19
Már
2021

Pál apostol Platón-képe / Nyílt levél Monostori Tibornak, 2. rész

 

Mint akik megmutatják, hogy a törvény cselekedete be van írva az ő szívükbe, egyetemben bizonyságot tévén arról az ő lelkiismeretük és gondolataik, amelyek egymást kölcsönösen vádolják vagy mentegetik. (Róm 2,15)

Ha a földiekről szóltam néktek és nem hisztek, mimódon hisztek, ha a mennyeiekről szólok néktek?” (Jn 3,12)

 

Kedves Tibi!

A MaNcs-ban megjelent cikkednek egyik legfontosabb gondolata így hangzik: „Adódik a kérdés: vajon a Biblia hierarchizálja a bűnöket? Pál levelei […], a Tízparancsolat nem ad fontossági sorrendet, felsorol. […] Mégis, a konzervatívok jóval több időt szentelnek azon bűnök elleni küzdelemre, amelyek nagyobbaknak tűnnek (kiemelés Tőled) és érzelmileg nagyobb hatást váltanak ki.”

A kérdéses szentírási rész, amelyre utalsz így hangzik:

„Annak okáért adta is őket az Isten szívük kívánságaiban tisztátalanságra, hogy egymás testét megszeplősítsék; mint akik az Isten igazságát hazugsággá változtatták, és a teremtett dolgokat tisztelték és szolgálták a teremtő helyett, aki mind örökké áldott. Ámen. Annak okáért adta őket az Isten tisztátalan indulatokra; mert az ő asszonynépeik is elváltoztatták a természet folyását természetellenesre. Hasonlóképen a férfiak is elhagyván az asszonynéppel való természetes élést, egymásra gerjedtek bujaságukban, férfiak férfiakkal fertelmeskedvén, és az ő tévelygésüknek méltó jutalmát elvevén önmagokban. És a miképen nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretükben megtartsák, azonképpen oda adta őket az Isten méltatlan gondolkozásra, hogy illetlen dolgokat cselekedjenek.” kis íve (Róm 1,24–28)

Szerinted ez csak egyetlen tagja egy a Bibliában oly gyakori jelenségnek, az úgynevezett bűnkatalógusnak. Egyszerre van igazad és tévedsz, Tibi! A homoszexualitás valóban nem az első bűn (és mint ilyen a bűnök bűne), ellenben – a többi 22 felsorolásszerű megnevezésével ellentétben – részletes kifejtést kap. A részletes kifejtésből még négy láncolatos fontosabb bűn is elénk tárul: az isteni igazság meghazudtolása → bálványimádás → tisztátalan vágyak/kívánságok → homoszexualitás = paráznaság, gonoszság, kapzsiság, rosszaság, irigység, gyilkosság, viszálykodás, álnokság, rossz erkölcs; besúgás, rágalmazás, istengyűlölet, dölyf, kevélység, dicsekvés, rosszban mesterkedés, szülőknek való engedetlenség, bolondság, összeférhetetlenség, szeretetlenség, engesztelhetetlenség, irgalmatlanság. (Róm 1,29–31)

De milyen történeti kontextusban keletkezett ez a szégyenletes, orcapirító társadalmi látlelet (amelyhez csodálatos mai korunk képének természetesen érintésnyi köze sem lehet)? A Rómabeliekhez írt levél fogalmazásakor Pál apostol Kr. u. 55 táján Korinthoszban kezdett hozzá. Ekkor már tudta, hogy Jeruzsálembe kell mennie. Úgy gondolta, jeruzsálemi útja után nyugati missziói utat tesz Illírián keresztül Hispániáig. Valószínűleg az Adriai-tenger partvidékén akart végighajózni. Partra akart szállni a nagyobb kikötőkben, majd a Pó völgyében a Borostyánútra térve akart a Római Birodalom fővárosába eljutni. Úgy gondolta, hogy bizonyos időt eltölt a római keresztyének között is, hogy egymás hite által kölcsönösen lelki ajándékokat nyerhessenek. Pál apostol valószínűleg Róma kikötőjében, Ostiában akart újra hajóra szállni, és Korzika, Szardínia, végül pedig Massilia (a mai Marseille) érintésével jutott volna el Hispániába, a mai Spanyolország területére. Fontos hangsúlyoznunk, hogy Hispánia Héraklész oszlopaival (a mai Gibraltárral) tényleg a világ végét jelentette az ókori ember számára.

Rómában Pál apostol még soha korábban nem járt. A római keresztyénekről csak hírből hallott, illetve azokat a zsidó keresztyéneket ismerte közülük, akik keletre mentek, amikor Claudius császár kitiltotta a zsidókat Rómából. Róma akkoriban millióhoz közeli lakosságú világváros volt. A római szólás szerint minden út ide vezetett. Rengeteg ember kereste itt több-kevesebb ideig a boldogulását. A levél végére illesztett személyes köszöntésekből látjuk, hogy Pál apostol korábbi ismerősei közül is számosan itt telepedtek le a korábbi években, és ismerősein keresztül Pálhoz eljutottak hírek a római keresztyének hitéről, és hogy kiknek a házainál jönnek össze istentiszteletre. Ismerős is, ismeretlen is volt tehát itt Pál apostol. Tervezett útját előkészítendő úgy vélte, tiszta vizet önt a pohárba, hogy a rómaiak is tisztában legyenek vele, így és így fog tanítani. A korabeli disputa szabályai szerint összefoglalta teológiáját. A Római levélben rengeteg ilyen okfejtést találunk: én ezt mondom→ erre te ezt mondhatod → így van ez? → igen/nem → erre te ezt mondhatnád stb. stb.

A Róm 1,24–28 szakasza az 1,16 – 1, 32/2, 1 közötti részbe illeszkedik amelynek Az evangélium dicsősége címet adhatnánk. Ezen belül egy kisebb ívbe ágyazódik: a Róm 1,18 – 28 Az embervilág leromlásának sóhaja címet viselhetné. A cím egy az egész kozmoszra kiterjedő későbbi utalásból áll elénk: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm 8,19) Az embervilág leromlásának sóhaját olvasó római keresztyéneknek bizonyára elevenébe vágott ez a szakasz, hiszen ők A Város erkölcseit testközelből tapasztalhatták.

Tudjuk, hogy „a rómaiak erkölcse” valamikor valami nemes dolgot jelentett. Polübiosz történetíróként a „Hogyan kerekedhettek a barbár rómaiak a művelt (és felsőbbrendű) hellének fölé?” kérdését kutatta. A görög tudós a római társadalom fölényét három dologban vélte megtalálni. Államszervezetileg a római állam a görög típusoknál szerencsésebb módon egyesítette a monarchikus, arisztokratikus és demokratikus jegyeket. A centúriákra épített római hadszervezet rugalmasabbnak bizonyult a görög-makedón falanxnál. Végül a babonás vonásokkal átszőtt istenhit a római magánélet és államrend egyik legszilárdabb alapja volt. Míg a „művelt” görögök a filozófia által kiirtották az istenekről szóló mondákat és az alvilágot felidéző elképzeléseket a társadalomból, a római tisztviselők nem ötletszerűen, hanem nagyon is tudatosan terjesztették azokat a tömegek között. Ezt azért tehették hitelesen, mert az istenekhez fűződő viszonyt maguk is erős köteléknek képzelték el. E kötelékek számtalan kötelességet róttak az egyes emberre (erkölcsileg helyes életvitelt, a közösség szolgálatát) és Róma városára, A Városra is (a szertartások pontos végzését, az istenek akaratának fürkészését, áldozatok bemutatását). De cserébe az istenek kötelességének tartották, hogy segítsék Rómát.

A római vallás egyszerre fékezte a tömegek szélsőséges indulatait és a tisztviselők visszaéléseit. Ha valaki egy görög város elöljárójára akár csak egy talantont [kb. 50kg nemesfémet] is rá akart volna bízni, írja a nyugtát alá és hitelesítse akár tíz ember is pecsétjével, és hívjanak bár oda kétszer ennyi embert tanúnak az eljáráshoz, az illető még akkor sem lehetett egészen biztos abban, hogy később visszakapja a pénzét. Ezzel szemben Rómában a főtisztviselők és a megbízottak, akikre sokkal nagyobb összegeket szoktak rábízni, kivétel nélkül mind híven teljesítették kötelességüket, mert kötelezte őket az eskü szentsége. Míg máshol szinte rendkívüli dolog volt olyan embert találni, aki egyáltalán nem nyúlt hozzá a közpénzekhez és nem terhelte semmiféle közösségi vétek, Rómában viszont a legritkább eset volt, ha valakit efféle törvénytelen cselekedeten kaptak rajta. A város, majd a birodalom terjeszkedését isteni megerősítésnek érezték.

A római ember erényhármassága a virtus, pietas, humanitas volt. A virtus azt jelentette, hogy merész, férfias szemléletmóddal fel kell ismerni, hogyan tudja az egyén a leghasznosabban és egyben erkölcsileg leginkább helyesen szolgálni a közösség boldogulását. A pietasnak megfelelő magatartásmód kiindulópontja az volt, hogy az ősök sírjait kegyelettel kellett ápolni. Ebből eredt azután, hogy a szülők és hagyományaik iránt nagy tiszteletet kellett érezni, az állam iránt feltétlen engedelmességet kellett tanúsítani. Az igazi római férfi erkölcsileg feddhetetlen volt, távol állt tőle a pazarlás, a luxus; igen egyszerű életmódot folytatott. Emberiessége (humanitas) abban mutatkozott meg, hogy szigorúan monogám volt (a ius connubii, a törvényes házasságkötés joga a teljes jogú római polgárok sajátja volt), családját szerető szigorral tartotta nagy rendben és fegyelemben, megvetette az emberáldozattal és kicsapongással járó kultuszokat, emberséges, nagylelkű viselkedésre törekedett, mindenek előtt saját polgártársaival szemben.

A római vallás kezdetein nem születtek történetek az istenek házasságáról és gyerekeikről, azokat inkább segítő szellemi lényekként tisztelték. Bár etruszk és görög vallási szokások, mítoszok hatottak rájuk, az erkölcstelenségük miatt mélységesen megvetett etruszkok mítoszait még nem adaptálták. Csak a kiterjedt hódítás után azonosították isteneiket a görög istenekkel. Mivel ekkorra a rómaiak már etruszk hatásra régen átvették és magukhoz igazították az írásbeliséget, a Kr. e. 2. század leírt tapasztalata lett: amióta a rómaiak görög hatásra átvették az istenszobrok felállításának szokását, odalett a hagyományos római vallás és erkölcs. A humanitas követelménye ekkortól abszorbeálta magába a görög típusú kultúra és a művészet tiszteletét is.

A római polgár hagyományosan két legfontosabb eszköze azonban nem az írótoll és a véső, hanem a kard és az eke volt. Vagyis karddal megszerzett földjéhez erősen kellett ragaszkodnia, amelyet ekéjével – szorgos és munkaigényes módon – meg is kellett művelnie. A férfiúi erényeket jelentő latin virtus kifejezés (mint láttuk, valamennyi férfiúi kiválóság és pozitív tulajdonság gyűjtőneve) többek között magába foglalta a férfiúi nemzőképességet is. Az ősi Rómában hagyományos volt a népes család, ami nem csupán a szegény parasztcsaládokra volt igaz, hanem az előkelőkre is.

Ezzel szemben érvényesült a görög hatás. A gyarmatosítás kora után kialakuló görög állambölcselet a négygyermekes családot tartotta ideálisnak a polisz szempontjából. Ez a családméret nem teszi tönkre – úgymond – Hellász sovány talaját, nem árasztja el az államot éhes és nyugtalan tömegekkel, de az állam iránti kötelezettségeknek (munka, fegyveres védelem) is eleget tesz. Athén szolóni törvényei a „törvényes házasság” előfeltételéül szabták a feleség ágyának minimum havi egyszeri meglátogatását, a termékeny asszonyi méh spermával történő megáldását. Ilyen körülmények között kárhoztatták a történetírók Peiszisztratoszt, hogy erkölcstelensége abban is megnyilvánult, hogy utódkorlátozás céljából „törvénytelenül” gyakorolta házasságát. Ilyen körülmények között a férfi ne házasodjon 30. életéve előtt, mert csak így tudja – úgymond – törvényes utódainak számát törvényes módon a kívánt szinten tartani.

A köztársaság utolsó, válságos századában, valamint a principatus első időszakában Rómában terjedt a fényűzés, a luxus, a könnyelmű életvitel – amit a rómaiak görög hatásnak tulajdonítottak – , a hagyományos családi életet és házasságot többen már terhesnek minősítették (többek között a nők is lázadtak ez ellen), valamint sokan elutasították a gyerekvállalással járó felelősséget is. Ehhez járult még az évtizedeken át tartó polgárháborúk jelentős vérvesztesége is. Augustus politikai ellenfeleivel szemben meghirdette a clementia (megbocsátás) elvét, censorként pedig a „régi jó erkölcsök helyreállítását”. Így konzervatív ellenfeleivel is a köztársaság helyreállítójának fogadtathatta el magát. Társadalmi reformjai részeként a családjogi törvényhozás végigkísérte a  teljes augustusi érát: első elemének meghozatalára valószínűleg Kr. e. 28-ban, utolsóéra Kr. u. 9-ben került sor. A legislatorikus tevékenység középpontjába a család került. Augustus a társadalom alapvető intézményének újra sikeressé tételétől várta a társadalom újjászületését. A princeps a meglazult erkölcsöknek és az elfajult, korrupt közállapotoknak szigorú törvényekkel akart véget vetni. A noblitas (szenátori és lovagrend) fennmaradásának biztosítására a bíróságok tekintélyének a helyreállítása, valamint a bizalom (fides) visszaszerzése érdekében volt szükség. Törvény mondta ki a római polgárok számára a házasságkötés kötelezettségét (férfiak 25–60, nők 20–50 éves kora között), egyben megtiltotta a libertinákkal (felszabadított rabszolgák lányaival) való házasságkötést. (Később ezt a tilalmat a lovagrendi polgárok esetében feloldották.) A törvény hatálya kiterjedt a házasságtörés, kerítés és erkölcstelenség büntetésére is. A hűtlen asszonyt elválasztották a férjétől, és törvényesen is felelősségre vonták. Az apának joga volt a házában tetten ért csábítót abban az esetben megölni, ha a lányával is ugyanezt tette. A férjnek ugyanez a joga csak a rabszolgákkal,  libertinusokkal, gladiátorokkal és színészekkel szemben volt meg. Ellenben, ha nem idéztette hűtlen felsége csábítóját bíróság elé, őt magát is vád alá is helyezték kerítés vétségéért. Az elcsábított (női) fél férje nemzetségét rontotta/ronthatta meg, így ő volt a főbűnös, a csábító (férfi) mindössze bűnrészes. A hűtlen nőt és a csábítóját száműzetésbe küldték, a nő hozományának a felét, vagyonának egyharmadát elkobozták, a csábító pedig a vagyonának felét veszítette el.

A kortárs történetíró, Velleius Paterculus a Leges Iuliae eredményességééről beszél. Quintilianus az augustusi szellemben áradozik A szónok nevelésében a régi római matrónákról. Ovidius Ars amatoria című műve azonban cáfolja a törvények valódi sikerét. Ebben a költő a jogi formulákat és a törvények nyelvezetét utánozza, és  görög mitológiai példák révén parodizálja annak rendelkezéseit.

A családjogi törvények a homoszexualitás kérdéskörét feltűnően érintetlenül hagyják. Ezen a helyen vissza kell kanyarodnunk a kiinduló kérdésünkhöz: Ha Az embervilág leromlásának sóhajában a homoszexualitás nem a „bűnök bűne”, ugyanakkor mégis „kitüntetett első az egyenlők között”, akkor valójában hol is a helye? Talán meglep a válasz: a kulturális-filozófiai mélységek között.

Varga Zsigmond teljesen helytálló magyarázata szerint Pál apostol nemcsak az antik kultúra bizonyos szegmenseit teszi a leromlásért felelőssé, hanem a népi vallásosságon, a szapphói költészeten és platóni filozófián keresztül a teljes egészét. Ezen a helyen meg kell említenünk, hogy a keresztyén világkép nem egyforma távolságra áll a különböző filozófiáktól. Athénban Pál a materialista/determinista sztoikusokkal és az Isten változhatatlanságát és önmagának elégségességét rosszul értelmező hedonista epikureusokkal keveredett vitába, nem az Akadémia platonistáival és a Lükeion peripatetikusaival. Augustinus Isten városa című művének megjegyzése szerint a keresztyének a Róm 1,19–20-at („Ami az Isten felől tudható nyilván van ő bennük, mert az Isten megjelentette nékik. Mert ami Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik”) a kezdet kezdetétől fogva Platónra vonatkoztatták. Augustinus szerint Platón Isten Egy-sége mellett a hármasságát is megsejtette. A többi ideát megvilágító Egy (Szép, Jó, Igaz), a nousz (az arisztotelészi Logosz) és az anyagot kormányzó Világlélek hierarchiáját, amelyben mindössze a megtestesülésről nem lehetett tudomása.

De hogyan kerül a görög filozófia által olyannyira megvetett népi vallásosság (lásd Polübiosznál), a szapphói költészet, illetve a felsőbbrendűnek gondolt bölcsességszeretet Pál apostolnál egy szintre? Tudjuk, hogy az „önkívületi szerelem” első avatott megéneklőjét lányok és ifjak egyaránt ihlették. Még ha igaz is, hogy ezek az érzelmek plátói vonzalmak voltak, és Szapphó az iskolájából, a Múzsák házából kikerülő, férjhez menő tanítványait búcsúztatta velük, vajon melyik férfi örült annak, hogy jegyesét ily extázisban búcsúztatták?! A testi jeleket mutató belső vágyódás költői kifejezőjét az a Platón nevezte „a tizedik múzsá”-nak, aki műveinek szinte mindegyikében kitér a fiúszerelem dicsőítésére.

De mi volt valójában a görög fiúszerelem?! Nem sima élvezetelvű homoszexualitás volt, hanem az ifjú bevezetése, beavatása a férfiak, a harcosok közé. A csábítás és önmegtartóztatás játéka a belső, lelki nemesedés érdekében. Mindenképpen egy alig serdült ifjú és egy harminc év fölötti érett férfi között kellett kibontakoznia. A görög családok engedték, hogy az érett férfi csábítsa ifjaikat, de az ifjaknak ellen kellett tudniuk állni a kísértésnek. A szerelmes férfi így magához tért önkívületéből, fiúszerelmese javára ébredt. Vágyainak megfékezésével az ifjú mentorává, védelmezőjévé, tanítójává nemesedett, akit példájával maga is megtanított indulatainak urává lenni. A falfeliratokon is megörökített „szeretkezés” ebben az esetben a combok között végzett önkielégítés , illetve a kézzel történt stimulálás maximumáig ment el, ahol cél volt a magömlés férfihoz méltó késleltetésének megtanulása. A „tövis nélküli rózsa” jobb esetben az erős férfiszőrzet nélküli combokat és nem az ánuszt jelentette. Az ekkor elsajátított technikát a férfivá érő ifjú azután az asszonyi szerelemben is alkalmazhatta.

Vegyük figyelembe, egy harcos kultúráról van szó, ahol a poliszpolgárnak mindenkor tudnia kellett teljesítenie elsődleges kötelességét, hazájának fegyveres megvédését. Márpedig az anális közösülés következtében óhatatlanul bekövetkező sérülések, mellékhatásaik révén pont ebben a vonatkozásban képeztek – a korban szinte kezelhetetlen – fogyatékosságot. Ebből a szempontból érthető, hogy az eredménycentrikusság elvén azt tartották a nagyobb bűnösnek, aki saját testének károsításán keresztül a nagyobb kárt okozta a közösségnek. A megesett ifjú elvesztette férfiúi princípiumát, és az alacsonyabb rendű (passzív) nőiség attribútumának szégyene lett a sajátja. Akit a népgyűlésen joggal és hangosan szólhattak meg „táglikú”-ként, az az ember lemondhatott minden választási és vele összefüggő hadvezéri karrierről. Ha kiderült, hogy szolgáltatásaiért ajándékot is elfogadott, polgárjogától is megfoszthatták.

Platón Lakomájának témája – Szapphóhoz hasonlóan – az erósz, a szerelem, illetve a vágy. Kr. e. 416 januárjában – ha hihetünk Platónnak – Agathón, a fiatal és jóképű drámaíró házában összegyűlt Athén szellemi életének színe-java, hogy megünnepelje a házigazda első győzelmét a tragédiák versenyén. A lakomán, szakítva az évszázados hagyományokkal, nem pusztán ettek-ittak, mulatoztak, énekeltek és fuvoláslányokkal szórakoztak a meghívottak, hanem elhatározták, hogy valamennyien tartanak egy-egy magasztaló szónoklatot a szerelemről. A lakomán résztvevők egy-egy beszéd formájában mind véleményt mondanak arról, milyen a szerelem, és miben áll. A beszélgetés és vita célja az, hogy kiderítsék az igazságot a szerelemről. A vélemények, nézetek ugyanis igencsak ellentmondók. Az eltérő véleményekből mutatnak a szereplők néhányat, pontosan hatot. A platóni írásban megörökített hat szónoklat közül mindegyik foglalkozik a fiúszerelemmel, s ez annál is meglepőbb, mivel a férfiak és nők közötti szerelmet mindössze hárman említik. A többiek pedig, ha egyáltalán megemlékeztek a heteroszexualitásról, azt a Közönséges Aphrodité (Aphrodité Pandémosz) művének tartották, míg a fiúszerelmet az Égi Aphrodité (Aphrodité Urania) adományaként dicsérték. Érvelésükben az játszotta a legfontosabb szerepet, hogy a homoszexualitás nem pusztán a nemi vágy kiélésére szolgáló testi kapcsolat, hanem egy felnőtt férfi (erasztész) és egy serdülő fiú (erómenosz) lelki vonzódása, összefonódása, amelynek révén az ifjú az általa csodált férfitól apránként megtanulja, mi a helyes viselkedés felnőtt férfiak társaságában, milyen erényeket kell elérnie, hogy az állam megbecsült polgára lehessen, s a műveltség megszerzésének útján is megteszi a legfontosabb lépéseket.

A legismertebb beszédek és szereplők Arisztophanész, Szókratész (Diotima beszédével) és Alkibiadész. Ők részben az azonos nevű történeti személyekhez köthetők, de nézeteik inkább magának Platónnak a gondolatait képviselik, mint általában a többi dialógusban a történeti nevek hordozói. A komédiaíró Arisztophanész mítosza különösen ismertté vált. Kis meséjében egyenrangúként ábrázolta a férfiak és nők, férfiak és férfiak, valamint nők és nők kapcsolatát. Arisztophanész az emberek egymás utáni vágyakozását azzal magyarázza, hogy kezdetben gömb alakú lények voltunk, kétfajta félgömbből összetéve: az egyik fél férfi, a másik fél női. A két fél kombinációja háromféle gömböt alkotott, az egyik két különböző nemű félből állt, a másik kettő két azonosból: egyikben két női rész volt, a másikban két férfi. Ezeket a gömböket aztán büntetésből az istenek kettévágták, így jöttek létre az eredeti párjukat kereső felek. Egyik a tőle különböző nemű párját keresi (heteroszexuális vágy), másik a vele azonos neműre vágyik: nő nőre, férfi férfira (homoszexuális vágy). Csak akkor lesznek újból boldogok, ha megtalálják az elveszett igazi párjukat, a másik felüket. Mindenki az igazi párját keresi, az egyetlent, a „csontomból való csontot és a testemből való testet” – mondhatnánk bibliai képpel, ám csalódnunk kell! Platón becsap minket: amiben mi a modern individuális szerelem ideáljának mítoszára vélnénk ráismerni, az Platónnál valójában csak nemi preferencia. Nem egyedi, egyetlen a keresett másik felünk.

A másik megemlítendő platóni mű Az állam. Ebben a filozófus a társadalmat három kasztra osztja, a dolgozókra, a közösséget védelmező katonákra, illetve a közösséget vezető bölcsekre. Az előkelőbbeket az különbözteti meg a közemberektől, hogy utóbbiakat anyaghoz tapadt vágyak vezérlik: ezért akarnak maguknak vagyont és utódokat, akikre azután a szerzeményeket tovább is örökíthetik. A szerzés, gazdagodás, örökítés lehetőségét meg kell nekik hagyni, de a közösség vezetéséből ki kell őket rekeszteni azok javára, akiket ezeknél ideálisabb vágyak vezérelnek. Az uralkodó rétegek vagyon- és nőközösségben élnek. Utóbbi annál kevésbé lényeges számukra, miután a lelki (fiú)társak iránti égi szerelem fűti őket.

Tekintsünk el attól a ténytől, hogy Platón kísérlete az ideális állam gyakorlati megvalósítására a szicíliai Szürakuszaiban hónapok alatt csúfosan megbukott. Magának a „Mester”-nek is megszégyenülve kellett visszamenekülnie, azt a kellemetlen emléket hagyva maga után, hogy mindenkire rá lehet bízni a kormányzást, kivéve a „bölcsek”-re. Te Rudenre hivatkozol, Tibi, aki szerint „Pál a pederasztia, a férfi promiszkuitás és a kényszerházasságok ellen harcolt, és kifejezetten mást képviselt egyes kérdésekben, mint az Ószövetség.” Nem kedves Tibi! Pál apostol ószövetségi alapon, a Teremtés könyve (Mózes I. könyve) 1–2. részei férfi-nő képe alapján tekintett viszolyogva az igazságig majdnem eljutó, majd azt mégis gyökeresen kiforgató platonizmusra. Az Isten képére teremtett férfi és asszony közösen mint ember kapják a szaporodással és sokasodással (számbeli és minőségbeli növekedéssel) járó áldott uralkodás (és nem tönkre tevő zsarnokság) feladatát. És csak egy asszonyért tudja elhagynia a férfi az ő atyját és az ő anyját, és úgy ragaszkodni a feleségéhez, hogy a létrejöhet a többé már nem kettő, hanem egy (egybeforrt test és lélek) csodája. De még ennél is rosszabb a helyzet! Pál apostol valójában a platóni vágyfogalom totális bukásáról beszél.

Platón szerint az embert egyetlen dolog emelheti az állatok fölé: Isten tisztelete, és egyedül ez által törekedhetnek a halhatatlanságra. Arisztotelész ehhez hozzátette, hogy a lélek test nélküli valóság és a test lélek nélküli, még ha a kettő egymásra hatása, együvé teremtése révén nyilvánvaló is az emberben. A bölcseleti lélektan Platónra visszamenően öt érzéket (képességet) különböztetett meg az emberben, melyek azután mintegy közös tárházba gyűjtik észleleteiket. A bölcseleti lélektan alapkérdése az volt, hogyan lesz az észleletekből belátó értelem, ösztönző vagy taszító vágyódás (érzelem) és emberi szervek mozgatása (akarat). Platón az észleleteket osztályozó képzeletet tartotta az emberi lélek legfontosabb tulajdonságának, Arisztotelész az okos, belátó értelmet. Ebből eredeztethető az értelem – érzelem – akarat hármas felosztása, ahol az értelemé a vezérlő szerep, hiszen az világítja meg a dolgok lényegét mind a vágyódás – elutasítás érzelme, mind a törekvés – tartózkodás akarati aktusa szempontjából. A bölcselők bizonytalanok voltak a lélek halhatatlanságával kapcsolatban. Csak Platón állítja ezt szilárdan, mert ő Isten képét a lélekben szemléli. Mivel ismeretlen számukra az ember bűnesetéből származó megromlása is, így azt képzelik, hogy végső soron az emberben mindig ott van az okosság önmaga helyes kormányzására, így a benne dúló lelki harcokat kénytelenek a lélek és a szervek közötti egyensúlytalanságnak, több lélekkel rendelkező bonyolult entitásnak tulajdonítani. Vizsgálatai során Arisztotelész tett először – igen bölcsen – különbséget a zabolátlanság és mértéktelenség között. Ahol a zabolátlanság uralkodik, ott a felzavart indulat vagy szenvedély megfosztja az elmét a részleges tudástól, hogy mihelyt a szenvedély kitombolta magát, legott bekövetkezzen a megbánás. A mértéktelenséget ellenben nem oltja ki s nem töri meg a bűn érzése, hanem ellenkezőleg makacsul meg marad a megkezdett gonoszságban. Vagyis Arisztotelész – bármennyire is hatása alatt maradt a szókratészi-platóni embertani optimizmusnak – kénytelen volt kimondani, hogy az ember nem pusztán tudatlanságból vétkezik. Bár a különböző hárítási-öncsalási mechanizmusaiban az elégséges tudás tükröződik, bűnösként hiába kerüli a jó és rossz közötti különbségtételt. Hiába ismeri el ugyanis a bűnt általában rossznak, hogy azután saját konkrét bűnében magát mentegesse. Hiába csalja magát a jónak hamis örve alatt, hogy tudva s akarva rohanhasson a veszedelembe.

Róma Pál apostol kori képe a platóni (hamis, önbecsapó) idealizmussal szemben sokkal inkább az arisztotelészi realizmusnak felelt meg. A római népet, amely erkölcsi fölényével győzte le fejlettebb szomszédját, megejtette és legyőzte a „műveltség” nevével kérkedő hamisság. A platóni „égi szerelem” földi realizálódásához elég, ha Suetoniusnak a Caesarok életében, Petronius Satyriconjában vagy Apuleius Metamorphosesében megörökített azon zabolátlan kicsapongásokra gondolunk, amelyek nélkülöztek minden humanitast. „Humanität ohne Divinität ist Bestialität!” – kiálthatnánk az 1945 utáni német gondolkodóval.

Csoda, hogy Pál apostol még a legnagyobbra becsült platonikus iskolát is Arisztotelésszel egybehangzó módon kárhoztatja?! „Nyilván van az Istennek haragja mennyből, az embereknek minden hitetlensége és hamissága ellen, akik úgy tartóztatják fel az igazságot hamissággal, hogy menthetetlenek.” (Róm 1,18–20b kerete). Csak röviden szeretném megjegyezni, hogy Pál apostol itt háromszorosan beszél ítéletről. Tudom, hogy „progresszív” körökben egyenesen botrányszámba meg rámutatni az ítélő Istenre, de hívő emberként ezt kénytelen vagyok Előtted megtenni. Az igazságot hamissággal feltartóztató kultúra büntetése, hogy Isten kiszolgáltatja azoknak a hamis vágynak, amelyeket az oly nagy energiával és leleményességgel igyekeztek megideologizálni. A gonosz kívánságoknak az emberen történő eluralkodása direkt módon isteni ítélet eredménye. Ez a Szentlélek mértékadó kórisméje az istentelen kultúráról, és nem csak valami emberi vélekedés. A Szentlélek azonban Pál apostol szavain keresztül a könnyen ítélkező (így a valóságtól könnyen elidegenedő, a szomorú és elborzasztó saját realitások fölé magát könnyedén emelő) embert is szigorú hangon figyelmezteti: „Annakokáért menthetetlen vagy, óh ember, bárki légy, a ki ítélsz: mert amiben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat míveled te, aki ítélsz.” (Róm 2,1) A 26-os bűnkatalógusban mindenki „méltó a halálra” ítélet alatt ismer magára, és ez arra készteti, hogy a „hozzád hasonló bűnös” indulatával forduljon azon embertársához, aki éppen az azonos neműek iránti vágyaival küszködik.

A keresztény társadalmat létrehozó valódi intézménnyé az ókori kezdetektől a kora középkor végére kialakult keresztyén családmodell vált, amely döntő súllyal bírt a teljes következő évezred társadalmi életére. A keresztény család lényege: egy férfi és egy nő érintetlenül lép házasságra szemben az ókorban esetenként nagyra tartott többnejűséggel, homoszexualitással, prostitúcióval. A házasság élethosszig tart („Amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza.”) Ezzel szemben az ókorban elfogadott volt a válás. A gyermekek Isten ajándékai, szemben az ókorban elfogadott gyermekgyilkossággal és gyermekkitétellel. A nők önálló üdvösség alanyaivá váltak. Ezt fejezte ki a leánynév-adás szokásának elterjedése. A római lányoknak még saját keresztnevük sem volt. Bár a hagyományos nemi szerepek a 19. század végéig nem változtak, a női tekintély emelkedésével helyzete is érzékelhetően javult. Csak az intézményes női magasabb oktatás elterjedése és a kapitalista versenyhelyzet társadalmisodása kezdte ezen kereteket feszegetni, hogy azután a Nagy Háború kataklizmája okozza benne az első komolyabb zavart. Ha csak az Általad oly nagyra becsült „tartós demokráciát” vesszük! Nagy Károly még elvált és ágyasokat tartott. A Cluny reform a 10. századtól elérte, hogy a „nyilvánosság emberei”-re (vagyis a nemességre) ugyanolyan vagy még szigorúbb szabályok vonatkozzanak, mint a közemberekre. Ez a „szigorúság” – szemben például az oszmánokkal – még a keresztyén uralkodói dinasztiákat is alávetette a kihalás kockázatának. A feudális belharcok átmeneti megerősödése azonban szükségessé tette az uralkodói mellett párhuzamosan működtetett hatalmi struktúrák megerősítését. Kialakult a tárgyalásos konfliktusrendezés politikai módszertana, a képviseleti rendiség, amelyből a modern demokrácia is kinőhetett. És most Ti ezeket a korántsem tökéletes (milyen emberi dolog az?), de nagyon is megbecsülendő intézményeket vetitek oda a progresszivizmus őrült „orosz rulett”-jének.

Tudjuk, hogy az ösztönökkel és vágyakkal kapcsolatos gondolkodásunk területén Sigmund Freud bécsi pszichiáter és pszichológus kezdte ki a hagyományos keresztyén gondolkodás papradigmáit. Korábban e kultúrkör embere számára egyértelmű volt, hogy uralkodnia kell (alapjában és nagyrészt bűnös) ösztönei fölött, mert csak így lehet egységes és boldog a személyisége. Freud fő művében, az Álomfejtésben az emberi személyiséget három részre tagolta. Az ösztön-ÉN-re, amelyet a bennünk élő szinte kizárólag fajfenntartó (szexuális) ösztönökkel tett egyenlővé. A felettes ÉN-re, amely a neveltetésünk során elsajátított társadalmi elvárásokat, erkölcsöt, értékrendet jelentette. Az ÉN Freudnál e kettő eredője. Egészséges az ember személyisége, ha a kettő harmóniában van egymással, beteg (neurotikus), ha ellentétben. Freud szerint alapvetően minden ember neurotikus, mert maga az emberi kultúra is csak azon pótcselekvések összessége, amelyekbe az ösztöneinkkel ellentétes erkölcs hajszol minket. Például a szerelmes nem élheti ki vágyát szerelme tárgyán, így szerelmes verseket ír neki. Freud szemlélete óhatatlanul elkezdte lebontani a nyugati kultúrkör korábbi erkölcsi normáit, mert az ösztönöknek elsőbbséget adott az erkölccsel szemben. Másrészt Freud nézetei olyan magatartásformák elfogadása előtt kezdték egyengetni az utat, amelyet a korábbi korok emberei devianciának és bűnnek tartottak. Történelmi távlatból visszatekintve elmondhatjuk, hogy Freud pszichológiai rendszere nem is hozta meg a várt hatást. Soha nem volt annyi lelki beteg ember, mint ma, a korlátlan ösztönkiélés és önzés korszakában.

A MaNcs-ban megjelent cikkednek egyik legmegdöbbentőbb gondolata így hangzik: „Egyetértek Márkus Tamással abban, hogy a Szentírás szövegéből normatív módon levezethető, hogy annak írói nem támogatták, sőt tiltották volna az azonos neműek házasságát – már ha megkérdezték volna őket.” Ennyi nekünk elég is – gondolnánk hívő emberként, de te folytatod: „Csakhogy a kérdés a mai [az emberi genom feltérképezése, a tartós demokrácia, a női emancipáció és az ezekkel összefüggő családfogalom-átalakulás előtt] egyáltalán nem létezett. […] A 21. század[i] [pszichológiai, genetikai pedagógia] tudományos eredmények tükrében […] nincs ok fenntartani a régi álláspontot és a hátrányos megkülönböztetést.”

Tegyük fel a kérdést: ez azt jelentené, hogy Szerinted a modern kori tudományos-technikai fejlődés mindent korlátlanul szabaddá tett számunkra? Rendelkezünk – legalábbis azt hisszük – a mesterséges megtermékenyítéshez, klónozáshoz és kromoszóma-beültetésekhez szükséges ismeretekkel és technikákkal. Nosza, lássuk el ilyen petricsésze-gyermekekkel az azonos nemű párokat, ahogy a multimilliomos celebek is kényük-kedvük szerint vásárolgathatnak maguknak béranyákat! Vannak hatékony műtéti technikáink, és rendelkezünk – legalábbis azt hisszük – hatékony pszichotechnikákkal. Semmi baj tehát a magzatgyilkosságokkal, a PostAbortan Syndrom (PAS) csak azért létezik egyáltalán, mert vannak ezek az elvakult, szélsőséges keresztyének, akik nem engedik „az én testem, az én döntésem” nőknek saját magukat és „szituatív” döntésüket elfogadniuk! Rendelkezünk hatékony síkosítószerekkel, fertőzésvédelemmel és kiváló kozmetikai sebészeti eszközökkel! Semmi baj többé az anális közösüléssel, sőt, engedélyezzük a nekrofíliát is! Hatékony fogamzásgátló módszereink vannak, sőt, tudunk – legalábbis azt hisszük – genetikai kockázati szűréseket alkalmazni. Semmi baj többé tehát a vérfertőző kapcsolatokkal!

Akinek az utóbbi pontokon – hozzám hasonlóan – felfordult a gyomra, ne felejtse el, svéd és német liberális ifjúsági szervezetek ezeket a követeléseket már régen bevitték a nyilvánosság terére. Még talán egyetlen tabu maradt. A liberális mainstream következetesen elhallgatja, hogy a most a 70-es éveit taposó 68-as „nagy generáció”-t diszkrétebben vagy nyíltabban körbelengte a pedofília gyakorlata. Az akkori „ifjak” most már nagyívűen igyekeznek elfeledkezni arról, hogy Michel Foucault pamfletet írt a pedofília védelmében, és ma már igyekeznek úgy beállítani, hogy csak egy szűk, mentálisan labilis kisebbség követeli ma a „generációk közötti intimitás” lehetőségét. Persze arról szót sem ejtenek, hogy célzatos mesekönyvekkel, szörnyszülöttekké maszkírozott férfidémonokkal és demonstratív felvonulásokon való részvétellel mossák az óvodás korosztály agyát. Az e fajta „érzékenyítés” a leginkább mintakövető korosztály – törvényileg tilalmazott és szankcionálni rendelt (!) – zaklatása, molesztálása. Az eféle „beavatások” egyenes útkészítői a későbbi megrontásnak és megronthatóságnak.

Megkérdeztem a középső lányaimat (14 és 15 évesek), hogy van ez ma? Az alábbiakat mesélték. Sok mai csitri (a lányaim ennél „közvetlenebb” kifejezést használtak) 11 évesen elhatározza, hogy olyan lesz, mint a filmekben látja. Mind a kettőjüknek van már olyan osztálytársa, akin 14 éves korára a fél város „átment”. Óh, hogy vagyunk kénytelenek ilyen szemléletesen durva kifejezést (az úthengerét) használnunk „valamire”, amit a gyönyörűséges bibliai beszéddel csakis az „ismerte” kifejezéssel illethetnénk?! Mit ismertek az adott fiúk ezekből a lányokból, a lelkük mely részét ölelték először magukhoz?! És csodálkozunk, hogy ezek a lányok nem boldogok, nem is élvezik, sőt utálják az egészet?! De ez még mind nem elég! A mai propaganda hatására az a kérdés merül fel bennük, hogy talán csak nem bennük van a baj?! Lehet, hogy igazából nem is a fiúk iránt érdeklődnek?!

Ennek kapcsán közösen újra alaposan átbeszéltük a szexualitás Istentől áldott rendjét. Én azt mondtam nekik: 1.) ha az ember minden, a szexualitással összefüggésben álló külső negatívumot kezelni tudna is (testi bajok, nemi betegségek, nem kívánt várandósság stb.), a lelki tényező akkor is az isteni teremtés rendje szerint való életre ösztönöz bennünket. 2.) Az ember elrontja, az Isten újjá tudja teremteni. Ehhez azonban elengedhetetlen a bűnbánat és az isteni megszenteltetés iránti vágy. Ugyanez igaz társadalmi méretekben. Ha az isteni igazság meghazudtolása helyett az isteni igazság befogadására törekszünk, akkor Az embervilág leromlásának sóhaja helyett Az embervilág isteni építésének öröme lehet majd bennünk.

Salvavi animam meam!

Halimba, 2021. március 13.

Kálmán

Hozzászólás