságközlés.
William M. Logan, az austini (Texas, USA) University Presbyterian Church (Egyetemi Presbiteriánus Egyház) lelkésze In the Beginning, God (Kezdetben, Isten) című művében így ír az 1Mózes első fejezeteiről:
„Ezek példázatok, nem pedig történelem vagy magyarázatok… nem próbálnak meg alapigazságokat kifejező intellektuális állításokat megfogalmazni. Ehelyett a költői képek és a szimbolizmus módszere jelenik meg…Nem Ádámról olvasok, hanem magamról… Ezért a fizikai igazságról való ismeretünk semmilyen változása nem érintheti jobban ezeknek a fejezeteknek a tanítását, mint amennyire Ezópusz meséit.” (15-17. o.)
Később ezt mondja:
„Az Éden kertjének történetével kapcsolatban az igazán fontos kérdés nem az, hogy ez szó szerint, ténylegesen igaz-e az igazságnak ugyanazon a szintjén, mint amellyel a történelem, a földrajz, a csillagászat vagy a geológia foglalkozik. . . Ez a történet a végső igazsággal foglalkozik, amely. . . csak képekkel és szimbolizmussal fejezhető ki. . . Megkérdezte-e bárki, hogy az irgalmas samaritánus története szó szerint megtörtént-e?” (35-36. o.)
„A bűneset szimbolizmus…Az Éden nincs rajta a térképen, és Ádám bűnesete nem illeszthető bele a történelem naptárába. Mózes nincs közelebb a bűnesethez, mint mi, attól még, hogy 3000 évvel előttünk élt. A bűneset nem valami datálható, korai katasztrófáról szól az emberiség történelmi múltjából, hanem az emberi tapasztalat olyan dimenziójáról, amely mindig jelen van … Minden ember saját Ádámja.” (47-48. o.)
Azt, hogy a vallásos nyelvezet nem lehet szó szerint igaz, a következő érvekkel támasztják alá. Egy szerző egy szokásos igehirdetőt mutat be, aki éppen egy szokásos igehirdetést mond el. Ugyan közhelyes és unalmas, de a gyülekezet egy tagja számára a prédikáció vagy annak egy mondata életbevágó üzenetté válik. Az ember élete megváltozik. A megváltozott élet azonban nem lehet egy középszerű mondat szó szerinti jelentésének eredménye. A szavak valami olyan vallásos tartalmat közvetítettek, ami egészen más, mint a szó szerinti jelentés. Az érvelés azzal zárul, hogy ez a vallásos tartalom a szavak metaforikus, szimbolikus vagy vallási jelentése, és ha valami véletlen folytán lenne bármilyen szó szerinti jelentésük, annak egyáltalán semmi jelentősége nem lenne.
Ez az érv a National Council of Churches [9] tudományos folyóiratában jelent meg, de helytelen gondolatmenete nyilvánvaló, ugyanúgy, mint az is, hogy nem sikerült bebizonyítania azt, hogy a vallásos nyelvezet nem érthető szó szerint. Ezért ezzel nem is vesztegetjük időnket.
Egy másik szerző, aki szerint minden vallási kifejezés metaforikus vagy szimbolikus, egy képeken alapuló vallási episztemológiát [10] vázol fel. Szerinte Isten mindig – jegyezzük meg: mindig – képeken keresztül szól az emberhez, és a „vallásos tapasztalat az a folyamat, amikor az embert ezek a képek eltalálják”. Ez a folyamat, amelyet mentális bálványimádásnak is lehet nevezni, egyesül a művészettel és a mitológiával. A mítosz vallásos irodalomban való részletes leírása természetesen kiemelkedő kortárs téma.
Ha a vallásos tartalmat azonban nem lehet szó szerint elmondani, hanem csak a mítosz képes beszédével fejezhető ki, valahogyan meg kell indokolni a választott mítoszt. Az emberek egyik csoportja a görög mitológiát, egy másik csoport pedig a keresztyén mitológiát választja. Az ilyen döntések sokszor meggondolatlanul, a társadalom befolyására alakulnak ki. De van olyan idő, amikor gondolkozni kell. Konfliktus alakul ki két vallás között, és valakit megkérnek, hogy foglaljon állást. Teljesen mindegy, mit dönt? Ha egyik mítosz sem igaz szó szerint, ha mindkettő teljesen szimbolikus, akkor mindkettő egyformán kielégítő, nem?
Nos, a görög mitológia ma olyan valószínűtlen választás, hogy az előbb említett szerző, aki valószínűleg meg van győződve arról, hogy a modern idők felsőbbrendűek a régiekhez képest, azt állítja, hogy lehetséges a mítoszok közötti racionális választás, azon az alapon, hogy alkalmasak-e a létezés tényeinek magyarázatára, ahogyan azokkal a napi életben és tevékenységben találkozunk.
Azonban úgy látom, hogy sem ez, sem más próbálkozás nem igazolhatja sikeres módon a mítoszok közötti választást. Ha a mítoszok szó szerinti igazságok, akkor az egyik alkalmasabb lehetne, mint a másik. A görög mítosz arról, hogy Zeusz hogyan ad esőt, kielégítőbb vagy kevésbé kielégítő lehet, mint az ég ablakairól szóló mítosz, amelyet a zsidóknak tulajdonítanak. De ha mindkét történet csak mitologikus és szimbolikus, amely egyszerűen azt a szó szerinti tényt fejezi ki, hogy esik az eső, nehéz megállapítani, melyik kielégítőbb. Egy szó szerinti állítás Arisztophanész Felhők című művéből adhat magyarázatot, de egy mítosz semmit nem magyaráz meg.
Sőt, ha a nyelv szimbolikus, világosan látható, hogy az egyik szimbólum ugyanolyan jó, mint a másik (mielőtt a történelmi események jelentést adtak volna nekik). Ma a horogkereszt a nemzetiszocializmust, a kalapács és a sarló a kommunizmust jelképezi, de kezdetben választhatták volna a kommunisták is a horogkeresztet, Hitler pedig a kalapácsot és a sarlót. Ha még egy lépéssel továbbvisszük ezt az alapvető kritikát, megkérdezhetjük, hogy egy vallásos szimbólum minek a jele? A kereszt kétségtelenül Krisztus megfeszítésének a szimbóluma, de maga a megfeszítés lehet-e bárminek a szimbóluma vagy metaforája? A keresztre feszítésről szóló kijelentések prima facie jelentése [11] szó szerinti. Ha valaki azt mondja, hogy a vallásos nyelvezet nem lehet szó szerinti, akkor úgy tűnik, semmilyen racionális módon nem lehet meghatározni, hogy a keresztre feszítés minek a szimbóluma. Vajon egy eredendően igazságtalan univerzum pesszimista szimbóluma, vagy Isten szeretetének szimbóluma? Milyen alapon dönthetjük el, ha semmit nem vehetünk szó szerint?
Tegyük most fel, hogy valaki racionális alap nélkül dönt. Tegyük fel, hogy a keresztre feszítés – jóllehet sosem jelenik meg szó szerinti értelemben – Isten szeretetének szimbóluma. Ekkor fel kell tennünk a kérdést: szó szerinti igazság-e az, hogy Isten szereti az embert, vagy ez is szimbolikus? Nyilvánvalóan ennek is szimbolikusnak kell lennie, ha az egész nyelv szimbolikus. És minek a szimbóluma Isten szeretete? Kétségkívül egy másik szimbólum szimbóluma – amely megint egy másik szimbóluma – ad infinitum. [12]
Bár kétségtelen, hogy főként azt vizsgáljuk, miként hat a modern szemantika a Biblia szó szerinti jelentésére, hiba lenne azt gondolni, hogy a keresztyén szolgálatban nem kell foglalkozni olyan világi elméletekkel, amelyekből a vallásos következtetések fakadnak. Jóllehet itt nem tudjuk részletesen elemezni ezeket a filozófiákat, egy alapvető vonatkozást nem hagyhatunk említés nélkül. Arra gondolok, hogy milyen helyzete van ezekben a filozófiákban a logikának, különösen az ellentmondás törvényének. Az akadémiai logika kicsit távolinak tűnhet a mitológiától és a vallásos metaforától, a hivatalos terminológia csak kissé fedi a verbális ihletettség lényegét és annak a keresztyén szolgálatra gyakorolt közvetlen következményét.
Most tavasszal kaptam egy levelet a missziós mezőről, amelyben a levélíró azért szomorkodott, mert sok munkatársa, akik bibliafordításban is részt vettek, elfogadta a kortárs nyelvészeti relativizmust, vagy legalábbis mélyen annak hatása alá került. Úgy gondolom, hogy ezt a filozófiát a legjobban ott ragadhatjuk meg, hogy miként viszonyul az ellentmondás törvényéhez.
Ez a filozófiai analízis, ahogyan azt néha nevezik, nemcsak az isteni kijelentést utasítja el, hanem mindenféle metafizikát is. Tagadja például az ész bármilyen vele született vagy a priori formáját, amit hagyományosan szükségszerűen igaznak tekintettek. A logikát és a matematikát úgy magyarázzák, mint tetszésszerűen választott nyelvészeti konvenciókat. A múlt történelme változatos példákkal szolgál. Alfred North Whitehead és Bertrand Russell logikája ugyanaz, Arisztotelészé pedig más. Idézzük A. J. Ayert: „Tökéletesen elképzelhető, hogy más nyelvészeti konvenciókat kellett volna használnunk, mint amit jelenleg alkalmazunk.”
Ez a filozófia akármilyen pozitivista, humanista vagy ateista, szemmel láthatóan vonzza a bibliafordítókat, sőt, az amerikai bibliaiskolai tanítókat is. Tavaly szeptemberben egy jó hírnevű bibliaiskola egyik oktatója egy olyan cikket írt, amely aközben, hogy az érzékelésről alkotott mechanisztikus elméletnek tűnt, elutasította az arisztotelészi logikát, mint megbízhatatlan, természetellenes megfogalmazást, és elfogadta Dewey instrumentalizmusának [13] legalább egy részét. Ugyanezt láthatjuk – jóllehet talán kevésbé tudatos formában, és különböző fokozatokban – akkor, amikor a pietista gondolkozás elveti az úgynevezett emberi logikát, mint valami ismeretlen isteni logika ellentétét.
Az úgynevezett emberi logika védelmében, a szavak szó szerinti értelmének védelmében, így a verbális ihletettség védelmében felszólítom az ellenkező nézőpont gondolkodóit arra, hogy álljanak szembe az érvvel, és válaszoljanak egyértelműen! Szeretném felszólítani őket arra, hogy fogalmazzák meg saját elméletüket az ellentmondás törvényének használata nélkül!
Ha a logikai alapelvek tetszőlegesek, és elképzelhető más nyelvészeti konvenciók alkalmazása, ezeknek az íróknak képesnek kell lenniük arra, hogy találjanak ki egy másik konvenciót, és ragaszkodjanak ahhoz. Az arisztotelészi logika, különösen pedig az ellentmondás törvénye nemcsak azt követeli meg, hogy egy szó jelentsen valamit, hanem azt is, hogy ne jelentsen valamit. A kutya szónak azt kell jelentenie, hogy kutya, de nem jelentheti azt, hogy hegy, a hegy pedig nem jelentheti azt, hogy metafora. Minden kifejezésnek valami meghatározottra kell mutatnia, miközben kellenek olyan dolgok is, amelyekre nem vonatkozik. A metaforikus kifejezés nem jelenthet szószerintit, sem kutyafélét, sem hegyit.
Tegyük fel, hogy a hegy azt jelenti, hogy metafora, és kutya, és Biblia, és Egyesült Államok. Világos, hogy ha egy szó mindent jelent, akkor semmit sem jelent. Nos, ha az ellentmondás törvénye tetszőleges megállapodás, és nyelvészeink másik konvenciót választanak, akkor felszólítom őket arra, hogy írjanak egy könyvet, amely összhangban áll alapelveikkel. Tény, hogy nem lenne túl nehéz dolguk. Nincs szükség másra, mint leírni a metafora szót hatvanezerszer: Metafora metafora metafora metafora. . .
Ez azt jelenti, hogy a kutya felfutott a hegyre, mert a metafora szó jelenti azt, hogy kutya, futott, hegy. Sajnos, a „metafora metafora metafora” mondat azt is jelenti, hogy a következő karácsony hálaadás ünnepe [14], mert a metaforaszó ezeket is mind jelenti.
Az érv világos: nem lehet megírni egy könyvet vagy kimondani egy mondatot az ellentmondás törvényének használata nélkül. A logika tehát nem egy tetszés szerinti megállapodás, amit ha úgy akarjuk, el lehet vetni. És minden kegyes beszéd, amely gyarló emberi logikánkról beszél, a vallásos nyelvezet minden metaforikus elméletével együtt lehetetlenné teszi a verbális kijelentést. Szerencsére azonban ezek az elméletek saját magukat is lehetetlenné teszik.
Az orthodox keresztyén véleményem szerint helyesen következtethet arra, hogy a verbális ihletettséget nem kell semmilyen ellenvetéstől félteni. A korábbi ellenérveket egy évszázaddal ezelőtt megválaszolták. Az újabb ellenvetésektől pedig még könnyebb megszabadulni. Miközben nem kell félnünk egy intellektuális vagy akadémiai szemponttól, az egyetemeken és a teológiákon olyan egyoldalú propaganda hat a tanulókra, hogy nagy szükség van arra, hogy a kálvinista álláspontot általánosan ismertté tegyük, és azt széles körben megismerjék.
***
A fordítás alapját képező mű: Gordon H. Clark: Verbal Inspiration Yesterday and Today a God’s Hammer: The Bible and Its Critics című kötetből. Trinity Foundation, Unicoi, Tennessee, United States of America, 4. kiadás
2011 Laura K. Joudaitis
Fordítás:
2019 Vásárhelyi Bálint Márk
Hivatkozások:
[1] https://archive.org/details/theopneustiaple00gausgoog/page/n6
[2] Ézs 1,20; 40,5; 58,14
[3] Hag 1,1
[4] 2Móz 4,12
[5] Mt 4,4.7.10
[6] 2Móz 4,11
[7] Érvelés a nagyobbról a kisebbre
[8] Jelentéstan, a nyelvi formák jelentésével, jelentésváltozataival foglalkozó nyelvészeti tudományág
[9] Egyházak Nemzeti Zsinata, az USA legnagyobb ökumenikus szervezete
[10] Ismeretelmélet, a megismerés feltételeit, határait kutató tudomány
[11] Első ránézésre való jelentése
[12] A végtelenségig
[13] Pragmatikus filozófia; a gondolatoknak csak eszközértékük van
[14] Thanksgiving: amerikai nemzeti ünnep november 4. csütörtökén