A lelki vezetés módja (hogyan ismerem fel Isten vezetését?)
Az előző, “lelki vezetésről” szóló kritikában egyáltalán nem mentünk bele abba, hogy e nézet követői konkrétan hogyan képzelik el a helyes dolgok megismerését. Nem tárják ki itt kapuikat a szubjektív érzéseknek? Ez egy fontos kérdés, amelyről e nézet képviselői azt állítják:
Isten benyomásokon és sugallatokon keresztül szól hozzánk. De hogyan állapítom meg, hogy ezek vagy azok a gondolatimpulzusok Istentől származnak, vagy pedig a saját lelkemből ugranak elő, vagy akár démoni eredetűek-é? (Hannelore Passon. “Führung durch den Heiligen Geist”. Charisma Nr. 64 (Okt/Nov 1988): 7)
Véleményem szerint ebben áll e tanítás minden hibája. Forduljunk először is azokhoz következtetésekhez, amelyeket külső jelekből vonnak le Isten akaratára vonatkozóan. Ha egy autó tönkre megy útban egy rendezvényre, akkor ez annak a jele, hogy Isten nem akarja, hogy e rendezvényt meglátogassuk, vagy pedig arra nézve jel, hogy a rendezvényen való részvétel különösen fontos, és ezért az ördög meg akarja akadályozni, hogy eljussunk oda?
Ez az érvelés természetesen csak azokra illik, akik a “lelki vezetés” tanítását képviselik. Mások számára egy autó lerobbanása egyszerűen Isten szuverén akarata, amelynek értelmét talán egyszer később fogjuk megérteni (ha egyáltalán fény derül rá). Az adott pillanatban mindenesetre megvan az a választásunk, hogy mindent megtegyünk annak érdekében, hogy odaérjünk az említett rendezvényre, vagy hogy lemondjuk azt. Istentől bölcsességet fogunk kérni – a megjavításához szükséges technikai bölcsességet is -, de azután cselekedni fogunk. Bűnről azonban semmi esetre sem beszélhetünk.
Robert Dabney a múlt században egyértelművé tette ezt a lelkipásztori elhívás példájával:
Ha egy fiatal keresztyén szolgálathoz szükséges körülményeit ellenállás és nehézségek nehezítik, egyetértünk azzal, hogy ezeket Isten speciális céljai és gondoskodása határozzák meg. Azonban nem tudjuk, hogy mit akar velük Isten mondani. Nem közölte a fiatal keresztyénnel, hogy mindezeknek mit kell jelenteniük; azt, hogy nem szabad prédikálnia, vagy azt, hogy mindezek azért történnek, hogy próbára tegyék a hitét, amivel az értékesebb lesz az aranynál is.
Ezen a ponton meg kell említenünk a sorsvetést. Az Ószövetségben több példa is van, amelyben sorsvetés döntötte el, hogyan kell cselekedni (pl. a két kecskebak kiválasztása a nagy engesztelés ünnepen a 3Móz 16,8-10-ben), vagy hogy melyik személyt válasszák ki (Saul az 1Sám 10,20-21-ben; Kánaán földjének felosztásánál gyakran, először a 4Móz 26,55-ben, vagy a Józs 13-19-ben), vagy hogy ki bűnös (Ákán a Józs 7,16-19-ben; Jonatán az 1Sám 14,42-ben). A sorsvetés rendszeresített eszköze volt az “Urim és Tumim” (2Móz 28,30; vö. 3Móz 8,8; 4Móz 27,21; 5Móz 33,8; 1Sám 28,6; Ezsdás 2,63; Nehémiás 7,65; Péld 16,33). (Mivel Jézus mint főpap a lévitai főpapságot leváltotta, ezért ezeknek a sorsköveknek megszűnt a szerepük). Minden esetben Isten parancsára történt a sorsvetés, és mindig az együtt járt az isteni válasszal. Ezzel szemben az, hogy az ember által kezdeményezett sorsvetés Istentől jövő választ eredményezne, biblikusan nem alátámasztható. Az Újszövetségben Mátyás apostollá választása történt sorsvetéssel (Apcsel 1,15-26). Döntő jelentőségű itt az is, hogy 1.) mindkét jelölt etikai szemszögből nézve választható volt, ill. 2.) nem tudható, hogy esetleg egy másik módszer a választásra rossz lett volna (egyébként meg egy apostol megválasztásáról volt szó, és nem egy mindennapos vagy privát ügyről).
Isten akaratának külső jelekből való levezetése mellett ott vannak a benső érzések. Nézzünk meg 3 javaslatot ezzel kapcsolatosan különféle szerzőktől:
… figyelni a benső megérzésekre: ha az ember békességet érez, amelyet a Szentlélek adományoz neki, akkor előre léphet (1Jn 3,21); ha az ember bizonytalan, vagy nincs meggyőződése, akkor nem szabad a dologba belebocsátkoznia (vö. Róm 14,4.23).” (“Gottes Willen erkennen”. Zeugendienst: Zeitschrift der Aktion Biblique 1/1989:9-10)
Ha feszültek vagyunk, bizonytalanok és össze vagyunk zavarodva, mindenképpen várnunk kell. A benső béke egy adott dologgal kapcsolatosan rendkívül fontos…” (Ilse Stuckenbrock-Sternberg. Achtung, Abrutschgefahr!)
És végül a Szentlélek az isteni béke tanúságával vezet. Isten útjait Isten békéje kíséri. “Bizony örömmel vonultok majd ki, és békességben vezetnek titeket”, mondja Ézsaiás próféta. Ha tehát letérünk Isten útjairól, minden békét elveszítünk – a békét magunkban, és legtöbbször a békét körülöttünk. Isten békéje egy keresztyén életében a bíró éles hangú sípjához hasonlít. Ha sípol, akkor szabálysértés történt. Két alkalommal figyelmeztet Pál, hogy magunkat e béke kormányzása alá vonjuk. (Detmar Scheunemann. … und führte mich hinaus ins Weite: Studien über das Wirken des heiligen Geistes in Indonesien und anderswo. R. Brockhaus: Wuppertal, 1980, hier S. 161).
Elképzelhető a Róm 7-et figyelembe véve, hogy egy keresztyén csalódás nélkül ragaszkodhat a benső megérzéseihez azzal kapcsolatosan, hogy mi a jó és mi a rossz? Nem lehet egy keresztyénnek még a gonosz dolgokat illetően is benső békessége, mindaddig, amíg Isten Igéje, vagy annak mások által való közlése fel nem riasztja?
Ha Pál a benső feszültségek és kétségek miatt felhagyott volna a munkájával, akkor éveken keresztül nem is lett volna képes dolgozni, hiszen a korinthusiakkal való vitája miatt mélyen megrendült és elbizonytalanodott (pl. 2Kor 7,4-7); annyira, hogy azt mondja “semmi nyugalma nem volt testünknek” (2Kor 7,5). Jézusnak sem volt meg a benső békéje akkor, amikor meghalt, hanem “szomorú volt a lelke mindhalálig” (Mt 26,38 = Mk 14,34; hasonló a Jn 12,27). Halogatnia kellett volna mindezért a keresztre feszítést?
Amennyiben ezek az útmutatások helyesek, mindez azt jelentné, hogy egy lelki keresztyén a benső békéjét illetően állandóan kiegyensúlyozott volna, de soha sem lehetne szomorú, letört, bizonytalan, vagy akár felkavart és lelkesült. Ezzel a képpel szembe megy az Ó- és Újszövetség számos hithősének példája. Dávid zsoltárai az Isten emberének egészen más valóságát ábrázolják, aki az élet hullámvölgyeiben, minden akadály ellenére az Úrban bízott és az Úrban való örömöt tanulta meg.
De éppen az a reménységünk, hogy Isten a mi életünket is vezeti, még ha nem is értjük és nem is rendelkezünk a benső békével, ahogy arról Jób könyve is félreérthetetlenül tanít. “Aki köztetek féli az URat, hallgasson szolgája szavára! Aki sötétségben jár, és nem ragyog rá fény, bízzon az ÚR nevében, és támaszkodjon Istenére!” (Ézs 50,10)
Ezen kívül a döntés halogatásáról szóló elképzelés nem is életszerű. Csak ha kevés döntésre szorítkozik az ember, akkor lehet halogatni addig, amíg a benső béke meg nem jelenik. De miért ne lehetne mindez érvényes minden egyes döntésre, akár arra is, hogy mibe öltözne az ember reggelente, ahogy Hannah Whitall Smith, egyike e nézet megalapozóinak elvárná. Egyáltalán ki állapítja meg, hogy mely dolgok esetében muszáj a Lelket megkérdezni, és melyeknél nem?Lehetetlen lenne, ha minden egyes döntéssel és eseménnyel kapcsolatban kérdezősködnünk és a halogatnunk kellene. Egyetlen ember sem teheti ki a cselekvését ennek, hiszen szünet nélkül döntéseket hoz, és döntéseket kell hoznia. Ezen kívül az, ha nem teszünk semmit, gyakorlatilag ugyanúgy egy döntés.
Tekintsük meg a “lelki vezetés” egy további ismertető jegyét:
Egy további megkülönböztető jegye az impulzus, ill. hang természete, amely mögötte áll (az isteni sugallatnak/ szerk.). Az ellenség űz, kényszerít és lehetőleg nem akar időt hagyni arra, hogy átgondoljuk. Ezzel szemben Isten vezet és irányít, és időt hagy egy szabad és jól átgondolt döntésnek. A Lélek beszéde egy jó barát tanácsához hasonlítható… (Hannelore Passon. “Fühurng durch den Heiligen Geist”. a. a. O. S. 7)
Az ilyen érzületek nem inkább az egyes ember temperamentumától függnek, mintsem a lelki hatalomtól? Az egyik ember nem lehet automatikusan maga a megtestesült nyugalom, míg másvalaki nem viselkedhet hübelebalázs módjára? És ha a Lélek “időt hagy egy szabad és jól átgondolt döntésre”, miért nem ugyanolyan egy olyan “szabad” döntés, amelyben a Lélek az eredményt még nem fogalmazta meg, amennyiben (Isten) egyik parancsolatát sem érinti?
Ebben az idézetben az is világossá válik, hogy ezek a szerzők nem tudják elképzelni , hogy a Lélek egészen másképp is beszélhet, és semmiféle választást és időt nem hagy, ha az Isten által adott rendelkezésekről van szó. Ha Isten parancsolatairól van szó, akkor nagyon is helyes ugyanis, ha a Lélek “sürget”!
A következőt is szokták elvként emlegetni:
A problémáink jó része úgy oldódik meg, hogy minden útra készek vagyunk, és nem vagyunk megkötve a saját szívünkben.
Hol áll a Bibliában, hogy elviekben mindig, mindenre késznek kellene lennünk? Hol található meg az, hogy nem viseltethetünk valami iránt különös előszeretettel? Hol van az, hogy Isten előbb velünk beszél, ha a kívánságainkban egy “tabula rasa” van? Igen, muszáj kívánságainkat Isten parancsolatainak alárendelni. De emellett azt mondja a Zsolt 20,5-6: “Adja meg szíved vágyát, teljesítse minden tervedet!… Teljesítse az ÚR minden kérésedet!” (vö. Zsolt 21,3). Ezékiásról olvassuk: “Ezért vele volt az ÚR, és minden vállalkozása (Ezákiásnak/ szerk.) eredményes volt” (2Kir 18,7). Valójában az Ószövetségben isteni áldásnak tekintették, ha a saját terveket siker koronázta.
Nem beszélve arról, hogy vajon a felszólítás, mely szerint maradéktalanul késznek kellene lennünk mindenre, egyáltalán nem életszerű. Volt valaha egyáltalán olyan ember, aki ennek megfelelt és valóban kész volt mindenre; aki kész volt arra, hogy minden elképzelhető úton járjon? Volt valamikor is olyan ember, akinek a gondolkodása és az akarata teljesen meg volt üresítve, és így a jövőhöz teljesen semlegesen tudott viszonyulni (ennek természetesen nincs köze ahhoz, hogy egy keresztyén Isten bekövetkezendő szuverén akaratának szívesen engedelmeskedik).