16
ápr
2021

Itt állunk, másként nem tehetünk!

 

A keresztyén ellenállás rövid története és napjaink akutalitásai

 

Luther fél évezredes hagyatéka sok hívő számára jelentett a történelem folyamán követendő példát. De nem csak az idén tavasszal 500 éves, híres wormsi beszéd emblematikus szavait követően beszélhetünk keresztyén ellenállásról, hanem természetesen a reformáció kora előtt is. Az egyház történelmét át- meg átszőtték, vagy ha úgy tetszik búvópatakként kísérték szinte végig ellenállási vagy elkülönülési mozgalmak. Mielőtt definiálnám mire is gondolok e fogalom alatt, szeretném röviden bemutatni az azóta már szállóigévé vált, sokszor, sok helyen idézett „itt állok, másként nem tehetek” bátor kijelentés elhangzási körülményeit.

E jeles esemény napja 1521. április 17-én következett be, mikor a német reformátor nagy nyilvánosság előtt, hivatalosan is elutasította a tanai visszavonására irányuló törekvéseket. A következő szavakkal fejezte be védőbeszédét. „Én sem a pápáknak, sem a zsinatoknak nem hiszek, mivel gyakran téved­tek. Ha a Szentírásból, vagy világos okokkal meg nem győznek, tanaimból semmit vissza nem vonok, nem tudok és nem akarok, mert lelki­ismeretem kötve van Isten igéjéhez. Itt állok, másként nem tehetek. Isten engem úgy segéljen![1] – protestált Luther.

A wormsi birodalmi gyűlésen tapasztalható nyomás ellenére Luther Márton nem tört meg, hanem megvallotta evangéliumi hitét, így bevonult a történelem többi békés ellenállójának sorába. Olyannyira példaértékű volt merésznek tűnő kiállása, hogy több száz évvel később, a 20. század derekán egy fekete polgárjogi aktivista a tengerentúlon fel is vette nevét. Míg az egykori ágostonrendi szerzetesből, Martin Lutherből nem lett mártír, addíg Martin Luther King-re így is emlékezhetünk. Még lesz szó a 20., sőt 21. századról, de előtte vizsgáljuk meg kicsit részletesebben még egy bekezdés erejéig az 500 évvel ezelőtti eseményeket.

A reformátor worms-i kiállását, az egyházi tekintélynek való ellentmondását megelőzte az 1517-ben közzétett, addigra közismertté vált 95 tételéről szóló nyilvános vita, melyet Johannes Eck-kel folytatott Lipcsében, 1519-ben. A neves teológussal folyó „disputa immár nem dogmatikai kérdések, hanem maga a hatalom körül forgott”[2]. Hamarosan, 1520-ban pápai, kiátkozással fenyegető bullát kapott kézhez Luthet, melyet nyilvánosan elégetett. A rá következő év tavaszán jött el a birodalmi gyűlés elé idézés alkalma. 1521 áprilisában V. Károly császár is jelen volt e mára történelmivé vált eseményen; Róma szempontjából végül is hiába. „A szakítás Rómával ezzel bekövetkezett. Alig négy rövid év leforgása alatt a pápa hűséges alattvalója arra kényszerült, hogy a pápaságot az Újtestamentumban megjövendölt Antikrisztusnak mondja.”[3] El tudjuk képzelni, mekkora hullámverést indított el mindez a katolikus egyházban! Hogyan élte mégis túl Luther és a reformáció mozgalma ezt az óriási belsőnek induló forradalmat? Több minden együttállására volt szükség. Külső támadás fenyegette éppen a birodalmat (a törökök bécsi ostroma), mely időlegesen elvonta a császár figyelmét a vallási kérdésektől, illetve Luther politikai védelemre, támogatásra lelt. Emberi pártfogók nélkül valószínűleg ő is „elvérzett volna” mint korábbi reformer társai[4]. Isten úgy intézte a történelem, hogy bár „[a] wormsi birodalmi gyűlés elítélte Luthert, és kimondta, hogy mihelyt lejár a menlevele, el kell fogni. Ehelyett azonban Bölcs Frigyes [személyes pártfogója] »fogatta el« és Wartburg várában rejtegette.”[5] A reformátor az isteni gondviselésnek köszönhetően megmenekült és belekezdhetett nagy hatású bibliafordítási munkájába. Lutherre így sikeres ellenállóként emlékezik az egyetemes egyháztörténet.

A továbbiakban tekintsük át nagy vonalakban az elkülönülési mozgalmakat az egyháztörténelem eddig eltelt bő két évezredes történetében. E cikk kereteibe most csupán egy madár-távlatból történő rápillantás fér bele. A teljesség igénye nélkül a legfőbb, talán legismertebb elkülönülési vagy ellenállási mozgalmakat szeretném megemlíteni. Elöljáróban annyit, hogy olyan csoportokról lesz szó, melyek a történelem egyes pontjain szakítottak a „mainstream” egyházi szokásokkal, másként és máshol élték meg hitüket, még ha ezért hátrány, üldözés, kiátkozás volt is az osztályrészük. Mivel „mások” voltak, mint a többség, sokak szemében nem hősként, hanem – ellenkezőleg – szégyenfoltként éltek, (haltak). Jelentőségük sokszor utólag látszik illetve visszatekintve tisztul, azáltal, hogy megítélésük idővel – gyakran pozitív irányba – változott. Gondoljuk csak például Husz Jánosra, aki kegyvesztett mártírként végezte, később viszont eszméi által is a reformáció egyik fontos előfutárának bizonyult. Fontos, visszatérő történelmi igazság, hogy sok olyan személy, aki egykor kora számkivetettje volt, később hősként tisztelik.

Ha időrendben haladunk, említést kell tennünk a kereszténység[6] államvallássá válásáról. Ez az esemény egyfajta fordulópontot jelentett a tekintetben, hogy egy csoport, közösség „kint van”, vagy „bent van” az egyháztesthez képest. A Római Birodalom területén megjelenő és kezdetben periférián levő krisztusi mozgalom sejtcsoportokban növekedett, megvetett, üldözött volt. Legjobb esetben is csak a názáreti szektájaként tekintettek rájuk. A 4. század elején bekövetkezett konstantini fordulat nyomán az apostoli hit bekerült a köztudatba, sőt állami szinten támogatottá vált. Innentől kezdve szép lassan Róma jogot formálhatott a számára nem tetszők exkommunikálására.

A 4., 5. században megjelentek az ún. donatista, novaciánus, vagy éppen montanista csoportok[7]. Megítélésük evangéliumi szempontból természetesen eléggé megosztó; életgyakorlatuk és teológiájuk korunkból nézve is hagy maga után némi kívánnivalót, ugyanakkor követendő példát mutattak abban, hogy igyekeztek megújítani a gyülekezeti életet és az egyéni vallásgyakorlást, valamint szívből törekedtek visszatérni a hamisítatlan apostoli tanításokhoz.

Péter apostol így írt a szétszóratásban és üldöztetésben élt első századi hívő testvéreinek: „mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre, mivel megízleltétek, hogy jóságos az Úr.”[8]Ebben az írásban felsorolt csoportok jelentős része olyan őskeresztyén hitelődeikhez hasonló jövevényekből állt, „akikre nem volt méltó a világ[9], és akik őszintén vágytak a központosított, intézményesült és korrupttá vált egyházi miliőben Krisztus hamisítatlan lelki táplálékára. Azóta is fontos igazság, hogy míg a vallásos egyháztag beéri készen kapott liturgiákkal, a valódi hívő, aki igazán megízlelte az Atya jóságát, vagyis felülről született[10]; természetes módon az eredeti forrásból kíván majd táplálkozni. Nem is lehet másként.

Mikor nézeteik miatt ellenállással találkoztak a középkori elkülönülő közösségek, gyakran választás elé kényszerültek: integráció vagy szeparáció. Más szóval asszimiláció vagy szegregáció? Az elkülönléssel válaszoló csoportok így szükségképpen maguk is ellenállókká váltak, de ez leginkább békés ellenállásban, a világból való erőszakmentes kivonulásban manifesztálódott, illetve az őket ért kritikákra, atrociátásokra reagált. Persze oda-vissza igaz volt, hogy ezek a csoportok kifejezték nemtetszésüket, ellentétes véleményüket az uralkodó egyház vagy világi kultúra irányába, amely gyakran szintén nem rejtette véka alá ellenséges indulatait, számos alkalommal tettlegességig menően megtorolva azt.

A hivatalos egyháztól való elkülönülő csoportosulások története folytatódott a középkor további időszakában is. Megemlíthetjük az albigenseket, katharokat, bogumilokat, pauliciánusokat vagy a valdenseket is[11]. Közös vonásuk az apostoli mintakövetésre való törekvés volt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy bizonyos módon jelentékeny reformációs hatással bírtak. Mégsem alkottak sokáig tömeges erőt, gyakran vérbe folytották az ilyen főleg lokális kezdeményezéseket, vagy idővel végül elhalt egy-egy fellobbant lelkesedés. Meg kell azt is jegyezzük a teljesség kedvéért, hogy egyes itt említett csoportokat igei tisztaságra törekvésük mellett bibliaellenes (gnosztikus / manicheista), tehát eretnek tanok is jellemezték, de mindez nem csorbít jó szándékaikon és elő-reformátori szerepükön. Ez utóbbiak természetesen méltányolhatók.

Ahogy fentebb utaltunk rá, a 16. század elején az európai szellemi közeg klimaxhoz közeledett. Kegyelmi idő volt ez a „robbanáshoz”, a lelki forradalom elindult, bekövetkezett. Tényezővé vált Luther, aki mondhatjuk: jókor volt, jó helyen. Tanai a reformáció második nemzedékét megszülve terjedtek, finomodtak tovább és idővel eljutottak Európa kontinentális részein kívülre is. A reformációt követő időszakban megjelentek olyan hitvalló keresztelő, vagy anabaptista[12] csoportok melyek később rokonságot mutattak mennonita, illetve puritán társaikkal. A modern kori baptizmus is leginkább azért létezik, mert anno elődeik elkülönültek a népegyházaktól. A német lutheri és a svájci kálvini reformáció mellett Zürichben Zwingli folytatott lelki munkát. Kezdetben ő „még vállvetve [együtt] harcolt egy radikális csoporttal, Conrad Grebellel, Felix Manzcal és másokkal. 1523-ban azonban az államegyház és a csecsemőkeresztség kérdése megosztotta őket”[13]. A bemerítés gyakorlata mellett és avval szervesen összefüggően a hitvalló, tanítványokból álló gyülekezeti eszmény vezetett „kenyértöréshez”.

A többségi társadalomtól elkülönülő, a korszellemnek és olykor a hivatalos szerveknek is ellenálló csoportosulások jelmondata lehetne a Bibliából a következő páli szakasz: „menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek,…”[14] A felszólításhoz ígéret is társuk: „én magamhoz fogadlak titeket, Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr.”[15] Nem egyszer értelmezték az egyháztörténelem során ezt az ominózus bibliai textust szó szerinti, vagyis különválásra való felhívásként. Most nem megyünk bele a szakasz exegézisébe, sem egyes értelmezések következményeinek értékelésébe, pusztán kapcsolódó tényként említem meg, mely segíthet jobban értenünk az elkülönülő mozgalmak belős mozgató rugóit, motivációit.

✳✳✳

A továbbiakban a legújabb kor és napjaink helyzetét vizsgálom röviden. Szélsőséges álláspontok áttekintése mellett kitérünk arra is mely területeken van szükség ma bátor kiállásra, ha kell – hívő elődeink mintája nyomán – ellenállásra, elkülönülésre.

Van két véglet, mely jellemezte az egyház korábbi történetét és előfordul ma is. Krisztus teste egyrészt „gettósodhat”, kivonulva a világból, saját elefántcsonttornyába zárkózhat. Igen ám, de ez a fajta elhatárolódó, a világ „mocskától” elhúzódó mentalitású egyház nem tölti be missziós küldetését! Lehet, hogy „szent” marad abban az értelemben, hogy kisebb az esély rá, hogy „megfertőzze” a világ, mintha a világban járna-kelne, mégis hatástalan marad ott, ahol sóvá válni lenne hivatott. A Gyülekezet másrészt az előbbi problémát látva túlzottan ki is léphet vagyis beléphet a világba, olyannyira, hogy óhatatlanul átveszi annak nem csak kultúráját, hanem biblia-ellenes társadalmi normáit is. A haladás és modernség jegyében nem akar lemaradni, és miközben „trendi” szeretne lenni, azt is elveszti amilye egyedül volt: megmentő üzenetét, az evangélium ellenkultúráját. A valódi örömhírnek nyoma vész, mert az első esetben az öröm, a másodiknál a hír hiányzik. Szomorú korjelenség ez sok egyházban és helyi gyülekezetben mely vagy farizeusi módon besavanyodott vagy az igazság tekintetében kapitulált.

Szemléletes, ha elképzelünk egy ingát – amely olykor az egyik, máskor a másik irányba leng ki. Végül is nem lehet felmentő tény az egyik végletbe elmentek ajkán az az érv, hogy ők csak a másik végletet szerették volna kiegyensúlyozni, visszahozni. A szabadosságra nem mentség az, hogy máshol vannak törvénykezők! Isten tévedhetetlen Igéje az az aranyközépút, pontos zsinormérték, mely középen tarthatja az igaz hívők ladikját. Nem az a kérdés, hogy átutazóként, vándorként élve a keresztyéneknek szükséges e elkülönülni. A kérdés az, hogyan és mennyire.

A progresszív és fundamentalista tengely mentén megnyilvánuló álláspontok is kiéleződtek az utóbbi időben. Erről sokat lehetett olvasni, mondhatnák: „hot topic”. E nagy gyűjtő-témán belül ütik fel a fejüket olyan „issue”-k, mint a gender elmélet(ek) és belőle kifejlődött mozgalom, a homoszexualitás, melegjogok kérdése, család és örökbefogadás, társadalmi igazságosság vagy szociális evangélium. Posztmodern korunk zászlajára tűzte a tolerancia és elfogadás mindenek feletti értékét, így bármilyen – de főleg nyilván a keresztyéni – határhúzás szeretetlennek tűnik, és annak is van bélyegezve a progresszív retorika olvasatában. Gondoljunk csak az elmúlt hónapokban kulminálódott külföldi vagy hazai progresszív vs. konzervatív vitákra. De evangéliumi keresztyénként nem tehetünk másképp. Tálalnunk kell az igazságot – szeretettel!

Lutherrel kezdtük, fejezzük be hát vele is. Neki tulajdonítják az intést, mely szerint, „egy dolog kivenni a szerzetest a világból, de egészen más kivenni a világot a szerzetesből”[16]! Fontos figyelmeztetés ez a túlzott visszahúzódásra hajlamosak számára, ugyanakkor a világgal és a világnak bólogatóknak is megszívlelendő, hogy kóros helyeslésük nem mossa e el teljesen a választóvonalat Krisztus népe és környezete közt. A megkülönböztethetenségig torzult egyház vegül óhatatlanul beolvad a világba!

A tét nagy, a kérdés így szól ma is: „Kit küldjek el, ki lesz a követünk?[17] Isten néha támaszt koronként olyan férfiakat és nőket, akik az ószövetségi prófétákhoz és az újszövetségi apostolokhoz hasonlóan bátor példaadókká válnak a hitben. Luther ilyen prófétai hang volt a középkori római egyház lelki pusztaságában. Számára Worms előestéje hasonló lehetett, mint Jézus számára a nagycsütörtöki Gecsemáné. Egyikük esetében sem a későbbi konkrét tárgyalási szituációban „dőlt el” a kérdés. Az, hogyan fognak dönteni, mi mellett fognak kiállni, már korábban eldől(t) szívükben. Számunkra pedig – ahogy a reformátor is átélhette – útravalóul szolgálnak a Mester szavai. Ő arra hív, hogy ne féljünk – feleslegesen – előre, egyúttal azt ígéri, hogy velünk lesz Szentlelkével[18]. A XVI. századi reformáció elindítója is valami ilyesmit élhetett át.

Az elkülönülés és ellenállás valójában ugyanannak a jelenségnek a két aspektusa. Ha védjük a családunkat, gyülekezetünket és ellenállunk a korszellemnek, bibliátlan kulturális trendeknek, kifelé lehet, hogy „fura” elkülönülők leszünk. Még az is lehet, hogy „leszektáznak” minket. Pedig csak ugyanannak az érmének a két oldaláról van szó – megítélés tehát relatív, a percepció viszonylagos. Isten tudja és látja mi van a szívünkben, érti az övéi motivációit.

Ha összegezni szeretnénk a fentebbi gondolatsort, egy biztos. Maga Isten ad eleve valamilyen formájú elkülönülést a hívőknek az újjászületés által! Péter apostol szavaival élve „jövevények”[19] vagyunk – ez a világ nem az otthonunk. Ezért mindig természetes lesz számunkra, Isten népe számára, hogy ha kell ma is és mi is azt mondjuk: itt állunk másként nem tehetünk. Isten minket így segéljen![20]

 

 

[1] Forrás: https://medit.lutheran.hu/files/erosvar_1949_18evf_07szam.pdf

[2] Tony Lane: A keresztyén gondolkodás rövid története, Harmat-Kálvin, Budapest, 2016. 137. o.

[3] Lane, 2016. 137. o.

[4] Az egyház reformációjának előkészítői voltak pl. az angol John Wycliffe vagy a francia Wald Péter is.

[5] Lane, 2016. 138. o.

[6] Szándékosan használtam itt a keresztény kifejezést az általam egyébként preferált – keresztyén – helyett.

[7] Az elkülönülési csoportokról sokat tanultam Chiciudean Miklós reformált baptista lelkipásztor bibliaórai sorozatából, például itt: https://youtu.be/lXH2JRf0-2E

[8] 1 Péter 2:2-3

[9] Zsidók 11:38a

[10] Ez a kifejezés a leghitelesebb fordítása a János evangéliuma 3. fejezetében olvasható Jézus és Nikodémus között lezajló beszélgetés esszenciájának.

[11] A fent leírt nevek ún. előreformátor csoportokat jelölnek. További információ található többek között itt: https://confessio.eoldal.hu/cikkek/eloreformatorok.html

[12] Kezdetben gúnynévként aggatták a hitvalló bemerítést gyakorlókra a görög ana(újra), illetve bapto(bemerít) ige-tőből képzett szóösszetételt. Valójában a hívek nem tekintették a megtérésük után bekövetkezett bemerítésüket egy újabb keresztségnek, hanem azt az első és egyetlenérvényesnek gondolták a Biblia alapján.

[13] Lane, 2016. 163. o.

[14] 2 Korinthus 6:17a

[15] 2 Korinthus 6:17b vers. Ezzel zárul a 6. fejezet, melyben a végső alrész kontextusa egymásnak szöges ellentében álló párok említése, mint például igazság / gonoszság, világosság / sötétség, Krisztus / Beliál.

[16] David Jackman: Magyarázó igehirdetés, de miért? Budapest, BKKI, 2021. 110. o.

[17] Az Ézsaiás 6-ban található teljes igevers így szól: „Majd az Úr szavát hallottam, amint ezt kérdezi: Kit küldjek el, ki lesz a követünk? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj!

[18]Amikor a zsinagógákba, a hatóság és a felsőbbség elé hurcolnak titeket, ne aggódjatok amiatt, hogyan vagy mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell.” Lukács 12:11-12

[19] Péter első levelében többször előkerülő fogalom.

[20] Luther kijelentésének aktualizált parafrázisa.

Hozzászólás