Helyzetképek a protestáns keresztyénségről Észak-Amerikában és Európában
Timothy Keller, a New York-i Megváltó Presbiteriánus Egyház (Redeemer Presbyterian Church) egykori lelkésze így kezdi Az amerikai egyház hanyatlása és a megújulás lehetőségei című, idén megjelent írását: azzal szinte mindenki egyetért, hogy súlyos válságban van az egyház – legalábbis úgy tűnik, mivel a világban a keresztyénség igazából dinamikusan növekszik.
Állítása szerint a legtöbb demográfus és társadalomtudós egyetért abban, hogy a keresztyénség nem szorult háttérbe, és továbbra is jelentős erőt képvisel. Talán úgy lehetne pontosan fogalmazni, hogy az egyház egy részével van baj.
A kérdés az, hogy ez mire vezethető vissza. Keller bemutatja, hogy az 1950- es évek végén az amerikaiak közel fele járt rendszeresen gyülekezetbe (az USA történelmében ekkor jártak a legmagasabb arányban az emberek gyülekezeti alkalmakra). A legerősebb irányzat a fővonalbeli protestantizmus volt: a fővonalbeli metodista, a lutheránus, az episzkopális, a presbiteriánus, a kongregacionalista stb. felekezetek. Azután hirtelen olyan mértékű hanyatlás indult el, amelyet elsőnek ezek a nagy protestáns felekezek észleltek. „Az episzkopális egyházban a hatvanas évek közepén látott 3,4 milliós csúcsról a kilencvenes évek elejére 2,4 millióra csökkent a taglétszám, és 2019-ben már csak 1,6 millió regisztrált tagja volt. A hagyományos vonalhoz tartozó presbiteriánus egyháznak 1965-ben 4,25 millió tagja volt, 2000-ben azonban már csak 2,5 millió, 2020-ban pedig mindössze 1,25 millió. A többi nagy felekezet nagyjából hasonlóan meredek visszaesést tapasztalt.” De vajon mi volt ennek az oka? Keller a választ Dean Kelley 1972-ben megjelent, Why Conservative Churches Are Growing című korszakalkotó műve alapján fogalmazza meg.
Kelley először is rámutatott arra a tényre, hogy nem minden vallási közösség fogyatkozik – vannak, amelyek növekednek, és ez utóbbiak teológiailag és etikájukat tekintve szinte kivétel nélkül konzervatív közösségek.
Vajon miért? Kelley szerint a konzervatív egyházak továbbra is főként a lelki szükségletekre és a természetfeletti, „legnagyobb léptékű” kozmikus kijelentésekre, azok közül is Isten létezésére, Jézus feltámadásának igazságára, a Szentléleknek a belső változásban kifejtett erejére, Jézus halálára, a bűnbocsánatra, valamint Isten országának végső eljövetelére összpontosítanak. „Ezzel szemben a liberális, fővonalbeli egyházak erőteljesen azonosultak a modern szekuláris gondolkodásmóddal. Elutasították a csodákat, a Lélek általi újjászületést, Jézus testben való feltámadását és a Biblia megbízhatóságát. […] »a relativizmust […], a langyosságot […] és az individualizmust« tették magukévá.”
Így jutottunk el egy nagyobb ugrással oda, hogy mára a legnagyobb USA-beli evangélikus egyház, az Evangelical Lutheran Church in America (ELCA), illetve a legnagyobb presbiteriánus felekezet, a Presbyterian Church in America (PC[USA]) teljesen azonosult a progresszív eszmékkel, ennek következtében tagságuk továbbra is rohamosan csökken. Az előbbiben egyébként 2021. szeptember 21-én egy transzgender személyt választottak püspöknek.
Ugyanakkor számarányát tekintve az evangéliumi (evangelikál) protestantizmus még mindig az USA legnagyobb keresztyén közössége.
A Pew Research Center 2014-es vallási körképe szerint az amerikai felnőttek körülbelül negyede (25,4%) azonosul még mindig az evangéliumi protestantizmussal. Ebben a felmérésben az evangéliumi protestánsokat elsősorban a nagy evangéliumi felekezetekhez (csak hogy néhányat említsünk: Southern Baptist Convention – Déli Baptista Szövetség; Lutheran Church, Missouri Synod – Evangélikus Egyház, Missouri Zsinat; Presbyterian Church in America – Amerikai Presbiteriánus Egyház) vagy önálló evangéliumi egyházakhoz, közösségekhez való tartozásuk alapján azonosítják. E kutatás szerint az ország legnagyobb vallási csoportja még mindig az evangéliumi protestantizmus, amely meghaladja a katolikus (20,8%), a rohamosan csökkenő fővonalbeli protestáns (14,7%) és a nem vallásos (22,8%) népesség számát.
Habár az evangéliumi protestánsok aránya a népességen belül az elmúlt években kissé csökkent (2007-ben 26,3%-ra, 2014- ben pedig 25,4%-ra), de lassabban, mint a fővonalbeli protestáns és katolikus népességé. Még ha az evangéliumi protestáns felekezetekkel azonosuló amerikaiak aránya csökkent is, úgy tűnik, hogy az evangéliumi keresztyének száma az Egyesült Államok teljes népességének növekedésével párhuzamosan növekszik. 2014-ben nagyjából 62,2 millió felnőtt személy tartozott ehhez a csoporthoz, szemben a 2007-es 59,8 millióval.
Az európai fővonalbeli egyházi közösségekben ugyanúgy lejátszódtak az előbb vázolt destruktív folyamatok. Elég, ha csak a házassággal kapcsolatos felfogás kérdésére tekintünk. Jelenleg a következő egyházakban engedélyezett az azonos nemű párok kapcsolatának vagy „házasságának” megáldása:
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
