Pollák András baptista teológus interjúja Chiciudean Miklós reformált baptista lelkész-teológussal a baptizmus egykori és mai helyzetéről

Pollák András: Mikor és miért döntöttél úgy, a Magyar Baptista Szövetségen kívül szeretnél szolgálni?

Chiciudean Miklós: A ’90-es évek első felében végeztem a teológiát, itt Pesten, a Baptista Akadémián. Abban az időben a teológiai oktatás hagyományosan liberális volt, de elsősorban az ószövetségi tanszéken. Ez azt jelenti, hogy a 19. századi, hagyományos teológiai liberalizmus mentén oktattak. Ez együtt járt a Biblia tévedhetetlenségének kétségbevonásával, nagyon sok ószövetségi írás Istentől való ihletésének közvetett tagadásával. Bár az ihletettséget említették, de úgy, hogy minden át volt magyarázva és értelmezve. Az ószövetségi bevezetés, az izagógika, végig arról szólt, hogy ezt nem ez írta, nem az írta, nem úgy született, ahogy tudjuk, egyes próféciák utólag íródtak bele. Ez teljesen felkavarta az akkori diákságot, emlékszem mind a mai napig, bizonyos szempontból meg is gyengítette a hitünket.

Hozzá tenném az általános ökumenikus nyitottságot, ami ugyanúgy nem tett jót a baptista hitéletnek. Mindenesetre, mire befejeztük teológiai tanulmányainkat, határozott tisztánlátás helyett inkább homállyal távoztunk az intézményből.

Lelkipásztori szolgálatomat, Erdélyben, Aradon kezdtem el, és abban az időben az erdélyi magyar gyülekezetek több gyökeres változáson mentek át. Akkor zajlott a rendszerváltás előtti állapotokból a rendszerváltás utáni állapotokba való átmenet.

Jellemzően a rendszerváltás után felerősödik az embereknek, még a hívőknek is az anyagi jólét utáni érdeklődése, és ez eredményezett egy kezdeti elvilágiasodást. Abban az időben, mint mindenki más, fiatalon, lelkesen, forradalmi lendülettel azt gondoltam, hogy ezen a helyzeten lehet változtatni, és nem kell feltétlenül a rossz irányba menni, főleg ha ez az elvilágiasodás irányát jelenti. De aztán láttam, hogy nem tudom feltartóztatni azt a folyamatot, a gyülekezetek egyre jobban elvilágiasodtak, ami miatt egyre felszínesebbé vált maga a lelki élet. Ha van elhanyagolt összejövetel, akkor az az imaóra, a legkevésbé értékelt összejövetel. Ez jól jelzi egy gyülekezet lelki hőfokát.

Erdélyben ráadásul addig nem volt elfogadott az ökumenikus mozgalom a baptisták számára, de ezzel a változással ez is egyre inkább kezdett érvényesülni, és ekkor volt az, amikor úgy láttam, hogy alapvetően rossz irányba mennek a dolgok a baptista közösségben, és a jövő csak még több elvilágosiasodást fog hozni. Ezért döntöttem úgy, hogy attól kezdve – ez 2002-ben volt – a hivatásom az, hogy felmondva a közösséget ezzel  a közösséggel, visszatérjünk azokhoz a gyökerekhez, amelyekből a magyar baptista misszió született.

Hangsúlyoznom kell, hogy a döntésem előtt nagyon alapos teológiai és történelmi kutatásokat végeztem, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy igazából hol és hogyan indult a baptista misszió, milyen elvek mentén indult, és hogyan jutott el a jelenben odáig, ahova eljutott. Tanulmányaim során fedeztem fel azt, hogy a magyar baptista misszió kezdetei a kálvini teológiára épültek, tehát az 1689-es baptista hitvallásra. Meyer Henriknek és Kornya Mihálynak ez volt a hitvallásuk. Ezt később módosították majd néhányszor, de valójában erősen kálvini volt a teológiájuk. Kornya Mihálynak szavajárása volt a prédikációiban, hogy “Isten választottai”. Ekkor fedeztem fel azt is, hogy Spurgeon – aki nagyon népszerű volt a baptisták között – maga is kálvini teológiát képviselt. Aztán ahogy a szálat visszakövettem a múltba – Németországból indult a magyar baptista misszió – láttam azt, hogy Oncken is kapcsolatban volt a Metropolitan Tabernacleval.

Többször házasodott (feleségei halála miatt), az egyik felesége a Tabernacle-ban volt gyülekezeti tag még a Spurgeon előtti időkben. Egyértelmű, hogy a kálvinista vonal érvényesült a misszionáriusokon keresztül, akik ide jöttek, legnevezetesebb ugye Meyer Henrik közöttük.

A romániai baptista történészek legnagyobbika, Alexa Popovici feljegyzi, hogy a második világháború környékén váltott a romániai baptista közösség kálvini teológiáról arminiánus teológiára.

Mindezeket látva és mérlegelve, mint lelkipásztor, aztán látva az egyre felszínesebbé váló evangelizációkat – megtérés helyett a fogadd be Jézust a szívedbe, gyere előre, emeld fel a kezed típusú evangelizáció kezdett tért hódítani -, egyre inkább megértettem azt, hogy csak a kálvini teológiához visszatérve lehet megerősíteni az elméleti és gyakorlati szóteriológiát. A közben lecserélt, arminiánus teológiai keretek gyengének fognak bizonyulni a jelen kihívásaival szemben, magyarul még több elvilágiasodás fog a jövőben következni, ami egyébként a kilépésem óta sajnos beigazolódott.

P.A.: Mire gondolsz az elvilágiasodás alatt, milyen tünetei vannak az elvilágiasodásnak?

C.M.: Ha megpróbáljuk definiálni… igazából a világ képére és hasonlatosságára való átalakulást jelenti, ami ellentéte a megszentelődésnek, ami a Krisztus képére való átalakulásunkat, lelki fejlődésünket jelenteni. A Bibliában egy Isten-centrikus világgal találkozunk, Isten a középpont, és a hívő ember Istent imádja. Jézus Krisztus, mint megváltó valójában azt végzi el, hogy a bűnben, tehát Istennel szembeni engedetlenségben, lázadásban élő ember megtérés után Isten iránti engedelmességben él, új, krisztusi életet folytat Istennek alárendeltségben és Isten dicsőségére. Pál apostol a Római levél hatodik részében fejezi ki ezt nagyon világosan, miután a megigazulásról beszélt; Ha korábban a bűnnek adtuk a testünket fegyverül, most akkor Istennek és a megigazulásnak. Mondja is a 12. versben, hogy Istennek élünk. Ezt az egész tanítását a 11. résznél fejezi be, azzal, hogy Őérte, Őáltala és Őtőle van minden.

Istenért élünk! Ez az Isten-centrikus világ; mi emberek vagyunk Istenért. Ez a kálvini teológia, és kálvini világszemlélet lényege. Az arminiánus szemlélet, hogy én vagyok a középpont, és Isten értem van. Az „Isten szeret engem” felerősödik, ami teológiailag ugyan igaz állítás, de azt hordozza magában, hogy én vagyok a lényeg, Isten kell törődjön velem, Isten kell szeressen engem, Istennek fontos vagyok, én választom Istent, én vagyok a központban, Isten csak egy tényező az életemben, és én döntöm el azt, hogy valóban teret engedek neki vagy sem az életemben. Ez az elvilágiasodás piros határvonala – ti. én vagyok Istenért vagy Ő van értem -, amit ha az ember átlép, átlépett egy más világba.

Annak idején a liberalizmussal folytatott vita hevében, főleg Amerikában, John Gresham Machen volt az utolsó nagy rendszeres teológus a hagyományos Princeton-i teológián, amely a kálvinizmus bástyája volt. Egyik könyvében – „Keresztyénség és liberalizmus” – világosan előadja azt, hogy az ember centrikus keresztyénség már nem keresztyénség. Az elvilágiasodásban az a nagy veszély, hogy igazából kilépünk a bibliai keresztyénség kereteiből. Ha az ember a világ központja, és Isten az ember kiszolgálója lesz, az már nem keresztyénség. Az elvilágiasodásban itt a legnagyobb probléma, és ez legelőször a gondolkodásban megy végbe. Ekkor már egyik tünet, hogy a gyülekezetben nem az a lényeg, hogy elhangzik egy prédikáció, amely Isten igéjének a magyarázata, és az Isten igéjének való engedelmesség. Hanem az egész istentiszteletben a prédikáció is az embert szolgálja ki, és a lényege az, hogy az ember jól érezze magát. Ha megkérdezünk valakit, hogy „miért jársz ebbe vagy abba a gyülekezetbe” akkor ritkán kapunk olyan választ, hogy „azért mert ott Isten igéjét tisztán hirdetik”. Gyakrabban halljuk azt, hogy „azért mert ott jól érzem magam”.

Egy másik tünete az anyagiasság fokozódása a gyülekezeti tagok életében. Észrevehető az, hogy ma az emberek elsődlegesen az anyagi jólétet hajszolják. Másodrangú az, hogy Istenre, vallásra mennyit tudnak szánni.

Egy harmadik – számomra egyik legerőteljesebb – tünet: attól kezdve, hogy az istentisztelet arról szól, ki hogy érzi magát, attól kezdve az istentisztelet szórakoztató vagy terápiás eszközzé válik. Nem úgy értem, hogy átfedés van a vallásos és világi szórakozás között, de látjuk azt, hogy például a zene úgy van megválogatva, hogy igazából az embereknek élményeket közvetítsenek. A rendezvények, egyházi, gyülekezeti műsorok, programok arra vannak kiélezve, hogy pozitív vallási élményeket, „istenélményeket” szolgáltassanak az embereknek. Az egyház Isten szócsövéből embereknek élményeket szolgáltató közösség lett.

Ez az, ami óriási paradigmaváltást produkált. Kérdés, hogy ez a típusú keresztyénség mennyire keresztyénség még Bibliai értelemben?

P.A.: Az erdélyi baptista hitvallás ezt a folyamatot mennyire támogatja?

C.M.: A rendszerváltás előtt eltérő volt a hitvallás a magyarországi baptistákétól, a magyar ajkú baptista közösségnek igazodnia kellett a román baptista hitvalláshoz. Azonban a rendszerváltást követően eldöntötték, hogy a magyarországi baptista hitvallást fogadják el sajátjuknak is.

De attól kezdve, hogy a keresztyénség inkább élményszolgáltató közösséggé vált, attól kezdve a teológiának nincs relevanciája, mert az élménycentrikusság kiszorítja az igazságcentrikusságot. Teológia csak addig van, ameddig igazság- és krisztocentrikus keresztyénség létezik. A teológia, mint tudomány azért van, hogy rendszerezze a Bibliai kijelentéseket igazságtartalmuk szerint, vagyis az embereknek egy átfogó, téma szerinti, rendszeres képet adjon a Biblia igazságtartalmáról, Isten igéjének tanításáról. Ha nem fontos már, hogy mit mond Isten, és nem fontos az engedelmesség, akkor a keresztyén lelki életnek (a spiritualitásnak) a lényegét átveszi az élménykeresés és a teológia irrelevánssá válik. A rendszeres teológia, a “dogma”, háttérbe szorul, és előkerülnek olyan eszközök, mint a zene – ennek tanúi vagyunk – amelyek valóban gyorsan és könnyedén élményeket szereznek az embereknek. Ameddig az élménycentrikusság fog dominálni, ameddig az embercentrikus paradigma érvényesül az egyházakban, amíg az a lényeg, hogy az ember mit kap Istentől, teológiáról és dogmáról beszélni irreleváns.

P.A.: Megfordult-e a fejedben az, hogy ne függetlenedj, hanem az egyházon belül próbáld a nézőpontodat képviselni?

C.M.: Amikor mérlegeltem a helyzetet, ez nagyon is megfordult a fejemben, de aztán három dolgot kellett meglátnom:

Először is a történelmi példákat. Nem én vagyok az első, aki kilép egy vallási közösségből. Kezdjük azzal, hogy Spurgeon kilépett az Angliai Baptista Szövetségből, mert nem tudott közösséget vállalni azzal a teológiai liberalizmussal, ami akkor kezdett elterjedni az angol baptisták között. Van egy tanítása a bibliának az elkülönülésről: Isten nem vállal közösséget a bűnnel. Ennek megvan a gyakorlati vetülete. Meg lehet nézni, mi van azokkal az egyházakkal, ahonnan nem léptek ki azok, akik látták a bibliai alapoktól való eltéréseket, hanem ott maradtak, belülről megnyerni az egyházakat. Például a református egyházban mindig is volt egy kisebb kör, ma éppen Bibliaszövetségnek nevezik, korábban ott volt a Bethánista Mozgalom az ébredéseivel a 20. század első felében, amely belülről akarja megváltoztatni az egyházat. Mindig vannak ilyen evangéliumi közösségek, amelyek megpróbálják reformálni belülről a népegyházakat. De az a történelmi tanulság, hogy nem megy. Ahhoz, hogy megtűrjék őket az egyházon belül, nekik mindig kompromisszumokba kell belemenniük. Pont azon a ponton tesznek engedményeket, ahol nekik nem kellene engedményeket tenni. Például ha a bibliaszövetséges egyház azt mondja a református egyháznak, hogy “ti nem vagytok biblikus alapokon szerveződő egyház” akkor a következő kérdés az, hogy ti mit kerestek benne? Ez egy ilyen öngólos helyzet.

A második megfontolás az, hogy volt egy gyakorlati kontextusa az én kilépésemnek. Nem volt mozgástér ahhoz, hogy fiatal pásztorként, teológusként túl nagy meggyőző munkát végezzek az idősebb, tapasztaltabb, tekintéllyel rendelkező egyházi vezetők között. Ráadásul már fiatalon tanítottam a szemináriumban, két bibliaiskolában is, és igazán közelről láttam, milyen erővonalak mentén szerveződik az egyházi élet, és rájöttem, hogy ez ellen nem tudok fellépni hatékonyan.

A harmadik szempont pedig az, hogy már akkor lehetett látni, hogy nem csak a hívő embereken múlik a dolog. Nagy változások mennek végbe a társadalomban is. Ezek érvényesülni fognak az egyházban is, egymagam nem tudok egy akkora áradatnak ellene szegülni, hogy egy intézményen belül megfordítsam annak sorsát. De ha lett is volna ilyen szupererőm, akkor is az elsődleges szempont az, hogy mit mond a Biblia, és az ige világosan kimondja, hogy van egy pont, amelyet ha átlép egy közösség, attól kezdve nem lehet közösséget vállalni vele. Ez volt, ami végleg eldöntötte a hogyan-továbbot.

P.A.: Hogyan fogadták a döntésedet, és milyen a kapcsolatotok azóta?

C.M.: Szépen fogalmazva nem örültek neki. Ki örül, ha kritikát fogalmaznak meg vele szemben, és rá hárítják a felelősséget a kilépésért? A baptista szövetségben levőkkel, pásztorokkal és gyülekezeti tagokkal mégis van kapcsolatom. Nem azt akartam jelezni a kilépésemmel, hogy minden rossz, és minden ellenkezik a Bibliával, de attól kezdve a lelki kapcsolatokat egyéni szinten ápoljuk, nem intézményi szinten.

P.A.: Hogyan plántáltál gyülekezetet, volt-e valamilyen stratégiád?

C.M.: A gyülekezetplántálás 2002-ben indult Erdélyben, majd 2012-ben itt Budapesten. A gyülekezetplántáláshoz szándékosan nem akartam követni semmilyen úgynevezett stratégiát – ahogyan ezt a szót ma használják – ugyanis a gyülekezetnövekedési mozgalom, és az ehhez kapcsolódó stratégiák igazából már egy liberális és arminiánus, embercentrikus teológiára épültek. Tudni kell azt, hogy ha kálvinizmusban gondolkozunk, biblikusan, teocentrikusan, akkor az élet minden területét lefedi az ige tanítása, még a gyülekezetplántálást is. Tehát stratégiánk ha van, akkor az közvetlenül Isten igéjéből kell kifejlődjön. Isten szuverén Isten, az evangélium mindenkinek evangélium. Pál apostol stratégiája nagyon egyszerű volt, ahogy az Úr Jézus mondta, “lesztek nékem tanúim”. A stratégiánk nagyon egyszerű: traktátust, szórólapot osztogatunk bárkinek, bárhol ahol csak lehet, és ott egyszerűen közöljük az evangéliumot. Nincs olyasfajta stratégiánk, hogy megpróbálunk csalikat használni, közös pontokat keresni a világ fiaival, és majd ha egy bizonyos szimpátiát elnyerünk, akkor őket az evangéliummal megbarátkoztathatjuk. Ilyen típusú stratégiát nem követünk.

Itt említeném azt, hogy a gyülekezetnövekedési mozgalom, ami az amerikai Fuller Seminary-ból indult el, már eleve embercentrikus megfontolásokra épült, mert azt feltételezte, hogy bizonyos jelenségek és eszközök, bizonyos hatásokat eredményeznek. Magyarul, ha megtaláljuk a megfelelő csalikat, amire az emberek ráharapnak, – a reklámiparhoz hasonlóan, – akkor kiszámítható, hogy ez és ez az eredmény születik belőle. Tehát ha azt akarjuk, hogy legyen egy száz, ezer vagy tízezer tagú gyülekezetünk, akkor azt kell megnézni, hogy mi az, amire most vevők az emberek, és abba csomagolni az evangéliumot. Ez biztos sikert garantál. Ez a klasszikus Rick Warren-féle gyülekezetnövekedési stratégia, ami tipikusan embercentrikus. Működik? Működik, azaz lehet embereket hozni, kérdés az, hogy ez mennyire biblikus? Mert ha nem biblikus, akkor teljesen mindegy, hogy ebből ezer, tízezer vagy bármennyi tagú gyülekezet születik. A mi feladatunk, hogy engedelmeskedjünk Megváltónknak, azaz “Lesztek nékem tanúim”.

Nekünk az igazságot, az evangéliumot kell elmondanunk, csalitól, marketinges megfontolásoktól függetlenül. Ha az emberek elfogadják, örülünk, ha nem fogadják el, az ő felelősségük Isten színe előtt. Persze ez azt eredményezi, hogy a mi munkánk gyümölcse bizonyos értelemben kevés – nem számolhatunk be látványos növekedésről, – mégis megvan az a belső meggyőződésünk, hogy Isten akarata szerint járunk el.

Másrészt Ő a szuverén Isten, Ő dönti el, hogy kiket fogad be az Ő országába, ilyen értelemben teljesen összhangban látjuk a munkánkat az Úr Jézus olyan kijelentéseivel, mint például „sokan vannak a széles úton, de kevesen a keskeny úton” vagy egy másik kijelentése az Úrnak, hogy „sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak”, vagy “ne félj te kicsiny nyáj, mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot”. Tehát tudjuk, hogy az Úr választottai, az Úr gyermekei soha nem alkottak többséget, soha nem voltak úgymond “menők” a világ fiai között.

P.A.: Mi van most az Aradi gyülekezettel?

C.M.: Az aradi gyülekezet kétnyelvű gyülekezet volt, román és magyar misszió zajlott egyszerre. Az eljövetelünkkor az addig meglévő gyülekezet beolvadt egy román ajkú reformált baptista gyülekezetbe. A Jóisten gondoskodása volt, hogy tőlünk függetlenül elindult egy másik reformált baptista gyülekezet, amellyel szoros kapcsolatot ápoltunk. Ezért az eljövetelemkor oda épültek be a meglévő gyülekezeti tagok.

P.A.: Ezért jöttél el, mert láttad, hogy már ott nincs szükség erre? Honnan jött az ötlet, hogy Budapesten plántálj?

C.M.: A gondolat úgy jött, hogy Aradon két reformált baptista misszió zajlott, és azt kellett belátnunk a lelkipásztor kollégámmal, hogy ameddig az egész országban, illetve itt egész Közép-Kelet Európában alig van kálvini alapokon zajló baptista misszió, egy kicsit luxusnak tűnik, hogy egy városban kettő is van. Úgyhogy a londoni Tabernacle-ban lévő testvérek biztatására is megfontoltuk a társammal, hogy jó lenne, ha máshol is – egy nagyobb városban – reformált baptista missziót kezdenénk. Latolgatva a lelki és gyakorlati szempontokat, egyértelművé vált – a Jóatya úgy vezetett – hogy nekem könnyebb lesz elmozdulni otthonról, mint a társamnak, Ő idősebb is, nagyobb is a gyülekezete.

Nekem, ha már választanom kellett, mivel a magyar nyelvterületen könnyebben mozgok, mint a román nyelvterületen, adva volt, hogy a legnagyobb magyar város Budapest.

Egyébként is itt végeztem tanulmányaimat. A hely is ismerős volt. A Jóatya egy sor ilyen gyakorlati és lelki szempont alapján világossá tette, hogy itt kellene folytatni a missziót, és utólag észreveszem, hogy igazolta lépésemet: itt kellett elindítani, itt a helyünk.

P.A.: Hogyan indult a Budapesti misszió?

C.M.: Felköltöztünk Aradról Budapestre 2012-ben, másrészt pedig a kezdetekkor csatlakozott hozzánk egy fiatal házaspár, így a két család kezdtük el a gyülekezetplántálást Zuglóban.

P.A.: Mi lenne az a pár pont, amit mondanál gyülekezetplántálóknak, gyülekezeteknek?

C.M.: Először is azt mondanám el, hogy minden, ami a keresztyén hittel kapcsolatos az Isten igéjében, mindig istentisztelet-centrikus. Ha Isten-központú világot képzelünk magunknak, ahogy azt a Biblia leírja, akkor a gyülekezet istentisztelet-centrikus. Nem tartunk külön házicsoportokat, nem hiszünk az ilyen mindenféle-fajta kisebb együttlétekben, ilyen-olyan klubokban, hanem eleitől kezdve a lényeg az istentisztelet, mint összejövetel és tevékenység. Ennek van a legnagyobb hangsúlya a gyülekezeti életünkben. Ezért mindenkit arra biztatunk, hogy elsősorban vegyen részt az istentiszteleten, ünnepelje azt velünk együtt.

Arra is nagy hangsúlyt fektetünk, hogy az istentisztelet tartalma és formája mindenféleképpen fejezze ki a tiszteletet. Nagy problémánk az evangélikál vallási közeggel általában, hogy hiányzik maga a tisztelet kifejezése abból, amit ők istentiszteletnek neveznek. Újból fel kellene fogni mindenkinek azt, hogy nekünk egy hatalmas, dicsőséges, teremtő Istenünk van. Isten transzcendenciáját ki kellene újból hangsúlyozni. Bár szerető Isten, és közel jön hozzánk, – amit hangsúlyozzuk is -, de ez nem mehet a tisztelet rovására. Az, hogy Isten az Atyánk és bizalommal jöhetünk hozzá, nem szabad a tisztelet rovására menjen. Attól őt még tisztelnünk kell. Az istentisztelet az egész lelki munkásságunknak a prioritása, azon belül pedig a tiszteletet kifejező Isten-imádat. Ami még a tartalomhoz hozzá tartozik, hogy igyekszünk csak olyasmit végezni az istentiszteleten, amit a Biblia előír. Ez egy kálvini elv: az istentiszteletet szabályozó elv – regulative principle of worship – azaz istentiszteleten csak azt tesszük, amire Isten minket felhatalmaz. Ima, éneklés, Isten igéjének hirdetése, valamint a jegyek (úrvacsora és bemerítés) kiosztása.

Emellett nagyon fontos az imaélet. Külön imaóránk van, nem olvasztjuk össze a bibliaórával meg egyéb dolgokkal, nincs istentisztelet, aminek egy kicsi része imaóra – hanem csak imádkozni jövünk össze a hét egyik estéjén. Azon kívül biztatunk mindenkit az egyéni imaéletre.