Tim Keller – Az evangélium kontextualizációja (III. rész) – a kontextualizáció veszélyei Thomas
Mindezek miatt (lásd előző bejegyzésünket: a kontextualizáció fogalmának története ) a kontextualizáció szó számos embert a konzervatív teológiai körökben nagyon idegessé tesz. A 20. század korai szakaszában még óvtak attól, hogy a keresztyénséget megpróbálják megfeleltetni a modern nyugati kultúrának. Ez utóbbinak megfelelve, a liberális keresztyén vezetők újraértelmeztek naturalista szempontból minden doktrínát. A keresztyénség újraformált verziója a következőképpen nézett ki:
A Biblia tele van isteni bölcsességgel, de ez nem jelenti azt, hogy tévedhetetlen lenne – egy emberi dokumentum, amely tartalmaz tévedéseket és ellentmondásokat.
Jézus Isten fia, de ez nem jelenti azt, hogy preegzisztens (= öröktől fogva létezett/ szerk.) módon maga is isteni természettel rendelkező fia volna Istennek. Egy kiemelkedő ember volt, akit betöltött az Isten Lelke.
Jézus halála nem egy kozmikus esemény, ami kiengesztelte Istent, az ő haragját – inkább az önfeláldozó szeretet egy példája, ami minket is megváltoztat azáltal, hogy e példa követésére indít bennünket.
A keresztyénné létel ennek értelmében nem tartalmazza az újjászületés természetfeletti aktusát. Azt jelenti, hogy követjük Jézus példáját, a Hegyi Beszédben elhangzó tanítását, illetve hogy egy szeretetre és igazságra törekvő életet élünk ebben a világban.
Valójában ez már nem a bibliai hit alkalmazott változata, hanem egy teljesen új vallás, amely közel minden pontjában nyíltan szembemegy a klasszikus keresztyénséggel. Ennek a legbeszédesebb és legpusztítóbb példája gyakran a megváltás tanának új feldolgozásában található meg: számos nyugati keresztyén számára Jézus engesztelése csak egy példa arra, hogyan kell élnünk. De ha nem kell újjászületned, amikor keresztyén leszel, hanem csak úgy kell élned, mint Jézusnak, akkor a kegyelem általi megváltás evangéliumát lecseréljük a jó cselekedetekből fakadó megváltás vallására.
Az evangélium konextualizációjára való felhívást ezért sokszor a vallási szinkretizmus elleplezésére használták – és gyakran használják még ma is. Ez már nem azt jelenti, hogy az evangéliumot egy sajátos kultúrára alkalmazzuk, hanem azt, hogy teljesen feladjuk az evangéliumot és összekompiláljuk a keresztyénséget más vallásokkal, azáltal, hogy túlzottan is hozzáillesztjük egy idegen világnézethez. De hogyan ítéljünk, ha a helyénvaló kontextualizációból egy fatális szinkretizmusba jutunk?
Egy hasznos esszében, Natee Tanchanpongs (presbiteriánus misszionárius/ a ford.) megállapítja, hogy az evangelikálok rendszerint azzal érvelve próbálják megvédeni a kontextualizációt, hogy a keresztyénségnek egyszerűen csak a kevésbé lényeges részeit illesztik hozzá a kultúrához, szinkretizmus viszont akkor jöhet létre, ha “a keresztyénség alapvető és legfontosabb részei” vesznek el – mondják. E nézet szerint a kontextualizáció az esszenciális részeket megtartja, míg a lényegtelen részeken változtat.
Tanchanpongs mindazonáltal úgy érvel, hogy hibás úgy tekinteni az Írásra, hogy elképzeljük valami magként a lényeges tanításokat, amelyek jóval fontosabbak, mint a többi rész, melyek inkább érintőlegesek. Harvie Conn érvelése szerint akkor jutunk valószínűleg szinkretizmushoz, ha (a kultúra nevében) megtiltjuk, hogy a Szentírásnak bizonyos részeiről beszéljünk. Minden kultúra jóval vonzóbbnak talál bizonyos részeket a Szentírásból, míg más részeket bántónak és támadónak. Így természetes lesz, hogy az adott kultúrában a semleges (vagy kevésbé bántó/ ford.) részeketet “lényegesnek és sokkal fontosabbnak” tartják mint a bántóbb részeket. Ez pontosan az, amit a liberális teológia a 20. század korai szakaszában tett, amikor elutasította a Biblia “bántó” természetfeletti elemeit. A szinkretizmus valójában a Biblia teljes tekintélyének az elutasítása; szemezgetés és válogatás a különféle tanítások között, hogy olyan keresztyénséget alkossunk, amely nem konfrontatív és támadó.
Ezért a hithez hű kontextualizációnak MINDEN (kiemelés tőlem/ ford.) írásbeli tanítás kijelentését és gyakorlatát alkalmaznia kell a kultúrára (lásd az első bejegyzésben a “kánon a kánonon belül” veszélyét).
Forrás: Timothy Keller, Center Church Europe, Uitgeverij Van Wijnen 2014. 93-94.o.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
