14
okt
2021

Egy megoldás a társadalmi konfliktusokra: meséljünk háborús történeteket. De meséljünk jól!

/Az alábbi írás 2021. július 28-án jelent meg a Christianity Today oldalán. Szerzője Nolan Sharp, Horvátországban élő misszionárius/

Sámuel könyve megmutatja, hogyan rendezzük a közöttünk lévő nézeteltéréseket gyógyító történetmeséléssel.

Misszionárius vagyok Horvátországban, egy gyönyörű országban, amelynek nagyon összetett a múltja. Huszonnégy évvel ezelőtt, amikor először látogattam ide egy nyári missziós út keretében egy CRU nevű szervezettel, azt tapasztaltam, hogy a horvátok szívesen töltenek el akár órákat is különféle kávézókban, csak hogy megosszák egymással a történeteiket. Új barátaim sokat társalogtak egymás közt a történelemről – 10. századi királyokról, fasisztákról, kommunistákról és a függetlenségi háborúban szerzett tapasztalataikról, amely két évvel az érkezésem előtt ért véget. A múlt folyamatosan „közbeszólt” a beszélgetésbe.

A Szilikon-völgy jövőorientált kultúrájából érkezve lenyűgözött a történelem iránti érdeklődésük, ugyanakkor furcsa is volt számomra. Akkor még nem tudtam elképzelni, hogy a múlt terhe hamarosan súlyos örökségként fog ránehezedni Amerikára is.

Kiélezett társadalmi konfliktusok korát éljük. Vitáinkat egymással versengő történetek táplálják. Vajon hegyen épült város vagyunk, vagy a történelem leggonoszabb nemzete? Elcsalták a választásokat, vagy ez az egész történet a csalásról csak egy óriási hazugság? A COVID-19 vakcinák hatalmas sikerként könyvelhetők el, vagy csak egy sötét összeesküvés részét képezik? Még az egyházakat is megosztják az egymással versengő történetek a kritikai fajelméletről, a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos botrányokról és más, hasonló dolgokról.

Ez a fajta konfliktus a hívők között mindig is jelen volt, és végigvonul az egész Szentíráson. A Biblia könyörtelenül elmerül ezekben a látszólag összeférhetetlen narratívákban. De a bibliai szerzők szűkszavú, művészi elbeszéléseikkel többször is a gyógyulás felé terelték eredeti hallgatóságukat. Az izraeliták számára az olyan szavak, mint a jebuzeus, vagy a szamaritánus nem voltak ismeretlenek és újszerűek. Számukra ezek a címkék ugyanolyan ellentmondásosak voltak, mint számunkra a „déli konföderációs”, „szocialista” vagy „Black Lives Matter.”

Valószínűleg az Ószövetség történelmi könyvei voltak az első olyan elbeszélések, amelyek (verses eposzok helyett) prózában számoltak be a nemzeti történelem eseményeiről. Bátor, egyenes stílus jellemzi ezeket, mégis oly módon mesélnek el fájdalmas történeteket, hogy az ellenségek is megbékülhessenek egymással. Ennek egyik legkifejezőbb példája Sámuel Első és Második könyve.

E könyvek által elénk tárt történetben Izrael két hatalmas átmenetet él át: a bírák és próféták vezetésétől eljut a Saul alatti királyságig, majd átéli a hatalom dávidi dinasztiára való átruházását. Ezek a fordulatok olyan hatalmi változásokat generáltak, amelyeknek nemzedékeken átnyúló, hosszútávú következményei voltak. Ezek az események olyan nagy felfordulást okoztak, és olyan nagy változásokkal jártak, mint később 1939, 1968, és talán 2020 is.

Az alatt a 20 év alatt, amióta Horvátországban szolgálok főállású misszionáriusként, több száz olyan beszélgetésben vettem részt, ami az ország szenvedésekkel teli történelméről szólt – focimeccsek előtt beszélgettem édesapákkal, bibliatanulmányokon üzleti vezetőkkel, idős szomszédokkal a feleségem szülőfalujában. Ezeknek az élményeknek a tudatában könnyű elképzelni az állandó vitákat a Dávid uralmát támogató júdaiak, a benjaminiták és a régebbi prófétai-bírói rendszert előnyben részesítők között.

Sámuel első és második könyve ezeket az eltérő nézőpontokat mind felvonultatja és tiszteletben is tartja. Tudjuk, hogy Sámuel vezette a népet, hogy hallotta Isten szavát. De – és ez egy olyan részlet, ami a prédikációkban és a kommentárokban szinte egyáltalán nincs kifejtve – Sámuel az, aki vezetői válságot idéz elő, mégpedig azzal, hogy alkalmatlan fiait tolja előre örökösként. A vének csak Sámuel katasztrofális nepotizmus-kísérletére válaszul követelnek végül királyt (1Sám 8:1-5).

A prófétai vezetés kudarccal végződik. Saul ezután lesz király – az első király –, de vétkezik, és végül megőrül. Ugyanakkor meg is szabadítja a népet, és minden oldalról leveri Izrael ellenségeit. Dávid lép a helyébe királyként – egy Istennek tetsző ember, aki egyúttal gyilkos és egy szexuális ragadozó.

Egy elképesztően gazdag elbeszélésből van szó. Robert Alter, a Kaliforniai Berkeley Egyetem héber és összehasonlító irodalom professzora meg van győződve arról, hogy Sámuel könyvének szerzője hitt a szövetségben, a próféciában és a kiválasztásban, de olyan összetett módon, hogy „az már a felforgatás határát súrolja”. Sámuelt a győztesek írták: Dávid uralmának támogatói, de pályázhatnának a valaha volt legkritikusabb szemléletű győztesek által írt beszámoló „Guinness-rekordjára.”

Moshe Halbertal és Stephen Holmes, a New York-i Egyetem jogászprofesszorai „A politika kezdete: Hatalom a bibliai Sámuel könyvében” című könyvükben úgy érvelnek, hogy ez az összetettség teszi Sámuel 1. és 2. könyvét a történelem első politikailag reflektív művévé.

Gondoljunk csak Saul kétségbeesett felhívására, amelyet benjaminita társaihoz intéz, miközben királysága összeomlik: „Idehallgassatok, Benjámin fiai! Hát Isai fia adott itt mindenkinek mezőt és szőlőt, és ő tett talán benneteket ezredesekké és századosokká?” (1Sám 22,7). Nem csak Saul, vagy a családja veszíti el a hatalmát. Egész törzse elveszíti a státuszát. Sámuel könyve művészi módon hozza felszínre ezt a társadalmi és gazdasági dinamikát.

Képzeljük el, amint a Sámuel könyve szövegét tartalmazó tekercs először jut el egy olyan faluba, amelynek lakossága még mindig megosztott: egyeseket a Sámuel iránti nosztalgia, másokat a király iránti lelkesedés fűt. Amikor a pap hangosan felolvassa, feszülten hallgatja mindenki. De mi történik? Állítom, hogy a hallgatóság különféle csoportjai időnként összerezzennek, máskor egyetértően bólogatnak, és a történet Isten szuverenitására emlékezteti őket. Valószínűleg vádlóan bólogatnak, amikor a hírhedt történetek kerülnek sorra. Végül azonban mindannyian elismerik, hogy a történet hiteles módon lett előadva.

Azáltal, hogy ügyesen beépítették a történetbe a különböző nézőpontokat megjelenítő részleteket, és közben hangsúlyozták Isten szuverenitását is, ezek a könyvek kibékítették Isten népét a dávidi királysággal. Gondoljunk erre úgy, mint valami bronzkori Hamiltonra.

Ezer év óta először Horvátországnak lehetősége van végre arra, hogy előadja saját, összetett történetét a fiatalabb generációknak. Sajnos most, hogy végre lehetősége lenne erre, történelmének csak egy nagyon egyoldalú változatát meséli el – ezt hallja a mi két fiunk is 11 éve az állami iskolarendszer keretei között. A fordulatok csak a történet egyik oldalát tükrözik. Ezzel kizárják történelmükből a fél nemzetet.

Saját történelmünket csak részlegesen ismerjük. Csak a helyiek által érthető okok miatt a horvátok a fasizmus vagy a kommunizmus egyik vagy másik oldalán álltak. Sámuel könyve támpontot ad számomra ebben a fájdalmas helyzetben. Emlékeztet arra, hogy fogadjam el a tényeket – akármelyik oldalról is érkezzenek –, illetve hogy számoljak azzal, hogy a történelem összetett, valamint ne nézzem le az embereket pusztán egyik vagy másik oldal iránti elkötelezettségük miatt. Másrészt arra hív, hogy reménykedve hirdessem: Isten még mindig irányítja a történelem alakulását.

Már több mint egy évtizede bekapcsolódtam egy olyan horvátországi programba, aminek Renewing Our Minds (= Gondolkodásunk megújítása) a neve. E program keretében súlyos konfliktusokkal küzdő nemzetek fiataljait gyűjtik össze egy kéthetes konferenciára, amelynek középpontjában a béketeremtés áll Jézus példáján keresztül. A program zsenialitása abban rejlik, hogy először a szórakozásra és a csapatépítésre összpontosít, hogy a fiatalok felfedezzék, hogy az állítólagos „ellenségeik” nem is különböznek annyira tőlük. Csak ezután mutatják be a program vezetői a történelem ellentmondásos eseményeit meghívott előadók és különféle médiális eszközök segítségével. Nagyon sok fiatal még soha nem szembesült azzal a ténnyel, hogy a „másik oldalnak” is megvan a maga összefüggő története.

A konferencia utolsó része arra összpontosít, hogy Jézus béketeremtő gyakorlatán keresztül ismét egy pozitívabb képet alakítsunk ki másokról. Azáltal, hogy a másik oldal képviselőit is megismerhetjük, elmondjuk a történeteiket, illetve hogy meghallgatjuk mások történeteit, elkezdődhet az átalakulás.

Korábban írtam egy könyvfejezetet Sámuel könyvéről, mint békéltető elbeszélésről, ami nagyrészt a horvátországi tapasztalatomra épül. Ez a bibliai történet minden egyes nemzethez szól, és állítom, hogy jelenleg ez az egyik legfontosabb erőforrás az amerikai egyház számára is. Sámuel érzékeny üzenete egyszerre vigasztaló és fájdalmas számunkra:

  • Először is, Isten megérti, hogy milyen érzékenyen reagálunk, amikor népünk becsületéről van szó. Nem azt kéri tőlünk, hogy tagadjuk meg őseinket. Értékelhető tetteik nem vesznek el, még akkor sem, ha a történelem rossz oldalán álltak és elbutak. Egész népcsoportok nem válhatnak bűnbakká.
  • Mindazonáltal a történelemnek lehet jó és rossz oldala is. A déliek a polgárháborúban a rabszolgaság intézményét védve harcoltak, és vesztettek – meg is érdemelték. De eredetileg Észak sem a rabszolgák felszabadításáért harcolt, és neki is ugyanúgy megvan a maga tragikus faji történelme. Viszont a jó oldalon állt.
  • Isten elvárja tőlünk, hogy ne fordítsuk el tekintetünket a történelmi eseményekről, bármilyen borzasztóak is azok. Amikor olyan világosan látjuk Izrael bűneit az Ószövetségben, hogyan is tudnánk figyelmen kívül hagyni a rabszolgaságot, az indián törzsekkel kötött szerződések felrúgását, a Kínaiak Kirekesztési Törvényét és más igazságtalanságokat? Hogyan várhatjuk el az egyházaktól, hogy egészségesek legyenek, ha nem hajlandók olyan nyíltan beszélni saját botrányaikról, mint ahogy maga a Biblia is teszi, amiből elvileg prédikálnak?
  • A történelem összetettségét jó történetmeséléssel lehet hitelesen megragadni. Sámuel szerzője egy szóval sem mondja, hogy először muszáj elolvasnunk egy könyvet Palesztina etnikai viszonyairól, csak hogy megértsük történetét. Nem mondja azt sem, hogy el kellene merülnünk különféle összeesküvés-elméletekben. Az apró részletek – például a Mikál után síró Paltíél, vagy azok a kis ruhák, amiket Anna minden évben elvitt a templomba a kisfiának – megmutatják nekünk, hogy vezetőink mennyire reálisak és gyarlók.
  • Végül is Isten tudja, mit miért tesz, véghezvíve akaratát a népek között. Ő dönti el, hogy melyik nemzetbe helyez minket, amely által aztán formálódhatunk és amely segít a szeretetben is növekednünk. És ezeket a csodálatos bibliai eszközöket kínálja nekünk, amelyekkel napjaink megoldhatatlannak tűnő konfliktusaiban eligazodhatunk.

Az Egyesült Államok rendkívül sokrétű ország. A demokráciának csodálatos példája, menedék a menekültek számára és a vallásszabadság otthona. Ugyanakkor történelmének sötét és kegyetlen fejezetei is vannak, különösen a feketék és az amerikai őslakosok tekintetében. Isten arra hív bennünket, hogy ezeket az eltérő szegmenseket egyetlen megbékéltető történelembe integráljuk. Azt kívánja, hogy egyszerre szeressük mélyen nemzetünket, és harcoljunk azért, hogy felelősségre vonjuk.

Olyan hangra van szükségünk, mint Sámuel könyvének névtelen szerzője, aki a király udvarából írt, és megkockáztatta meggyőző módon elmondani az igazságot, hogy a nemzet megosztottságát elkezdje gyógyítani. Sámuel szerzője megmutatja nekünk, hogy a lelkipásztoroknak és a keresztény vezetőknek nemcsak prófétai szerepük van, hanem egyházaikban és közösségeikben a megbékélést elősegítő történetmesélők szerepét is betölthetik.

Ha (valamilyen társadalmi, vagy politikai ügy mentén/ford.) megosztott közösséget vezetünk, azt javasom, olvassuk át újra Sámuel könyvét. Gondoljunk a benjáminitákra és a júdaiakra úgy, mint republikánusokra és demokratákra, feketékre és fehérekre, konzervatívokra és progresszívekre (akármi is legyen ez a kétoldalú feszültség a saját gyülekezetünkben, bármit behelyettesíthetünk).

Hagyjuk, hogy a különféle csoportok dicsősége és szégyene is megjelenjen. Tudsz-e békéltetést munkáló mesélővé válni saját néped számára, amikor a közösséged tagjai George Floydról, a COVID-19-ről és a 2020-as választásokról beszélnek? Ne összeesküvés-elméletekkel traktáld őket, és ne olyan divatos, de vitatott tudományos fogalmakkal dobálózz, amiket nem sokkal azelőtt még senki sem ismert, mégis elvárt, hogy mindenki tudja, miről van szó. Tárj eléjük egy nyugodt, szilárd narratívát, ami senkit sem kímél és mindenkinek megérinti a szívét.

Továbbá fogd rövidre. Mesélj úgy, hogy mindkét oldal kénytelen legyen elismerni, hogy az ő nézőpontjukat is figyelembe vetted. Nem kell ítéletet mondanod; inkább beszélj azzal a bizalommal, hogy Isten alakítja még mindig a teljes képet. A történet megfelelő elmondása önmagában is befolyásoló és formáló erejű tényező. És ami a legfontosabb, oszd meg úgy azt a bizonyos történetet, hogy közösséged tagjai együtt, közösségben élhessék azt át. Ha közösen hallgatunk egy történetet, és a gyermekek azt hallják, hogy a szüleik elismerik: „Ez így tisztességesen lett elmondva”, akkor van remény arra, hogy a megbékélés irányába mozduljunk el.

Sokminden forog kockán az igaz történetmesélés esetében. Népünknek sok gondja-baja származik a közös narratíva hiányából, amit ráadásul a pártos hírforrások folyamatosan megpróbálnak szétfeszíteni. Ha túlságosan félünk attól, hogy olyan történetet tárjunk hallgatóságunk elé, amit – mégha csak vonakodva is – mindannyian el tudunk fogadni, akkor nem fogunk közösségként fennmaradni.

Benjámin törzsének tagjai a történelem „veszteseihez” tartoztak, de a rossz mellett a jó emlékét is életben tartották. Végül megbékültek a júdai uralommal. Ez vezetett oda, hogy részese lettek a “maradéknak”, és nem söpörték el őket az északi törzsekkel együtt. (Az Ószövetség megosztott királyságának időszakában Júda királyai valójában Júda, Benjámin és a leviták nagy része felett uralkodtak.) Ez a történet segített megmenteni Benjámin törzsét a hitehagyástól és a pusztulástól.

A benjaminiták – minden hibája ellenére – soha nem feledkeztek meg Saulról, nem vetették meg. Évszázadokkal később egy Benjamin törzséből származó házaspár Tarsusban büszkén nevezte el róla fiát. Mi inkább a másik nevén ismerjük őt – Pálként. Pál hirdette a jó hírt, hogy a Messiás, Júda oroszlánja, Dávid fia, a keresztre feszített és feltámadt Jézus.

Ilyen hatása van a kíméletlenül igaz, de jól elmondott elbeszélés kiengesztelő erejének.

2 válasz

  1. Lázár Attila

    Sámuel két könyvében tárgyalt történet valóban nagyon izgalmas korszakváltásokat ír le, sok tanulsággal. Ha aktualizálni próbáljuk korunkra, akkor néhány tényezőt nem hagyhatunk figyelmen kívül. Ezek a tényezők az alkalmazási lehetőségek keretét beszűkíti.
    1) Mind a bírák korának, mind Sámuel korának, mind Saul korának, mind Dávid uralkodása korának társadalma teokratikus volt. A mindenkori szemben álló feleknek volt egy megkérdőjelezhetetlen közös pontjuk /ha tetszik erőforrásuk/: a Jahve hit. Ma azonban szekuláris társadalmakban élünk. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi feszültségek feloldására a szemben álló feleknek nincs közös hitbeli alapja /erőforrása/.

    2) A mai társadalmi feszültségek gyökere nem politikai, nem is ideológiai természetű. Szemünk előtt bontakozik ki: értékek feszülnek egymással szemben: Érték-e a születési nem vagy nem?
    Érték-e a házasság vagy nem? Érték-e a család (gyermekvállalás) vagy nem? Érték-e a nemzeti együvé tartozás vagy nem? Érték-e az isten-hit vagy nem? Ez a feszültség nem oldható fel a szemben álló felek narratíváinak egymás előtti érzelmileg megélt őszinte kibeszélgetésével. Ezek az ember legmélyebb énjét érintő kérdések, amitől az vagyok, aki vagyok. Itt nem lehet megalkuvás.

    A mai helyzet tehát nem állítható párhuzamba sem a délszláv háborúval, sem Sámuel két könyvének történeti fordulópontjaival.

    3) Az egyetlen adaptáció lehetőség: A keresztény világ, az egyház(ak) kerete. Mert itt van közös alap és közös erőforrás: Krisztus! Én drukkolok, hogy induljon el már valami a cikk szellemét illetően. Csak félek, hogy a felekezeti dogmatika elűzi Krisztust.

    1. Márkus Tamás András

      Nagyon jó meglátások, de az utolsó ponthoz annyit tennék hozzá, hogy „a keresztyén világ, az egyházak keretét” én kiegészíteném azzal, hogy „az evangéliumi keresztyén világ” kerete. Azért tartom ezt fontosnak, mert a mainstream hitehagyó egyházakat/felekezeteket nehéz már keresztyénnek tekinteni, miközben ők arra hivatkoznak, hogy azok.

Hozzászólás írása