Emil Brunner: A nemek közötti polaritás
„Férfivá és nővé teremtette őket”. E kijelentés közvetlen kapcsolatban áll a fő mondanivalóval: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására”. Túl messzire megyünk, ha ezt a két nemet, a hímnemű és a nőnemű embert azonosítjuk Isten képmásával. Nem a nemiség területén jelenlévő polaritás az, ami elkülöníti az embert a többi élőlénytől. Az, hogy az emberpár nem egyszerűen csak férfi és nő, hanem férj és feleség is, feltételezi, hogy a két nem létezése önmagában nem fejezi ki azt, hogy mit jelent embernek lenni, de azt igen, hogy a nemiségünk emberi mivoltunkhoz tartozik. Ugyanakkor e nézet kapcsán azt ki lehet jelenteni, hogy ez a nemiség területén jelenlevő polaritás nemcsak az Isten által teremtett lény természetének, hanem az ember istenképűségének is szerves része. Ez mindaddig nem érthető, amíg valaki az istenképűség nyomát az ember értelemi képességeiben keresi, és nem viszonyként, vagy kapcsolatként értelmezi azt.
De ha az istenképűséget felelősségként értelmezzük, akkor máris kijelenthető, hogy az ember, mint teremtett lény létét formailag szeretetre rendelt létként, anyagi értelemben pedig szeretetben való létként lehet meghatározni. Az tehát, ami valóban emberinek tekinthető, nem valami olyasmi, ami az egyes emberben is kifejezésre juthat. Az, ami az igazán emberit jellemzi, nem más, mint közösségben lenni. Ezért az emberi lényt nem magányos, hanem együttlétre rendelt, páros lénynek teremtették. Nem pusztán két emberi lényről van itt szó, hanem két szükségszerűen egymáshoz kapcsolódó, teremtettségüknél fogva egymásnak rendelt és egymás felé irányuló lényről, mint amelyek nem létezhetnek egymás nélkül. A régebbi teremtéstörténet-elbeszélésben, a Jahvistánál kifejezetten ez szerepel: „Nem jó az embernek egyedül lenni”. Az ember teremtése nem zárult le addig, amíg a társ nincs mellette. A teremtéstörténet újabb változatában, az 1. Mózes 1-ben a kettős teremtés már eleve adott, és közvetlenül az ember istenképűvé teremtését követi. Mivel Isten maga a szeretet, és mivel Isten lényén belül is egy közösség található, ezért az ember teremtésénél fogva olyan, mint aki képes szeretni, vagyis emberpár. A másik nélkül nem tudja megvalósítani létét; az ő sorsa a szeretetben való közösség.
Ez a teremtettségünkből fakadó, a nemiség terén jelenlevő kettősség áll szemben az egész világon elterjedt androgün mítosszal. Az utóbbi ugyanolyan szükségszerűen kapcsolódik a racionális gondolkodáshoz, amely számára az egység a végső és a legmagasabb rendű cél, mint ahogy az ember nemi kettőssége szükségszerűen kapcsolódik a közösségre törekvő Istenhez. Vagy a közösség, vagy az egység a végső és legmagasabb rendű dolog. A bibliai kinyilatkoztatás Istene a közösség Istene, a racionalista filozófia Istene az egység Istene. Nem véletlen, hogy Platón Szimpóziumja az androgünmítoszt veszi elő. Az androgün, mint olyan a platóni gondolkodáshoz, a nemi polaritás viszont a keresztyén gondolkodáshoz tartozik.
Az androgün-lét a nárcizmus ontológiai alapja. A spekulatív gondolkodáson belül a szeretet végső soron mindig önszeretet, mert a keresett végső dolog az azonosság, az egység. A bibliai gondolkodásban a szeretetet soha, de soha nem nevezik nárcizmusnak vagy önszeretetnek, mert a szeretet mindig önközlés, közösségi akarat. Az agapé az „én” és a „te” meglétét feltételezi, a nárcizmus, az androgün létforma, az egységesítő gondolkodás célja viszont minden ellenpólus eltörlése, valamint a tárgy és a szubjektum egymással való megfeleltetése. Az „én” és a „te” ellentéte ismeretlen számára. Biblikusan gondolkodva, az ember csak az „én” és a „te” dualizmusában istenképű ember.
De önmagában a nemiség területén jelenlevő polaritás nem azonos az „én” és a „te” közötti kapcsolattal. Az csupán a teremtettségben való leképeződése és természetes alapja az igazi „én-te” viszonynak. A nemi polaritás tehát nincs örökkévalóságra rendelve, míg az „én-te” kapcsolat, az asztalközösség Isten országában igen. Ezért a nemi polaritás önmagában nem feleltethető meg az Imago Dei-vel. Ez, úgymond, a másodlagos imago – képmásra mutató kép –, ami egyúttal az igazi közösség természetes alapja is. A nemiségben kifejeződő szeretet önmagában nem az a szeretet, amelyre a Teremtő törekszik – ez csak előrevetíti az igazi szeretetet, egyben annak természetes előfeltétele is. Ez két módon is kifejezésre jut: (a) erre vezethető vissza az emberi faj eredete fizikai valóságában; (b) ezen keresztül tanulja meg az ember – mint egy iskolai előkészítőben –, hogy mit is jelent szeretni. Ezért van az, hogy az emberi lények nemi természete és működése olyan gazdagon magában hordozza az igazi közösség szimbolikáját. A nemiség, a férfi és a nő szerelme az a romlandó edény, amelyben az igaz szerelmet, az agapét meg kell ragadni, és amelyet el lehet engedni, mihelyst az iskolai előkészítő elérte a célját.
Forrás: Emil Brunner: Die Christliche Lehre von Schöpfung und Erlösung. Dogmatik, Band II. Zwingli-Verlag, Zürich, 1950. 75-78.o.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
