Biblianémítók kora

Eredetileg a CNN írt róla, de a Hetek is szemlézte azt a neurotikusnak minősített jelenséget, miszerint a bibliai elragadtatásról szóló tanítások egyeseknél súlyos szorongást válthatnak ki. Sokan ugyanis attól tartanak, hogy míg Isten az „igaz keresztényeket” elviszi a Mennybe, ők esetleg „hátrahagyottak” lesznek, azaz nemcsak a szeretteik egy részét veszítik el, hanem valószínűleg brutális istenítéletben részesülnek majd. Ez a teológiai nézet – melyet a CNN „elragadtatási szorongás” névvel látott el – egyesek szerint egész életen át gyógyuló traumához vezethet.

Nehéz dolog kereszténynek lenni a nyugati világban. A nehézséget nem pusztán az okozza, hogy a kereszténység állandó és folyamatos küzdelmet folytat a belülről és kívülről érkező kihívásokkal, hanem már az is, hogy nem lehet mindig precízen szétszálazni a felénk érkező jogos kritikákat és a mélyükben rejlő romboló tendenciákat. Egyszerűbben fogalmazva ez azt jelenti, hogy a hitünkkel szemben megfogalmazott korrekt bírálatok és a kereszténység hiteltelenítését szolgáló folyamatok sokszor egymással összekeveredve kerülnek a nyilvánosság elé. Véleményem szerint pontosan ez történt most is: a CNN írása valós problémára hívja fel a figyelmet, ám közben mégis megágyaz egy olyan dolognak, mely akárhogy is finomítom, a Biblia további alulértékeléséhez vezet.

Azt kérem tehát a kedves olvasótól, hogy gondolja velem végig miről van szó valójában, és próbáljuk meg együtt szálakra bontani az „elragadtatási szorongásnak” nevezett kritika-csomagot!

Ne ragadtassuk el magunkat!

Igazságtalan lennék, ha nem azzal kezdeném, hogy a CNN írásában abszolút valós és sajnos nagyon is reális kritika artikulálódik felénk. A magyar hívők talán nem is gondolják mennyire így van ez: Amerikában szinte teljes „iparág” épül a világvégével, az Antikrisztussal és az elragadtatással foglalkozó kérdésekre. Könyvespolcokat megtöltő regényfolyamok, tanítás-hegyek, profi technikákkal leforgatott játékfilmek képezik a „világvége-ipar” kemény magját, amit a téma misztikussága és látványos sajátosságai miatt milliók habzsolnak a tengerentúlon. Keserűen szoktam is mondani, hogy mi hívők tulajdonképpen szeretjük az Antikrisztust: szükségünk van rá, hiszen kulcsfigura számunkra azokban a konteo-szintű magyarázatokban, melyek segítségével a világpolitika éppen zajló eseményeit összekapcsoljuk egymással, valamint a misztikum iránti igényeinket is kielégíti. Az Antikrisztus remek portéka, sok pénzt fial sok embernek, akik hatékonyan tudják beépíteni a világvégés termékeikbe. Szégyen és gyalázat mindez – és a mi szégyenünk, a mi gyalázatunk!

Mondjuk ki őszintén, hogy az eszkatológia tárgykörébe tartozó témákból az amerikai pop-kereszténység mára egy színes, hangos és thrillerekre hajazó bulvártémát farigcsált. Nagyon szomorúan írok ilyesmit, hiszen a Biblia nem a hívők bulvárigényeinek kielégítése miatt beszél az utolsó időkről, ahogy természetesen a Jelenések Könyve valóban ijesztő képei sem azért születtek, hogy valamiféle borzongással rémisztgessék a népeket, vagy pánikot generáljanak az egyházban.

Igenis fontos tehát két dolgot máris különválasztani egymástól: (1) hogy mit tanít az utolsó időkről a Biblia, és (2) hogy mit művelt ezzel a témakörrel az amerikai pop-kereszténység.

Engedjen meg az olvasó egy személyes beismerést: az „elragadtatási szorongás” jelensége nagyon is létezik! Márcsak azért sem tagadhatom, mert magam is átéltem. Fiatal keresztényként a fentebb már említett filmek és tanítások hatására többször volt olyan élményem, hogy féltem az „ittmaradásomtól”. Olyan képek sorjáztak a fejemben, hogy a családom egyik pillanatról a másikra eltűnik, én pedig mivel rossz hívő vagyok, átélem majd a világvége minden borzalmát. Az elragadtatásról szóló tanítások annyival „vigasztaltak” meg, ha hátrahagyottként kész leszek mártírhalált halni Jézusért, akkor legalább a poklot elkerülhetem. Ennek a teológiának aztán az lett a legrosszabb gyümölcse a hitéletemben, hogy hosszú évekig tudatosan nem nyitottam ki a Jelenések Könyvét: egyszerűen megutáltatták velem a Bibliának ezt a részét, mert azt gondoltam, több félelemre és szorongásra már nincs szükségem.

Azt hiszem tagadhatatlan, hogy amennyiben valaki komolyan elhiszi az ilyen tanításokat, az valóban képes lehet súlyos neurózisokat okozni. Az egyházat felelősnek és hibásnak tartom abban, ha az eszkatológiát bunkósbotként használja és az emberek megfélemlítésére alkalmazza – nagyjából úgy, ahogyan a középkorban a színpadon előadott pokoli jelenetekkel sokkolták a nézőket, mi vár rájuk ha elkárhoznak. Azonban az ilyen szélsőséges teológiára nem lehet egy másik szélsőséggel válaszolni – és itt már majdnem elérkezünk írásom legfontosabb mondanivalójához. Előtte azonban röviden beszélni szeretnék az egész kérdés lélektani hátteréről is.

Szorongató helyzetek

Talán nem gondolunk rá, de alapvetően minden emberi lény érez időnként szorongást vagy valamiféle félelmet. Aki ezt nem tudja soha elmondani magáról, az jó eséllyel beteg vagy pszichopata. A szorongás a stresszválaszok legtipikusabb formája, tulajdonképpen a szervezetünk egyfajta reflexív reakciója bizonyos stresszeseményekre. Nem feltétlenül rossz önmagában, mert például a teljesítmény növelésére ösztönözhet, esetleg megóvhat bizonyos veszélyhelyzetekben vagy felkészíthet egy várható rossz dologgal szembeni védekezésre. A szorongásból akkor lesz betegség, ha általános életjelenséggé válik, azaz testi, érzelmi, lelki területeken is konstans módon jelen van és minden aktuális ok nélkül képes kialakulni. Ilyesmit élhet meg például az a nő, aki nemi erőszak áldozatává válik és utána mindig a támadója arcát véli felismerni minden más férfi arcában.

Kétségtelen, hogy a Biblia számos tanítása és a hitélet többféle megnyilvánulása ideiglenes szorongást válthat ki azoknál, akik a szöveget komolyan veszik. Nézzük csak meg a talán legismertebb bibliai cselekményt, a megtérés jelenségét. Lélektani szempontból a megtérés bizony krízisnek számít, hiszen az addig bevált életértelmezés kudarcának felismerése áll mögötte, és az ezzel együtt adódó szorongás is. Ráadásul a krízisekre jellemző egyik fontos adottság ugyancsak megjelenik benne, hiszen a krízis attól is krízis, hogy a megszokott eszközökkel nem megoldható. Nos, aki őszintén eljut arra a felismerésre, hogy bűnös ember, az biztosan krízisbe kerül: ráébred, hogy egész addigi életét Isten nélkül töltötte, rossz úton járt és önmaga erejéből nem is tud ezen változtatni. Márpedig ha nem változtat, a Biblia szerint a kárhozatba juthat. Mondhatni, ez klasszikus krízishelyzet, ami szorongással jár együtt.

Ám nagyon fontos: egy krízis önmagában még nem feltétlenül tragikus vagy rossz dolog – ez a kimenetelétől függ, ami viszont a krízisre adott válaszainkon múlik. Márpedig valamiféle választ muszáj adni rájuk.

A krízisek ugyanis természetüknél fogva „helyváltoztatásra” ösztönzik az embert, mintegy döntési kényszer elé állítják, azaz kibillentik az egyensúlyából. Természetes reakció ilyenkor, hogy mindenki szeretné visszanyerni az elveszített egyensúlyát, de ennek a visszanyerése történhet diszfunkcionális működések árán is. Ez egyszerűen szólva azt jelenti, hogy a krízisekre adhatunk olyan válaszokat, melyek szorongásos tünetekhez, függőségekhez (például drog vagy alkoholfüggőség) vagy pszichoszomatikus zavarokhoz vezetnek. De léteznek helyes feleletek is, ilyenkor pedig úgy jövünk ki a krízisből, hogy fejlettebb megküzdési technikáink lesznek, növekszik az önbizalmunk vagy éppen új önkifejezési eszközökkel rendelkezünk majd.

Röviden összefoglalva tehát azt kell mondanunk, hogy egy krízis olyan, mint egy útelágazás. Rajtunk múlik, milyen végkimenetel felé fordulunk, mit hozunk ki belőle, hogyan reagálunk. Bizonyos reakciók jó eséllyel a szorongás tartós fennmaradásához vezetnek, míg más reakciók feloldják a helyzetet és megerősítenek.

Nem látom be, hogy a most tárgyalt „elragadtatási szorongás” más lenne minden egyéb hasonló jelenséghez képest. Miközben empatikus akarok lenni azokkal, akik szorongást élnek meg a kérdés kapcsán, mégis azt tudom mondani, ha helyes választ adunk az eszkatológiai felvetésekre, az kivezet bennünket ebből a szorongásból. Azért tudom ezt, mert ugyanúgy megéltem, mint magát a szorongást. Amikor megértettem mit akar tanítani a Szentírás az utolsó időkről (és mit nem), amikor felismertem milyen sokféle látásmód létezik a végidők „forgatókönyvei” kapcsán, és amikor el tudtam választani a bibliai tanításokat a rárakódott, sokszor szenzációhajhász produktumoktól, magától értetődően megszűnt ez a szorongásom.

Gyanítom azonban, hogy a CNN írása nem a megoldáskeresés szándékával íródott, hanem újfent szeretne egyet „odapörkölni” a kereszténységnek.

A kemény eledeltől a tejig

A nyugati világban a szekuláris trendek erősödésével a Biblia elutasításának korát éljük. A közelmúlt egyik termése a finn Päivi Räsänen pere volt, ahol egy twitteren megosztott bibliai üzenet sértette bizonyos körök méltóságát, tehát a szóban forgó igeverseket rögvest gyűlöletkeltésnek bélyegezték. A bűn mibenlétéről már régóta nem lehet beszélni, hiszen a legtöbb ember az általános felfogás szerint jónak születik, így legfeljebb csak hibát követ el, de nem vétkezik. Most éppen az eszkatológia károssága került terítékre, mert az némelyeknél állandó szorongást okoz – márpedig ha egy dolog megbetegítő, akkor ugye arról jobb nem is beszélni…

Tulajdonképpen nem vagyok meglepve, hogy a szekuláris közeg gyomrából ezek a tendenciák kerülnek a felszínre. Mondanám azt, hogy ebben a „trendetlenségben” Jézus még egészen jól tartja magát, őt még kedvelik az emberek, de sajnos nem ez a helyzet. Az a Jézus-figura, akit az emberek szeretnek, egy jóképű, szakállas, rendszergazda-külsejű fiatal srác, aki a mi életünk menedzselésével és adminisztrációjával foglalkozik, eközben pedig csak egyetlen dologra képes: szeret bennünket. Bármely evangélium felületes ismerete bőségesen elég ahhoz, hogy ennek a figurának a hamissága nyilvánvaló legyen.

Sajnos azt kell mondanom, egyre erősödő trend egyházon belül is, hogy az őszinte és megalkuvást nem tűrő szókimondást összekeverjük a lelki abúzussal és despotizmussal. Ha egy hatvanperces prédikációból öt percet beszél valaki a bűnről, akkor könnyedén megkapja az ítéletet, miszerint kiegyensúlyozatlan és túlságosan szigorú volt. Az egyházfegyelem gyakorlatilag már papíron sem létezik: a szó maga annyira taszító a hívők számára is, hogy automatikusan valamiféle szükségtelenül túltolt agresszió szinonimájaként értelmezzük. Az emberek jó része ízlés alapján válogat a „gyülekezeti piacról”: ha nem tetszik a zene vagy az igehirdetés, nem jár többet templomba vagy gyülekezetbe, esetleg keres magának egy másikat, ahol (ideiglenesen) jobban érzi magát. Ezért aztán a prédikátorok többsége igyekszik a világi trendek puhaságában szocializált ízlést kiszolgálni. Egyszerűbben fogalmazva, nem mernek kimondani dolgokat, mert a gyülekezet jó részét – és talán a megélhetésüket is – elveszíthetik emiatt.

A gyülekezet a jó tanítások helyett a jó érzések terepévé vált.

A helyzet egy furcsán visszájára fordult folyamatra emlékeztet: korábban még lehetett hallani „kemény prédikációkat” (bármit is értsünk ezalatt), most azonban senki gyomra nem képes az ilyesmit megemészteni. Mintha megindultunk volna a kemény eledeltől a tej felé.

A CNN mostani cikke az elragadtatás tanításának káros hatásairól szépen belesimul ebbe a képbe. Mintha féltené az embereket a Szentírástól. Nem az a fontos, hogy egy hívő számára mi az igazság, vagy hogy bibliai értelemben egészséges hite legyen, hanem csakis az, vajon milyen érzéseket vált ki belőle, amit éppen olvas. Némiképp magában hordoz egy kis paradoxont is. Hiszen ha valaki ostobaságnak tartja, amit a Biblia az utolsó időkről tanít, az miért szorongana ezektől a tanításoktól? Ha viszont komolyan veszi és jól érti a szöveget, akkor nincs oka szorongania. Sejtjük persze, hogy van egy harmadik lehetőség is: az olyan hívő, aki komolyan követi Istent, de nem érti, amit olvas. Befejezésül róla is szeretnék beszélni, mert érzésem szerint itt van egy nagy kutya elásva.

Tudatos hit

Ha már úgy is sokat emlegettük az utolsó időket, egy pillanatra muszáj feldobni a labdát: nincs semmi meglepő egy bibliahívő ember számára az ilyesféle trendekben. A nyugati civilizáció elfordulása a hagyományos bibliai értékektől és a hittől klasszikus eszkatológiai jelenség. Mégis, felelőtlenség volna pusztán vállat vonogatni és tétlen szemlélőként viselkedni, hiszen az egyházon belül zajló eseményekért nagyon is felelősek vagyunk. Mit tehetünk tehát?

Nyilvánvaló, hogy a válaszok sokfélék és szerteágazók. Csupán példaként és gondolatébresztőként említem meg azt, amelyik számomra kiemelkedően fontos. Azt tapasztalom, hogy a hívők jó része maga sem érti igazán, miben miért hisz. Egy közelmúltban megjelent felmérés szerint az amerikai evangelikál keresztények csaknem felének a fejében olyan eretnekségek képezik a hittartalmakat, melyek közül némelyiket az egyház már ezerhétszáz évvel ezelőtt tévtanításnak nevezett. Meggyőződésem, hogy a Bibliára építő dogmatikára nemcsak a teológiai karokon tanulóknak, hanem valamilyen formában az összes hívőnek szüksége volna. Sajnos azonban maga a dogmatika kifejezés is taszító, és sokak számára egyet jelent valamiféle parttalan okoskodással, ami ráadásul merev és zárt szemlélethez vezet. Pedig a szisztematikusan végiggondolt és értelmesen felépített hit éppen azt jelenti, hogy egyrészt világosan láthatjuk miről szól és miről nem a kereszténység, másrészt a hittartalmak megértése a helyes érzelmi viszonyulást is kialakítja. Ha például tudom és értem mit mond a Szentírás a bűn természetéről, nem fogok megsértődni és érzelmileg kiborulni, ha erről hallok egy igehirdetést. Ha tudom mit tanít a Biblia az utolsó időkről, akkor nem rettegek majd ettől, hanem szerves része lesz a teológiai gondolkodásomnak.

Szerintem tudatosabb hívőkre lenne szükség, akik ráadásul tudatában vannak saját tudatos hitüknek.

Igen, persze, a dogmatikai kérdésekről is lehet vitatkozni, az utolsó idők kapcsán pedig különösen is sok a felmerülő probléma. Ám úgy vélem, a dogmatikai viták előfeltételeznek bizonyos dogmatikai tudást is – amivel jelenleg a hívők jó része sajnos nem rendelkezik. Nem mindegy, hogy érzelmi alapú hitem van, és magam is bizonytalan vagyok a legtöbb kérdésben, vagy már a fejemben van egy dogmatikai „ismeretbázis”, már rendelkezem a hitemmel kapcsolatos legfontosabb meggyőződésekkel – és ezek ismeretében törekszem bizonyos kérdések tisztázására. tartozik.

Nem teológiaprofesszorokat kell képeznünk, hanem tudatosabb hívőket. Olyanokat, akik világosan látják miről szól a kereszténység, akik eligazodnak a Biblián belül – így nehezebb őket félrevezetni a Biblián kívülről. És persze olyanokat is, akik miközben tudatos keresztények, figyelemmel kísérik a minket körülvevő kultúra hullámzásait, ezekre pedig tudatos hitük fényében reagálnak. Ahogy annak idején Barth írta, az egészséges hívő ember egyik kezében Biblia, a másikban egy friss hírlap van: és mindkettőt jól ismeri. A Biblianémítás korának komoly ellenszere a tudatos hit, az egyházban dolgozóknak pedig mindent meg kell tenniük az erjedés lassításáért, vagyis komplementer módon az ilyen hit erősödéséért.