Reflexió Tubán József „A deformáció mítosza” című művére – vitában bizonyos ólutheránus gondolatokkal

Az alábbiakban a történelmi lutheránus gondolkodásmódot fogom bemutatni a következő munka alapján: Tubán József: A deformáció mítosza (Fraternitás Lelkészegyesület, Veszprém, 2019.) A kiadó azt sugallja, hogy egy lutheránus egyházi tagozatnak lehet a tagja Tubán úr.

A könyv első felével nem szeretnék behatóan foglalkozni, ugyanis az leginkább egy 16. sz.-i történeti áttekintés, melyben a szerző felvázolja a lutheranizmus megjelenésének körülményeit és Luther életében megjelenő, illetve a személyével kapcsolatos konfliktusokat. Ez főleg abból áll, hogy meghatározza a pápai oldalt, a parasztháborúk oldalát, és az egyéb reformátori csoportokat, de őszintén szólva sokkal érdemesebb erről az olvasóknak egy témába vágó szekuláris tudományos munkát olvasni, vagy akár egy egyháztörténeti alapművet. A könyvet ne az első fele miatt vegyük meg, abban legfeljebb a lutheránus nézőpont az egyedi, melyben a szerző minduntalan Luther frakcióját igazolja, de mindenki egyebet meg támad (!). Egyébként mindezt a második és harmadik részben még jobban kifejti, tehát dogmatikai és szemléleti szempontból mindenképp a második és harmadik rész bír igazán nagy jelentőséggel. (Ezek az általam „részeknek” nevezett szakaszok szubjektív belső egységek, a könyv nem pontosan három nagy szakaszból áll, de eszerint szépen elkülöníthetőek a tartalmi egységek).

Korábban azt gondoltam volna, hogy én foglalkoztam egyedül a történelmi, korai autentikus lutheranizmus sajátosságainak alkalmi kifejtésével, de ez a munka rácáfolt erre. Bizony Magyarországon is akadnak, akik az ortodox lutheranizmus (talán némileg veretes kifejezéssel az ólutheranizmus szó is alkalmazható) mezsgyéjét próbálnák követni, és a gyakorlatba átültetni. Eddig ilyen szemléletben legfőképp csak az amerikai Missouri (LCMS.org – The Lutheran Church—Missouri Synod) és Wisconsin Zsinat (WELS – Christs Love Our Calling) egyházai működtek, továbbá Németországban a SELK (Selbständige Evangelisch-Lutherische Kirche | SELK – Home).

Sajnos nem mondhatom, hogy a szerző egy az egyben az előbb említett szervezetek irányvonalát követné, és azt sem, hogy belőlük táplálkozik (amire egyébként minden alap meglenne, hiszen ezek az egyházak már évtizedek óta a konzervatív ortodox lutheranizmust képviselik), de a hozzáállása valamelyest mégiscsak ide kapcsolható. Azonban, ha megnézzük a könyv végén szereplő bibliográfiát, akkor az kizárólag Luther személyéről szóló művekből áll, továbbá a római hagyomány kifejtéséről is találunk számos könyvet – a Szent István társulat kiadásában többet is (!). Ezeket evangelikál lutheránusként meglehetősen furcsa lenne forrásként használni… Mindazonáltal az óegyházi hagyomány fogalmáról talán tudnak valamit mondani ezek a források is, így részben érthető a használatuk, bár nyilván protestánsként német dogmatörténeti munkákat lenne célszerűbb elővenni (ebben a németek nagyon alaposak és nagy múltúak). Azután feltűnő, hogy a második oszlopos forrása a szerzőnek a Konkordia Könyve (Book of Concord  The Book Of Concord: The Symbolical Books Of The Evangelical Lutheran Church (lutheranlibrary.org)– továbbiakban KK), azon belül is az Ágostai Hitvallás es az Egyességi Irat. Namármost ezzel kapcsolatosan azt kell tudni, hogy a KK-t – tehát a lutheránus hitvallások gyűjteményét – mindössze néhány éve (2015) kezdték el kiadni magyar kiadásban, nagy nyomtatási számban. (Korábban is elérhetők voltak 20. szd.-i eleji részleges fordítások, poros könyvtárpolcokon és pince-lerakatokban, de ez azzal járt, hogy alig valaki ismerhette meg őket).

A források közül feltűnő az is, hogy az angolszász irodalmak teljes mértékben hiányoznak, így például abszolúte nem fellelhetőek a Concordia Publishing House könyvei, melyek márpedig irdatlan nagy segítséget jelentettek volna egy ólutheránus (hazai porondon) pionír szerzőnek. Egy másik fontos tulajdonság, mely ugyan nem forráskezelési kérdés, de mégis ide kapcsolódik, hogy igeversek vagy igehelyek elemzését a könyv egyáltalán nem tartalmazza. Továbbá nem tartalmaz különösebb hivatkozásokat, vagy említéséket a későbbi nagy lutheránus skolasztikusokra sem, mint Johann Gerhard, Andreas Quenstedt, vagy Martin Chemnitz („a második Martin”). De későbbi újkori német lutheránus dogmatikusok se kerülnek elő, mint Christoph Luthardt, vagy Heinrich Schmid. Viszont megtaláljuk Masznyik Endrét a források között, aki egy ismert magyar név, és a dogmatikája alapján az ortodox lutheranizmusba sorolható felületes áttekintésem alapján (tehát úgymond Sebestyén Jenővel állítható párhuzamba). Vele érdemesebb lenne külön is foglalkozni egy másik alkalommal.

Mindezek fényében azt hiszem megállapítható, hogy a szerző nem az angolszász lutheránus evangelikál tábor tagja, hanem csak a KK magyar fordítása után felfedezte, hogy létezik egy mai lutheránus attitűdtől eltérő, sajátos, büszke lutheránus identitás is, és ezt akarja feleleveníteni, illetve jobban a közvélemény elé tárni. (Vagy tulajdonképpen ez már létezhetett korábban is a lutheránus egyházban, de a református egyházakhoz nem jutott el ennek a halovány híre sem.)

Ennek az attitűdnek az egyik következménye, hogy hirtelen a lutheránus hívő nagyobb szimpátiát és rokonságot kezdhet érezni a római felekezettel, bizonyos dogmatikai álláspontok miatt, melyek eltérnek a lutheránus és a többi protestáns felekezet között, viszont a római vallásban – ha nem is ugyanolyan, de – hasonló tanokat találunk.

Ezzel a szimpátiával találkozunk a könyv második részében, ahol sorra vesz a szerző bizonyos tévhiteket, legalábbis, melyek a szerző szerint tévhitek a lutheranizmusról. Itt felsorol néhány állítást, például, hogy Luther eltörölte a papságot („tévhit”), melyet a legtöbben nem is állítanak, és ezt aztán cáfolja, de sokszor átlendül a ló túloldalára, és római szimpatizáns módra fogalmazza meg tézisét, protestáns-ellenes éllel. Persze azon a tényen sehogy se tud változtatni a szerző, hogy a lutheranizmus azért mégiscsak egy irányzat a reformációban, és emiatt mégsem találhatóak meg benne a római valláshoz való közelállást jelentő tulajdonságok. De ez nem különösebben zavarja, és inkább a lutheranizmus sajátos, de protestáns tanításait úgy fogalmazza meg, mintha azok eszmeileg közelállóak lennének a római valláshoz. Ez persze csak relativisztikusan igaz. Például hangsúlyozza, hogy Luther a mise áldozati jellegét körülvevő hierarchikus papságot alkalmazott, azaz elég sokat vett át az addig működő középkori rendből. De hiába fogalmazzuk meg a tézist ennyire a római szájíznek megfelelően, az attól még nem lesz az, a papság esszenciálisan lelkészség lett, és megszűnt szakramentális tisztségnek lenni (amely akadémiai talárt hordott elsődlegesen), és csak liturgikus intézményként funkcionált. Attól még igaz persze, hogy liturgikus öltözetként felvettek albát, továbbá, hogy a presbiteriánus rendszerhez képest eredetileg jóval hierarchikusabb egyházkormányzás volt rájuk jellemző.

A szerző ugyanezt a szisztémát használja végig a könyv második részében az összes kérdéskörre, például a gyónásra és a böjt tartására vonatkozóan is. Azaz: cáfol egy szalmabáb érvet, amit rendszerint nem állítanak szakértők, például hogy Luther nem törölte el a gyónást, vagy a böjtöt. Ez rendben van. De ettől még változatlanul protestáns marad a lutheranizmus, ugyanis a gyónást csak diszciplináris szempontok alapján tartották meg, nem pedig a feloldozás feltételeként. Ugyanis a lutheranizmus szerint mindenki képes és köteles magában is imában magángyónást tartani, továbbá alapvetően a bűnbocsánat hirdetése számít abszolúciónak („feloldozásnak”), nem pedig a lelkész meghallgatása és a jóváhagyás aktusa. A böjtre is ugyanez az elv áll, az például a kálvinista irányzatokban is létezik/létezett (ma sincs akadálya doktrinálisan). Tehát attól, hogy a lutheranizmusban kicsivel több a tradicionális középkori elnevezés, vagy adiaforon hagyomány az nem emeli ki feltétlenül a protestáns irányzatok tengeréből. A tengert itt nem negatív értelemben értem, hiszen az egyház szervezeti felosztásának csak adminisztratív a szerepe, bár ezzel Tubán úr nyilván nem ért egyet. Az irányzata szerint a lutheranizmus valami különleges, egyedi és egyetlen egyház.

Pontosan ezen igyekszik, illetve ezt tekinti küldetésének, e célból írta meg a könyvét az ideális lutheránus identitásról (ismétlem, tehát annak nem exegetikai illetve dogmatikai bizonyítása a célja, hanem felekezeti-szimbolikai, esetleg érintőlegesen dogmatörténeti bemutatása). Most az elméletnek a rövid ismertetése következik. Ez nem a szerző kitalálása, ezt a lutheránus ortodoxia eppúgy képviselte, természetesen lehetséges, hogy bizonyos hangsúlyokat csak ő tesz hozzá hívő (vallásos?) lutheránusként, és a történelmi ortodox lutheránusokra kevésbé volt jellemző, de a kettő között most nem fogunk különbséget tenni. Legyen annyi elég, hogy a szerző hangvétele beleillik egy ólutheránus perspektívába.

A narratíva szerint a lutheranizmus nem egy irányzat a sok közül a protestantizmusban. A hagyományos felfogás szerinte hamis, mely szerint a reformációkor először színre lépett Luther, majd Zwingli, majd Kálvin, és így tovább, és mindegyikük kiváló reformátor volt, és a protestantizmus „szivárványos” spektrumát mindannyian képviselik. A lutheránus narratíva szerint ez helytelen, ugyanis a reformátorok közül egyedül Luthernek volt/van létjogosultsága (és a hozzá feltétlen hű körnek). A többi reformátor közül egyik sem vallotta az Úr Jézus testének fizikailag valóságos úrvacsorai jelenlétét, így ezen narratíva szerint ők szentségtagadóknak, és meglehetősen hitvány teológusoknak tekinthetőek – sőt, eretneknek. E pontban a mise jelenségének megőrzése miatt a lutheránus és a római vallás közelednek egymáshoz. Vagy ha úgy tetszik, el sem távolodtak ebben egymástól (mármint a szerző szerint). Ennek több következménye is van. Egyik, hogy a szerző a többi protestáns tanítón veri le a port, akihez az kötődik, hogy a lutheranizmus igaz felismeréseit még tovább reformálta (deformálta), és felhígította, illetve eltorzította. Ennek első képviselője Zwingli Ulrich, akivel Luther személyesen is találkozott, majd vitáztak, és csak az úrvacsora kérdésében nem tudtak megegyezni, melynek következtében az „igaz Luther” kénytelen volt kvázi exkommunikálni Zwinglit (az igazság persze ezzel szemben az, hogy az általunk egyébként messzemenőkig tisztelt Luther úr képtelen volt szentségtani viszonylatban egy pápista babonától elszakadni, igaz a többitől jobbára sikerült neki, de egytől nem, és ennek következményeképpen felborította a potenciálisan létrejövő egységes reformációs frontot, illetve egyházat). Megemlékezik róla, hogy Luther szánta Zwingli korai halálát és sajnálta, hogy főbenjáró bűnben, valamiféle szentségtagadásban érte az (természetesen Luthernek nem volt hasonló bűne, hiszen ő az optimum, az ideális mérce). Kálvin is gyakran előkerül, rá inkább úgy történik utalás, mint egy Lutherrel korántsem egyenrangú teológusra, aki fiatalabb is volt Luthernél, továbbá amolyan Zwingli-tanítványként tekinthetünk rá. Kálvin olyasmi személy, akit Zwingli árja elsodort, de ő csak az egyik nagy követői táborra szert tevő színfolt a protestáns tengerben, amelybe lutheranizmus természetesen nem tartozik bele. Mellesleg ne gondoljuk, hogy tisztelettudóan emlékezik meg a szerző Kálvinról, meglehetősen lekezelő hangnemű jellemzést találunk róla, például „protestáns hitújítóként” hivatkozik rá (mintha csak egy tridenti rítusú pápistát olvasna az ember), miközben Luther ugyebár az evangéliumi hagyomány örököse, afféle új pápaként funkcionál.

Ez a megközelítés eleve felháborító egy egyszerű, Kálvint ismerő, olvasottabb kereszténynek is (tekintve, hogy Kálvin mennyire végtelenül egyszerű és józan szentírásmagyarázó tudós volt), de egy Kálvint különösen nagyra tartó veretes magyar kálvinista számára már inkább vérlázító. Viszont egy pontban bátorkodnék rámutatni a szerző észrevételére, miszerint ő kívülálló lutheránusként nem lát érzékelhető különbséget Kálvin és Zwingli úrvacsoratana között. Ennek helyt kell adjak kálvinista baptistaként, ugyanis én is úgy gondolom, hogy Kálvin és Zwingli vonatkozó tanítása között inkább csak retorikai különbség van, és ezt a különbséget veszik a különböző gyülekezetek komolyan, vagy kevésbé komolyan.

Namost térjünk rá arra, hogy miért nem illeszkedik be a lutheranizmus a protestantizmus irányzatai közé, miért különb azoktól? Nos, leginkább azért, mert a lutheránus ortodox narratíva magára tekint úgy, mint az őskereszténység egyenes ágú leszármazottjára, azaz azt vallják, hogy ők képviselik az igaz eredeti kereszténységet. Ezt a konfessziók szempontjából úgy fejezik ki, hogy az Ágostai Hitvallás megegyezik az igaz apostoli és őskeresztény tanítással. (Jóllehet a Confessio Augustana Variatát már ördögtől valónak tartják, hiszen azt Melanchthon és Kálvin is elfogadta, és ekként jelentős eredményeket ért el az igazi evangéliumi egység felé). Tőlük egyik irányban helyezkedik el az ezerféle protestantizmus, míg másik irányban a római eretnekség.

Ugyanis Rómával se állnak baráti viszonyban, kivéve a szentségtant a saját megközelítésükből, máskülönben viszont (egyébként helyesen) Rómát a maga saját önös hagyománya képviselőjének tartják. Viszont fontos kijelenteni, hogy mivel ez a narratíva elutasítja az egyház 1514-es teljes megromlását, tehát deformációját (innen Tubán úr könyvének a címe), ezért nála a Róma által kialakított középkori hierarchikus és nyugat-európai hagyományrendszer jóval pozitívabb méltatást kap. Ennek az a következménye, hogy számos nyugati, Róma által megőrzött, de középkori eredetű hagyományra pozitívumként tekintenek, ilyen például a templomok és szent terek beltereinek kialakítása és az áldozati jellegű liturgikus öltözetek. Természetesen azt fenntartják Lutherrel, hogy a hagyományok elvetendőek, amennyiben ellentmondanak az evangélium elveinek, azaz az eredeti kereszténységnek, viszont az esetben megőrizhetőek, ha nem okoznak kárt, vagy akár még akkor is, ha túl nagy botrányt okozna az eltörlésük (például Luther megengedőleg beszél néhol bizonyos középkori imákról, illetve ünnepekről, de nyilván azért a Solus Christus elvnek ellentmondó szokásokat kidobta). Ennek a Rómával való részleges közösségvállalásnak vagy hagyományrendszer felvállalásnak egyik látható bizonyítéka, hogy a német lutheránus templomokban szobrokat is alkalmazhatnak, amely még az anglikán hagyományra se jellemző. Tehát az ortodox lutheránus narratíva szerint az egyház nem romlott meg igazából, nem deformálódott, hanem voltak ugyan hibái, de a bajok igazán csak akkor kezdődtek, amikor a pápaság Luther igaz egyházreformálási szándékát, azaz az eredeti keresztény elvek felelevenítését elutasította (például Luther kiátkozása 1521-ben, melyet – egyébként jogosan – nem fogadott el).

Láthatjuk tehát, hogy egyfajta reformálás igazándiból még a „szent lutheranizmus” esetében sem kerülhető el, sem a deformálódás koncepciója, hiába szeretné a szerző ezt a mozgást végrehajtani.

Egyébiránt azt kell mondjuk, hogy ez az érvelés a lutheranizmus egyediségéről ezer sebből vérzik. Első ránézésre jónak tűnik, ugyanis csak egy protestáns felekezetnek van megdönthetetlen KK-ja és csak egynek van néhány erősen a római vallásra hasonlító doktrínája. Mégis, azt mondom, hogy az érvelés sok sebből vérzik.

Az egyik mód, mellyel ez cáfolható, az az, hogy rámutatunk: mindegyik öntudatosabb protestáns irányzat, legfőképpen a kálvinista, anglikán stb. azt mondja, hogy ők az őskereszténység képviselői, tehát ez nem egy lutheránus novum, vagy privilégium. Gondoljunk csak az anglikán egyházból soha ki nem lépő puritán teológus William Perkins ikonikus munkájára, melynek „Egy reformált katolikus” címet adta (A Reformed Catholic). De igazából a puritánabb irányzatokra, mint a baptista, ez még sokkal inkább igaz. Elegendő, ha megnézzük például Richard Baxter (egyszerű puritán disszenter volt, de egy ponton felajánlottak neki anglikán püspöki pozíciót) hogyan vélekedett az úrvacsora vételének módjáról (A Christian Directory-ban): Mivel az úrvacsorában eredetileg az asztalnál körben ültek (mint egy vacsoránál, vagy mint egy agapénál), ezért szíve szerint ülve szolgáltatná ki, de ha máshogy csináljuk, és különféle úrvacsora vételi testtartásokat írunk elő, azoknak a tiszteletadás szempontjából lehet létjogosultsága adiaforon hagyományként. Azonban a lutheránus, esetleg anglikán vételi formát térdeléssel nem lehet az egyedüli autentikus formátumnak kikiáltani, például az álláshoz, vagy üléshez képest.

A másik mód, ahogyan ez a megközelítés cáfolható, az az, hogy a római vallás sem fogadja el ezt a narratívát, tehát onnan is találatot kapnak. Ugyanis a római vallás tudorait a legkevésbé sem érdekli, hogy Luther nem törölte el, hanem folytatta a miseáldozat („oltáriszentség”) bemutatását. Ugyanis Luther mint bibliátlant, számos dolgot eltörölt a középkori rítusú miséből, például az úrfelmutatást, az elevatiot, vagy bizonyos, a Biblia szellemiségével össze nem egyeztethető énekeket stb. Arról nem is beszélve, hogy attól még, mert a lutheranizmus kvázi keleti ortodox misztikus stílusban vallja az átváltozást, még a legkevésbé sem enyhül meg a római tanítóhivatal, hiszen a hivatalos átlényegülési (transsubstantiatio) tan a legkevésbé sincsen elfogadva, tehát a lutheránus tan esszenciálisan éppolyan renegát itt, mint a zwingliánus. Ezt a kitérőt nem azért teszem, mintha engem a legkevésbé is felkavarna, hogy mit fogad el a római vallás, és mit nem, de ezt talán érdemes kiemelni egy római hagyományokra, misére, és szentségmegőrzésre hivatkozó „tradicionálisabb” tanrendszer esetében.

A harmadik mód, ahogyan cáfolhatjuk (ezt a típusú) lutheránus narratívát, mely szerint ők az egyedüli ősegyházi hagyatékot őrző felekezet, az az, hogy röviden megemlítjük 16.sz.-i lutheránus teológusok kapcsolatát a keleti ortodoxokkal. Ui. igyekeztek Melanchtonnal, és másokkal együtt (mind neves teológusok), felvenni a kapcsolatot a keleti ortodoxok ázsiai püspökeivel, akiknek a tanításait nem ismerték oly mértékben, mint ma (kelet izolálva volt az 1054-es szakadás és a keresztes hadjáratok óta). Több levélváltás is történt Jeremiás pátriárka és a tübingeni lutheránus teológusok között – ennek elsődleges oka ortodox részről nem annyira a rokonszenv volt, hanem inkább az, hogy a muszlim elnyomás alatt tengődő keleti ortodox egyháznak kétségbeesetten anyagi támogatásra lett volna szüksége. Emiatt egy darabig nem mertek a korrespondenciában ellent mondani az evangéliumi felvetéseknek. De idővel kibújt a szög a zsákból, és kiderült, hogy olyan alapvető dolgokban sem sikerült a keletiekkel megegyezni az ősegyház kapcsán, mint a szentek imádata (a keleti patriarcha ragaszkodott hozzá, hogy fohászkodni kell hozzájuk és vallásosan tisztelni, venerálni kell a különféle szenteket, míg az e tekintetben teljesen biblikus elveket követő lutheránus teológusok erre nem voltak hajlandóak). Így tehát érzékeny búcsút vettek egymástól, de kiderült, hogy már a korai keletrómai birodalmi egyházat képviselő görögkeletiek sem igazolják a lutheránusok egyedüli helyes hagyományozó mivoltát. Azaz nem nagyon van közöttük nagy hasonlóság, ez csak reformátori szép reménység volt. Ergo még jobban kell visszamennünk a helyes tanításokért az időben, amikor még kevesebb liturgia és celebrálások, pompás öltözetek és egyebek voltak használatban, és senkinek nem volt lutheránus albája stb.

Még kevésbé lehet az óegyházi atyák tanításaira ráhúzni, hogy „lutheránus” szellemben írtak, talán az úrvacsorai jelenlétet leszámítva. Ezt azonban most idő hiányában nem fejtem ki. Mindenesetre, azt hiszem, ez a típusú lutheránus exkluzív narratíva, mely a könyv egészét behálózza, cáfolható.

Jelen írás utolsó részében néhány olyan dolgot fogok kiemelni, amely a lutheránus ortodoxia makacs lázadását és konok kitartását fejezi ki, és amely ellehetetleníti a közeledést feléjük, amennyiben ezen közösségek hűségesek a KK tanításaihoz. A szerzőn keresztül ez szépen látszik, ugyanis a könyv harmadik részében egyrészt elutasít mindenféle úrvacsorai közösséget a kálvinizmussal, és minden hasonló irányzattal, ahol fontosnak tartják, hogy leszámoljanak Krisztus úrvacsorai fizikai jelenlétével (ez egyébként egy nemes törekvés, és a legtöbb evangéliumi felekezet hamar el is sajátítja, olyannyira babonás dolog fizikai jelenlétet keresni az Úr vacsorájában). Viszont szerzőnk azt mondja, hogy „lehetetlen létrehozni az úrvacsorai közösséget a lutheránus kereszténység és a református kereszténység között mindaddig, amíg ezek a tanbeli tévedések fennállnak”. (És hogy mit ért tanbeli tévedés alatt? Nézzük csak: „Emlékezzünk, hogy már Zwingli azt vallotta, miszerint … későbbi református teológusok – mindenekelőtt természetesen az irányzat leginkább meghatározó vezetőjévé váló Kálvin – némileg árnyalva, ám lényegét tekintve változatlan formában képviselték ezt a tanítást”.) Azt is állítja, hogy a lutheri úrvacsoratan elhagyása nem máshoz vezet, mint az ókori eretnekséghez, mely szerint Krisztus emberi természete csupán látszat szerinti volt (célozhat itt a szerző a doketizmusra is, bár meg kell mondjuk, hogy jellemzőbb volt annakidején a kálvinizmust nesztorianizmussal vádolni).

A szerzővel szembenálló kálvinista felfogás viszont általában úrvacsorai közösséghez engedi a lutheránusokat, misztikus tanukat a mennyei testi jelenlétről egyfajta hóbortnak tartva, de lehetséges, hogy egyes kálvinista lelkészek ezt át fogják gondolni a fentebbieket olvasván.

A könyvben egyéb méltatlankodások is felmerülnek, melyek a kontinentális református kereszténységgel való rokonodásból erednek, azaz a „protestantizmussal” való összemosásból. Például a szerző fájlalja, hogy a liturgiájuk mára már közelebb áll a kálvinizmushoz, míg eredetileg a római hagyományhoz állt közelebb. Azt is kifogásolja, hogy a századok során Magyarországon megváltozott az egyházkormányzati forma, demokratizálódott, és presbiteriánus jellegű lett, ahol a nem lelkészi tagok a tanácsokban igen nagy szóhoz jutnak és szavazhatnak is. Talán éppen ki szeretné zárni a nem lelkészi tagokat minden egyházi döntési jogkörből, noha ezt így nem meri kijelenteni, de meglehetősen evidens a következtetés. Az ilyen és ehhez hasonló jelenségeket lutheránus önfeladásnak, és „reformátusodásnak” tekinti, melynél a könyvben nem olvashatunk keményebb szitokszót.

Szörnyű tragédiának tart továbbá Tubán úr egy lutheránus-kálvinista egyházszervezeti egyesülést, egy amolyan egyházi uniót. A fáma szerint ez majdnem tönkretette a németországi konfesszióihoz hű lutheránus egyházat, de ahol ez még nem ment végbe, mint például Magyarországon, ott is elterjedt már a korrózió és a „reformátusodás” jelensége: a miseliturgia megszűnt, helyette igeliturgia lett, majd egyetlen hosszú prédikáció. A liturgikus öltözékek kikoptak, mert mindet kiszorította a professzori Luther-kabát (a történelmi pontosság kedvéért a 17. századi lutheranizmus használt Luther-kabátot, akárcsak a kálvinizmus, de emellett még sok más római vallást idéző ruhadarabot is, mint például albát, stólát, netán karinget stb.).

Az ún. lutheránus önfeladásról egy református írót idéz a szerző:

„pokolra taszítottok-e minket hogy a kámsát reánk nem vesszük? hogy az papi körösztös, feszületös öltözetet hátunkra nem rántjuk? hogy az stólát nyakunkban nem vetjük? hogy az oltárokat fel nem tarkázzuk? hogy nappal az oltárokra gyertyát nem gyújjtunk? hogy a templomokban képeket nem tartunk? hogy discantra és orgona hegedűsző után nem éneklünk? hogy körösztöt az halottak előtt nem hordoztatunk? semmiképp bizony nem kárhoztathattok minket (ti) magyar lutheránusok … ekképpen velünk egyetömben külömböztök az német és tót nemzetből való lutheránusoktúl”.

Mindennek bekövetkeztét fájlalja a szerző, egyébiránt meglehetősen fölöslegesen, ugyanis ezek „high-church” szokások kezdenek visszatérni – sajnos eddig jobbára az ortodox lutheránus dogmatikusság nélkül.

Valamint egységesen ellenzi a 19. századi magyar uniós törekvéseket, amikor is egyházi írók a felekezeti-dogmatikai különbségeket igyekeztek mellőzni (például az úrvacsora dolgában), mondván: „ragaszkodjunk az írás szavaihoz, és ezeknek értelmét … mindenkinek fogalmain alapuló meggyőződésre bízzuk, minthogy bizonyos betanult magyarázatok csak szellem nélküli mechanizmust szülnek.” – írja egy uniópárti magyar lutheránus. Az ő tábora a tan jelentőségét csak a gyakorlati oldalban találta meg, tehát abban, hogy valaki kenyeret vagy ostyát használ-e úrvacsorai jelnek-jegynek (mindkettőt megengedték).

Minden sajátosan ólutheránus tan és egyházi szokás megőrzésére a szerző fő motívációja igazából egy római vallásúakra olyannyira jellemző, már sokszor látott mantra, miszerint ők képviselik a valódi katolikus egyházat, a püskösdi közösséget és tanácskozást, az apostoli gyülekezet utódait kizárólag ők testesítik meg, és az apostoli tanítás tisztaságát is csak ők, ólutheránusok őrzik. A dogmákat tekintve még esetleg igazat is adhatunk a szerzőnek, amennyiben egyetértünk a KK bizonyításaival, azonban abban semmiképp sem hajolhatunk meg, hogy az egyházi rituális szokásokat is feltétlenül vissza kell vezetni a 2-300 évvel korábbra, ugyanis a KK számára a liturgia teljességgel másodlagos és a dogma az elsődleges. A liturgiát épp ezért nem is rögzíti, és az teljesen eltérő is lehet a világ ortodox lutheránus közösségeiben. (Ezzel ellentétes viszont a hagyomány az anglikán közösségben: ott a liturgia mindenhol viszonylag szorosan rögzítve van az 1662-es BCP és revíziói szabályai függvényében, viszont tanbelileg relatíve rugalmas, és nem csak kálvinistákat fogad be – ezzel szemben az ortodox lutheranizmus, mint látjuk tanbelileg egyáltalán nem rugalmas, hanem a kálvinizmust kilökő KK-ban kristályosodik ki).

A bemutatás végére két számomra fontos gondolatmenetet, illetve érvet emelnék ki, melynek eszmetörténeti jelentősége van. Az egyik, hogy a szerző azzal igyekszik a pozíciójukat emelni, hogy ők voltak az első és egyetlen felekezet, amely vallásgyakorlási jogokat kapott a Német-Római Császárságban az 1555-ös Augsburgi vallásbéke során. Ennek kapcsán kifogásolja, hogy eretnekek gyülekezete az Augsburgi hitvallás védelme alá csoportosult és azt elkezdte kikezdeni, melyre válaszul kialakult a KK 1585-ben, kirostálva az „eretnek” kálvinistákat, a protestánsokat és az ő eszmei rokonaikat. Az író szerint ez etikátlan volt, mármint hogy a lutheránus hitvallás mögé őseink bebújtak. Nos, itt és most szeretném ezt cáfolni. Először is azzal, hogy ez az érvelés szemen köpi a korábbi temérdek hitvalló gyülekezeti tagot és közösséget, úgymint valdensek, husziták, Wycliff követői stb., de bonyolult nevű irányzatokat sorolhatnék még Kr. u. 500 előttről is. Egyiküket se védte semmilyen Augsburgi hitvallás.

Azután, ez az érvelés fittyet hány arra, hogy az Augsburgi béke a római hamis (antikrisztusi, ha úgy tetszik) egyház kegyéből jöhetett létre, és nem is kritizálja a vallásbéke kapcsán, hogy a római egyházat továbbra is legitimnek, opcionálisnak tekintette (holott a Szentírás, Isten Szava jogán nem lehetett volna annak tekinteni, mert nem biblikus, de ezt most nem magyarázom tovább). Tehát az NRCS-ben 1555-től kétféle legitim vallás létezett, római és lutheránus. Továbbá azt is elfelejti, hogy angol földön már 1555 előtt is engedélyezett volt a kálvinizmus VI. Edward alatt. Svájcban szintén. Így tehát azt mondanám, hogy a kálvinizmus már korábban is megérdemelte a szabad vallásgyakorlás jogát, melyet Német-római földön csak 1648-ban kapott meg (a baptizmus meg még később, a 19. szd. közepén).

A másik érv, amire kitérnék, az az, hogy az író arra hivatkozva is ellenzi a porosz lutheránus-református egyházi uniót, ahogy az Poroszországban 1817-ben megvalósult, és ennek következtében komiszul elbántak a hatóságok az ortodox lutheránus lelkészekkel (akik hitvány eretnekségként kezelték a kálvinizmust). Ennek kapcsán itt nem bírom megállni, hogy ki nem mondjam: én ezt a történelmi mozzanatot kedvemre valónak tartom – természetesen esetleges visszaélések nélkül –, ugyanis ez egy példa volt arra, hogy a felsőbbség a vallásháborúk kora után is képes megszüntetni bizonyos félig római jellegű egyházi babonaságokat, mint az ólutheránusok szokásai, mégpedig egyházi szinten. Természetesen ismert előttem, hogy a dolgok később rossz irányt vettek, és a német birodalmi egyház egyre inkább elfordult a dogmatikus gondolkodástól a pietizmus és deizmus stb. felé, de az a része pozitívumnak tekinthető, hogy egy agresszív református-ellenes egyházi törzset sikerült visszaszorítani 1817 után. És azt is hozzáteszem halkan, hogy a reformátusok 1555-1648 között az NRCS-ben üldöztetést szenvedtek, ha színt vallottak, hogy nem lutheránusok (ugyanis a német lutheránus fejedelmek egyáltalán nem voltak kötelesek kiállni értük).

Tehát a könyv harmadik része a klasszikus lutheranizmus sérelmeire és leértékelődésére koncentrál, és annak újraalakításán fáradozik. Ezen törekvés mindenképpen üdvözlendő egy olyan hívő esetében, aki a KK-t meggyőzőnek találja. Ezzel a módszerrel határozottan egy sajátos és kiemelkedő lutheránus indentitást, pozíciót lehet kialakítani, melynek nincsen párja talán az anglikán felekezetet kivéve.

Korábban nagyon sajnáltam, hogy az ortodox lutheranizmus sajátos identitásbeli megkülönböztető jegyeit senki nem ismerte, vagy legalábbis nem írt róla Magyarországon. Való igaz, a lutheránus lelkészek amolyan deficites református lelkészekként jelennek meg sokak szemében. Most, hogy ez a könyv megjelent, kissé sajnálom, hogy ilyen intenzív kritikát fogalmaz meg a kálvinizmus felé. Azt szintén, hogy ezt az igére való hivatkozás nélkül teszi. De az a része legalábbis örvendetes, hogy a magyar egyházon belül is van egy karakteres csoport, amely legalábbis szorosabb kapcsolatba kerülhet a jövőben a külföldi konzervatív, ortodox lutheránus egyházakkal – hiszen ott már egy bevált receptet követnek.