Tim Keller – Az evangélium kontextualizációja (II. rész) – a fogalom története
A terminus (kontextualizáció) rövid története
A kontextualizáció elnevezést először egy Shoki Coe nevezetű, taiwani születésű ember használta, aki az egyik kulcsfigurája volt az Egyházak Világtanácsa (ang. World Council of Churches) megalapításának. Coe kétségbe vonta a régebbi “őshonos (vagy bennszülött) egyházi mozgalom” missziói modelljét, amelyet Henry Vennel és Rufus Andersonnal azonosítottak. Wenn és Anderson úgy irányította a nyugati misszionáriusokat, hogy azok az új kultúrában úgy alapítsanak gyülekezetet, hogy azok saját magukat támogassák, saját magukat kormányozzák és magukat propagálják. A régebbi misszionáriusok úgy alapítottak gyülekezeteket idegen kultúrákban, hogy közben a felettük való kontrollt teljesen megtartották, és a bennszülött keresztyéneket legfeljebb asziszta szerepben alkalmazták. Tehát úgy vezették az adott nemzet keresztyéneit, hogy azoknak teljes mértékben alkalmazkodniuk kellett a nyugati módszerhez.
Mindazonáltal a “bennszülött egyházi mozgalom” felhívta arra a misszionáriusainak a figyelmét, hogy magukra úgy tekintsenek, mint akik csak ideiglenes szolgálok, és akiknek a munkája a kezdeti evangelizáció. Azután pedig, amilyen gyorsan csak lehet, fordítsák az adott egyházat (gyülekezetet) a nemzeti vezetés irányába, hogy aztán a keresztyén gyülekezetek szolgálata, istentisztelete az adott nemzet bennszülött nyelvén, a saját zenéjükkel és a saját kultúrájuk keretében folyjon.
Ez egy fontos és jó lépés volt abba az irányba, hogy megértsük, hogyan kell irányítani a keresztyén missziót. Azonban Coe, aki a Tainan Theological College principálisa volt, valamivel messzebb ment érvelésében pusztán annál, hogy meg kell adni a nemzeti (az adott nemzet/ szerk.) vezetőknek azt, amire szükségük van. Észrevette ugyanis, hogy a misszionáriusok a nemzeti keresztyén vezetőknek az egyházi szolgálat olyan formáját adták át – a mód, ahogy kifejezték és továbbadták az evangéliumot, illetve ahogy az egyházat megszervezték -, ami változatlanul “nyugati” volt. Ezeket a vezetőket nem bátorították arra, hogy kreatívan gondolkodjanak azon, hogy miként kommunikálják az evangélium üzenetét saját kultúrájuk keretein belül.
Az Egyházak Világtanácsának Teológiai Oktatási Alapja volt az első szervezet, amely használta ezt a terminust (kontextualizációt/ szerk.) és amely törekedett is rá a misszióban. Mindazonáltal a legkorábbi munka, amely e név alatt megjelent súlyos következményekkel járt. Követve Rudolf Bultmann és Ernst Käsemann egzisztencialista teológiai gondolkodását, amely az 1970-es években még mindig nagy befolyással bírt, teológusok, akik csatlakoztak az EVT-hez, ragaszkodtak ahhoz az elképzeléshez, hogy az Újtestamentum nagyobb részt maga is adaptálta a hellenisztikus világnézetet, amelynek ma már nincs normatív érvényessége. Ennek értelmében – érveltek – a keresztyének szabadon megszabhatják milyen módon kapcsolják össze adott, sajátos kultúrájukat a “bibliai, keresztyén kijelentés benső igazságával”, a “maradékot” pedig szabadon félretehetik, vagy adaptálhatják.
A kontextualizáció EZEN (kiemelés tőlem/ szerk.) megközelítése feltételezi, hogy mind a szöveg (a Biblia), mind a kontextus (a kultúra) relatívak és ugyanolyan tekintéllyel bírnak. Egy dialektikus folyamaton keresztül, amelyben mindkettőt összekapcsoljuk a másikkal, a keresztyén igazság (kis “i”-vel) sajátos formáját keressük, hogy egy időre hozzáillesszük egy kultúrához. Tulajdonképpen a keresztyén hit minden részétől – Krisztus istensége, az Isten hármassága, az evangélium kegyelmi alapja – meg lehet ily módon szabadulni, vagy meg lehet tölteni egy radikálisan új tartalommal, mindezt úgy, hogy egy adott kulturális környezetre támaszkodunk. A kultúrához való alkalmazkodás nevében, az egyháznak lehetősége van arra, hogy radikális változtatásokat hajtson végre a történelmi keresztyén tantételeken.
Mély irónia. A kontextualizáció eredeti szándéka éppen annak elősegítése volt, hogy a nemzeti egyházak éljenek a teológiai reflexióval, de anélkül, hogy azokra Biblián kívüli, nyugati gondolatokat kényszerítenének rá. Mindazonáltal, a legnagyobb részére annak, amit az ökumenikus EVT Teológiai Oktatási Alapja propagált, nagy hatást gyakorolt a nyugati gondolkodás. A kontextualizáció a tekintéllyel nem rendelkező Biblia ideáján alapult, ez pedig a modern nyugati teológusok azon nézetéből fakadt, akik akceptálták az európai felvilágosodásnak a csodákkal és a természet felettivel kapcsolatos szkepticizmusát. És az eredmény ismét az lett, hogy a keresztyén hit túlzottan alkalmazkodott a kultúrához. Ez alkalommal már nem a 19. század régi, még konzervatív nyugati kultúrájának misszionáriusairól van szó, hanem a 20. század nyugati egyetemek liberális kultúrájáról.
Forrás: Timothy Keller, Center Church Europe, Uitgeverij Van Wijnen 2014. 92-93.o.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
