Hol vannak most az őrállók? Az egyházak hallgatásának okairól egy könyvbemutató nyomán

Többször írtunk arról az oldalunkon, hogy egy svéd leszbikus, „házas”, progresszív lelkésznő képregényét egy magyar evangélikus lelkész (intézményi vezető) előszavával magyar nyelven is megjelentették. A kiadvány nem több, mint a Szentírás szövegét hamisan kiforgató, ideologikus fércmű, lényegében propagandafüzet. Kézbe veheti bárki – bárkinek a gyermeke és unokája; nem csak evangélikusok, hanem mindenféle keresztyén felekezet tagjai, valamint nem keresztyének is, akiket megtéveszthet a tartalma.

Ha mindez nem volna elég ijesztő önmagában is, a Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközség gyülekezeti termében az előszót író evangélikus lelkész, intézményi vezető; a fasori evangélikus gyülekezet lelkésze; valamint az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanszékvezető professzora közösen mutatták be az említett lelkésznő, Johanna Wikberg könyvét, lelkészi-teológiai tanári tekintélyükkel legitimálva annak tartalmát és célját.

Csakhogy a történtek fényében különösen érthetetlen azoknak a hallgatása, akik máskor a bibliai igazság védelmezőiként, az egyház tanítóiként és őrállóiként lépnek a nyilvánosság elé. A kérdésünk az, hogy hol vannak most a magyar apologéták, a teológusok (teológiai tanárok) és más egyházak vezetői – baptisták, pünkösdiek, metodisták, adventisták stb. –, akiknek nemcsak lehetőségük, hanem elhívásukból fakadó felelősségük is világosan megszólalni. Hiszen a fiataloknak közvetített tanítások bibliai megítélése nem tekinthető pusztán egyetlen felekezet belügyének, amelyhez semmi közük más keresztyén közösségek tanítóinak. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen súlyú ügyben – a magyar egyháztörténetben is éles törést jelentő határátlépésben – a nyilvános kiállás terhe néhány megszólalóra, köztük nyugalmazott lelkészekre vagy épp élemedett korú egyháztagokra és elkeseredett fiatalok önszerveződő csoportjára hárul, miközben számos, tanítói tekintéllyel felruházott személy egyszerűen csendben marad? Miért nem érzik szükségét annak, hogy egyértelműen állást foglaljanak, vagy legalább odaálljanak azok mellé, akik ezt már megtették? Mégis hogyan értékeljük az őrállói szolgálatot, ha éppen akkor marad el a figyelmeztetés, amikor a kényelmetlenséget és a következményeit is vállalni kellene? Üdítő kivételként és példaadó kiállásként értékelhető a Biblia Szövetség Egyesület egyértelmű, szabatos és bátor állásfoglalása (lásd: Állásfoglalás a homoszexualitást népszerűsítő törekvésekről).

Ezt a hallgatást nem lehet egyszerűen tudomásul venni. Meg kell vizsgálnunk, milyen megfontolások, félelmek vagy mulasztások húzódhatnak meg mögötte. A következőkben ennek okait járjuk körül.

1.) Az egyik ok az lehet, hogy a progresszív ideológia (a világi és most már sokszor az egyházi intézményeken keresztül kifejtve hatását) rendkívül offenzív és expanzív. Aki érzékeny marad az ilyen irányból jövő próbálkozásokra, a terjeszkedését jelző újabb és újabb impulzusokra vagy akár a támadásokra, az óhatatlanul konfliktusba kerül. Az ismétlődő konfliktusok pedig kifárasztják az ellenállást. Már egy huzamosabb ideig tartó, keményebb hangvételű kommentharc is pszichésen leszedálja az embert, nemhogy az, amikor ez a konfliktus több fronton is zajlik. Tény, hogy aki újra és újra tiltakozik, miközben nem tapasztal érdemi változást, idővel nem feltétlenül a meggyőződését hagyja maga mögött, hanem elveszíti a megszólalás értelmébe vetett bizalmát. Ha az ember mindig csak fáradt közönybe, hallgatásba, hárításba, ugyanazokba a propagandisztikusan hangoztatott, érdemi reakciót mellőző állításokba ütközik, rezignálttá válhat. Itt nem félelemről van szó, hanem a hiábavalóság nyomasztó érzetéről.

2.) Ok lehet, hogy a megszólalás-kiállás ára közvetlenül jelentkezik, míg a hallgatás következménye túlságosan távolinak látszik. A nyilvános kiállásnak lehet egy olyan, azonnali ára, amely konfliktusokban vagy akár az online vagy személyes kapcsolatokban beálló törésekben ölt testet. Ilyenkor – főleg ha egy olyan időszakban szólal fel valaki, amikor az uralkodó ideológia nem az ő álláspontját tükrözi – veszélybe kerül a reputáció: egyből konfliktuskeresőnek, szélsőségesnek, szeretetlennek és együttműködésre képtelennek fogják bélyegezni. Ellenben a hallgatásnak nincs ilyen – legalábbis rövid távon jelentkező – ára. Szinte mindenkit megkísért ez: a közvetlen veszteségtől jobban tartunk, mint a hallgatás és a konfliktuskerülés okozta hosszú távú károktól. Így aztán inkább kikerüljük a közvetlen problémát az adott ügy hosszú távú kimenetele kapcsán felmerülő felelősségvállalás rovására.

Egyébként ez bármely szervezet esetében igaz: a negatív megbélyegzéstől és a kapcsolati sérülésektől való félelem a szervezeti hallgatás dokumentált oka (gondoljunk a színházakban vagy a gyermekvédelmi intézményekben kipattanó zaklatási ügyekre). Ráadásul az LMBTQ-kérdésben egyházi szinten a nemzetközi kapcsolatok sérülése, sőt akár a szakadása is lehetséges kimenetel, amelyet az egyházkormányzók, egyházi vezetők hivatali idejük alatt minden eszközzel el akarnak kerülni. De még ebben a gesztusban is megjelenik az, amiről szó van: nevezetesen, hogy sokkal inkább el akarják kerülni azt, hogy a saját „regnálásuk” alatt végbemenő egyházszakadás miatt sérüljön a presztízsük, mintsem hogy azzal törődnének, hogy az egyháztörténeti munkák és az utókor milyen színben fogja feltüntetni őket évtizedek múltán.

3.) További ok, hogy „belső ügyként” azonosítják a problémát, amelyhez nincs köze a kívülállóknak. Ez a jelen esetben különösen problematikus, amikor egy ilyen tévelyítő könyvet – egy evangélikus lelkész előszavával, kifejezett ajánlásával – tizenöt-tizenhat éveseknek szánt „ifjúsági irodalomként” adnak ki, és így is terjesztik széles körben kereskedelmi forgalomban. Értsd: a célcsoport túlmutat a szűkebb egyházi közegen. Vannak persze helyzetek, mikor egy probléma „belső ügyként” való kezelése jogos hatásköri megkülönböztetés lehet. Igen. De lehet kibúvó is. Az egyik egyházi közösség vezetése nem gyakorolhat tanfegyelmet a másik egyházi közösségben – ez egyértelmű. Ugyanakkor ebből nem következik – erről egyesek „illedelmesen” megfeledkeznek –, hogy nem volna szabad bármely egyház tagjának, akármelyik keresztyén embernek egy nyilvánosan terjesztett teológiai állítást értékelnie. A különbség is egy egyház kormányzása és egy tanítás bibliai megítélése között van.

Továbbá ha a nyilvános tanítás más egyházak, keresztyén közösségek tagjait is érinthetik, sőt egyházon kívüli világiakat is (akiket a misszió el akar érni), akkor a „nem a mi ügyünk, hanem az érintett közösségé” nem feltétlenül kielégítő válasz. Pál apostol a Gal 2,11-14 tanúsága szerint egy nyilvánosan hirdetett tévelygést nem pusztán személyes vagy helyi kérdésként kezelt. A leveleit minden gyülekezetben felolvasták, tehát más közösségek is szembesültek egy adott helyi közösség problémájával, megelőzve azt, hogy ott is felmerüljenek hasonló kihágások, vagy ha fel is merülnek, előre fel legyenek rá készülve.

4.) Ok lehet még – magyar környezetben talán ez a legjellemzőbb –, hogy az intézmény egyben tartása, a közösség békéje, az egység megtartása szembekerülhet az igazság melletti elkötelezett kiállással. Utaltunk már rá korábban is, hogy egy vezető őszintén gondolhatja úgy, hogy elsősorban az egyház széthullását kell megakadályoznia. A probléma ott kezdődik, amikor a valós és éles tanbéli különbséget már csak kezelendő konfliktusnak véli – és nem annak a kérdésnek van prioritása, hogy mi igaz, hanem annak a célnak, hogy minél kevesebb legyen a feszültség. Ilyenkor kapkodó, csak rövid távon sikeres intézkedéseket hoznak, amelyek arra irányulnak, hogy mindenki kapjon valamit: mindenki felé tegyünk egy kis gesztust, csak nehogy tovább nőjön a feszültség. Ebből fakad az örökös egyházi kamarillapolitika: egyszerre kell hangsúlyozni a hivatalos álláspont fenntartását, az egységet és a különböző álláspontok közötti „párbeszédet”. Csakhogy – amint azt sokszor látjuk – a párbeszéd nem tisztázza a tanítás határait, hanem épp az azok kontúrossá tételének elhalasztását szolgálja.

5.) Ugyancsak lehetséges ok a szövetségesek hiánya: ha valaki nem lát maga mellett nyilvánosan felszólaló társakat, úgy érezheti, egyedül maradt. Ezért ő maga sem szólal fel, inkább csöndben marad – és ezzel tovább erősíti másokban az egyedüllét látszatát. Ez vezet el a nem is feltétlenül koordinált hallgatáshoz az adott szervezet részéről. Így a problémák, anomáliák nem jutnak el a nyílt, közösen ellenőrizhető megvitatásig. És mivel nem jutnak el, tovább erősítik azt a látszatot, hogy nincs is különösebb probléma, és nem is aggódnak annyian az adott szervezet, az egyház állapota miatt.

6.) Ok lehet még, hogy a személyes kapcsolatok megnehezítik a tanítás megítélését. Más egy elvont tanítást elutasítani, megint más egy kedvelt kolléga, tanár, barát vagy akár rokon nyilvános szerepvállalását vagy nézetét bírálni. Pláne ha az ember esetleg intézményi, egzisztenciális vagy más vonatkozásban „lekötelezettje” az illetőnek. A megszólalás ilyenkor árulásnak vagy hálátlanságnak tűnik – ez akkor is így van, ha maga a bírálat célzottan az adott tanítást éri.

7.) A hallgatás egyik legjellemzőbb oka – ezt különösen nehéz és fájdalmas lelkileg feldolgozni –, hogy a másik egyszerűen nem tartja problémásnak az adott jelenséget: nem zavarja igazán, nem tartja felháborítónak. Azaz nem arról van szó, hogy hallgat, mert fél kimondani az általunk is vallott álláspontot, hanem hogy ő maga sem tartja egyértelműen kérdésesnek. Súlyos, a társadalmat és így az egyházakat is megosztó ideológiai és annak okán megjelenő tanításbeli kérdések esetében ez az egyik legnehezebb felismerés: hogy a másikkal – akit addig hittestvérünknek tartottunk – a hit alapjainak tekintetében sem értünk egyet. Az igaz, hogy előfordulhat olyan, hogy valaki nem ért egyet a tiltakozás hangnemével, módszerével vagy időzítésével, de az ilyen személy előbb-utóbb megszólal, vagy pedig úgy jelzi a megszólalás módjával kapcsolatos aggályait, hogy közben a tartalom tekintetében világossá teszi álláspontját.

8.) Még egy módozat, hogy úgy hallgatunk, hogy másról kezdünk el beszélni. Van egy méhkasnak számító, sőt tabuizált teológiai-etikai ellentét az egyházon belül, de nem ásunk a mélyére, hanem keresünk és találunk egy másik problémát, amelyet közösen kijelölhetünk a legfontosabb kérdésnek, elterelve arról a kérdésről a figyelmet, amelynek a feltárása túl nagy áldozatokkal járna. Ez a szükséges cselekvés felelőssége alól való felmentés rendkívül finom módja: úgy kerülöm ki a problémát, hogy közben azt a látszatot keltem, hogy nem vagyok tétlen. Közös magyar kontextusunkban ilyen téma az egyház és politika viszonya vagy az ügynökkérdés. Ezek nem könnyű témák, de – mivel egyik sem annyira személyes, plusz a konkrét vétket rá lehet terhelni egy-egy konkrét, már idősebb, a porondról lassacskán lelépő (sőt az ügynökkérdés kapcsán: már elhalálozott) személyre, illetve szét lehet teríteni úgy, hogy az aktív szolgálók közül egy kicsit mindenki érezze rosszul magát, de nagyon azért ne –, kapóra jönnek az egyházon belüli kibékítetlen ellentétek ideiglenes hibernálásához. A végeredmény az, hogy úgy lehet „megújulásról” beszélni, hogy közben elirányítjuk a fényt az Úrnak való engedelmesség nagyon is aktuális egyházi területeiről. Továbbá a megújulásnak ezen kisebb konfliktust igénylő részterületei még egyfajta elismerést is hozhatnak. Ebben az esetben nincs szó tudatos képmutatásról, az ember őszintén gondolhatja, hogy más ügyekben is szükség van egyházi megújulásra, ugyanakkor szentírási alapon releváns a kérdés: a ránk bízott feladatot végezzük-e, vagy éppen a fel nem vállalt kötelességünket fedjük el a kívülről „szabadságharcnak” tűnő elfoglaltságunkkal?

9.) És végül ok lehet a hallgatásra a többség kényelmessége is: a megszólalás-felszólalás terhét néhány személyre hárítják, és ez a helyzet – mert megszokják – tartóssá válik. Így a többség megőrizheti pálya mellett álldogáló, konfliktusmentes, szemlélődő szerepét. Igen ám, csak így a felszólalók viselik a nyilvános konfrontációval együtt járó költségeket, miközben a támogatottságuk láthatatlan marad. A negatív címkézéstől és elszigetelődéstől való félelem tovább erősítheti ezt a mintát.