A karakter legalább annyira fontos, mint hogy mit vallunk – A passzív, közönyös és gyáva evangéliumi lelkipásztorok történelmi bűne

Evangéliumi keresztyénként mind gyakrabban foglalkozunk a mai világban uralkodó, az evangéliummal szemben álló ideológiákkal, valamint azok társadalmi és egyházi hatásaival. Ritkábban vizsgáljuk azonban azt, hogy az egyház hivatalviselői és szolgálattevői – mindenekelőtt a lelkészek, akik maguk is e társadalom tagjai – miként képesek vagy éppen képtelenek a világi eszméktől távol tartani magukat. S ha nem képesek, akkor érdemes megkérdeznünk: vajon miként fejti ki a hatását a „világ” épp azoknak a személyeknek a szolgálata által, akiknek hivatása volna az egyházat az istenellenes befolyásoktól megóvni?

Szívünk mélyén tudjuk és látjuk, hogy ez nagyon is valóságos jelenség. Mégis, az erre adott őszinte és következetes válasz olyan cselekvést kívánna meg tőlünk, amely elkerülhetetlenül konfliktusokkal jár. Épp ezért sokszor inkább a tudatunk mélyére száműzzük a kérdést.

Van azonban egy még szomorúbb, de szintén ritkán kimondott valóság – talán azért, mert mi magunk is érintettek vagyunk benne. Még ha egy egyházi közösség lelkészi kara fel is ismeri azokat az ideológiai hatásokat, amelyek kívülről beszivárognak az egyház életébe, a legtöbben bizonytalan jellemük vagy gyenge karakterük miatt képtelenek arra, hogy a helyes meglátást határozott cselekvéssé formálják. Így, bár evangéliumi alapon világosan látják az egyházban is felbukkanó káros eszmék természetét, nem tudnak szilárdan kitartani az igazság mellett, és nem vállalják következetesen az evangélium melletti küzdelmet sem a gyülekezeti életben, sem a közegyház dimenziójában.

Vagyis tanításbeli meggyőződését tekintve hiába vallja magát valaki evangéliuminak/hitvallásosnak, ha a jelleme gyenge. Az ilyen teológusok és lelkipásztorok kerülik a megosztó kérdéseket, nem lépnek konfliktusokba, vagy ha mégis, nem tartanak ki bennük. Természetüknél fogva (mert kerülik a feszültséget és a kockázatot) vagy épp egzisztenciális megfontolások, esetleg a reputációjuk féltése miatt inkább sodródnak az árral. A karakter nélküli lelkipásztor felismerheti ugyan a liberális-progresszív kovász romboló hatását, de mindig másra vár: továbbhárítja a felelősséget, vagy csak kérdéseket tesz fel anélkül, hogy maga válaszokat adna.

Ennek a folyamatnak az egyik legszomorúbb következménye, hogy a hasonló jellemű emberek általában jól érzik magukat egymás társaságában – ahogy a mondás tartja: „Hasonló a hasonlónak örül.” Ez viszont veszélyes és szinte visszafordíthatatlan kontraszelekcióhoz vezet. Az egyházban előbb többségbe kerülnek azok, akik helyesen látnak ugyan, de jellemük szerint puhák, passzívak, behódolók, a doktrinális és etikai kérdésekben konfliktuskerülők. Idővel maga a lelkészi hivatás is egyre inkább ilyen típusú embereket vonz, míg végül a személyiségükben erős, de teológiailag progresszív kisebbség – épp a többség tehetetlensége miatt – érvényesíti akaratát, és meghatározza az egész közösség ideológiai irányát.

Honnan lehet tudni, vagy hogyan ellenőrizhető, hogy valaki az evangéliumiság „karaktert nélkülöző” irányát erősíti? Ha végignézzük a nagy, egykor hitvallásos felekezetek doktrinális és etikai leépülésének történetét, jól felismerhető mintázat rajzolódik ki a számtalan konkrét példából.

Kedves lelkésztársam, kollégám, te is ezt a tábort erősíted, ha számodra a mindenkori status quo fontosabb, mint a megosztó doktrinális és etikai kérdésekben való bátor kiállás. Ha szerinted nem a Szentírás tanúságtételéhez való hűség az elsődleges, hanem mindenekelőtt a szervezeti és intézményi egység számít. Ha rendszerint jobban zavarnak az egyházadban azok a konzervatív és evangéliumi testvérek, akik a megosztó kérdéseket napirendre tűzik, és a mielőbbi rendezésük szükségességét hangsúlyozzák, mint maguk a kérdések. Ugyancsak ezt az irányt erősíted, ha jobban bosszant bizonyos megszólalások – szerinted – durva hangneme és „szalonképtelensége”, mint a „szalonképesen” képviselt heterodox tanítások a saját egyházi közösségedben. Ha azt tapasztalod, hogy jobban idegesítenek azok az evangéliumi testvéreid, akik a Szentírás tekintélyét, ihletettségét és a történelmi hitvallások szerepét hangsúlyozzák, mint azok a progresszív ismerőseid, barátaid – vagy akár családtagjaid –, akik megkérdőjelezik vagy aláássák ezeket a tekintélyforrásokat, de veled személyesen jó viszonyban vannak. És ha egyáltalán: számodra már elsősorban a stílusbeli kérdések számítanak, és nem a tanbeli és életbeli kérdések súlya. Mindez nagy valószínűséggel azért zavar, mert a cselekvés felelősségét helyezi a válladra, amelyet szeretnél elkerülni. De mivel ezt nem vallod be magadnak, idővel azokra vetíted az ezzel kapcsolatos rossz érzéseidet, akikkel elvileg egy platformon állsz a hitelvek szintjén.

Mostanában sokat beszélnek a hazai egyházakban „megújulásról”, és valóban sok minden elhangzik e címszó alatt, de mintha megfeledkeznénk arról, hogy az egyház megújulása nem történik meg anélkül, hogy „megújult” hús-vér emberek ne vállalnák érte a felelősséget. Ha csak a reformációig megyünk vissza, azt látjuk: Isten – mai szemmel nézve – rendkívüli teherbírású, határozott, erős akaratú, makacs és bátor embereket támasztott, szilárd karaktereket; nem rossz értelemben vett „fanatikusokat”, hanem olyanokat, akiket meggyőződéseikben nem lehetett meghajlítani. Mi lett volna a reformációból, ha nincs Luther – ez a makacs, hajlíthatatlan „bika” –, aki vállalva a végzetesnek tűnő kockázatot, elment a wormsi birodalmi gyűlésre, és az egész akkori egyházzal és birodalommal szemben kimondta: „Itt állok, másként nem tehetek”? Kálvin Jánost sokan kérlelhetetlen, szigorú despotának látták, ő azonban Isten előtti alázattal ragaszkodott a tiszta tanításhoz, egy jottányit sem engedve belőle, és ha kellett, a világi hatalommal is szembeszállt. Ulrich Zwingli és John Knox ugyanígy impulzív, kemény, harcias emberek voltak: Zwingli szó szerint a csatatéren adta életét az igaz hitért, Knox pedig Skóciában vívott makacs küzdelmet a katolikus hegemónia ellen. A nagy ébredés vezéralakjai, Jonathan Edwards és George Whitefield szenvedélyesen ragaszkodtak a megtérés szükségességének hangsúlyozásához, gyakran megrendítően plasztikus, szinte rémisztő képekkel ostorozva a bűnt egy olyan korban, amikor ezért a hivatalos egyház részéről többnyire csak megvetés, elutasítás és gúny jutott osztályrészül. Nem arról van szó, hogy ezek az emberek hibátlanok lettek volna – nagyon is emberiek voltak, gyarlók: Luther kételyekkel küzdött, Kálvint betegségek sorvasztották, mégis acélos akarattal és olthatatlan szenvedéllyel képviselték az igaz hitet.

Ennek tükrében kérdezzük: miért van az, hogy többnyire csak azt tekintjük követendő példának, amit hitük szerint vallottak, és kevésbé azt, ahogyan azt vallották – azt a módot, azt a jellemet, azt a személyiséget, amelyben mindez testet öltött, és amely nélkül nem tudtak volna mindvégig kitartani meggyőződésük mellett? Miért gondoljuk, hogy karakterük, jellemük, személyiségük csupán mellékes körülmény volt a reformáció világtörténelmi jelentőségű, máig ható folyamatában, és nem épp az az eszköz, amelyen keresztül Isten mindezt véghez vitte?

Mindezek fényében különösen érdemes szemügyre venni a 21. századi mainstream egyházak „párbeszéd-retorikáját”: hány olyan ember van ma a fősodratú protestantizmusban, aki képes nemet mondani, határt húzni, vállalni a konfliktust és akár hosszan tartó, egyre feszültebb helyzetben is kitartani? Vajon hogyan alakult volna a nyugat-európai történelmi egyházak sorsa, ha csak néhány lelkipásztor és egyházi vezető olyan rendíthetetlen sziklává válik, amelyen megtörnek a hullámok? Olyan emberekre gondolunk, akik nem halogatják a problémákat, nem „alszanak rá még egyet”, nem menekülnek kegyes szólamokkal a felelősség elől, hanem amikor kell, világosan nemet mondanak, és minden erejükkel – ha kell, az életük árán is – védik az igazságot.

Mindezt miért hangsúlyozzuk? Azért, hogy értsük: hiába térképezzük fel a progresszív tendenciákat az egyházban, hiába elemezzük a világ felől érkező, különféle „ereszcsatornákon” az egyházba beszivárgó ideológiai hatásokat, önmagában még nem elég, ha a Szentírás mérlegén helyesen látjuk a körülöttünk zajló folyamatokat. Hiába alkotják közösségeinket ma is többségében az evangéliumi hivatalviselők, szolgálók és egyháztagok, ha hiányoznak az erős jellemű személyek, az enyészet csupán idő kérdése.

Az előttünk tornyosuló példák jól mutatják: a bizonytalanság és jellemgyengeség miatt soha semmi nincs igazán „az élére állítva”: nem fogalmazzák meg világosan a sokak által érzékelt, de nyíltan elhallgatott tüneteket, nem viszik a dolgokat kenyértörésig az egyértelmű tévtanításokkal és heterodox gyakorlatokkal szemben. A kamarillapolitika, a fondorlatosnak és ügyesnek gondolt „politikai üzemmód”, amely minden áron a status quo fenntartására törekszik, sorra felülírja a kemény, hitvalló, sokak számára kellemetlenül érces hangot. Így a liberalizmus és a progresszió lassan, szinte láthatatlanul szivárog be e csoportdinamikákon keresztül (a „lagymatag” evangéliumi enged, nem teszi szóvá, míg a kisebbségben lévő, de makacs progresszív szinte zavartalanul nyomul), és folyamatosan erodálja az egyház hitvallásos jellegét.

Milyen is ez a típus valójában? Olyan figura, akit mindannyian azonnal felismerünk – néha sajnos a tükörben is. Ha pedig magunkon is tetten érjük ezt a mintát, itt az ideje váltani. Ez a típus nem vezet, csak menedzsel. Fenntartja, ami van, de nem lát, és nem is ad hitből fakadó, tiszta jövőképet, hanem a status quo gondos kertésze marad. Vannak meggyőződései – egészen addig, amíg nem kerülnek túl sokba. Amint fogy körülötte a levegő – a többség támogatása –, vagy kicsit erősebb lesz a sajtó vagy a közvélemény nyomása, hirtelen nagyon rugalmas lesz, csak hogy elkerülje a konfliktust. Erősen konszenzusvezérelt: az a célja, hogy mindenki kapjon valamit, amitől „boldog” lehet. A csoport hangulatához igazodik, feszült helyzetben nem tud kitartani álláspontja mellett a tényleges vagy vélt többséggel szemben. Ehhez jön, hogy állandóan tanácsot kér – sokszor teljesen feleslegesen –, a döntést másokra bízza, „vigye el a balhét, aki meri”. Passzív, konzekvensen kitér a döntés felelőssége elől. Hosszú, fárasztó, akár elmérgesedő konfliktust az igazságért nem vállal, inkább békét vásárol az igazság kárára. Sodródik az intézményi, kulturális vagy teológiai árral, ahelyett, hogy az ajtórésbe tenné a lábát, és ott is hagyná, amíg az igazság utat nem tör magának. A karakteres vezető dönt, vállalja, kimondja – ő ezzel szemben „kérdéseket tesz fel”, de válaszokat nem ad, döntéseket nem hoz, mert fél a következményektől, így csendben teret nyer a liberalizálódás a gyülekezetében és az egyházában, miközben ő maga papíron evangéliuminak vallja magát. Az ilyen evangéliumi lelkésznek-teológusnak a lelkészi fogadalma, a hitvallások normatív mivoltára tett esküje, az egyházfegyelmi szabályok vállalása már csak jól csengő lábjegyzet: szép papír, de „élesben” nem meri alkalmazni, nehogy robbanjon a feszültség. A valóban fontos, égető kérdésekre legyint: „Nem első rendű kérdés”, „Most missziói/lelkigondozói okokból engedünk”, „A társadalmi relevancia az elsődleges”, és közben azzal hallgattatja el a lelkiismeretét, hogy ez csak „taktika”, miközben valójában már feladta az alapvető igazságokért folytatott harcot. Nem veszi észre, hogy kis lépésekkel óriási károkat okoz: először csak árnyaltabban fogalmaz, aztán liturgikus gesztusokat tesz, végül a dogmatikai kérdéseket is opcionálisnak tekinti – és mindezt azzal fedi el, hogy „nem ezen áll vagy bukik az evangélium”. Vagy ha személyes szinten még ki is áll a lényeges kérdésekben, azzal magyarázza a közegyházban tanúsított passzivitását, hogy „a saját gyülekezetemben, a szószéken bátor vagyok”.

A kár, amelyet a karakter nélküli „evangéliumi” lelkész-teológus a passzivitásával okoz, felbecsülhetetlen: a sok apró engedmény, a hallgatás, a mulasztás, a felszólalás és az ellenállás állandó halogatása lassan összeadódik, és a végén doktrinális összeomlás lesz belőle. Csak hogy jobban értsük és még véletlenül se kerüljük ki a lényeget: a karaktergyenge evangéliumiak bár – papíron – ortodoxok, a gyakorlatban nem hajlandók fegyelmezni, konfrontálódni, és így a struktúrát belülről rágja szét a „békés engedékenység”.

Nem áll meg érvként, ha eltolva magunktól a felelősséget, megszemélyesítjük az ideológiákat vagy az egyházi folyamatokat, és azt mondjuk: „a progresszió legyűrte végül az egyházat és felülkerekedett rajta”. A progresszió nem személy – ne hárítsuk rá, amiért nekünk kellene számot adni. A valóság az, hogy csupán néhány, hatalomra törő progresszív lelkipásztor és szolgáló szerzett befolyást, miközben egy sokkal nagyobb, de tétova, kényelmes, közönyös vagy konfliktust kerülő evangéliumi közösség mindezt tétlenül szemlélte, eltűrte és nem akadályozta meg.

A jelen bűnei szinte mindig visszavezethetők a múlt mulasztásaira – és maga a mulasztás is bűn. Az egyházak doktrinális és etikai széthullása, a progresszív rombolás nagy része a korábbi nemzedékek passzív, közönyös vagy gyáva evangéliumi lelkipásztorainak felelőssége. Ezért a jelen súlya számunkra különösen megnövekszik. Egy olyan lelkészi kar, amelynek többsége még evangéliumi meggyőződésű, óriási történelmi felelősséget hordoz: most dől el, és részben rajtunk áll, milyen lesz az egyház közeljövője és távolabbi jövője. És igen: nagyon is számít, hogy a lelkészi kar milyen „fékeket és ellensúlyokat” épít be az egyházi törvényhozásba, és mennyire készül fel a „holnaputánra”, amikor „ma” mindent megtesz a jövőbeli támadások elhárítása érdekében. Hány nyugati egyház doktrinális és etikai szétrohadását kell még testközelből végignéznünk, hogy a mindenkori lelkipásztor végre belássa: a cselekvést nem halogathatja.

Olyan lelkipásztorokra és teológusokra van szükség – akár gyülekezetet, akár egyházat vezetnek –, akik a helyükön maradnak, harcolnak, és nem hallgatnak. Nem rejtik véka alá hitvalló evangéliumi meggyőződésüket, nem bújnak be a saját gyülekezetük (szószékük) sáncai mögé, és nem csak bizalmas beszélgetésekben adják ki frusztrációjukat, miközben közegyházi szinten a lehető legteljesebb mértékben alkalmazkodnak.

Tudomásul kell venni, hogy csak akkor nyújtanak védelmet a hitvallások, ha belsőleg is kötik a lelkiismeretet, és az evangéliumi lelkipásztorok hajlandók érvényesíteni őket. Nem elég „meggyőződésekkel rendelkezni”, és nem elég „hinni” az igazságot. A Szentírás őrállónak, pásztornak – és nem béresnek – nevezi a lelkipásztort, és ítéletet mond azokra, akik nem intenek, nem védelmeznek, és nem állnak ellen a torzító hatásoknak.

A jó hír az, hogy a jellem formálható és fejleszthető. Az egyház feladata nem merül ki abban, hogy helyes tanítást adjon („mit vallunk?”), vagy hogy leleplezze az elhajló nézeteket („mit nem vallunk?”), hanem abban is áll, hogy olyan embereket és szolgálókat formáljon, akik hosszú távon, különösen a nehéz, feszült helyzetekben hűségesen ragaszkodnak mindahhoz, amit megtanultak. Ennek tudatos módját meg kell találnunk: kiscsoportokban, illetve különféle vezetőképzéseken célzottan kell foglalkoznunk a teológusok és lelkészek karakterével, hogy ne legyenek konfliktuskerülők, hanem ha szükséges, vállalják a szenvedést is, amely acélozza jellemüket. Személyesen pedig állhatatosan kell kérnünk az Urat, hogy töltsön be bennünket Lelkével – hiszen ígéretünk van arról, hogy ez a kérés kedves Őelőtte, és biztosan meghallgatásra talál nála. Így válhat a „makacs” (állhatatos, kitartó) jellem nem kivétellé, hanem természetes normává, és – ami a legfontosabb – így tanuljuk meg jobban félni az Istent, mint az embereket.