Keresztyének a negatív világban – visszavonulás vagy hűséges jelenlét? Beszélgetés a Next konferenciát formáló gondolatokról

2026. február 28-án a budapesti Ráday Ház díszterme ismét megtelt élettel: a Küldetés Akadémia itt rendezte meg a Next konferenciát, társrendezőként a Dunamelléki Református Egyházkerülettel. Az esemény mottója sokatmondó volt: The Kirk Point – Itt az ideje felébredni és ébreszteni. A konferencia gondolati ívét Pocsaji Miklós református lelkipásztor és szervezőtársai a Charlie Kirk meggyilkolása okozta döbbenetből eredeztették. Szerintük az esemény egy korszakhatárt jelöl: az evangéliumi keresztyénség történetének fordulópontjához érkeztünk. Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy új időket élünk – és ha így van, akkor az egyháznak is újra kell gondolnia, miként szólal meg, miként reagál a változó világ kérdéseire. A Next konferencia – a közös gondolkodás és ébredés fórumaként – éppen ebben kívánt segítséget nyújtani. Akik azonban nem voltak ott, vagy akik még csak most próbálják feldolgozni a hallottakat, joggal kérdezhetik: miről is van szó valójában? Mi az a bizonyos „fordulópont”, amelyről ennyit beszélnek? Ez az interjú, amelyet most közreadunk, azoknak készült, akik mélyebben szeretnék érteni ezt a kulturális-társadalmi változást vagy trendfordulót. A beszélgetés résztvevői maguk is ott voltak a konferencián, sőt, már előzetesen és utólag is részletesen átbeszélték azokat a kérdéseket, amelyek a rendezvényen később felmerültek. A diskurzus két református lelkész-teológus között zajlott: Molnár Ambrus, a Dunamelléki Lelkésztovábbképző Intézet vezetője és az Evangelikál Csoport Egyesület tagja, valamint Márkus Tamás András, az Egyesület elnöke osztotta meg gondolatait.

*

Molnár Ambrus: – A konferencia alapállítása az volt, hogy Charlie Kirk meggyilkolása egy új szintet jelez: új idők jöttek. Ez igaz? Valóban új időket élünk? Ha igen, mi jellemzi ezeket az „időket”? Melyek jelenkorunk meghatározó eseményei, folyamatai, mintázatai és kulturális súlypontjai?

Márkus Tamás András: – Az amerikai – hazánkban is egyre inkább ismert – Aaron Renn, a társadalmat és kultúrát behatóan vizsgáló evangéliumi publicista három korszakot különböztet meg: a „pozitív világot” (kb. 1964-ig), a „neutrális világot” (kb. 1994–2014), és a „negatív világot” (2014 óta). Az utóbbiban – ezt éljük jelenleg – a hivatalos kultúra kifejezetten negatívan tekint a keresztyénségre, a keresztyén identitás a társadalmi elit köreiben már-már hátrány, a keresztyén erkölcs pedig a társadalmi renddel szembeni fenyegetésként jelenik meg. Nem „új” idő jött tehát, hanem a negatív világ logikája – amely búvópatakként mindig is jelen volt – vált explicitté: a keresztyénség már nem egyszerűen „egy opció”, hanem kifejezetten „rossz opció”.

Azt is kérdezted, melyek ma a meghatározó kulturális mintázatok. Több mindent is említhetünk. Először: az állam és a nagy intézmények (big tech, nagyvállalatok, egyetemek) egyfajta normatív „erkölcsi rendet” írnak elő, amely a szexuális forradalom és az identitáspolitika köré rendeződik. Másodszor: a közbeszédben normalizálódik, hogy a klasszikus keresztyén szexuáletika „káros beszéd”, „gyűlöletbeszéd”. Harmadszor: kialakult az „elit” és a „nép” között egy mély szakadék, amelyben a keresztyénség jószerint már csak a „problémás” múlt része.

Charlie Kirk brutális, „látványos” meggyilkolása tulajdonképpen ezen mintázatok képszerű kifejeződése: az ellenségkép-gyártás és a politikai-kulturális démonizálás mintegy végpontja, ahol a másik fél dehumanizálása egy másképp gondolkodó – a keresztyén értékekhez ragaszkodó – emberi személy elpusztításához, életének szó szerinti „eltörléséhez” vezet. Ilyen értelemben a Kirk-gyilkosság nem egy teljesen új stációt vagy „külön világot” jelöl, hanem a felvázolt negatív világ elmélyülését.

M. A.: – Carl Trueman brit–amerikai református teológus, teológiai tanár A modern én felemelkedése és diadala című könyvében az identitás átalakulását hangsúlyozza. Azt mondja, hogy előbb vagy utóbb mindannyiunknak szembe kell néznünk azzal a világgal, amelyet az identitás modern fogalma generál. Mi történik ma az identitással? Milyen hatása van mindennek?

M. T. A.: – Trueman szerint a modern „én” története az objektív rendhez kötött identitástól (család, egyház, nemzet) a pszichologizált, majd romantikus, végül viaszként hajlítható és átszexualizált „énig” vezetett. Az identitás ma belülről fakad: az érzések és vágyak határozzák meg, és az emberek ezeket tekintik végső tekintélynek – akár a testtel, a biológiai nemmel és a közösségi hagyománnyal szemben is. Ha tovább szeretnénk részletezni Trueman koncepcióját, a következő pontokat sorolhatjuk: a bűn fogalmát felváltja a „toxikus elnyomás” fogalma; ami korábban bűnnek számított, az ma önazonosság lehet, és így bírálhatatlanná válik; az erkölcsi konfliktusok átpszichologizálódnak, vagyis a sérelem elsősorban „érzelmi sérülés”, az igazságosság pedig a vágyak szabad önkifejezését jelenti. Ennek logikus következménye, hogy a keresztyén tanítás – különösen a szexualitás terén – „identitás elleni erőszakként” jelenik meg, ezért politikailag kriminalizálhatóvá válik.

M. A.: – Mi lehet erre az evangéliumi válasz?

M. T. A.: – Nincs más út, mint visszatérni ahhoz az alapvetéshez, hogy az ember identitása istenképűségében, a teremtési rendben és Krisztusban való új teremtésében gyökerezik, nem pedig belső pszichológiai meghatározottságaiban.

M. A.: – Az eltérő kultúrákat sokféle módon összehasonlíthatjuk. Philip Rieff amerikai szociológus szerint a kultúrákat elsősorban az határozza meg, hogy mit tiltanak, illetve hol vannak a tabuk. Vajon a mai kultúra mit tilt? Ma hol vannak a tabuk, és ez mit mond el a kultúráról?

M. T. A.: – Rieff szerint egy kultúra életképessége azoknak az intézményeknek a tekintélyétől függ, amelyek az ún. tiltások betartását, bevésését és továbbadását végzik. Ma azonban ezeknek a tiltásoknak a tengelye teljesen elmozdult. Nem a szexuális féktelenség, hanem a vágyak korlátozása lett tabu. A szexualitás terén átlépni a határokat többé nem számít szentségtörésnek; ezzel szemben az identitáskritika vált a társadalom szemében tulajdonképpeni „eretnekséggé”. A klasszikus keresztyén szexuáletikát – értsd: házasság = egy férfi és egy nő élethosszig tartó kapcsolata, a szexualitás a házasság kötelékébe tartozik, a homoszexuális életvitel bűn stb. – már nem választható opcióként kezelik, hanem „gyűlöletnek” minősítik.

Ide vehetjük azokat az elképzeléseket is, amelyek még ragaszkodnak valamiféle objektív rendhez – például a természeti vagy teremtettségi rendhez –, ezek is könnyen kiérdemlik a „társadalomra veszélyes” címkét, hiszen a genderidentitás kritikáját hordozzák magukban. Mivel tabu a pszichológiai alapú önértelmezés – „az vagyok, akinek érzem magam” –, sőt, ezt kvázi „szentként” kell kezelni, az ezzel való szembefordulás ma már „blaszfémiának” számít. A jelenlegi kultúrában tehát a legszentebb valóság az autonóm, expresszív és szexuálisan definiált „én”, és minden más – egyház, család, hagyomány – csak addig legitim, amíg ezt az istenített értéket szolgálja.

M. A.: – Milyen pozitívumokat emelhetünk ki a mai, kortárs kultúrában, amelyek keresztyén értékeket erősítenek meg? Ezeket azért fontos megtalálni, mert kapcsolópontot és elindulási lehetőséget jelenthetnek.

M. T. A.: – Bár a kulturális-társadalmi keret egyre ellenségesebb, bizonyos fejlemények – megfelelő distinkcióval – mégis kapcsolódási pontot jelenthetnek. Ilyen például, hogy kialakult egy újfajta érzékenység az igazságtalanságok és visszaélések iránt – gondoljunk a #MeToo-mozgalomra, a bántalmazás elleni határozottabb fellépésre vagy a gyermekvédelem erősebb hangsúlyaira. Lehet, hogy e területeken is tapasztalhatók túlzások, de mindez mégis jobban tekintetbe veszi az ember méltóságát mint olyat.

Pozitívumként említhető a valós közösségek iránti megnövekedett igény is: a fragmentált egyén gyakran offline és online közösségi terekben keres gyógyulást, ami lehetőséget nyit a keresztyének számára, hogy felmutassák a valódi, hús-vér gyülekezeti közösség jelentőségét. Végül, pozitív következménye is lehet egy alapvetően negatív jelenségnek: a nagy intézményekbe vetett bizalom megrendülése teret nyit „kisebb”, lokális, hiteles intézményeknek és gyülekezeteknek. Ezek önmagukban nem keresztyén értékek, de kidomboríthatják a keresztyén antropológia és ekkléziológia jellegzetességeit.

M. A.: – A jelenlegi kultúrában, társadalomban milyen – jogos – félelmei lehetnek az evangéliumi keresztyéneknek? Mi a helyzet a szólásszabadsággal és a vallásszabadsággal?

M. T. A.: – Nyugaton, tehát az USA-ban, Kanadában és Európában egyre inkább úgy tűnik – és ezért az ezzel kapcsolatos félelem is jogos –, hogy a történelmi keresztyénség tanításának egyes szegmensei, illetve azok nyílt hangoztatása jogilag is szankcionálhatóvá váltak. Az USA-ban az alkotmányos keretek még jelentős védelmet nyújtanak, de a kulturális elit normái több területen is felülírják a formális jogot; gondoljunk az eltörléskultúrára vagy a munkahelyi szankciókra. Nyugat-Európában nemcsak informálisan, hanem formálisan is erősebben érvényesül ez a tendencia, elég a gyűlöletbeszédet érintő szankciókra és különféle diszkriminációt érintő szabályozásokra gondolni.

Habár a szólásszabadság jogilag létezik, mögötte egyre erősebb informális és intézményi cenzúra érvényesül. Istentiszteleteket persze még lehet tartani, de a hit nyilvános, intézményi érvényesítésének tere fokozatosan szűkül; az oktatás, az egészségügy és a vállalati szféra területén már jóval nehezebb nyíltan kiállni a fősodorral szembemenő értékeket képviselő hit mellett anélkül, hogy valamilyen – akár informális – hátrányos megkülönböztetés ne érje az embert.

M. A.: – Van-e különbség ebből a szempontból az észak-amerikai és a magyar kontextus között, és ha igen, micsoda?

M. T. A.: – Az USA-ban a korábban említett „negatív világ” elsődleges tere az elit intézmények világa – a vezető egyetemek és a nagyvárosi erőközpontok. Ugyanakkor a rendszer föderális jellege és az alkotmányos keretek miatt regionálisan nagy a „szórás” abban, mennyire érvényesülnek ezek a hatások. Magyarországon ezzel szemben a kommunista–szocialista múlt miatt a névleges keresztyénség és a vallástalan szekularizmus sajátos elegye jött létre. Míg a politikai jobboldal retorikájában jóval hangsúlyosabb a „keresztyén civilizációra” való hivatkozás, mint az USA republikánus pártjánál, addig a tényleges gyülekezeti/tanítványi lét sokkal gyengébb, és a kultúra mélyrétegeit nálunk is a szekuláris média és a fogyasztói logika formálja. Hazánkban a keresztyénségnek jogi és retorikai szinten megjelenő védelme – ez önmagában üdvös dolog – könnyen hozzájárulhat ahhoz, hogy az evangéliumi keresztyénség (különösen a társadalmi és közéleti szerepvállalást komolyan vevő irányzatai) összemosódjon a nemzeti identitáspolitikával, ami missziói szempontból kétélű fegyver. Összességében úgy látom, hogy az USA-ban az evangéliumi keresztyénség beágyazottsága mélyebb, ezért visszaszorulása élesebb konfliktusokkal jár; Magyarországon a fél évszázados szocializmus miatt jóval kisebb volt az evangéliumi jelenlét, ezért a visszaszorulás inkább rejtett, kevésbé látványos, miközben politikai szinten erős a „keresztyén” retorika.

M. A.: – Mi a mai, kifejezetten hazai, magyar kontextus? Mi az, ami másokkal együtt ránk is jellemző, és mi az, ami kifejezetten közép-európai, illetve magyar sajátosság?

M. T. A.: – Nem vagyok társadalomkutató vagy szociológus, de vannak meglátásaim. A közösnek tekinthető minták – tehát amelyek tőlünk nyugatabbra és nálunk is megfigyelhetők – a következők: az identitáspolitika megjelenése, a hagyományos családmodell relativizálása, a fogyasztói individualizmus, valamint a digitális média már-már totális jelenléte. Ami kifejezetten közép-európai vagy magyar sajátosság, az részben a szocializmus utóhatása: az intézményekkel szembeni bizalmi deficit és az opportunista alkalmazkodás. Ez megjelenik az egyházzal mint intézménnyel szemben is – még a lelkészi–papi karokon belül is –, amikor folyamatosan kritizálják az egyházvezetést, többnyire rosszat feltételeznek a vezetőkről, miközben a kritikát sokan csak „suttogó propagandaként” terjesztik, nyíltan azonban nem mernek beszélni. A szocializmus egyik utóhatása a „kettős beszéd” is – még egyházi emberek sem mernek nagyon világosan fogalmazni identitáspolitikai kérdésekben, inkább burkoltan „üzengetnek”, illetve addig tompítják az üzeneteiket, hogy ne lehessen rajtuk „fogást találni.”

Érdekes módon az intézményekkel szembeni bizalmatlansággal párhuzamosan jelenik meg egy erős állam-fetisizmus. Sokan a politikától várják a kulturális és morális rend helyreállítását, ami az egyházak felelősségének kiüresedéséhez vezet. Továbbá hazánkban nagyon erősek a nemzeti trauma-narratívák (Trianon, a német megszállás, az 1956-os forradalom, majd a kommunizmus és a szocializmus nemzeti öntudatot felőrlő hatása), amelyek gyakran teljesen beépülnek az önazonosságba, és nem ritkán a keresztyénség helyére lépnek mint végső identitás. Az evangéliumi keresztyénségnek itt az lenne a kiemelt feladata, hogy a nemzeti identitást és a politikai lojalitást a Krisztushoz való hűség alá rendelje, nem pedig fordítva.

M. A.: – Milyen mozgástere van ma a keresztyénségnek a társadalomban? Mire kellene ezt használni?

M. T. A.: – A már említett Aaron Renn hangsúlyozza, hogy a „negatív világban” a keresztyéneknek olyan tereket, intézményeket, vállalkozásokat és gyülekezeti struktúrákat kell kiépíteniük, amelyeket nem lehet könnyen kívülről ideológiailag neutralizálni és átformálni. Ez Magyarországon is releváns gondolat, még ha a nyomás kicsit más formában jelentkezik is. Van még mozgásterünk a gyülekezetalapítás, az igehirdetés, a tanítványozás és a diakónia terén, de az alternatív nevelési és képzési formák – egyházi fenntartású iskolák, keresztyén ifjúsági programok, bibliaiskolák – terén is. Létre lehet hozni, illetve alapítani lehet olyan vállalkozásokat és szakmai hálózatokat, amelyekben a keresztyén értékek dominálnak, és amelyek az evangéliumi keresztyének számára bizonyos védelmet is nyújthatnak a negatív világ következményeivel szemben. Ezeket kifejezetten a Krisztus-test erősítésére, a tanítványozásra és a családok támogatására kell felhasználni.

M. A.: – Rod Drehernek az észak-amerikai keresztyénséget jellemző diagnózisa azzal a szóval írható le, hogy „moralista terapeutikus deizmus”. Mit jelent ez, és hogyan érvényesül?

M. T. A.: – Ezt a sajátos kórképet nemcsak Dreher hangsúlyozza, sok más szerző is. Szerintük az USA de facto vallása nem a biblikus, evangéliumi keresztyénség, hanem a „moralista terapeutikus deizmus”. Moralista, mert azt üzeni: légy jó ember, Isten elsősorban azt akarja, hogy „rendes” legyél. Terapeutikus, mert azt sugallja, hogy Isten célja az, hogy jól érezzük magunkat, ő majd megoldja a problémáinkat és növeli az önértékelésünket. Deista pedig annyiban, hogy úgy képzeli el Istent, mint aki távol van, és nem szól bele a mindennapokba – kivéve, ha bajban vagyunk.

Ez a „puha” vallásosság azonban kiüresíti az evangéliumot – nincs bűn, nincs megtérés, nincs kereszthordozás, és mint ilyen tökéletesen összeegyeztethető a fogyasztói mentalitással és az individualizmussal, és látszólag nem kerül konfliktusba a kultúrával, így az egyház könnyen, „surlódásmentesen” asszimilálhatja. Ez a magyar – mind a népegyházi, mind a kisegyházi – kontextusban is jól felismerhető. Sokan „hisznek” ugyan Istenben, de úgy gondolják, hogy Isten igazából nem szól bele az életükbe, csak legyen béke a családban, a gyerekek legyenek boldogok. Rendes embernek tartják magukat, hiszen vasárnap ott vannak a gyülekezetben, és nyilván Isten elfogadja őket. Ez egyfajta népi vallásosság – ezért kulcsfontosságú ma is a belmisszió.

M. A.: – Milyen stratégiát alkalmazzunk ebben a mostani helyzetben? Dreher a visszavonulást és a konzerválást javasolja. Ki, hogyan és milyen hatékonysággal valósítja ezt meg?

M. T. A.: – Rod Dreher a „Szent Benedek válaszútján” című művében azt állítja, hogy a kultúrharcot már elvesztettük, ezért szerinte a fő hangsúly most a keresztyén közösségek megőrzésén, a fegyelmezett liturgikus életen és az alternatív intézmények kiépítésén van. Ez – ahogy te is említetted – a részleges visszavonulás, a konzerválás stratégiája. Dreher szerint afféle „kulturális kolostorokat” kell létrehozniuk a keresztyéneknek. Úgy gondolom, Dreher diagnózisa – legalább részben – igaz. A konferencián elmondta, hogy egyesek szerint a teljes visszavonulást hirdeti, de ez így nem pontos, hiszen a társadalmi szerepvállalást is fontosnak tartja, csak mellette a megőrzés és a konzerválás is hangsúlyt kap.

Konzervatív, kálvinista szemszögből én a következőket javasolnám: szükség van intenzív gyülekezeti életre, stabil kapcsolatokra, azaz a normatív hitvallásokat tudatosan képviselő közösségekre, egy lelki értelemben mély egyházi–gyülekezeti kultúrára. Ugyanakkor én egy sokkal erőteljesebb társadalmi szerepvállalást hangsúlyoznék. Nyilván látszik, hogy más a teológiai hátterem, mint Dreheré, aki köztudottan keleti ortodox, ezért a hagyományt és bizonyos misztikus elemeket fontosabbnak tartja, mint a doktrinális tartalmat és annak következetes érvényesítését.

Véleményem szerint Renn stratégiája jobb, mert kiegészíti Dreher elképzelését. Ő nem teljes visszavonulást hirdet, hanem stratégiaváltást a negatív világban – egy realista közéleti jelenlét, szakmai és gazdasági hálózatok, valamint intézmények kiépítését. Talán úgy lehetne összefoglalni az evangéliumi stratégiát, hogy az nem kultúrharcos messianizmus, de nem is defetista izolacionizmus (utóbbi egyes hazai kisegyházi, szabadegyházi közösségek pozíciója), hanem a hitvallásos, biblikus keresztyén közösségek útja, amelyek tagjai aktívan részt vesznek a közéletben, és amennyire tudnak, hatást gyakorolnak rá.

M. A.: – Ha kicsit részletesebben kellene kifejteni, hogy a református teológia alapján milyen alternatív stratégiát fogalmazhatunk meg, mit mondanál?

M. T. A.: – Protestáns részről a nagyobb társadalmi aktivizmusnak teológiai alapjai vannak. Ilyen teológiai alap – és talán ez a legfontosabb – Isten szuverenitása. Mivel Krisztusnak adatott minden hatalom mennyen és földön, nincs „semleges” terület; a politika, a gazdaság és a kultúra mind az ő uralma alá tartozik. Ez nem jelenti az egyház és az állam illetékességi területeinek összemosását, csupán azt, hogy a hívő nem zárhatja be hitét a magánszférába, hanem hivatásában, a közéletben is „Isten előtt” áll, és elsősorban neki tartozik felelősséggel.

Innen eredeztethető a református–kálvinista transzformációs modell (sőt modellek, mert több is van), amely szerint a keresztyéneknek – amennyiben lehetőségük van rá – aktívan formálniuk kell a társadalmi struktúrákat, törvényeket, intézményeket, hogy azok jobban tükrözzék Krisztus uralmát és a felebarát javát. A konferencián Szabados Ádám evangéliumi teológus utalt Abraham Kuyperre, a holland miniszterelnökre és református lelkipásztor–teológusra, akinek nevéhez az ún. „szféraszuverenitás” elmélete kötődik. Kuyper szerint a társadalom több, Istentől rendelt „szférából” áll – család, egyház, állam, gazdaság, tudomány, művészet –, amelyek mind Krisztus uralma alatt állnak és neki tartoznak felelősséggel. Ez az elgondolás egyszerre védi az egyház szabadságát az állammal szemben, és legitimálja, hogy a keresztyének minden szférában aktívak legyenek. Ez az aktivizmus konkrétan abban ölt testet, hogy – túl a pártpolitikán – intézményeket, iskolákat, médiumokat hoznak létre, és a közjóért küzdenek.

M. A.: – Bruce Ashford és Chris Pappalardo teológusok A One Nation Under God: A Christian Hope for American Politics című művükben azt hangsúlyozzák, hogy a keresztyénség és a közélet kapcsolata a természet és a kegyelem viszonyától függ. Ezen mit értsünk?

M. T. A.: – Erről valószínűleg te többet tudnál mondani, de röviden: az általad említett szerzőpáros a természet–kegyelem viszonyt kifejezetten a közélet szempontjából tematizálja, evangéliumi–baptista, neokálvinista ihletésű közéleti teológiai hangsúllyal. Álláspontjuk szerint a keresztyénség és a közélet kapcsolata azon múlik, hogyan értjük a természet és a kegyelem viszonyát. A kegyelem nem megszünteti, hanem helyreállítja és beteljesíti a teremtést, ezért a keresztyén ember a kultúra minden legitim szférájában szolgálhat. Ugyanakkor a kegyelem nem azonos a kultúrával, és nem is oldódhat fel benne; a megigazulás és az új élet a Szentlélek munkája, nem politikai program.

Ezt azért fontos hangsúlyozni, hogy ne gondoljuk azt, hogy ha az állam „integrálja” a keresztyénséget és formálisan „uralomra juttatja”, az automatikusan az evangélium diadalát jelentené. Ugyanakkor óvnak a kulturális defetizmustól is, mintha a kultúra végleg elveszett volna, és minden porcikájában a Sátán hatalma alatt állna, ezért nekünk csak menekülni és kivonulni kellene belőle.

M. A.: – Az eddigiek tükrében, protestáns–református lelkipásztorként mit mondanál: mi az, ami rajtunk, keresztyéneken múlik, és hol húzódik a felelősségünk határa?

M. T. A.: – Rajtunk múlik, hogy tanítjuk-e a teljes Szentírást kompromisszumok nélkül (keresztyén gyülekezeti tagként képviseljük-e), és vállaljuk-e a keresztyén üzenetből fakadó – ahhoz szervesen hozzátartozó – etikai programot, beleértve a manapság egyre nehezebben felvállalható álláspontokat is (keresztyén szexuáletika, családfelfogás, antropológia, életvédelem stb.). A mi felelősségünk továbbá a közösségépítés – a valódi, mély, szeretetteljes gyülekezeti élet, a tanítványozás és a biblikus egyházfegyelem következetes gyakorlása. Hozzánk tartozik az intézményépítés is, valamint az, hogy hivatásunkban – az oktatás, a jog, az üzlet vagy a művészet terén – nyíltan felvállaljuk, hogy keresztyénként cselekszünk, dolgozunk és élünk.

Ami nem rajtunk múlik, az a kultúra végső iránya és az eszkatológia arányai; hogy mennyi idő adatik még, illetve a többségi társadalom mennyire lesz ellenséges velünk szemben, vagy mennyire fog szeretni és becsülni bennünket. A misszió és evangelizáció a mi felelősségünk, de az újjászületést az emberekben nem mi indukáljuk, az mindig a Szentlélek szuverén munkája. A társadalmi szerepvállalásunkkal kapcsolatban pedig nagyon fontos hangsúlyozni, hogy nem vagyunk kötelesek olyan kompromisszumra, amely az evangélium tagadását jelentené, még akkor sem, ha ezért kulturálisan vagy jogi tekintetben hátrányt kell elszenvednünk.

M. A.: – Mi a feladata a lelkipásztornak, mi egy gyülekezeti tagnak, és mi az egyházszervezetnek?

M. T. A.: – A lelkipásztor feladatát a tanítás tekintetében már részleteztem. De a lelkipásztor – ahogy a neve is mutatja – „pásztor” is, ezért különösen fontos, hogy pásztorolja a nyájat a negatív világban, azaz segítse a rábízottakat felkészülni munkahelyi, jogi és családi konfliktusokra. Emellett – erről is beszéltünk – olyan ellenálló, a keresztyénségre nézve veszélyes ideológiákkal szemben rezisztens gyülekezeti kultúrát kell építenie, amely egyéni szinten is ellenállóbbá teszi a tagokat a külső ideológiai nyomással szemben, hogy ha kell, készek legyenek vállalni a hátratételt Krisztusért. Ez egy ponton túl kifejezetten kényelmetlenné válhat – amikor például a karrierünket, státuszunkat vagy személyes komfortérzetünket érinti –, ezért erős háttértámogatásra és összetartásra van szükség a hívő közösség részéről.

A gyülekezeti tagok esetében fontos a helyi gyülekezet iránti hűség, az istentiszteleteken és bibliaórákon való rendszeres részvétel, az adakozás és a szolgálat. Lényeges, hogy személyes életükben és családjukban is megéljék a keresztyén világnézetet, és ne csupán valamilyen privát „spirituális hobbinak” tekintsék a hitüket.

Az egyházszervezet szempontjából elengedhetetlen, hogy az egyház olyan intézményeket építsen és tartson fenn, amelyek valóban keresztyén világnézetet képviselnek, nem pedig csak „egyházi logóval” ellátott szekuláris szolgáltatók. Az intézményes egyháznak a közéletben is képviselnie kell az igazságot.

M. A.: – És mi a politika felelőssége?

M. T. A.: – A politika jogi keretet biztosíthat a vallásszabadságnak és a szülői jogoknak, támogathatja a hagyományos családmodellt és védheti az életet; azt gondolom, Istentől rendelt felelőssége, hogy mindezt támogassa és védje. Ugyanakkor nem tudja pótolni az egyházat. Nem tud (és nem is kell neki) téríteni, és nem tudja Krisztus testét, az egyházat felépíteni. A Szentírás tanítása szerint azonban képes korlátok közé szorítani a gonoszt, és ezzel „nyugodt” életet biztosítani, lehetővé téve az evangélium megélését és hirdetését számunkra.

M. A.: – Mit válaszolnál arra a felvetésre, hogy ez az egész kezdeményezés – a Next konferencia hátterében lévő megfontolások – csak a „kultúrharc” része, és a keresztyéneknek nem ezzel kell foglalkozniuk?

M. T. A.: – Ha a „kultúrharc” fogalma alatt azt értjük, hogy (párt)politikai eszközökkel akarunk „győzni” a másik fél fölött, akkor ezt elutasítjuk. Ez egy legitim félelem, valóban megkörnyékezheti a keresztyéneket a folyamatos térvesztés miatt egy ilyen kísértés. Ha azonban az a megfontolás áll e vád mögött – lásd: „ez csak kultúrharc, ne foglalkozzatok ezzel!” –, hogy a keresztyének ne vegyék komolyan, milyen világban élnek, ne gondolják át, hogyan érinti a hitük megélését az identitást érintő forradalom, a jogi környezet változása, a negatív világ logikája, akkor ezzel a felvetéssel nem tudunk egyetérteni. A tanítványság nem csak a templom falai között érvényes. Jézus Úr a kultúra, a nevelés, a gazdaság és a politika fölött is. Ez nem valamiféle Szentlélek-ellenes „elvilágiasodás”, hanem a megélt tanítványság egyik elkerülhetetlen dimenziója a mai világban. A Next konferenciát – illetve a Küldetés Akadémiát – meghatározó gondolkodás (lásd Renn, Trueman, Dreher, Kuyper stb.) tehát nem azt állítja, hogy „több” vagy intenzívebb kultúrharcra lenne szükség, hanem azt, hogy újra kell gondolni keresztyénként a jelenlétünk módját egy velünk egyre inkább ellenségessé váló közegben; hogy mit jelent hűségesnek lenni akkor, amikor a keresztyén hit már hátrányt jelent. Nem a „harc” a lényeg, hanem Krisztus és az Ő szava iránti hűség, és mindaz, amit ez a hűség megkíván a részünkről.