9
márc
2017

Tim Keller – Az evangélium kontextualizációja (III. rész) – a kontextualizáció veszélyei Thomas

Mindezek miatt (lásd előző bejegyzésünket: a kontextualizáció fogalmának története ) a kontextualizáció szó számos embert a konzervatív teológiai körökben nagyon idegessé tesz. A 20. század korai szakaszában még óvtak attól, hogy a keresztyénséget megpróbálják megfeleltetni a modern nyugati kultúrának. Ez utóbbinak megfelelve, a liberális keresztyén vezetők újraértelmeztek naturalista szempontból minden doktrínát. A keresztyénség újraformált verziója a következőképpen nézett ki:
A Biblia tele van isteni bölcsességgel, de ez nem jelenti azt, hogy tévedhetetlen lenne – egy emberi dokumentum, amely tartalmaz tévedéseket és ellentmondásokat.
Jézus Isten fia, de ez nem jelenti azt, hogy preegzisztens (= öröktől fogva létezett/ szerk.) módon maga is isteni természettel rendelkező fia volna Istennek. Egy kiemelkedő ember volt, akit betöltött az Isten Lelke.
Jézus halála nem egy kozmikus esemény, ami kiengesztelte Istent, az ő haragját – inkább az önfeláldozó szeretet egy példája, ami minket is megváltoztat azáltal, hogy e példa követésére indít bennünket.
A keresztyénné létel ennek értelmében nem tartalmazza az újjászületés természetfeletti aktusát. Azt jelenti, hogy követjük Jézus példáját, a Hegyi Beszédben elhangzó tanítását, illetve hogy egy szeretetre és igazságra törekvő életet élünk ebben a világban.

Valójában ez már nem a bibliai hit alkalmazott változata, hanem egy teljesen új vallás, amely közel minden pontjában nyíltan szembemegy a klasszikus keresztyénséggel. Ennek a legbeszédesebb és legpusztítóbb példája gyakran a megváltás tanának új feldolgozásában található meg: számos nyugati keresztyén számára Jézus engesztelése csak egy példa arra, hogyan kell élnünk. De ha nem kell újjászületned, amikor keresztyén leszel, hanem csak úgy kell élned, mint Jézusnak, akkor a kegyelem általi megváltás evangéliumát lecseréljük a jó cselekedetekből fakadó megváltás vallására.

Az evangélium konextualizációjára való felhívást ezért sokszor a vallási szinkretizmus elleplezésére használták – és gyakran használják még ma is. Ez már nem azt jelenti, hogy az evangéliumot egy sajátos kultúrára alkalmazzuk, hanem azt, hogy teljesen feladjuk az evangéliumot és összekompiláljuk a keresztyénséget más vallásokkal, azáltal, hogy túlzottan is hozzáillesztjük egy idegen világnézethez. De hogyan ítéljünk, ha a helyénvaló kontextualizációból egy fatális szinkretizmusba jutunk?

Egy hasznos esszében, Natee Tanchanpongs (presbiteriánus misszionárius/ a ford.) megállapítja, hogy az evangelikálok rendszerint azzal érvelve próbálják megvédeni a kontextualizációt, hogy a keresztyénségnek egyszerűen csak a kevésbé lényeges részeit illesztik hozzá a kultúrához, szinkretizmus viszont akkor jöhet létre, ha “a keresztyénség alapvető és legfontosabb részei” vesznek el – mondják. E nézet szerint a kontextualizáció az esszenciális részeket megtartja, míg a lényegtelen részeken változtat.

Tanchanpongs mindazonáltal úgy érvel, hogy hibás úgy tekinteni az Írásra, hogy elképzeljük valami magként a lényeges tanításokat, amelyek jóval fontosabbak, mint a többi rész, melyek inkább érintőlegesek. Harvie Conn érvelése szerint akkor jutunk valószínűleg szinkretizmushoz, ha (a kultúra nevében) megtiltjuk, hogy a Szentírásnak bizonyos részeiről beszéljünk. Minden kultúra jóval vonzóbbnak talál bizonyos részeket a Szentírásból, míg más részeket bántónak és támadónak. Így természetes lesz, hogy az adott kultúrában a semleges (vagy kevésbé bántó/ ford.) részeketet “lényegesnek és sokkal fontosabbnak” tartják mint a bántóbb részeket. Ez pontosan az, amit a liberális teológia  a 20. század korai szakaszában tett, amikor elutasította a Biblia “bántó” természetfeletti elemeit. A szinkretizmus valójában a Biblia teljes tekintélyének az elutasítása; szemezgetés és válogatás a különféle tanítások között, hogy olyan keresztyénséget alkossunk, amely nem konfrontatív és támadó.
Ezért a hithez hű kontextualizációnak MINDEN (kiemelés tőlem/ ford.) írásbeli tanítás kijelentését és gyakorlatát alkalmaznia kell a kultúrára (lásd az első bejegyzésben a “kánon a kánonon belül” veszélyét).

Forrás: Timothy Keller, Center Church Europe, Uitgeverij Van Wijnen 2014. 93-94.o.

Hozzászólás írása