Beszélgetés Kiss Sámson Endre református lelkésszel a modern dicsőítés előnyeiről
/Márkus Tamás András református lelkipásztor beszélgetett Kiss Sámson Endre református lelkipásztorral a modern dicsőítésről/
Márkus Tamás András: Mi a véleményed az evangelikalcsoport.hu-n korábban megjelent, Chiciudean Miklóssal készült interjúról, amelyben a modern dicsőítésről beszélgettünk. Egyetértesz Miklós kijelentéseivel?
Kiss Sámson Endre: Én azt látom, hogy nagy vonalakban egyetértünk, leginkább az elméleti megalapozásban: a dicsőítés nem más, mint válasz Isten cselekvésére, mindarra, amit Isten tett. Azt hiszem, nem is ez a kulcsa a véleményünk közötti különbségeknek. Amit az elvi megalapozáshoz talán még hozzá lehet tenni – amire John Piper is utal –, hogy nem csak az a keresztyén élet (nem csak erre alapozzuk), hogy hálából azért, amit Isten értünk tett, mi igyekszünk szent életet élni, hanem egy kicsit előre is nézünk (erről Piper egyébként a Future Hope című könyvében ír): arra, amit Isten tenni fog, ahogy helyreállítja a világot, ahogy az örökkévalóságban jelen lesz. Ezért a dicsőítésben egyrészt visszatekintünk mindarra, amit Isten elvégzett, ami megváltoztathatatlan, másrészt egy jövőre szóló reménységünk is van, és a dicsőítésben mindkettő megjelenik. Ezért ami a jelenben történik, az bizonyos értelemben viszonylagossá válik: sokszor közvetlen okunk van az Istent dicsérni, mert olyan dolgok történnek velünk, de Istent dicsérhetjük akkor is, amikor nem ez van, hiszen Isten állandó dicséretére az említett két dolog ad okot. Ezért mondom, hogy elvi szinten mi a Miklóssal egyetértünk. Abban nem értünk egyet, hogy a kultúrához hogyan viszonyulunk – a zenei kultúrához is, meg egyébként is. Azt hiszem, hogy ő egy szigorúbb álláspontot képvisel, mint én.
M.T.: Mi a véleményed arról, hogy Miklós szerint az egyházi zene – még ha az idők során eltérő is volt – mindig is az egyházi kultúrából sarjadt ki, amely egyébként hatással volt a világi kultúrára is, viszont a modern zene (amit a modern dicsőítésekben használnak) kialakulása alapvetően 20. századi, káros folyamatokhoz, pl. a 68-as diáklázadásokhoz köthető?
K.S.E.: Ez számomra az „aranykor mítoszának” tűnik, mintha lett volna egy olyan korszak, amikor minden biblikus volt, és minden rendben volt, bezzeg ma már nem ez van. Ne felejtsük el, hogy a reformátorok is átírtak kocsmadalokat, lelassították őket és hasonlók, de mégiscsak azt használták, amit a világban is találtak. Továbbá az európai komolyzene gyökere a görög-római dallamokhoz köthető. Ezeket biztos nem csak a Szentháromság Isten imádatára használták: ugyanúgy pogány gyökerei vannak, mint az afrikai népi ritmusoknak, zenének. Úgyhogy azt, amiről Miklós beszél, én egy történelmi mítosz fabrikálásnak érzem, amely szerint létezett egy olyan kor, amikor még az éneklés tiszta volt, mára viszont bemocskolódott. Bolyki László veszi végig a „Milyen zenét szeret Isten” című könyvében azt, hogy mikor milyen zenét fogadtak el és utasítottak el az egyházban. Volt például olyan korszak, amikor a szűkített kvint démonikus hangzásúnak számított. Aztán ugye jött Bach, majd pedig a többiek, és akkor már nem számított annak. Mindig is megvoltak tehát az „üldözött” zenei megfogalmazások, és voltak más típusú zenék, zenei motívumok, amelyek pedig elfogadottak voltak. Ez a tény megmutatja azt, hogy valójában mindig is egy kulturális kérdésről volt szó. Na most nyilván, ha valaki a hippi mozgalmat megélte, és érezte, látta, hogy ebben a mozgalomban mellőzik Istent, akkor megértem, hogy számára soha nem lesz képes más tartalmakat közvetíteni a mozgalomhoz köthető zenei stílus. Én viszont úgy látom, hogy a zene egy eszköz, és a bűnös ember élhet vele helytelen módon, teheti azt rosszá, vagy használhatja jóra is. Ekképpen minden stílus válhat áldássá. Sőt, még azt is hozzátenném – bár lehet ezt némelyek liberálisnak bélyegzik –, hogy minden szépség végső soron Istené, minden szépség tőle származik, belőle fakad. Még akkor is, ha valaki kifejezetten rossz szándékkal, vagy kifejezetten félrevezető módon akarja használni a zenét, akár bármilyen más művészeti formát, hogyha van valami megkapó, valami megmozgató benne, akkor még így is valamilyen szinten Istenre mutathat – még akkor is, ezt kifacsarta, vagy kifordította használója. Ahogy C.S. Lewis írja a Csűrcsavar leveleiben: egy örömünk sincs, amit mi találtunk volna fel, minden az Istené, de ezzel mi visszaélhetünk. Kicsit ezt gondolom a zenével kapcsolatban is, meg a szépséggel kapcsolatban is: ami a világban van, az mind végül is Istenről beszél. Még a legvilágibb zene is, ha ritmusa van, dallama van, Istenre utal – még hogy ha ezt nem is mindenki hallja meg, és félre is lehet vinni. Véleményem szerint más problémák vannak/lehetnek a modern dicsőítő zenével, és nem az, hogy átveszi a világ eszköztárát; inkább az, hogy ezt sokszor mindenféle kreativitást nélkülözve teszi. Valamikor tényleg úgy volt, hogy az egyházi zene vezette a kulturális forradalmat, hogy az egyház vezette a kulturális változásokat. Ugye a könyvnyomtatás idején a technológia élén jártak a reformátorok, mert azt szerették volna, hogy anyanyelven megjelenjen a Biblia, és ezért nagyon sok lelkipásztor könyvnyomdász is volt, míg ugye ma meg kullogunk a változások után: kijön ez, kijön az, mi meg csak kapkodjuk a fejünket, hogy ez már minket nem érdekel, vagy ezzel már nem tudunk mit kezdeni. Zeneileg is sokszor ezt látom, hogy sokszor próbáljuk leutánozni a világi zenét, vagy megpróbáljuk megcsinálni a keresztyén verzióját annak, ami már megvolt, és ezzel – még egyszer mondom – nem a formák miatt van a baj, hanem a kreativitás hiánya miatt.
M.T.: Mit gondolsz arról, hogy némelyek szerint bizonyos zenei motívumokat mindenképp kerülni kellene, mert felfokozott hangulatot keltenek eleve a ritmusukkal?
K.S.E.: Nem tudom, a szűkített kvint egy démoni hangköz, és nem lehet jól használni? Mint említettem, sokáig ezt hitték, de Bachnak a fúgái tele vannak ilyen hangközökkel, és gyönyörű, nem gondolom, hogy bárki azt gondolná, hogy amit Bach alkotott, az nem Istenre mutat. Persze vannak szerencsétlenebb stílusválasztások, de megértem azt is, hogy van keresztyén haevy metal, meg hasonlók, és ennek is meg lehet a szerepe, de valószínűleg istentiszteleti közegben ritkán kerül majd felhasználásra.
M.T.: Akkor azt a gondolatot elutasítod, hogy lehet ideológiailag fertőzött zenei motívum?
K.S.E.: Mi az, amit ne lehetne „megváltatni”, vagy mi az, amit ne lehetne úgy használni, hogy valami másról szóljon, másra mutasson. Én úgy gondolom, hogy a kérdésedben rejlő állítás tehát önmagában nem igaz; az ember az, aki képes mindent elrontani, rosszra használni. Minden zenei dologban, ritmusban, dallamvezetésben valamiféle rend van, és mint mondtam, ez a rend, rendezettség, amit a zene produkálni képes, azért működik, mert arra a „rendezőre” utal, aki minden mögött ott van. Azt viszont elfogadom, hogy vannak olyan zenék, amelyek soha nem lesznek alkalmasak arra, hogy a közösségi éneklésben, vagy istentiszteleti helyzetben felhasználásra kerüljenek. Viszont azt el tudom képzelni, hogy keresztyén zenészek olyan szcénákban, olyan szubkultúrákban, ahol egyébként a keresztyénség nincs jelen, valami értéket teremtsenek és ott lévő embereket megszólítsanak azzal, amit csinálnak.
M.T.: Miklós arról is beszélt, hogy többnyire „olcsó szórakozás”, ami a modern dicsőítő alkalmakon történik. Mit gondolsz erről? Lehet –e azt mondani, hogy a modern dicsőítő zene inkább a szórakozást/szórakoztatást szolgálja, ilyen igényeket elégít ki, míg az egyházi zene másról szól?
K.S.E.: Miklós is mondja a hagyományos énekek kapcsán, hogy nem lehet róluk sem egyöntetűen kijelenteni, hogy mindegyik biblikus, mindegyik jó. Ez ugyanígy van a modern zenével kapcsolatban is. Én sosem tudnék minden dicsőítő alkalom mellett kiállni, hogy mindegyik biztosan jó. Kérdés azonban, hogy mi a baj azzal, ha jól érezzük magunkat, vagy mi a baj az örömmel? Az nyilván problémás, hogy valaki felfokozott istentapasztalatokat keres, és ezt ilyen koncertszerű helyzetekben találja meg, és alkalomról alkalomra ez élteti, ez a hitének gerince, mintha csak ekkor lenne Istennel, mert ilyenkor „érez” valamit. De – és ezt Miklós is említi – annak a zenének sincs sok értelme, ami nem vált ki belőlünk semmilyen érzést. Én a következőt gondolom: egyrészt nem szabad, hogy a hitünk az érzéseinkre épüljön, másrészt az is világos, hogy a hitünknek a teljes életünket, a teljes lényünket át kell járnia, és ebben benne van az érzelmi életünk is; benne van az is, hogy mi az, ki az, akit szeretünk. A dicsőítés jó eszköze lehet annak, hogy ezek az érzületek a jó helyre kerüljenek. Adósa vagyok Jonathan Edwardsnak, hogy az erről írt könyvét elolvassam, de azt tudom, hogy miről beszél: az érzések fontosak, és le kell cserélni a nem istenes érzületeket a vallási érzületekre. Ha pl. valaki nagyon szereti a pénzt, akkor ez az érzület átalakulhat: az „istentelen” dologhoz való ragaszkodása, egy bálványtól való függése megváltozhat, éspedig úgy, hogy inkább Isten legyen az, akinek „szerelmet vall”, aki iránt kifejezi az érzéseit. Nehéz ez a téma, mert nem csak érzésekről beszélünk, hanem a szívről, márpedig amikor a Biblia a szívet említi, akkor nem csak az érzelmek központját érti alatta, hanem az egész lényünk központját, ahonnan a gondolataink, a terveink kiindulnak, amihez ragaszkodunk stb. Szerintem a lényünknek ezt a részét is át kell adnunk Istennek, aminek egy módja, és kifejező eszköze ugyanúgy lehet a dicsőítés, illetve a dicsőítés ezt alakíthatja, formálhatja. Ez egyfajta teszt, vagy mérőzsinór lehet, hogy pl. az adott dalt el tudom –e hitelesen énekelni, vagy sem, mert más van bennem, és igazából nem is adnám mindenemet Istennek. Persze, ha olcsó szórakozás az egész, akkor azt el lehet utasítani. De van egy másik dolog is, és nem tudom, hogy Miklósék gyülekezetében milyen az atmoszférája az istentiszteletnek, de az örömnek központi szerepet kell játszani az istentiszteleti alkalmon és általában az Istennel való kapcsolatunkban. C.S. Lewis mondta, hogy „joy is the serious business of heaven”, és ez így is van. Valamilyen szinten az örömnek meg kell jelennie, és ez nem tehető egyenlővé a szórakozással teljesen. Ez egy pozitív, érzelmekkel teli állapot, még ha azt is mondjuk, hogy ez több, mint érzések. Szerintem a modern dicsőítés megfelelően használva lehetőséget teremt arra, hogy ezt jobban megéljük. Én a saját egyházamban azt látom, hogy ez sokszor hiányzik. Hirdetjük az evangéliumot, hirdetjük a kegyelmet, hirdetjük, azt a felszabadultságot, ami ezzel járhat, és egy olyan istentiszteleti hangulat uralkodik – és ez kifejeződik az éneklésben is – amelyek önostorozóak, örömtelenek, tehát egy másfajta üzenetet közvetítenek. Ez mindenképpen problémás. Ez a két dolog üti is egymást.
M.T.: Felvetette Miklós, hogy a korábbi énekek azért jók, mert előbb volt meg az evangélium átformáló ereje, vagy az újjászületés alkalmával átélt öröm, a Krisztussal való egység stb. , és hogy ezekből a valós élményekből fakadtak, táplálkoztak hajdanán az énekek. Azonban ez ma nem ilyen sorrendben történik, hiszen elmegy valaki egy modern dicsőítő estre, és eleve a zenei forma, az előadásmód egy felfokozott állapotot teremt, és azt gondolhatják emberek, hogy ez a tünékeny érzés abból az élményből fakad, amit valójában még át sem éltek. Tehát az öröm, ami ott megjelenik, nem az evangéliumból táplálkozik, hanem pusztán egy mesterségesen gerjesztett öröm. El lehet ezt a kettőt így választani?
K.S.E.: Szerintem is ez a kérdés, hogy el lehet –e választani… Kérdés, hogy mi meg tudjuk –e mérni, hogy az, ami valakiben történik, az most konkrétan mitől van. Szerintem egy dicsőítés vezető, egy zenekar, vagy az alkalom szervezője felelős azért, hogy ne manipuláljanak, és ne gerjesszék mesterségesen az érzéseket, tehát hogy ne játszanak rá a hangulatra. De azt így, ebben a formában kijelenteni, hogy ha valaki elment egy dicsőítésre és nagyon megragadott egy ének, az adott ének üzenete, akkor az biztos, hogy nem Istentől van, hogy nem Isten szeretetét élte át, és nem a valódi Istennel találkozott, szintén meredek. A megtérésnél is azt látjuk, hogy súlyos érzések lehetnek a következményei, hogy ráébred Isten szentségére és a saját bűnei valóságára, hogy Isten létezik, hogy Krisztusban jött el, hogy Krisztus meghalt értem – igen, értem is –, a bűneimért, kegyelemből, és nem tehetek érte semmit. Ha ez nem vált ki belőlünk semmilyen reakciót, az furcsa. Nem kellenek feltétlenül heves reakciók, nem kell feltétlenül könnyhullatással átadni magunkat az Úrnak, de ha kivált ez az élmény ilyen reakciókat, az természetes, hiszen – újra hangsúlyozom – komoly érzésekre ad okot ez az átélés. Az természetes, hogy a megváltottak éneke örömteli, hogy benne van a hála és a felfokozott érzelmi állapot. Az, hogy valaki ezt szeretne újra és újra megélni, és mindig vissza szeretne térni az évekkel ezelőtt megélt/átélt élményéhez, az nem biztos, hogy össze fog jönni, sőt, valószínűleg nem fog összejönni. Önmagában tehát nem az érzésekkel van gond, hanem azzal, hogy ha valaki pusztán ezekre akarja felépíteni a hitét. Ebben szintén egyet érthetünk. Én azzal nem értek egyet, hogy emiatt ne lehetne menni ilyen helyre, vagy hogy ez eleve kizárja, hogy valaki őszintén Istenre talált, és azért fejezi ki így a dicséretét. Szerintem ez nagyon természetes módja a megváltozott szívnek, vagy következhet abból, hogy valakiben őszinte változások mentek végbe.
M.T.: Miklós azt is mondta, hogy neki nincs feltétlenül baja a modern dicsőítő zenével, csak semmiképpen se az istentisztelet keretei között kerüljön elő. Szerinted lehet olyan istentiszteletet tartani, ahol csak és kizárólag modern dicsőítő zene van?
K.S.E.: Miklós is mondta, hogy főleg az lényeg, hogy a dolgok elméletét megértsük. Részben én is ezt mondom, részben viszont azt, hogy a szív a fontos; az, hogy milyen szívvel van ott valaki. Én azért szeretem a modern dicsőítést is, mert azt látom, hogy sokszor – én magam is és mások is – a szívüket sokkal inkább oda tudják, bele tudják adni, vagyis tényleg Istent imádják. Én, aki a Református Egyházban nőttem fel, sokszor azt láttam, hogy az éneklés üres gesztus – sokszor nem is Isten felé; éneklünk, de lassan, hűvösen, olyan énekeket, amelyeknek még a teológiája sincs feltétlenül rendben, hiába régiek. Üresen azonban nincsen értelme. Ha egy kicsit kitekintünk a magyar valóságból, akkor azt kell látnunk, hogy Bibliához nagyon hű, teológiailag konzervatív gyülekezetek a legmodernebb módon is dicsőítik Istent. Persze vannak olyanok is, akik meg nem, de van ez is, meg az is. Ha a saját problémáinkon, vagy a magyar valóságon túlra tekintünk, akkor egy csomó ilyen dicsőítéssel kapcsolatos kérdés, amiről azt gondoljuk, hogy központi teológiai kérdés, mellékessé válik. Ha egy afrikai gyülekezet dicsőítésére rátekintünk, ott nem is kell karizmatikusnak lenni ahhoz, hogy táncoljanak és tapsoljanak, vagy hogyha koreai imamódokra gondolunk, amikor egyszerre mindenki hangosan imádkozik, akkor az nekünk európaiként teljesen idegen. Nekem azonban nincs kétségem afelől, hogy ez egy teljesen autentikus módja az imádságnak és Isten imádatának. Szerintem ez a globális kitekintés is segíthet abban, hogy különbséget tegyünk fontos és kevésbé fontos dolgok között. A lényeg tehát a szív: ha egy gyülekezetben régi énekekkel, régi, hagyományos kísérettel, de szívvel-lélekkel énekelnek emberek, az nagyon jó, hogyha pedig valaki a legmodernebb dicsőítéseket megszokásból énekli, feltéve a kezét, az meg nyilván nem fog működni. A szív a legfontosabb. Egyszer Kárpátalján voltam egy teológus napon, és ott nagyon megfogott, hogy a keretek meg a hagyományok nagyon élőek voltak, és benne az éneklés is. Lehetett érezni, hogy ez a gyülekezet komolyan gondolja, amit énekel, pedig – még egyszer mondom – hagyományos volt a dicsőítés: orgonával ment, nem volt túl gyors, de komoly volt, szívből jövő volt. Ezért mondom, hogy nem forma kérdése. Lehet így is, és lehet máshogy is. Ugyanígy lehet eszközként a modern dicsőítést is használni. Miért ne lehetne tartani olyan istentiszteletet, ahol csak modern dicsőítés van? Lehet.
M.T.: Akkor szerinted a „lázadás”, a lázadás attitűdje nincs hozzákötve eleve bizonyos hangszerekhez, zenei kifejezésformákhoz?
K.S.E.: Ezt nem tudom elfogadni, mert mint mondtam, egyik zenének sincs keresztyén alapja – az európai komolyzenének sem. Pusztán azért, mert sok idő telt el, nem lehet azt mondani, hogy az keresztyénibb, mint az afrikai népi zene, amelynek a ritmusait sokszor démonikusnak tartják. Igen, ez utóbbinak lehet ilyen gyökere, igen, ezt használták bálványimádásra, mint ahogyan a ókori görög dallamokat is használták ilyen célra, amelyre ráépül az egész európai komolyzene. Hogyha azt mondjuk, úgy nem lehet, akkor nem lehet így sem. Ugye az a probléma, hogy a dallam, vagy a ritmusvilággal kapcsolatban nem igazán kapunk bibliai útmutatást: amit a zsoltárokban olvasunk – tíz húrú lant, dobok – az nem a modern zene, de nem is az orgona. Amit látunk, hogy a dicsőítés mindig része volt annak, ahogy Isten népe imádja Istenét, és hogy ez az adott kornak megfelelően történt. Továbbá a zsoltárokban egyaránt vannak közösségi, Istenre fókuszáló, objektívebb teológiai igazságokat tartalmazó énekek, és szubjektív, személyes vallomások. Ez szerintem lehet inspiráció a mai korra nézve is.
M.T.: Bővebb útmutatást nem találunk a Bibliában a zenével, dallamvilággal kapcsolatban? Említetted a tízhúrú lantot, dobokat, azt is látjuk, hogy Dávid táncol, ami elég eksztatikus táncnak tűnik?
K.S.E.: A kérdés megint csak az, hogy előírásnak vesszük –e azt, amit a zsoltárokban találunk. Ha igen, akkor amennyire lehet, be kellene szerezni ezeket az autentikus hangszereket – több zsoltár előtt le van írva, hogy húros, vagy mély húros hangszerrel írták. Nyilván ez nem a basszus gitár, és amikor a dobokról van szó, nem a modern dobszerkót értik rajta, de – újra hangsúlyozom – nem is orgona, és nem is az európai komolyzene eszköztára. Egy-két hangszert valószínűleg lehet reprodukálni, de még ha ezt is tennénk, véleményem szerint félreértése lenne a dolgoknak. A Zsoltárok könyve azért érdekes, mert mindenféle érzés megjelenik benne. Jelzi ez, hogy az Istennel való kapcsolatban mekkora szabadság van – a panasztól a dicsőítésig minden helyet kap, de az is igaz, hogy a zsoltároknak van egy olyan iránya, hogy az elején több a panasz, aztán a végén meg több a dicséret. Ne felejtsük el, hogy ott vannak benne a különféle formák, hogy leborultak Isten előtt, felemelték a kezüket, tapsoltak és táncoltak. Tévedés lenne tehát történetileg reprodukálni, hogy milyen is lehetett ez a dicsőítés, ahogy a mai, újra kitalált zsidó népi zene, pl. a klezmer alapján valamit összerakni, ami a legautentikusabb úgymond, mert nem ez a lényeg. Summa summarum: a zsoltárokban tükröződik az Isten dicsőítésével, annak módjával kapcsolatban a szabadság. Ebben a tekintetben furcsa, amikor reformátusként azt mondjuk – ami egy íratlan szabály nálunk – hogy templomban nem tapsolunk.
M.T.: Apropo: mi a véleményed a tapsról?
K.S.E.: Nekem az a véleményem, hogy nagyon fontos lenne itt az önazonosság. Mire gondolok? Ha valakinek a személyisége olyan, hogy amúgy lelkesedni szokott, akkor ez kifejeződjön az Istennel való kapcsolatában is, pedig nagyon visszafogott, akkor pedig ne. Volt a teológián egy csoporttársam, aki amúgy rendkívül visszafogott személyiség volt – nem tapsolt, vagy táncolt volna Isten előtt –, de amikor jegyese játszott a focikupán, akkor meg ugrálva és kiabálva szurkolt neki. Itt éreztem az ellentmondást, hogy akinek ugrálva szurkol, az a jegyese, akit pedig dicsőítenünk kellene, az a világ megváltója. Azért van egy kis különbség a kettő között. De visszatérve a tapsra: én például amellett, hogy szeretem a modern dicsőítést, számomra a legmélyebb módja ennek az, amikor abbahagyom az éneklést, leülök a helyemre és befelé fordulok, és akkor úgy figyelek Istenre. Másnak viszont lehet hogy az a megfelelő, ha felemeli a kezét és tapsol. Az lenne az ideális, ha mindezekre szabad lenne az ember. Ezt nyilván közösségileg lehet gyakorolni. Minden gyülekezetben van egy gyülekezeti kultúra, hogy mi az, ami még belefér. Én sem feszegetem a határokat (vagyis csak kicsit feszegetem a határokat) a saját gyülekezetünkben. Nálunk viszonylag visszafogott a dicsőítés, de azt hiszem örömteli.
M.T.: Az idősebbek mit szólnak hozzá?
K.S.E.: Akik itt vannak, azoknak tetszik. Bár nálunk viszonylag kevés idősebb ember van. Viszont azt is látom, hogy nem igaz teljesen az az előfeltevés, hogy az idősek mindenképpen szeretik a régi énekeket. Sok idős ember, akiket én ismerek, nagyon is fogékony az ifjúsági vagy az újabb énekekre. Ne felejtsük el, hogy a mostani idősek az 50-es évek elején voltak fiatalok, és sok minden eljutott hozzájuk, pl. a Beatles és társai. A mostani idősek már modernebb zenéken nőttek fel, legalábbis részben.
M.T.: A „modern dicsőítésre”, annak módjára, jellegére létezik definíció? Mióta beszélhetünk „dicsőítésről”, abban az értelemben, ahogy jelenleg használjuk ezt a kifejezést?
K.S.E.: Azt tudom, hogy a 70-es évek végén indult el ez a típusú keresztyén könnyűzene. Zenei kiadók, zenészek, akik a hippi korszakban, előtte-utána megtértek, a tálentumaikat, amihez értettek, azt akarták valahogy használni, és ebből született meg a keresztyén dicsőítés. Ezek közül az első talán Keith Green volt, aztán őt követték sokan mások. Az USA-ban volt pozitív és negatív hatása is annak, hogy ez így külön utat kezdett el járni. Nyilván el lett választva a világitól ez a zene, ugyanakkor a hatása is bennrekedt az egyházi közegben. A mai napig – Amerikában biztos így van – vannak keresztyén zenekarok, akik (világi) közönségnek zenélnek, és vannak olyan zenekarok, akik főleg dicsőítő zenét játszanak. Én ott ragadom meg a kettő közötti különbséget, hogy a dicsőítés Istenre mutat, Istenről szól, az ő jelenlétébe von be, rá irányítja a figyelmet. Ha egy keresztyén zenekar elgondolkodtató szövegeket játszik és koncertet ad, az sokkal inkább vagy a zenekarról szól, vagy arról, amit el akarnak mondani: ez szintén mutathat Istenre, de itt ez csak közvetve valósul meg.
M.T.: A dicsőítésnek, a dicsőítő zenének vannak állandó motívumai? Léteznek olyan jellemzők, zenei elemek, amelyeket mindenképp tartalmaznia kell a dicsőítő zenének?
K.S.E.: Én ebben nem lennék ilyen szigorú. Azt mondanám, hogy ami Istenre fókuszál, az a dicsőítés. Hogy ennek milyen a felépítése – pl. hogy az elején vannak gyorsabb énekek, a végén pedig lassabbak – másodlagos, ezt meghatározni definíció-szerűen számomra egy kicsit mesterséges. Önmagában nem zárnám ki azt sem a dicsőítés kategóriájából, ha egy komolyzenei felállásban zenélnének emberek és azzal igyekeznék közelebb vinni a gyülekezetet Istenhez. Nem a formánál definiálnám. Mi a Sófárral az újak mellett régi énekeket – több ezer éveseket is – ugyanúgy beleveszünk a repertoárba. Ami sokkal fontosabb, az a lelkület.
M.T.: Ezt értem, de amikor az egyházban dicsőítésről beszélünk, akkor kimondva-kimondatlanul modern zenére gondolunk. Ezeknek az énekeknek van valami közös jellemzője, az ütem, a kifejezésmód, a ritmus terén?
K.S.E.: Sokfélék, de az igaz, hogy van egy viszonylag mainstream iránya ennek az egész dicsőítő zenei világnak, amit a Hillsong, vagy a Jesus Culture képviselnek. Ezek az énekek eléggé hasonló felépítésűek, pl. a dallammenet, az akkordok tekintetében. Van egy keresztyén zenész, Gungor nevű zenekarral, ami az ő neve is. Ő összesítette az összehasonlító adatokat, hogy a világi toplistákhoz képest a keresztyén zenék hogyan néznek ki: a legtöbb dicsőítő zene közepes tempóban íródik, se nem túl gyors, se nem túl lassú, és általában sokkal több a dúr hangnem benne, mint a moll, tehát pozitívabb csengésük van. Körülbelül ennyi. Gungor egyébként kísérletező jelleggel nyúl a zenéhez, a szövegei is egy kicsit a hit és kételkedés vonalán húzódnak meg. Ő nem fél beletenni amúgy egy könnyűzenei darabba egy cselló szólót. Az a jó benne, hogy eredeti, és elrugaszkodik a mainstream-től. Visszatérve a kérdésre: van a mainstream, és ott könnyű leírni, hogy ezek általában ilyenek, vagy olyanok, pozitív csengésűek, viszonylag gyorsak vagy középgyorsak, és általában négy vagy öt akkordot tartalmaznak, tehát elég egyszerűek zeneileg. De ha csak ennyit mondanánk, leegyszerűsítése volna a modern, ma megjelenő zenéknek, mert ennél azért tágabb a spektrum – még a hazai szerzőknél is.
M.T.: Van egy szempont, amire fel szokták hívni a figyelmet: a klasszikus énekeknél simán meg tudjuk azt tenni, hogy előkapjuk az énekeskönyvet és elkántáljuk őket, a dicsőítéshez azonban kell egy jó zenekar.
K.S.E.: Nos igen, rengeteg előnye van a régi énekeknek. Előnyük ez pl. amit említettél is, hogy kíséret nélkül könnyebben énekelhetők. Előnyük továbbá, hogy sokszor Istenre fókuszálnak, többes számban szólalnak meg, akkor is elénekelhetem őket, ha érzelmileg nem vagyok a toppon, mert Istenről szólnak, nem rólam. Ezek mind erényei a régi énekeknek. Ehhez zárójelben azért hozzátenném, hogy én személy szerint nagyon szeretem azokat a modern himnuszokat, amelyek megjelennek például Getty-től, de szerintem ilyesmi zenéket játszik a Shane & Shane is. Nekem tetszik, hogy tőlünk nyugatabbra az elmúlt ötven évben is születtek teológiailag amúgy konzervatív és dallamilag az egyházi hagyományokra visszautaló zenék, amelyekben mégiscsak van egyfajta frissesség, amelyek teológiailag is újrafogalmazzák azokat a nem változó igazságokat, amelyek hitünk alapját képezik, és ezekben a zenékben nagyon nagy örömet látok. Visszatérve a régi énekekre: igen, vannak előnyeik. De a régi énekekkel kapcsolatban is igaz az, hogy ha nincs valaki, aki zeneileg vezeti a dolgot, akkor lassabbá válik az éneklés, akkor a ritmust nem éneklik ki az emberek, mindenből negyed lesz, hosszú, tág és elnyújtott lesz az egész. Ugye ezzel küzd az egész reformátusság, hogy nagyon lassan és nagyon élettelenül megy az éneklés, hiába énekelnek klasszikusokat, genfi zsoltárokat, hiába a református énekeskönyv – ettől még nem lesz jobb. Itt is kell valaki, aki vezeti az éneklést. Összefoglalva tehát: a régi énekek énekek voltak, a maiak dalok, a régieket könnyebben lehet kíséret nélkül énekelni, a dalokhoz sokszor kell kíséret, de sokszor az énekeknek is jót tesz, ha van mellettük kíséret. Visszautalnék ugyanakkor a modern himnuszokra, amire nekünk, Magyarországon érdemes odafigyelni. Nagyon örülnék annak, ha magyar teológusok, zenészek kicsit kreatívabban állnának ehhez a témához, tehát nem csak az ötszáz évvel ezelőtti énekanyag megőrzése lenne a cél, hanem az azokra való építkezés is: valamit alkotni, valamit létrehozni. Nem kell a Hillsongot majmolni, hanem létre kellene hozni valami olyat, ami teológiailag is hű a reformátori hagyományhoz, tanítani akar, objektív igazságról szól, lehetne a közösségre fókuszálni. Valóban, a vad individualizmus korában az is ellenkultúra, ha nem azt mondjuk, hogy „én”, hanem azt, hogy „mi”. Rengeteg lehetőség lenne, viszont én kihagyott lehetőségnek érzem azt, amikor csak a már meglévő értéket próbáljuk konzerválni, ha csak ennyiben merül ki a célunk.
M.T.: Egyetértesz Miklóssal abban, hogy a modern dicsőítő dalok inkább az „én-én-én”-t hangsúlyozzák, tehát individualisták?
K.S.E.: Ez is változó. Egyrészt azt gondolom, hogy ez a személyes indíttatás is nagyon régre vezethető vissza, és nem a felvilágosodással indul ez a történet, hanem körülbelül a Zsoltárok könyvével. Az itt szereplő énekek nagyon nagy része rendkívül személyes. Utána ugye a keresztyénség nagy újítása volt, hogy a közösség mellett – a közösség hite és akarata mellett – megjelenik az egyén fontossága, az egyén hitének, hitre jutásának a jelentősége. Amikor azt mondjuk, hogy Krisztus meghalt a világ bűneiért, de meghalt az én bűneimért is, akkor látszik, hogy van az üdvösségnek egy személyes aspektusa is, azon túl, hogy Krisztus nem csak azért jött a földre, hogy engem, hanem azért, hogy minket váltson meg, és hogy egy új népet gyűjtsön magának. Az individualizmus alapjai, vagy egyes elemei a keresztyénségben is megjelennek. Augustinus „Vallomásaiban” ugyanez jelenik meg, és ez a személyesség végigkíséri a keresztyén gondolkodást. A szekularizmusban viszont az alapjaitól megfosztva jelenik ez meg. Azonban az emberi jogok hangsúlyozása, vagy a vad individualizmus mögött is – amely ugye azt mondja, hogy „valósítsd meg önmagad” – valami olyan gondolat van, aminek keresztyén alapjai vannak: az, hogy van egy Istentől rendelt küldetésünk, amit be kell tölteni. Attól elszakadva természetesen ez egy fals üzenet és életcél. A modern énekek sokszor ezt a szubjektív valóságát ragadják meg az objektív igazságnak, hogy ezeket az igazságokat az „én” hogy éli meg. Ez teljesen jogos megközelítés. A probléma és a veszély nyilván a hangsúlyokban rejlik – ha csak rólam szól minden, az nyilván problémás. Szerintem a mai énekek egy jó része nem csak a személyes oldallal foglalkozik. Vannak ilyenek, vannak olyanok is. Nem lehet az egészre rásütni az individualizmus bélyegét. Mindenképpen szükségünk van olyan énekekre, amelyek őszinték az istenkeresésben, amelyek bevonnak, meghívnak személyesen engem is Isten dicsőítésébe, és nem csak minket. A régi énekek előnyeként említettem, hogy bármikor el lehet őket énekelni, akkor is, ha nem érzem úgy magam. Nos éppen ez a hátrányuk is: úgyis el tudom őket énekelni, hogy semmi közöm nincs hozzájuk. Ilyen szempontból ezek a kicsit szentimentálisabb énekek olyanok, hogy önvizsgálatra hívnak: ha nekem Isten a mindenem, és ezt énekeltem az előbb, akkor vajon valóban így gondolom, vagy nem; mi zajlik bennem, a lelkemben. Ezek lehetőséget teremtenek arra, hogy helyreálljon a lelkem, hogy kiegyenesedjek, hogy valóban Istenhez kapcsolódjak, hogy a régi bálványok helyett azt imádjam, aki egyedül méltó erre.
M.T.: mi a véleményed a zavaróan sokszor ismétlődő refrénekről, amelyek gyakran jellemzik ezeket a dalokat? Miért kell százszor elismételni egy sort?
K.S.E.: Van olyan helyzet, ahol ez engem is zavar. Volt olyan, hogy azt éreztem, ez tényleg csak az érzelmek felkorbácsolásának az eszköze. De vannak ennek is régi időkre visszanyúló keresztyén hagyományai: ahelyett, hogy letöltenénk magunknak az új tudást, egy gondolatot próbálunk meg megragadni, és azt ismételjük. Ez megjelenik a keleti ortodoxok szemlélődő imádságában is. Itt nem arról van szó, hogy mikor jön már valami más, valami új, hanem arról, hogy egy nagyon egyszerű gondolatot, ami Istentől szól, hogyan tudjuk jobban magunkévá tenni.
M.T.: Ha igényes dicsőítő zenét, zenekart kellene ajánlanod, kit/kiket említenél?
K.S.E.: Nagyon sok jó van. Én szinte mindent szeretek, ami egy kicsit is elszakad a mainstream-től. Zeneileg nézve a maga módján a Hillsong is nagyon igényes, igaz, szövegileg nem mindig, és sok olyan zenéjük van, amely túl felszínes. A Rend Collective még az, akiket nagyon szeretek; egy északír banda. Ők olyan autentikusan örömteliek. A saját kincsükre is építenek, ír nép motívumokra is, kreatívak. A Getty és Townend szerzőpáros is érdekes. Ők himnikus zenéket írnak. Tulajdonképpen mai-régi zene, amit írnak. Szerintem a Shane & Shane zenéje is igényes. Magyarországon pedig Huszák Zsolt formációját tudnám megemlíteni.
M.T.: köszönöm a beszélgetést!