Amikor J. I. Packer kivonult

2026. okt. 13.

„Kivonulásom oka”

2002-ben a New Westminster-i anglikán egyházmegye zsinata felhatalmazta püspökét, hogy dolgozzon ki egy liturgiát az azonos nemű párok kapcsolatának megáldására, amelyet az erre igényt tartó egyházközségek használhatnak majd. A döntést követően a zsinat több tagja tiltakozásul kivonult a teremből. Világossá tették, hogy a továbbiakban nem vállalnak közösséget sem a püspökkel, sem a zsinattal, és segítségért fordultak a canterburyi érsekhez, valamint más anglikán egyházi vezetőkhöz és püspökökhöz.

A kivonulók között volt J. I. Packer is. Amikor megkérdezték, miért hagyta el a zsinati ülést, így válaszolt: „Azért, mert ez a döntés – ha a maga összefüggéseiben vizsgáljuk – meghamisítja Krisztus evangéliumát, elveti a Szentírás tekintélyét, veszélybe sodorja embertársaink üdvösségét, és elárulja az egyház Istentől kapott küldetését: azt, hogy az isteni igazság erőssége és bástyája legyen.” Más szóval, Packer döntésének hátterében az a rendíthetetlen meggyőződés állt, hogy a Szentírás tekintélye valóságos és gyakorlati jellegű, egész életünknek irányt szab.

„Számomra az elsődleges tekintély – írta Packer – egy Pál nevű bibliai író. Évtizedek óta minden teológiai döntéshelyzetben felteszem magamnak a kérdést: vajon Pál mellém állna ebben? Mit mondana az én helyemben? Sosem mertem olyan véleményt megfogalmazni, amelyről ne lett volna jó okom feltételezni, hogy ő is egyetértene vele.”

Itt jól látszik, hogy Packer számára a bibliai tekintély hangsúlyozása nem pusztán egy, vitára okot adó elméleti tétel, hanem az élet egészét meghatározó etikai iránytű. A személyes preferenciáktól és az éppen uralkodó kulturális trendektől függetlenül a Biblia jelenti azt az erkölcsi zsinórmértéket, amelyhez a hozzá hasonló keresztyének felelősségteljes döntéseiket igazítják.

Mi forog igazából kockán?

Packer ezután az 1Kor 6,9-11 alapján bontja ki Pál gondolatmenetét, és ezzel támasztja alá, miért érezte kötelességének a tiltakozást. Szerinte Pál útmutatását alapvetően kétféleképpen lehet félreérteni. Az egyik az, ha valamiféle erőltetett magyarázatot mellékelünk a szöveghez, és úgy teszünk, mintha az nem az azonos neműek közötti kapcsolatokra utalna.

A másik tévút – jegyzi meg Packer – „az, amikor a tapasztalat ítéli meg a Bibliát”. Ilyenkor azzal érvelnek, hogy mivel egyesek érzelmi és személyes kiteljesedést találnak a homoszexuális kapcsolatban, a bibliai tiltásnak kell tévesnek lennie. Erre Packer a következőképpen válaszol: „A Biblia arra szolgál, hogy a tapasztalatainkat felülbírálja, nem pedig fordítva”. Majd hozzáteszi: „a szexuális izgalommal, vonzalommal vagy intimitással kapcsolatos érzések – bármilyen nagy jelentőséget tulajdonítunk is nekik, bármilyen erős cselekvési kényszert jelentsenek is – önmagukban nem megbízható iránytűi sem a bölcs életnek, sem a Szentírás értelmezésének.”

Egy ilyen vita során valójában a Biblia természetének kérdése forog kockán. Packer szerint alapvetően két, egymással szemben álló nézet létezik.

Az egyik a történelmi keresztyén hit, miszerint Isten a prófétákon, a testté lett Fiún, az apostolokon és a kanonikus Szentírás szerzőin keresztül emberi szavakkal szólt hozzánk, mégpedig világosan és kultúrákon átívelő módon. Feltárta útjait, tetteit, akaratát és azt is, hogyan, milyen módon kell őt imádni. Ez a felfogás egyszersmind azt jelenti, hogy az így, ilyen módon kifejezésre juttatott igazság úgy érthető meg helyesen, ha hagyjuk, hogy a Biblia „belülről” vagy „magából” magyarázza önmagát, tudván, hogy Isten gondolataihoz az írók gondolatain keresztül jutunk el. Rajtuk keresztül tanítja ma is az egyházat a Szentlélek – az a Szentlélek, aki egykor ihlette őket. A helyes bibliaértelmezés egyik ismertetőjele pedig az, hogy az soha nem kerül szembe a kanonikus Szentírás egyéb helyein szereplő tanítással.

A másik felfogás a felvilágosodásnak az emberi értelembe vetett bizalmát viszi át a keresztyénségre, és abból a ma is népszerű evolúciós feltételezésből indul ki, hogy a jelenkor szükségképpen „bölcsebb” a múltnál. Eszerint a világnak is megvan a maga bölcsessége, amelyhez az egyháznak – a fennmaradása érdekében – nemzedékről nemzedékre intellektuálisan fel kell zárkóznia.

Ebből a nézőpontból a Biblia minden állítása viszonylagossá válik: egyrészt az egyház „fejlődő” felismeréseihez mérten, másrészt a folyton változó társadalomhoz igazodva, amelyben semmi sem állandó. A Szentlélek szerepe ebben a modellben az, hogy megtanítsa a hívőket felismerni, hol tükrözik a bibliai szövegek az ókori világ kulturális korlátait, és hol szorulnak „korrekcióra” a mai tapasztalatok – találkozások, interakciók, kapcsolatok, belső vívódások és érzések – fényében. Az azonos neműek közötti kapcsolat csupán egy példa erre. Ez a szemlélet legfeljebb 25 éves, bár előzményei jóval korábbra nyúlnak vissza.

Az utóbbi nézetből fakadó lelki veszélyek is jelzik, hogy itt többről van szó puszta intellektuális vitánál. Packer szerint a homoszexuális gyakorlat megáldása egyértelmű szakítást jelent a bibliai evangéliummal, és eltávolodást a történelmi keresztyén hittől. Úgy véli, hogy a teremtésről, a bűnről, az újjászületésről és a megszentelődésről szóló tanítás szükségszerűen eltorzul, ha az egyház teológiailag próbálja igazolni az azonos neműek közötti intimitást.

Ráadásul, ha az ilyen szexuális erkölcstelenségben élők – ahogy Pál írja – „nem öröklik Isten országát” (1Kor 6,10), akkor az ember örök üdvössége a tét. Packer szerint „mindez ahhoz a téveszméhez vezet, hogy Istentől kérjük a bűn megszentelését: azt, hogy áldja meg azt, amit elítél. Ez felelőtlen, tiszteletlen, sőt istenkáromló eljárás, egyházi gyakorlatként pedig egyszerűen elfogadhatatlan és tűrhetetlen. Hogyan vetemedhetnék erre?”

Isten Igéjének foglya

A Packer hitét és hozzáállását formáló bibliai meggyőződés a leginkább talán akkor érthető meg, ha visszatekintünk Luther Mártonnak az 1521-ben, a híres wormsi birodalmi gyűlésen mondott beszédére:

„Hacsak meg nem győznek engem a Szentírás bizonyságaival vagy világos okokkal […], kötve vagyok a Szentírásnak általam idézett igéiben és az Isten igéjébe vetett bizalmamban, és visszavonni sem nem tudok, de nem is akarok semmit, mert sem nem bátorságos, sem nem tanácsos dolog a lelkiismeret ellen cselekedni. Itt állok, másként nem tehetek. Isten engem úgy segéljen. Ámen.”

„A lelkiismeret – magyarázza Packer – az elmének az a képessége, amely fölött nincs hatalmunk; arra kötelez bennünket, hogy higgyük, amit igaznak ítélünk, és megtegyük, amit helyesnek tartunk. A lelkiismeret Isten Igéjének foglya. Isten Bibliában foglalt, tekintéllyel bíró tanításának feltétlen érvényű igazságai kötik. Ez a típusú »kötöttség« a hiteles keresztyénség szerves része.”

Packer egy gyakran Luthernek tulajdonított kijelentést idéz (itt kissé átfogalmazva):

„Ha a legharsányabb hangon és a legvilágosabban kifejtve vallom is Isten igazságának minden részletét, de éppen azt az egy apró pontot nem, amelyet a világ és az ördög az adott pillanatban támad, akkor nem teszek vallást Krisztusról, bármilyen bátran hirdetem is őt. A katona hűsége ott mutatkozik meg, ahol a csata dúl; ha azon a ponton meghátrál, akkor hiába áll helyt a csatatér minden más részén. Ez nem más, mint megfutamodás és szégyen.”

A vita mélyén meghúzódó alapkérdés – a bibliai tekintély természete és a gyakorlatban való érvényesülése – nem csupán az anglikanizmus, hanem az egész keresztyénség számára vízválasztó.

Packer keresztyén életfelfogása azon a meggyőződésen alapul, hogy amit Isten az írott Igében kijelentett, az minden keresztyén lelkiismeretét „köti”, és életük minden területén irányadó – nem csupán az azonos neműek házasságának kérdésében.