Hitvalló elődeink szarkazmusa és iróniája – teológus-karakterek és megnyilatkozások egykor és ma
Az olyan típusú korábbi keresztyén teológusokat, lelkipásztorokat, szolgálókat (az egyháztörténet nagyjait) manapság is rengeteg vád éri – sokszor épp keresztyének részéről –, akik szinte emberfeletti eltökéltségről, céltudatosságról, acélos akaratról, jó értelemben vett „fanatizmusról” tettek tanúbizonyságot, sőt sokszor utólag is bosszút szeretnének rajtuk állni. Ezek valószínűleg olyan típusú emberek, akiket – ha kortársaink lennének – rendkívül idegesítőnek találnánk, de visszatekintve nem tehetünk mást, mint hogy elismerjük munkásságuk, szolgálatuk gyümölcseit, és tisztelettel adózunk nekik. Ilyen típusú ember volt – leginkább azokat említem, akiket rettentően szeretnek savazni a keresztyén közösségen belül is – Pál apostol, Ágoston, Luther és Kálvin. Már-már komikus, hogy rendre „tikkelést” és „idegrángást” váltanak ki sokakból. Ez a jelenség azért is talányos, mert azon mai felekezetek tagjainak nagy része (evangélikusok, reformátusok), amely egyházi közösségeknek a doktrinális és kegyességi öröksége legnagyobbrészt ezen előbb felsorolt személyek munkásságára épül, épp az ezen személyek által fémjelzett stílus és mentalitás ellen foglal állást. Sőt ugyanezek a közösségek aktuálisan épp ellenkező típusú – „széplelkűségükről”, karakter- és svádanélküliségükről, az eltökéltség és a hitbéli hűség hiányáról ismert – személyiségtípusokat termelnek ki nagyüzemben, rácáfolva saját hitbéli örökségükre. Félreértés ne essék: nem arra utalok, amikor e személyek egy-egy lépését kritika tárgyává teszik (például Luthernek az élete vége felé intenzívebbé váló antijudaizmusát), hanem arra, hogy a keresztyénségen belül ez a bizonyos személyiségtípus vagy karakter válik páriájává. Ennek a karakternek azonban – nézzük meg Pál, az apostoli atyák, az egyházatyák és a reformátorok stílusát – szinte állandó jellemzője az irónia, a szarkazmus és az olykor-olykor felbukkanó maró gúny.
A kérdés az, hogy mit kezdjünk ezzel. Amellett fogok érvelni, hogy ez a sarkos, karcos fogalmazás és stílus nem valamiféle járulékos rossz e személyek munkássága kapcsán, hanem kérlelhetetlen igazságkeresésük és az evangélium melletti kiállásuk szerves része, és e – mai füllel sokszor bántóan zavaró – stílus elmaradása a mai egyházi közbeszédet és teológiai vitákat illetően nem pozitív fejlemény, hanem a vérszegénység, az evangéliumot illető bizonytalanság sajnálatos jele.
Mivel a jelen írás szerzője református lelkész, most Kálvinra térnék ki. Kezdjük egy kicsit messzebbről, ugyanis a fent vázolt jelenség a teológia devalválódásával és a keresztyénség hitvalló potenciáljának rohamos csökkenésével és egyáltalán, a keresztyén egyházak ellaposodásával és irrelevánssá válásával is összefügg.
Ha valaki jártas a kortárs teológiában, világos számára, hogy a 21. századi teológia – különösen is a teológiai „viták” nagy része (azért idézőjelben, mert jelenleg nem beszélhetünk valódi, izgalmas és teremtő vitákról) – zavaros, az egyház életvalóságát, a gyülekezetek integritását illetően irreleváns, és ennek az az oka, hogy nem sikerül pontosan kijelölni vagy azonosítani a vizsgált témát. A fakultás teológián belüli tanbéli zűrzavar (lásd a nyugat-európai fősodratú egyházi közösségeket) és a hívek körében a hittartalmat érintő mély tudatlanság szinte általános, de közben a teológusok, lelkészek megnyilatkozásai lágyak, „szelídek”, a keményebb fogalmazást tudatosan kerülők, tompítottak, olykor szándékosan kisilabizálhatatlanok és ízlés szerint többféleképpen is érthetők, sőt – valljuk be – a legtöbbször teljesen érdektelenek.
Mit látunk azonban Kálvinnál? Buzgón tanítja a köznépet, hogy az (az átlagember is) megértse az evangéliumot. Stílusát – mind a latinját, mind a franciáját – tömörség jellemzi. Ettől függetlenül főműve, az Institutio nem nevezhető rövidnek, sőt végső formájában igencsak terjedelmes. Ugyanakkor a stílusa igenis célirányos, semmiképp sem szószátyár. Kálvin uralja a nyelvet. A megfelelő szavakat használja, miközben előadásmódja elegáns és nem pórias, Benjamin Warfield, a nagy 19–20. századi konzervatív kálvinista tanító szerint „világos, éles és pontos”. Kálvin egyszerűen kifejt egy témát, majd ugrik a következőre. Ugyanakkor – és a jelen írás fókusza ez – Kálvin a tévedéseket és az eretnekeket/tévtanítókat keményen, számunkra ma mindenképpen durvának tűnő stílusban marasztalja el. Az Institutio tele van durva kiszólásokkal, megjegyzésekkel és erőteljes, támadó jellegű érveléssel. Főként amikor az öt római szentségről értekezik – Alister E. McGrath szavaival élve – „házsártos” stílusban.
Úgy kezdtem, hogy „toleráns” korunkban divat lett különösen is Kálvin és Luther írásainak ezt az aspektusát heves kritikával illetni – sokszor egy múltbéli, civilizálatlan, barbár kor sajátosságának tekintik. Itt jegyezzük meg: humanista íróknál általánosnak számítottak az ilyen jellegű, élesebb kiszólások, megjegyzések, becsmérlések és szidalmak, és Kálvin (és Luther is, akik mindketten humanista nevelésben részesültek) – tetszik, nem tetszik – ezen eszköztárnak a mestere volt. Elhiszem, hogy a mai olvasó számára ez a tény árnyékot vethet Kálvin életművére, de – és ezt fontos tisztázni – mindezek Kálvinnál nem helyettesítik az érveket, hanem azok fokozására, hangsúlyosabbá tételére tett kísérletek, sőt Kálvin műveinek olvashatóságához is hozzájárulnak, hiszen részben emiatt nem fullad nála a hosszadalmas teológiai érvelés a mai fakultás teológiára oly jellemző sótlan, papírszagú, unalmas szószaporításba.
Van ennek a kérdésnek azonban egy személyes szintje is: a Kálvin (és Luther) bántó nyelvezetét negatív kritikával illetők szeretik magukat szeretetteljes, érzékeny, altruista embereknek mutatni, de gyakran ugyanezek a személyek fenntartások nélkül fogyasztanak erőszakot, szexuális erkölcstelenséget és Isten nevének hiábavaló használatát tartalmazó mediális tartalmakat. Azok a teológusok pedig, akik elítélik Kálvin retorikáját, gyakran nyugodt szívvel tűrik az evangéliumnak és Krisztus nevének a notórius gyalázását, nem reagálnak a hamis tanításokra, érdektelenül, szenvtelen ásítozással szemlélik Uruk személyének és tanításának meghamisítását és hiteltelenné tételét, legfeljebb konferenciák keretében „beszélgetnek” róla. Az apostoli-keresztyén hit alapvető tanításainak a tagadása szemlátomást semmilyen reakciót nem vált ki belőlük, de az „érzékenységüket” zavarja, hogy Kálvin az evangélium ellenségeit „kutyáknak” és „disznóknak” nevezi. Azért ez furcsa, nem?
Akármennyire is sértik az ilyen jelzők a mai ember fülét, érdemes felidézni, hogy az ilyen jellegű megszólalásoknak Isten emberei részéről bizony vannak bibliai alapjai. Például Illés próféta kigúnyolja a Baal-papokat (1Kir 18), Pál a galatabeli judaizálóknak (törvénykezőknek) – akik a körülmetélést kötelező jellegű parancsként akarják előírni a pogány hátterű keresztyén hívőknek – Gal 5,12-ben azt írja, hogy „metsszék ki magukat” (talán értjük a mai olvasó számára nem túl ízléses iróniát: ne mások előbőrét akarják eltávolítani, hanem távolítsák el saját magukat a keresztyén közösségből). Máshol így figyelmeztet: „Óvakodjatok a kutyáktól, óvakodjatok a gonosztevőktől, óvakodjatok a megmetéltektől!” (Fil 3,2), tehát azoktól, akik a cselekedetekből való igazságot hirdetik. Ézsaiás próféta gúny tárgyává teszi a bálványokat, illetve a bálványok imádatát (Ézs 44). Péter apostol pedig felhívja a figyelmet: „De betelt rajtuk az igaz példabeszéd: »A kutya visszatér a maga okádására«, és »a megfürdött disznó sárban hempereg«” (2Pét 2,22) – itt Péter a Krisztusban való szabadságra illegitim módon hivatkozó, a törvény által bemutatott erkölcsiséget elutasító antinomistákra utal. De nem csak erkölcsi kérdések esetében kerül elő ez az éles beszédmód. Igaz, nem a Biblia, de a jól ismert reformátori irat, a Magyarországi Református Egyház egyik normatív hitvallási foglalata, a Heidelbergi káté „kárhozatos bálványimádásnak” nevezi a római misét.
Kálvinnál maradva, a polémia olyannyira hangsúlyos az Institutióban, hogy Kálvin antitetikus stílusa az egész mű szerkezeti elvévé válik. Antitetikus stílus alatt azt értjük, hogy nemcsak pozitív állítások formájában fejti ki az igazságot, hanem az igazsággal szembenálló tévedéseket is kibontja, majd elítéli és cáfolja. Az Institutio terjedelmének egyik fő oka az, hogy a Kálvinnak az évek során különböző eretnekekkel folytatott vitái miatt egyre bővült a leírandó anyag. Ez a tanítási módszer nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az írásai érthetők, és élvezetes őket olvasni. Az igazság élesebben, erősebb kontúrokkal emelkedik ki a hazugság sötét háttere előtt.
J. I. Packer megfogalmazásában Kálvin „harcos” volt, és az Institutio harcias mű. Philip Schaff egyháztörténész is rámutat: „Kálvin az irónia, a szellemesség, a gúny és a megvetés éles kardját az igazság védelme érdekében forgatta, soha nem személyes gyűlölettől vagy bosszúvágytól vezérelve.” (Pl. Ami Perrin genfi libertinus vezetőt „komikus kis cézárnak”, feleségét „Pentheszileiának” nevezte.)
Azt hiszem, Kálvin (és Luther) vehemenciája nem olyasvalami, amitől utólagosan el kellene határolódni, hanem inkább aminek a veleje, lényege, ha úgy tetszik, az ethosza csodálatra méltó és követendő számunkra. A korszellem ma a hitkérdések terén „toleranciára” és „pozitív” hozzáállásra ösztönöz, riasztónak és fenyegetőnek tartja a vitát, az elítélést és a negatív előjelű értékítéletet. A protestáns teológusok és egyháztagok többsége enged a korszellemnek. Vannak olyanok is, akik értelmi szinten ugyan kifogásolják ezt a tendenciát, ugyanakkor „sejtszinten”, mélyen és láthatatlanul már azonosultak vele. Ezért fordulhat elő rendre, hogy a hevesebb teológiai diskurzusokban, vitákban előbb ítélik meg azokat, akik keményebb retorikát alkalmaznak ugyan, de az igazságot képviselik, mint azokat, akik (elegánsan, gáláns módon, „szeretettel” és sok-sok könnyel a szemükben) tőrőlmetszett eretnekségeket hirdetnek, de kimértek.
Jól kifejezi Kálvin írói munkásságát a nyomtatásban megjelent vitairatai colofonjában (tulajdonképpen az impresszumában) feltüntetett szimbólum: a kard. Vajon milyen szimbólum fejezné ki hűen a mai prédikációskötetek, teológiai és hitéleti művek szerzőinek a lelkiségét és mentalitását? Esetleg egy írógép vagy billentyűzet? Egy ürességtől kongó könyvtárterem? A doktori címét tartalmazó emlékplakettet épp a falra akasztó, a téma iránt közönyös, ugyanakkor magára roppant büszke filológus? A lényeg, hogy írjon és írjon, egyfolytában termeljen, ameddig csak tud: tanulmányokat, cikkeket, különféle szómagyarázatokat, esetleg értekezéseket mindenféle társadalmi jelenségről, azzal a főszabállyal, hogy semmire ne legyen semmilyen hatással, még véletlenül se – legkevésbé az egyházi közösségek mindennapjaira –, teológiai tekintetben pedig egyáltalán ne legyen konfrontatív és releváns. Szövegei tónusa legyen andalító és álmosító, csak a „szakmának” írjon, szintetizálva más szakmai írások tartalmát, ha pedig valami újat állít, az semmiképp se legyen mások véleményével ellentétes, lelkészek, gyülekezeti tagok kezébe pedig még véletlenül se kerüljön.
Talán érdemes lenne feleleveníteni, hogy a reformátorok első és második nemzedékének vezéralakjai mind úgy voltak kiváló teológusok – dogmatikusok, bibliai teológusok és szakavatott, az ókori nyelveket ismerő exegéták –, hogy közben aktív gyülekezeti lelkészek, gyülekezetben szolgáló tanítók voltak, és mint ilyenek a gyülekezeti „gyakorlat”, a hétköznapok valósága, a vérre menő, sokszor egzisztenciális fenyegetettséggel járó teológiai viták kohója kiégetett a tevékenységükből minden haszontalan, önmagáért való, ráérős, irreleváns filológiai okoskodást. Talán éppen ezért volt a teológiai írásaikban kemény, karcos és perzselően bántó a stílusuk, mert végső soron az igazság és az emberek üdvössége forgott kockán, és egyáltalán, műveik ezért érthetőek és relevánsak mind a mai napig sok mai teológiai dolgozattal szemben.
A fakultás teológia (tisztelet a kivételnek!) manapság már hírből sem ismeri ezt a kontextust, mivel a fakultás teológusok nagy része nemhogy nem aktív lelkész, de nem is prédikál, és előfordul az is, hogy nem tartozik egyetlen konkrét helyi gyülekezethez sem. Ez utóbbi egyenesen nonszensz, hogy az – elvileg – egyháztanítók nem vállalják magukra azt a minimális kötelezettséget sem – egy gyülekezethez való tartozás, a tagság követelményét –, amely a hétköznapi hívők irányában magától értetődő elvárás.
Az önmagáért való gyalázkodás, káromkodás, ocsmány beszéd nem helyénvaló, de az igazság melletti szenvedélyes és bátor kiállás jele adott esetben igenis a karcos, offenzív beszédmód. Egyszerűen kizárt, hogy az egyház- és teológiatörténet nagyjai (beleértve Péter és Pál apostolt is) mind hibáztak és elbuktak a retorika terén, csak a 21. század embere – teológusa – vált kellőképpen domesztikálttá és szelíddé, már-már „krisztusivá”. Kálvin is tisztában volt vele, hogy ha az igazságot nem védi meg, az nem maradhat fenn. A hazugság tolerálása az igazság szeretetének a hiányáról tanúskodik. Az igazság szeretete megkívánja, hogy néha elragadtassuk magunkat. Ez akkor is így van, ha a bátortalanságot, a pipogyaságot, a nemtörődömséget, a „minden mindegy” életérzést, a közönyt, az enerváltságot önmagunk megnyugtatása érdekében udvariasságnak, jólneveltségnek, konstruktív párbeszédnek és toleranciának nevezzük.
Kitágítva a kérdést, érdemes lenne a fogyatkozó egyházi közösségek kommunikációját is átpréselni a fenti gondolatok szűrőjén. Nyilván nem arról van szó, hogy az egyházi közösségek által közzétett kommünikéket sértegetésekkel kellene teletűzdelni, de a patikamérlegen kimért, szinte semmilyen sommás megállapítást nem tartalmazó megnyilatkozások nem vezetnek – nem is vezethetnek – eredményre, szemlátomást mégis töretlenül ragaszkodnak hozzá, szembemenve hitvalló őseink egyértelmű, bátor beszédével, nem beszélve normatív hitvallásai iratainkról (ezért is kell foggal-körömmel ragaszkodni ezen iratokhoz, mert kompenzálják a sekélyes kommunikációt vagy épp a kommunikáció hiányát). Jegyezzük meg: ha az egyház nem vállalja annak kockázatát, hogy szembeszáll a többségi társadalom ízlésével és a különféle, nem keresztyén (vagy egyenesen antikeresztyén) ideológiák elképzeléseivel – sokszor bántóan kemény egyértelműséggel –, akkor ugyan lehet, hogy nem vált ki a nyilatkozataival botrányt, de szükségszerűen unalmassá és jellegtelenné válik. Ennek vagyunk ma szem- és fültanúi világszinten. Ne gondoljuk, hogy a kicentizett, kétértelmű, kibogozhatatlan, minden irányba gesztusokat tevő retorika valamiféle „bölcsességként” csapódik le a nyilvánosság előtt – az emberek ösztönösen megérzik a kontúr nélküli szavak mögötti bizonytalanságot, bátortalanságot, a helyezkedést, az ügyeskedést, a lavírozást, a „linkelést”. A se nem hideg, se nem forró keresztyénséget az Úr kiköpi – eredeti értelmében: kihányja. Az ilyen keresztyénség – a nyugat-európai példák világosan mutatják – szemétre való. Egész egyszerűen hihetetlen és a szellemi vakság netovábbja, hogy ezt némelyek még mindig járható útnak tartják, egyenesen rohanva-vágtatva a szakadékba. Fel kellene végre ébredni és többé nem a „párbeszédre” hivatkozva eltékozolni az elhívásunkból fakadó kötelességünket – azt, hogy a túlzott szenvedélyesség kockázatát vállalva tusakodjunk a hitért, akkor is, ha emiatt sokan megsértődnek. Krisztusnak nem PR-osokra, hanem hitvallókra van szüksége.