A lelki vezetés módja (Isten erkölcsi akaratának megismerése)

2017. aug. 17.

(A következő írás Thomas Schirrmacher, német református teológus, vallástudós-szociológus “Wie erkenne ich den Willen Gottes: Führungsmystik auf dem Prüfstand” (Hogyan ismerem meg Isten akaratát: a vezetési misztika mérlegen/ szerk.) című írásából származik. Érdemes elolvasni, hiszen – majdhogynem kegyességi irányzattól függetlenül – általános jelenség Isten vezetésére különféle szituációkban hivatkozni, ezzel legitimálva saját döntésünket. Úgy szoktunk fogalmazni, hogy “Isten erre vezetett”, vagy “Isten azt helyezte a szívemre”. Schirrmacher egész könyvét ennek a kérdéskörnek szentelte, azonban a 6. fejezetet a benne foglaltak miatt – különösen is az isteni vezetés típusait rendszerező táblázat miatt – fontosnak éreztem közzétenni.)

Nos kétféle dolgot láttunk: 1.) Isten szuverén akaratából – hacsak Isten nem jelenti ki azt nekünk – nem tudunk a viselkedésünkre, a jóra vagy a rosszra vonatkozóan következtetéseket levonni. 2.) Ezzel szemben Isten morális akarata minden ember számára ismertté vált, és csakis a Szentíráson keresztül lehet megismerni, amelyet a Szentlélek tár fel számunkra.

Léteznek Isten morális akaratának olyan isteni parancsolatai, amelyek nem minden emberre érvényesek, hanem csak egyesekre, és amelyek nem a Szentírásból következnek?

Természetesen léteznek ilyenek. Jónás pl. egyedül kapta meg azt a parancsot, hogy Ninivébe kell mennie. Pál egy álmon keresztül kapja meg azt a megbízatást, hogy Macedóniába kell átmennie. Nem utolsó sorban Jézus egyedüliként kapja meg a feladatot, hogy meghaljon az emberiségért. Istennek a prófétákhoz és az Ő embereihez szóló személyes üzeneteinek a nagy része számunkra nem lett lejegyezve.

Azonban több lényeges különbség is van ezen személyes megbízatások és a “lelki vezetésről” szóló tanítás között:

A.) Az ilyen, egyes embereknek szóló parancsok rendre olyan cselekvésekre vonatkoznak, amelyek az egész világot, Isten egész népét, de legalábbis emberek egész csoportját érintik, és csak ritkán egyesek személyes sorsát, mindenféle üdvtörténeti jelentőség nélkül.

B.) Az ilyen parancsolatok szavakon és szavakkal magyarázott képeken keresztül lettek kijelentve, és sehol sem sejtések, megérzések, érzelmek, vagy magyarázásra váró jelek által.

C.) Az ilyen parancsolatok egyértelműek. Nem kell először megmagyarázni őket, hogy esetükben egyáltalán isteni kijelentésről van-e szó, vagy sem, és azt sem, hogy tulajdonképpen mit is akar mondani.

Ezen a ponton ajánlatos, hogy a prófécia két típusa közötti különbségtételt behozzuk a képbe.

D.) Sehol nem vagyunk arra felszólítva Szentírásban, hogy olyan parancsolatokat kérjünk, amelyek túlmennek azon, amit a Szentírásból a személyes helyzetünkre vonatkozóan le tudunk vezetni, akár olyan fontos eseményeket tekintve is, mint a hivatás vagy a házastárs megválasztása.

E.) Egy cselekmény, amely nem mond ellent Isten morális akaratának, – anélkül hogy előtte Isten személyes parancsát megkaptuk volna – lelki-szellemi értelemben nem kevésbé értékes, mint egy olyan cselekmény, amely Isten személyes parancsa szerint történik.

Ennek értelmében Pálnak a Macedóniában végzett missziói munkája nem “lelkibb”, mint amit Kis-Ázsiában végzett, csak azért, mert az egyik egy álommal kezdődött, a másik pedig egy “normális” tervezés eredménye.

Mindezekből két következtetést vonok le:

Nincs arra bibliai bizonyíték, hogy az ember sejtések, érzések, benső érzelmek vagy jelkívánás által egy személyes, morális feladatot ismerhetne fel a maga számára, nem beszélve arról, hogy feladata lenne a döntései előtt ezeket a dolgokat kérnie. Ha Isten beszél, akkor szavakon keresztül, vagy szavakban, képeken keresztül szól az emberhez.
Isten az embernek szabadságot adott arra, hogy Isten szuverén akaratán (abból, ami lehetséges) és Isten morális akaratán belül (abból, ami engedélyezett) döntsön. Ez a szabadság nem jelenti azt, hogy az ember önmagában szabad vagy autonóm volna, hiszen csak azért rendelkezik ezzel a szabadsággal, mert Isten önnön autoritásának az erejét adta neki, és csakis Isten által lefektetett keretek között.

Amikor Pál arról beszél, hogy valaki házasodik, másvalaki pedig egyedül marad (1 Kor 7,7), akkor bár megemlíti, hogy ez egyesek ” kegyelmi ajándékától” függ, de arról nem beszél, hogy minden embernek ebben a tekintetben lelki vezetést kellene kérnie. Házasodni, vagy nem házasodni, elviekben morálisan egyenlő értékű lehetőségek, amelyeket a keresztyéneknek nem kellene hamis érzésbeli indíttatásból fakadóan egymás ellen kijátszani.

Pàlnak a màr idézett, rabszolgàkhoz intézett szavaiban (1Kor 7,20-22) – miszerint rabszolgaságukat Isten kezéből kell elfogadniuk, de ha lehetőségük van arra, hogy szabadok legyenek, “inkább” éljenek azzal – nem találunk utalást arra vonatkozóan, hogy ezen kívül még a rabszolgáknak “lelki vezetést” kellene megtapasztalniuk. A szolga szabad lehet, ha van erre lehetőség, azonban szabadon engedése után szabadon kötelezheti magát egy élethosszig tartó szolgálatra az ura mellett ( 2Móz 21, 5-6). J. Grant Howard nagyon szépen àbràzolja ezt a házastárs kiválasztásával kapcsolatosan:

“Isten akarata az, hogy egy bizonyos emberrel házasodjak össze? Igen és nem. Igen, ami Isten elhatározását illeti. Ha megházasodsz, akkor azzal az emberrel kötsz házasságot, akit Isten a maga mindentudásában számodra elrendelt. Viszont egy “nem” a válasz az ember kívánságát illetően.”

Valójában nem létezik bibliai felszólítás arra vonatkozóan, hogy elkérjük Istentől a házastársunkat, még ha ez széles körben oly annyira el is terjedt. Bibliai textusok egész sora foglalkozik a házasság kérdésével (ill. a válással; pl: 1Thessz 4,3-8, 1Kor 7; 1Tim 5,14). Miért nem tesz említést egyetlen egy sem ezek közül, még csak utalás szintjén sem a belső vezetés szükségességéről? Az izraeli lányörökösök bár kaptak arra vonatkozó parancsot, hogy csak a saját törzsükből házasodhatnak, különben pedig “menjenek feleségül, akihez jónak tartják”(4 Móz 36,6). Pál pedig azt írja, hogy egy asszony a férje halála után “szabadon férjhez mehet ahhoz, akihez akar” (1Kor 7,39).

Ezen túlmenően a partner kiválasztása kizárólag Isten szuverén akarata alá tartozik, hiszen csak azon emberek közül tudok választani, akikkel találkozom vagy akikkel megismerkedek. Emellett Isten morális akarata is vonatkozik a dologra, hiszen a házastársnak például hívőnek kell lennie, nem bűnös módon elváltnak stb….

Ábrahám szolgájának az esetét, amikor az Úr segítségével asszonyt választ Izsáknak az 1 Móz 24-ben, gyakran emlegetik (egyedüli) bizonyítékként amellett, hogy Isten minden embernek egy meghatározott házastársat rendel el, és ez az illető benső vezetés vagy külső jelek alapján ismerhető fel. Ez ellen szól azonban a következő 5 pont:

Legjobb esetben is csak egy példáról van szó, és nem parancsról. Nem is példaértékű cselekményről, mert sok más példát ismerünk a partnerválasztásra vonatkozóan a Bibliából, amelyek máshogy történtek.
A szolga Istenhez intézett döntő kérését, miszerint a közeledő nőről akkor fogja tudni, hogy Izsáknak való, ha a “leány” azt mondja: “Igyál, sőt még a tevéidet is megitatom” (1Móz 24,14), nem szabad önkényes jelnek érteni, hanem értelmes megfontoláson alapszik, hiszen egy nő, aki egy idegent nem lát el étellel-itallal, nem lehet egy szerető házastárs Izsák számára. A vendégszeretet a Bibliában kiemelkedő szerepet játszik.
Ábrahám már “önhatalmúlag” eldöntötte, hogy mely nők között fog lefolyni a keresés; nevezetesen a hazájában, a rokonságán belül.
Sehol sem kerül említésre, hogy Izsák vétkezett volna akkor, ha egy másik istenfélő nőt vett volna feleségül.
Ezen kívül: aki ezt a bibliai szöveget a partnerválasztás mércéjének akarja megtenni, annak muszáj a társát a családja egyik szolgájával felkutattatni, és nem indulhat saját maga megkeresni! Ezen kívül mindig jelen kell lennie egy angyalnak is a lehetséges feleség kiválasztásánál (1Móz 24,7-40). Miért ragadják ki a beszámoló egyik részét és teszik kötelezővé, míg a többire figyelmet sem szentelnek?

Más ószövetségi beszámolókat is hasonlóképpen szoktak emlegetni. A benső vezetés egyik általános megfogalmazása úgy hangzik, hogy “kitenni a gyapjút”, ahogy Gedeon is tette kétszer egymás után a Bírák 6,36-40-ben, aminek (a gyapjúnak/szerk.) a környezettől eltérően reggel vagy száraznak, vagy pedig nedvesnek kellett lennie, ahogy aztán meg is történt. Itt gyakran nem veszik figyelembe, hogy itt éppen a hitetlenség egyik aktusáról van szó, hiszen maga Gedeion is tart tőle, hogy felingerli vele Istent (Bírák 6,39), hiszen Isten már régen megadta arra a kérdésre a választ (Bírák 6,37), amelyet Gedeon feltett, és amelyet Isten egy különleges megerősítő csodával közölt is vele (Bírák 6,21-23). Ezen kívül Gedeon nem két lehetőség közül való választást kért Istentől, hanem egy megerősítést Istennek a világos rendelkezésére. Emellett nem veszik észre, hogy itt egy valódi csodáról van szó, és nem jelekről, amelyek inkább egy sorshúzást ábrázolnak. A 2Kir 20,8-11-ben Ézsaiás próféta hasonlóképpen a napórán való árnyék visszamenetele által adott egy megerősítő jelet arra, amely már régen ki lett jelentve (1Kir 20,1-7).

Az elmondottak természetesen semmi esetre sem zárják ki azt, hogy egy keresztyén újra és újra Isten csodálatos vezetésére szakaszonként visszatekintve csak csodálkozni tud – még a házastárs, vagy a partnerkeresés területén is. Minden a keresztyének javára van (Róm 8,28). Mégis van egy különbség aközött, ha ezt az ismeretet utólag szerezzük meg- ahol is a történelem interpretációja még mindig lehet téves – vagy ha előre, ill. már a döntés közben muszáj tudni, hogy mi a kifutása mindennek. A keresztyének nem állnak azon kényszer alatt, hogy már előre minden összefüggést át kellene látniuk, vagy mindent meg kellene érteniük.

A keresztyének, akik a házastársukra tekintve Isten kegyelmes vezetését és az Úr ajándékát képesek felismerni, nem mindig olyan keresztyének, akik már a házasságkötés pillanatában biztosak voltak benne, hogy az adott személy az Isten által elrendelt házastárs.

A döntés szabadsága esetében, ennek értelmében nem bűnről vagy nem bűnről, engedelmességről vagy engedetlenségről van szó, hanem éppenséggel bölcs, vagy nem bölcs döntésekről; döntésekről, egészen eltérő következményekkel, amelyekért az embernek később kezeskednie is kell.

Gary Friesen jogosan írja:

“Isten gyermekei számára, Isten morális akaratán belül minden szabad (1 Kor 6,12; 10,23), tiszta (Mk 7,19; Lk 11,41; Róm 14,14-20) és megtisztított (Tit 1,15).”

James I. Packer ezért beszél “döntésbeli kérdésekről”, amelyekkel kapcsolatosan ezt íjra:

“az ember csupán csak azt tudja levezetni a Bibliából, ami a lehetőségekhez mérten megengedhető volna.”

Ez a döntésbeli szabadság némelyeknek gondot okoz. Így pl. Helmuth Egelkraut azt írja, aki egyébként helyesen óv a “jelektől” (“könnyen félre lehet értelmezni őket a szív saját kívánsága szerint”) és az “érzésektől”:

“A lelki vezetés szükségessége abból adódik, hogy nem minden életkérdést fed le egy világos isteni parancs.”

De miért is kellene feltétlenül rendelkezésre állnia egy isteni véleménynek minden egyes életbeli döntés esetében. Egelkrautnak is határt kell húznia, amikor minden további indoklás nélkül ezt írja:

“az élet triviális kérdéseiről és a munkás hétköznapokról a keresztyénnek praktikus megfontolások szerint, az Írásban kijelentett isteni akarat keretében kell döntenie.”

Az 1Móz 2,16-17-ben Ádámra és Évára Éden kertjének minden növénye – egy kivételével – táplálék gyanánt rá lett bízva, anélkül hogy valamikor is megkérdezték volna, hogy mely táplálékot mikor lehet megenni. Ádám nevet adott az állatoknak, és az Isten csatlakozott ebben az emberhez (az állatokat odavitte az embernek/szerk.). Ádámnak tehát nem kellett először “isteni” nevek felől tudakozódnia, hanem saját magának kellett döntenie. Amikor Isten meghatározta, hogy mely állatok tiszták és melyek tisztátalanok, még mindig az emberé volt a döntés, hogy a tiszták közül melyeket akarja megenni és melyeket akarja feláldozni (3Móz 11,2). A lévita számára az 5Móz 18,6-7 alapján szabaddá volt téve, hogy az otthoni munkája mellett milyen gyakran akar szolgálatot végezni Jeruzsálemben. Anániásnak és Saphirának nem kellett volna az eladott birtokukból származó jövedelmüket a gyülekezetnek adományozni, hanem azt egészében megtarthatták volna maguknak (Apcsel 5,4). A hazugság maga volt a hibájuk, és nem az, hogy az árnak csak egy részét akarták adománynak szánni.

A názírfogadalom teljesen önkéntes volt (4Móz 6,1-21), ahogy az is, hogy az előírt áldozatok mellett “önkéntes” áldozatot mutasson be valaki (pl. 3Móz 22,18; vö. önkéntes adományok a templomépítésre a 2Móz 35,4-29-ben). Az előírt eskük és fogadalmak mellett ott voltak a teljesen “önkéntes” fogadalmak (5Móz 23,22-23). A tized mellett pedig léteztek önkéntes adományok, mert “a jókedvű adakozót szereti Isten” (2Kor 9,7); ezért van az, hogy a Biblia a tizeden túlmenően nem nevez meg semmilyen összeget vagy százalékot, amelyet az embernek ilyen vagy olyan jó dolgokra ki kellene adnia.

Az apostolok gyakran mérlegeltek és hoztak ésszerű döntéseket, mint pl. a hét diakónus esetében (Apcsel 7,1-6); sőt mindig ezzel találkozunk, amikor az Újszövetségben választásról vagy szavazásról van szó. Pál csak azután szeretett volna a gyűjtésből származó adományokkal (a jeruzsálemi gyülekezet számára/ szerk.) elutazni, amennyiben az már elég nagy (1Kor 16,3-4); az 1Thessz 3,1-2-ben pedig egész egyszerűen kijelenti az apostol, hogy “elhatároztuk” (más fordításban: “jónak tartottuk”). Az Apostolok cselekedetei és a bibliai levelek tele vannak olyan példával, ahol is bölcs megfontolás alapján jutnak döntésre, és nem direkt kijelentések által.

Ezen kívül a Biblia nagyon gyakran és pozitívan beszél emberi tervekről, tervezésről, döntésekről és tanácsokról, különösképpen is az emberi felelősségről. A “lelki vezetés” tanításának egy képviselője maga is utal erre a szabadságra, mindazonáltal anélkül, hogy levonná belőle a konzekvenciákat:

“nem szabad elfelejtenünk, hogy egészen más bibliai helyek is léteznek, amelyek megmutatják számunkra, hogy szabad úgy terveznünk, hogy az értelmüket használjuk, Pál hozzáállásával: “ahogy Isten akarja.”

Ezért aztán egy ilyen szabadságban meghozott döntést másokkal folytatott alapos beszélgetéseknek kell megelőznie, akik az adott kérdésben kevésbé szubjektíven ítélnek, vagy pedig nagyobb ismeretekkel rendelkeznek a kérdést illetően: “a tanácskozás során születik a jó terv” (Péld 20,18). “Meghiúsulnak a tervek, ha nincs tanácskozás” (Péld 15,22).

Gary Friesen további áttekintése Isten vezetésének 4 típusával foglalkozik, ahol is az utoljára tárgyalt a bölcs, de saját magunk által hozott döntés, amelyet “bölcsességi vezetésnek” nevez:

Aki az Ó vagy az Újszövetség szemére veti, hogy csak általánosan érvényes törvényeket ismer, de a konkrét szituációhoz való alkalmazkodást elhanyagolja, az nem veszi észre a bölcsességirodalom egészen széles spektrumát, amely bölcs tanácsokat és tapasztalatokat ad tovább; ezeket azonban, értelmes módon csak a mindenkori személy és annak szituációja figyelembe vételével lehet apró pénzre váltani.