Pusztába kiáltott szó

Nehéz sors a prófétai küldetés, Isten örök érvényű igéjét hirdetni a mindenkori társadalom tagjai számára, „[a]kár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele…” (Ez 2,5). Az ige szembefordítja önmagával a hallgatóságot, tükröt tart elé, amelyben bűnös voltát meglátva kegyelemre szomjazhat, és szomját az igével csillapíthatja. Hiszen a prófétai igében Istennek nemcsak a bűnt elítélő igazságosságát, hanem a Krisztus általi bűnbocsátó kegyelmét is hirdetjük. És ez a lélek szomját oltó kegyelem átformálja aztán az életeket és azokon keresztül az egész társadalmat. Ez az ébredés, ezért imádkozunk, hogy igehirdetésünk nyomán tanúi lehessünk ennek. A valóságban azonban ritkán adatnak meg ilyen időszakok, épp ezért nehéz a prófétai szolgálat. Hirdetjük az igét, de nem vagyunk tanúi – legalábbis a nyugati féltekén – tömeges ébredésnek. Esetleg évente egy-egy megváltozott, újjászületett élettel kell beérnünk több évtizedes lelkészi szolgálatunk során. Általánosságban pedig az egyház látszólag egyre irrelevánsabbá válik a maga üzenetével.

Beszélünk bűnről meg bűnbocsánatról, de a történelemben ritkán látjuk annak nyomait, hogy ez az üzenet alapjaiban megváltoztatta volna a társadalmat, a korszellemet, és tömeges, nagy ébredést hozott volna. Ha a bibliai példákat nézzük, ott is azt találjuk, hogy a próféták élete sem volt sikertörténet. Nem véletlen, hogy némelyikükre időnként rátört a depresszió az üzenet hatástalansága miatt. Mózest majdnem megverik Izrael fiai a pusztában, de ő negyven éven át végzi szolgálatát az Isten és a nép közötti ütközőpontban. Illés keservesen ismeri fel, hogy egyedül maradt az Úr prófétái közül, Jeremiás pedig egész életében várt Isten ígéretének beteljesedésére, miszerint vasoszloppá és ércfallá lesz az egész országgal szemben. Aztán szavát mégis elutasították, őt magát ciszternába dobták, majd egy egyiptomi jeltelen sírban végezte életét négy évtizednyi hatástalan prédikálás után. Persze ő még nem tudhatta, hogy évezredek múltán szavait a világ minden táján Isten igéjeként fogják olvasni. De alapvetően ez volt a prófétai sors, ahogyan olvassuk is a Zsidókhoz írt levélben: „…megszégyenítések és megkorbácsolások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is. Megkövezték, szétfűrészelték, kardélre hányták őket; juhok és kecskék bőrében bujdostak nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve azok, akikre nem volt méltó a világ; bolyongtak pusztákban és hegyeken, barlangokban és a föld hasadékaiban.” (11,36–38) Mert a prófétai üzenet bizony mindig konfrontálódik a korral, amelyben megszólal.

És ha már az Újszövetség vizeire eveztünk, ott is látni kell, hogy a világra alapvetően nem a pünkösdi ébredés a jellemző. Az csak kisebbség a világhoz képest, akiket szíven talál az evangélium. Pál apostol retorikailag tökéletes, kontextualizált igehirdetése, amellyel a kor kulturális és vallási elhajlására reflektál, megszégyenítően hatástalan marad Athénban, a kultúra akkori fellegvárában. Csak néhányan tértek meg (lásd ApCsel 17,34), a többiek kultúridegenként hallgatták beszédét, nevetségesnek és ostobaságnak tartották, amit mondott. Siker tehát kevés adatott neki, sőt városról városra menekülnie kellett az őt üldözők elől. Persze sikertelenségről és a prófétai szolgálat kudarcáról csak akkor beszélhetünk, ha a sikert statisztikailag vizsgáljuk: azt nézzük, hányan fogadták be az igét a társadalom egészéhez képest. Mert akik befogadták, és gyülekezetet alkottak, mégiscsak hatással voltak a világra, tulajdonképpen nekik köszönhetjük, hogy ma Európában – és a világ többi részén is – van keresztyénség. De ez a hatás nem abban állt, hogy sikerült-e megnyerni az adott kor kultúrharcát, hanem abban, hogy sikerült-e hitelesen megélni a hirdetett igét.

És itt eljutunk napjaink dilemmájához. Hiszen mi is olyan időkben végezzük prófétai szolgálatunkat (és itt nemcsak a lelkészekre, hanem az egyetemes papság elve szerint minden hívő keresztyénre gondolok), amikor a többség szemében kultúridegen és bolondság az üzenetünk, éppen ezért nagyrészt hatástalan is marad. Vannak keresztyén emberek, akik az ige látszólagos hatástalansága miatt megkérdőjelezik az érvényességét, és akár a saját meggyőződésüket is készek felülvizsgálni például a bűn narratíváját illetően, és erre hívják egész egyházukat is, elbizonytalanítva küldetése igazságát illetően. Azért, mert korunk társadalmi narratívájában a bűnre is épülhet identitás (pl. a homo- vagy transzszexualitás esetében), már bűnnek sem lehet nevezni, mert a tolerancia a legfőbb érték és erény. Némelyek tehát megengedik, hogy hatással legyen a korszellem az igére, s még csak nem is remélik, hogy ez fordítva is megtörténhet, csak azért, mert a statisztika a keresztyénség fogyását mutatja, s egyre inkább a „maradék” állapota lesz osztályrészünk. (No, nem mintha a statisztika hűen tükrözte volna eddig is a „láthatatlan egyház” tagságát.) Ez aztán kellően depresszívvé és lemondóvá tudja tenni az embert. Ahelyett, hogy továbbra is ragaszkodnánk a prófétai üzenet tartalmához, amely az önmagával való szembenézésre hívja a világot, hogy megláttassa annak bűnös voltát, mi kezdünk el szembenézni magunkkal és azt mérlegelni, hogy biztos jó-e az üzenetünk, ha ennyire hatástalan, ennyire konfrontatív, és ennyire erodálja magát az egyházat is.

Igen, a prófétának is szembe kell néznie önmagával, de nem az üzenet igazságát illetően. Ézsaiás felismerte Isten szentségének tükrében: „…tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom.” (Ézs 6,5) Tehát azt, hogy ő is annyira bűnös, mint a nép, akik elé tükröt fog tartani a prófétai szó által. Az egyház, ha megfelel ennek a prófétai küldetésnek, ugyanígy kell tegyen: szembe kell néznie önmagával, és meg kell lássa, hogy sok esetben nem különb, mint az a világ, amelyre fenyegetően kifelé mutogat a templom falainak fedezékéből. Az ige tükre kétoldalú: saját bűneinket is látjuk benne, miközben a világ elé tartjuk a másik oldalát. És a legfontosabb, amivel szembesít bennünket: hogy lassan elveszítjük az identitásunkat Krisztusban. Megkérdőjelezünk mindent, amit a keresztyénség valójában jelentett, és a gonoszság lelkeivel és a sötétség világának uraival szembeni szellemi harc helyett megengedtük pusztán kultúrharccá silányítani az egyház küzdelmét. Ebben a küzdelemben próféták veszítették életüket az évezredek során, de ezáltal meg is tartották, miközben mi javuló statisztikák árán is, de az életünket akarjuk megtartani, közben pedig épp elveszítjük azt.

Nem az a feladatunk tehát, hogy megváltoztassuk az üzenetünket, mert azt a nem keresztyén társadalom maga alá temetni látszik, hanem az, hogy hitelesen megéljük. Bizony ebben mutatkozott meg az őskeresztyén egyház ereje. Mintapolgárként éltek szeretetközösségben, szolgáltak a velük ellenséges társadalom felé, és imádkoztak az őket üldöző császárért is, közben pedig nem voltak hajlandók kompromisszumot kötni a prófétai szó tartalmát illetően. Nem akarták megnyerni a kultúrharcot egy tőlük jóval nagyobb és hatalmi struktúrával működő társadalom ellen, hanem egyszerűen csak keresztyénként éltek és beszéltek benne akkor is, ha ez senkinek sem tetszett. Így történhetett meg az a csoda, hogy miközben egyre többen kerültek börtönbe és kivégzőosztag elé, egyre csak gyarapodtak.

Mi tehát a dolgunk? Az ébredés a Szentlélek munkája, de nemcsak a prófétai szót hallgatók szívében, hanem magában a prófétában is, aki a Lélek által válik hiteles életűvé. Kérnünk kell a Lélek kiáradását, hogy egyházunk képes legyen szembenézni saját hiteltelenségével, amely a legfőbb probléma. Képes legyen állhatatosan kiállni az ige igazsága mellett és benne, nem engedve a kísértésnek, hogy kultúrkonformmá tegyük a változhatatlan isteni szót, és ne ijedjünk meg a romló statisztikáktól, hanem lássuk meg mindig azt a „maradékot”, amely a változás lehetőségével él, azt kínálja és hordozza. És nem utolsósorban ehhez a maradékhoz kell tartozni, akár az életünk árán is. A pusztába kiáltott szó ereje éppen abban rejlik, hogy meg tud maradni pusztába kiáltottnak. Ha nem így álltak volna a próféták szolgálatba évezredeken keresztül, ma nem is lenne mit hirdetnünk, de nem is lenne bibliai értelemben vett keresztyénség sem. A mi felelősségünk, hogy megmaradunk-e keresztyénnek.

Amikor Jeremiás csalódott Isten igéjének erejében, és keserves önsajnálatba kezdett, ez volt az Úr válasza: „Ha megtérsz, megengedem, hogy újból szolgálatomba állj. Ha értékes dolgokat beszélsz értéktelenek helyett, akkor szószólóm lehetsz. Nekik kell hozzád térniük, nem neked hozzájuk.” (Jer 15,19) Ez ma is Isten örök érvényű igéje. Prófétai szavunk igazságát pedig az is igazolja, hogy feszültségben áll a korszellemmel. Ami ellen tehát egyesek küzdeni akarnak és önvizsgálatra hívnak, az épp a prófétai szó természetéből adódik. Ragaszkodjunk hát hozzá, és ne engedjünk az önfeladás kísértésének!

A szerző református lelkész