Még egy szempont a BPA-val és Görbicz Tamással folytatott vitához
/A következő írás először Szabados Ádám Görbicz Tamásnak írt válasza alatt jelent meg kommentként. Hasznosnak tartjuk a szerző hozzájárulásával itt is, külön posztban megosztani, mivel úgy véljük, hogy a hosszú hónapok óta tartó vita gyökerét ragadja meg/
Kenessey Béla írása:
Nagyon szomorúan figyelem ezt a hónapok óta tartó vitát. Egyetlen gondolattal szeretnék hozzászólni. Pontosabban inkább csak benyomással, amit most nincs időm meg energiám idézetekkel, adatokkal, érvekkel támogatni. Ha valakinek segít, jó, ha nem, merüljön a megérdemelt feledésbe.
Szóval, az az érzésem, hogy ebben a vitában végzetesen összekeveredik a DOGMATIKAI és a LELKIGONDOZÓI szál. (A lelkigondozás szót itt a legszélesebb értelemben használom: beletartozik minden, amivel a pásztor a rábízottak életére hatással van, a vasárnapi prédikációtól kezdve a négyszemközti beszélgetésekig.) Vannak emberek, vannak hívők, akiknek — családi vagy gyülekezeti hátterük, jelen élethelyzetük stb. miatt, itt és most — ELSŐSORBAN a szerető, kegyelmes, jóságos Istent bemutató üzenetre van szükségük. Vannak ilyen közösségek, talán még egész felekezetek is. És vannak egyének és csoportok, akiknek meg — itt és most — ELSŐSORBAN Isten szentségével, igazságos bíró voltával kell találkozniuk.
Ádám azt írja: “Azért találom GT harcát ebben a kérdésben zavarba ejtően elhibázottnak és feleslegesnek, mert ezzel a (vérszomjas) istenképpel nem csak ő, de mindenki szemben áll, aki az evangélium talaján áll…” DOGMATIKAI szinten ez nyilván igaz, éppúgy, ahogy elvileg mindenki “aki az evangélium talaján áll” szemben áll a “jóságos nagypapa” istenképpel is. Mégis azt hiszem, sokan osztják a tapasztalatomat, hogy a gyakorlatban, a LELKIGONDOZÁS szintjén nagyon könnyű elcsúszni egyik vagy másik oldalra.
Nem ismerem se GT-t, se a BPA-t, de majdnem biztos vagyok benne, hogy ez az “új tan” eredetileg valós LELKIGONDOZÓI szükségletekre reflektált. (Valószínűleg nem véletlenül emlegetik a BPA-t a “valláskárosultak” — egyik — gyűjtőhelyeként és szanatóriumaként. Sajnos, nagy szükség van rájuk…) Egyszerűen csak erősebb hangsúlyt helyeztek Isten kegyelmére, irgalmára, megbocsátására, végtelen szeretetére, mert úgy látták, hogy azoknak a híveknek, akkor és ott erre volt szükségük. Véleményem szerint GT ott követi el a végzetes hibát, amikor (gondolom, különösen miután DOGMATIKAI szempontból kritikákat kapott) a jogos LELKIGONDOZÓI hangsúlyt egyre kétségbeesettebben és egyre vitathatóbb módon próbálja DOGMÁVÁ konvertálni.
Mennyivel jobb lett volna már az első figyelmeztetésekre úgy reagálni: “Jó, persze, igazatok van. Ez, amit én csinálok, LELKIGONDOZÁS. Tudjátok ti is: az ember néha radikálisabban fogalmaz, hogy a lényeg átmenjen a hallgatóknak. A DOGMATIKÁBAN természetesen egyetértünk, és — nyugodjatok meg! — hosszú távon egyensúlyba is kerül a keresztyénség teljes igazsága a tanításunkban.” Sajnos, GT nem így reagált, és onnan, ahová kisodródott, már nagyon nehéz lesz visszakoznia. Imádkozom, hogy kapjon hozzá az alázatot és bátorságot (a közössége is) — kritikusai pedig bölcsességet, hogy ezt ne megnehezítsék, hanem könnyűvé tegyék neki.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Kedves Béla!
Köszönöm a szempontot, amire felhívtad a figyelmet, egyben egyfajta fogalmi tisztázást is aláhúznék. A keresztyén lelkigondozás kereteit az Isten kijelentett igazsága adja, amit pedig a dogmatika összegez számunkra. Így ha a keresztyén lelkigondozás szempontrendszerében többé már nem a dogmatika adja, azaz nem az Isten kijelentésének igazsága határozza meg az irányt, a vázat, az igazságot, akkor az többé nem keresztyén lelkigondozás, hanem pszichológiaiai terápia. A keresztyén lelkigondozás és a dogmatika között tehát semmiféle feszültésg sincs, sőt a lelkigondozás valójában nem más mint a rendszeres teológia fényében (dogmatika és etika) „aktuáldogmatikai alkalmazás”.
A feszültésg azonban valós, de nem a dogmatika és a keresztyén lelkigondozás között áll fenn, hanem a dogmatika és a pszichológiai terápia között. Az első dogmatikája az Isten kijelentéséhez kötött, míg a másiké az ember szellemi képességeihez.
Bátorítok mindenkit, hogy a keresztyén lelkigondozást csak a dogmatika fényében és annak tudatában végezze és alkalmazza.
Kedves Ambrus!
1. Egyetértek.
2. Bővebben most nem tudok reagálni. Egy egyébként is Márkus Tamás posztja, vele beszéld meg, én itt csak idézett vagyok.
3. Szabados Ádám blogján nagyon hasonló módon reagált a kommentemre Ruff Tibor is. Neki se tudtam (volna) bővebben válaszolni, de szerencsére nem is kellett, mert megtette Ádám a tegnap 21:08-kor kelt bejegyzésében. Ajánlom figyelmedbe.
(4. Megértésem szerint az egyetlen lényeges különbség a Te reakciód és Ruff Tiboré között, hogy Te a dogmatika kiemelt szerepét hangsúlyozod, ő viszont azt írja: „Én nem hiszek abban, hogy bármiféle dogmatikára egyáltalán bármikor is szükség lenne a kereszténységben.” Szerintem csak terminológia különbség, de ezt rendezzétek le egymás közt. 🙂 )