Tim Keller – Az evangélium kontextualizációja (I. rész)

Az alábbi részlet Tim Keller Center Church című, városi gyülekezetalapítással foglalkozó, mára már a témában alapműnek számító könyvéből származik. Keller a mű harmadik fejezetében beszél az evangélium ún. kontextualizációjáról. E fejezet első alfejezetében a konextualizáció céljairól, irányáról beszél, amelyet 5 bejegyzésben olvashatunk majd.

De mi az apropója mindennek?

Sajnálatos módon Kellert sokan támadják éppen a konextualizáció miatt (már a magyar kálvinisták között is), leginkább arra hivatkozva, hogy az evangéliumot pragmatikus szempontok alapján túlzottan is hozzáigazítja a társadalom, az emberek elvárásaihoz, így csorbítva annak lényegét. Egyértelműen látni fogjuk azonban, ha tüzetesebben megnézzük, hogy mit tanít és mond a kontextualizációval kapcsolatosan, hogy ez a vád teljességgel alaptalan. Keller a PCA (Presbyterian Church in America) tagjaként és ordinált lelkészeként a konzervatív kálvinizmus képviselője, továbbá a Westminster Theological Seminary egykori gyakorlati teológia professzoraként ”némi” rálátással is bír a gyülekezetalapítás és a misszió témájára.

A Redeemer City to City egy olyan szervezet, amelynek célja, hogy előmozdítsuk a gyülekezetplántálást és az evangéliumi mozgalmakat a világ nagy városközpontjaiban. Az egész világra kiterjedő szolgálatunk részeként számos olyan, a világ minden részéből jövő gyülekezetvezetővel találkoztunk, akik arra jutottak, hogy az evangélium szolgálatát, amely a nem urbánus, nem városi környezettel kapcsolódott össze, adaptálni kell a városi élet kultúrájára. És igazuk van. Ez a szükséges hozzáillesztés a kultúrához egy példája annak, amit mi “kontextualizációnak” nevezünk.

Az egészséges kontextualizáció

A kontextualizáció nem azt jelenti – bár gyakran érvelnek így -, hogy “azt adjuk az embereknek, amit hallani akarnak.” Hanem azt, hogy bibliai válaszokat adunk nekik, akár olyanokat, amelyek közül nem mindegyiket akarják meghallani, az élet olyan kérdéseire, amelyeket az emberek egy adott időben, és egy adott helyen tesznek fel, olyan nyelvezettel és formában megfogalmazva, amelyet képesek megérteni, és amelyet az érvek és ellenérvek erejénél fogva képesek megérezni, még akkor is, ha elutasítják azt.

A helyes kontextualizáció azt jelenti, hogy lefordítjuk és adaptáljuk az evangélium szolgálatát és átadását/közlését egy sajátos kultúrára, anélkül, hogy veszélyeztetnénk magának az evangéliumnak a lényegét vagy annak részleteit. Missziós szempontól az a nagy feladat, hogy kifejtsük és bemutassuk az evangélium üzenetét egy új kultúra számára olyan módon, amely elkerüli, hogy az üzenetet szükségtelenül idegenné tegyük ezen kultúra számára, de mindezt anélkül, hogy eltávolítanánk, vagy elfednénk a bibliai igazságok “botrányosságát”, azok megbotránkoztató voltát. A kontextualizált evangéliumot világosság és attraktivitás jellemzi, mindazonáltal mégis kihívást intéz az önmagára hagyatkozó bűnöshöz, és bűnbánatra hívja. Adaptálja, és kapcsolódik a kultúrához, ugyanakkor kihívást intéz hozzá és konfrontálódik vele. Ha nem sikerül alkalmazkodnunk a kultúrához, vagy nem jelentünk kihívást számára – azaz ha túl keveset, vagy túl sokat kontextualizálunk – akkor a szolgálatunk gyümölcstelen lesz, mert elmulasztottunk helyesen kontextualizálni.

Talán úgy a lehet mindezt a leggyorsabban megérteni, ha egy általános jelenségre gondolunk. Végig ültél már úgy egy prédikációt, hogy az teljesen biblikus és doktrinálisan helyes volt – mégis olyan unalmas volt, hogy ordítani lett volna kedved? Mi tette unalmassá? Néha “mechanikai” dolgokról van szó (pl. monoton előadásmód), de gyakoribb, hogy egy unalmas prédikáció tanbeli szempontból helyes, közben mégis teljességgel irreleváns. A hallgatók azt mondják maguknak: “Valami olyat mutattál nekem, ami lehet, hogy igaz, de semmilyen értelemben nem érint. Nem látom, hogy éppenséggel hogyan változtatná meg azt, amit gondolok, érzek és teszek.” Egy unalmas prédikáció azért unalmas, mert elmulasztja az igazságot közel vinni a hallgatóság mindennapi életéhez és világához. Nem köti össze a bibliai igazságot az emberek reményével, történetével, félelmeivel és tévedéseivel egy sajátos időben és egy sajátos helyen. Nem segít a hallgatónak abban, hogy akár még akarja is azt, hogy a keresztyénség igaz legyen.
Más szavakkal, a prédikáció elmulasztotta kontextualizálni a bibliai igazságot a hallgatóság számára.

Ha hittel és ügyesen kontextualizálunk, megmutatjuk az embereknek, hogy a társadalmuk “kulturális narratívájának” alapvonalai és a szívből jövő reményük miként találhatják meg a megoldásukat és a beteljesedésüket egyedül Jézusban. Mit értek ezalatt? Számos kultúra pragmatikus, ezek a javak és a hatalom megszerzésére buzdítják tagjaikat. Számos pedig individualista és arra ösztökéli a tagjait, hogy mindenek felett a személyes szabadságukat keressék. Mások a “becsület és a szégyen” kultúrái, melyek a tiszteletet, a hírnevet, a kötelességet és a család iránti tiszteletet hangsúlyozzák. Vannak diszkurzív kultúrák, amelyek a legnagyobb értéket a művészetben, filozófiában és a tanulásban látják. Ezek az un . “kulturális narratívák”, mivel ezek olyan történetek, amiket az emberek magukról mondanak, hogy értelmet adjanak közös létezésüknek. De bármik is legyenek ezek a személyes és kulturális narratívák, a helyes kontextualizáció megmutatja az embereknek, hogy az élettörténeteik cselekményvonala egyedül Krisztusban találhat boldog befejezést.

Tehát a kontextualizációnak a kultúrával van dolga. De mi is az a kutúra tulajdonképpen? A hatékony kontextualizáció a legszélesebb értelemben beszél a kultúráról, a maximális értelmezési tartományban. Közkeletű felfogás szerint a kultúra – szigorúan véve – nem más, mint nyelv, zene és művészet, étel és népviselet, de helyesen értelmezve minden aspektusát felöleli annak, ahogy a világban élünk. A kultúra a természet nyersanyagát ragadja meg és környezetet teremt neki. Ha vesszük a föld nyersanyagát, hogy épületet építsünk belőle, vagy hangot és ritmust használunk, hogy zenét komponáljunk belőle, vagy ha személyes történeteinkből sztorit formálunk, akkor olyan környezetet teremtünk, amit kultúrának nevezünk. Mindezt azonban céllal tesszük: hogy a természet rendjét azon sajátos “parancsoló igazságok”, alapmeggyőződések és előfeltevések szolgálatába állítsuk, amelyeket arról a realitásról és arról a világról alakítottunk ki, amelyben élünk.

A kultúra az emberi élet minden aspektusát érinti. Meghatározza a döntéseinket, amelyeket hozunk, azt, hogy hogyan fejezzük ki az érzéseinket, hogyan tekintünk a privát és a nyilvános szférára, hogy hogyan viszonyul az egyes ember a csoporthoz, hogy miként használjuk a szociális hatalmat, és hogy milyenek a kapcsolatok, sajátosan a nemek, generációk, társadalmi osztályok és rasszok között.
A kultúránk különböző értelmezéseket tár elénk az időről, a konfliktusok kezeléséről, a problémák megoldásáról, és még arról is, hogy hogyan gondolkozunk és érvelünk. Mindezekkel a faktorokkal foglalkoznunk kell, ha az evangélium szolgálatát akarjuk végezni.

A kontextualizációban való jártasság az egyik kulcsa annak, hogyan lehet a szolgálat manapság hatékony. Különösen az urbánus környezetben, vagy kulturális centrumokban lévő egyházaknak kellene fogékonynak lenni a kontextualizáció témája iránt, hiszen nagy részben a társadalom kultúrája alakulóban van és új irányokat vesz. A város tehát olyan hely, ahol sokrétű emberi kultúrák élnek együtt egy kényelmetlen feszültségben, így tehát a kulturális összetétel még komplexebb és kevertebb.