Emil Brunner: A nemek közötti polaritás
„Férfivá és nővé teremtette őket”. E kijelentés közvetlen kapcsolatban áll a fő mondanivalóval: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására”. Túl messzire megyünk, ha ezt a két nemet, a hímnemű és a nőnemű embert azonosítjuk Isten képmásával. Nem a nemiség területén jelenlévő polaritás az, ami elkülöníti az embert a többi élőlénytől. Az, hogy az emberpár nem egyszerűen csak férfi és nő, hanem férj és feleség is, feltételezi, hogy a két nem létezése önmagában nem fejezi ki azt, hogy mit jelent embernek lenni, de azt igen, hogy a nemiségünk emberi mivoltunkhoz tartozik. Ugyanakkor e nézet kapcsán azt ki lehet jelenteni, hogy ez a nemiség területén jelenlevő polaritás nemcsak az Isten által teremtett lény természetének, hanem az ember istenképűségének is szerves része. Ez mindaddig nem érthető, amíg valaki az istenképűség nyomát az ember értelemi képességeiben keresi, és nem viszonyként, vagy kapcsolatként értelmezi azt.
De ha az istenképűséget felelősségként értelmezzük, akkor máris kijelenthető, hogy az ember, mint teremtett lény létét formailag szeretetre rendelt létként, anyagi értelemben pedig szeretetben való létként lehet meghatározni. Az tehát, ami valóban emberinek tekinthető, nem valami olyasmi, ami az egyes emberben is kifejezésre juthat. Az, ami az igazán emberit jellemzi, nem más, mint közösségben lenni. Ezért az emberi lényt nem magányos, hanem együttlétre rendelt, páros lénynek teremtették. Nem pusztán két emberi lényről van itt szó, hanem két szükségszerűen egymáshoz kapcsolódó, teremtettségüknél fogva egymásnak rendelt és egymás felé irányuló lényről, mint amelyek nem létezhetnek egymás nélkül. A régebbi teremtéstörténet-elbeszélésben, a Jahvistánál kifejezetten ez szerepel: „Nem jó az embernek egyedül lenni”. Az ember teremtése nem zárult le addig, amíg a társ nincs mellette. A teremtéstörténet újabb változatában, az 1. Mózes 1-ben a kettős teremtés már eleve adott, és közvetlenül az ember istenképűvé teremtését követi. Mivel Isten maga a szeretet, és mivel Isten lényén belül is egy közösség található, ezért az ember teremtésénél fogva olyan, mint aki képes szeretni, vagyis emberpár. A másik nélkül nem tudja megvalósítani létét; az ő sorsa a szeretetben való közösség.
Ez a teremtettségünkből fakadó, a nemiség terén jelenlevő kettősség áll szemben az egész világon elterjedt androgün mítosszal. Az utóbbi ugyanolyan szükségszerűen kapcsolódik a racionális gondolkodáshoz, amely számára az egység a végső és a legmagasabb rendű cél, mint ahogy az ember nemi kettőssége szükségszerűen kapcsolódik a közösségre törekvő Istenhez. Vagy a közösség, vagy az egység a végső és legmagasabb rendű dolog. A bibliai kinyilatkoztatás Istene a közösség Istene, a racionalista filozófia Istene az egység Istene. Nem véletlen, hogy Platón Szimpóziumja az androgünmítoszt veszi elő. Az androgün, mint olyan a platóni gondolkodáshoz, a nemi polaritás viszont a keresztyén gondolkodáshoz tartozik.
Az androgün-lét a nárcizmus ontológiai alapja. A spekulatív gondolkodáson belül a szeretet végső soron mindig önszeretet, mert a keresett végső dolog az azonosság, az egység. A bibliai gondolkodásban a szeretetet soha, de soha nem nevezik nárcizmusnak vagy önszeretetnek, mert a szeretet mindig önközlés, közösségi akarat. Az agapé az „én” és a „te” meglétét feltételezi, a nárcizmus, az androgün létforma, az egységesítő gondolkodás célja viszont minden ellenpólus eltörlése, valamint a tárgy és a szubjektum egymással való megfeleltetése. Az „én” és a „te” ellentéte ismeretlen számára. Biblikusan gondolkodva, az ember csak az „én” és a „te” dualizmusában istenképű ember.
De önmagában a nemiség területén jelenlevő polaritás nem azonos az „én” és a „te” közötti kapcsolattal. Az csupán a teremtettségben való leképeződése és természetes alapja az igazi „én-te” viszonynak. A nemi polaritás tehát nincs örökkévalóságra rendelve, míg az „én-te” kapcsolat, az asztalközösség Isten országában igen. Ezért a nemi polaritás önmagában nem feleltethető meg az Imago Dei-vel. Ez, úgymond, a másodlagos imago – képmásra mutató kép –, ami egyúttal az igazi közösség természetes alapja is. A nemiségben kifejeződő szeretet önmagában nem az a szeretet, amelyre a Teremtő törekszik – ez csak előrevetíti az igazi szeretetet, egyben annak természetes előfeltétele is. Ez két módon is kifejezésre jut: (a) erre vezethető vissza az emberi faj eredete fizikai valóságában; (b) ezen keresztül tanulja meg az ember – mint egy iskolai előkészítőben –, hogy mit is jelent szeretni. Ezért van az, hogy az emberi lények nemi természete és működése olyan gazdagon magában hordozza az igazi közösség szimbolikáját. A nemiség, a férfi és a nő szerelme az a romlandó edény, amelyben az igaz szerelmet, az agapét meg kell ragadni, és amelyet el lehet engedni, mihelyst az iskolai előkészítő elérte a célját.
Forrás: Emil Brunner: Die Christliche Lehre von Schöpfung und Erlösung. Dogmatik, Band II. Zwingli-Verlag, Zürich, 1950. 75-78.o.