19
jún
2024

A magyarok egy pesszimista, irigy, rosszindulatú nép, a krétaiak pedig mindig hazudnak, gonoszak és restek?

Dr. Csernus Imre ismert pszichiáter szerint a magyarok „búvalbaszott, pesszimista, irigy, rosszindulatú nép”. Csernus egy interjúban fogalmazott így, melynek apropója a nemrégiben megjelent legújabb könyve: A magyarIdézzünk most tőle hosszabban, hogy lássuk a címben is szerepeltetett állítás kontextusát. Arra a kérdésre, hogy „milyen a magyar nép?”, Csernus a következő választ adta:

„Sorolom: nemcsak búvalbaszottak [vagyunk], [hanem] irigyek, rosszindulatúak, erőszakosak, adott szituációban lusták és legfőképpen felelősséget nem vállalóak [is]. Irigyek [vagyunk], nem örülünk a másik sikerének, állandóan ilyenkor azt keressük, hogy milyen háttérsztorival vagy hátszéllel rendelkezett, ami eljuttatta őt oda. Tehát egy búvalbaszott, pesszimista, rosszindulatú nép vagyunk általában. Tisztelet a kivételnek.”

Ez kétségtelenül lesújtó vélemény a magyar népről/nemzetről, de az ilyen sommás megfogalmazásokkal Csernus nincs egyedül. Szinte minden néppel kapcsolatosan lehetne sztereotipikus, általánosító és negatív jellemzést adni. Ami érdekes most számunkra, hogy a Csernuséhoz hasonló kijelentés a Bibliában is található: „Azt mondta valaki közülök, az ő saját prófétájok: A krétaiak mindig hazugok, gonosz vadak, rest hasak.” (Tit 1,12; Károli-ford.) Ez a kijelentés ráadásul épp Krisztus egyik apostolától származik, és mint ilyen az állítás a kanonikus, isteni ihletettségű és tévedhetetlen Szentírás részét képezi. Az az opció tehát, hogy tudjuk be ezt a sort egy szimpla kiszólásnak/elszólásnak, mintha az apostol megfeledkezett volna magáról, vagy az emberi gyengeség megnyilvánulásának vagy pusztán cáfolható emberi véleménynek, szóba sem jöhet egy evangéliumi keresztyén számára.

Ha így van, akkor azzal a kérdéssel szembesülünk, hogy vajon Isten megengedi, helyben hagyja-e, sőt jónak tartja-e a faji sztereotípiákat és általánosításokat. Nem kellene az ilyen általánosító kijelentések mögötti mentalitást a bűn kategóriájába sorolnunk és küzdenünk ellene? Adódik azonban még egy kérdés, amely az előzőből fakad: ha Isten jóváhagyja és legitimnek tekinti az ilyen jellegű kijelentéseket, akkor vajon az Istent követő keresztyének számára is megengedett az etnikai sztereotípiák használata? Esetleg lehet egy általánosítás bizonyos esetekben igaz, tehát legitim? Vagy mi van akkor, ha szó sincs általánosításról, és Pál kijelentése szigorúan értelmezve is (azaz a nép minden tagját illetően) igaz? A helyzetet bonyolítja, hogy manapság a legtöbben általánosítás alatt elhamarkodott általánosítást, alaptalan ítéletet, tehát helytelen, igaztalan állítást értenek.

Mielőtt válaszokat keresnénk, röviden említsük meg, hogy a Pál apostol által idézett állításhoz kapcsolódik az úgynevezett Epimenidész-paradoxon, egy logikai paradoxon. Mit állít Epimenidész? Azt, hogy minden krétai hazudik, vagy pontosabban: „A krétaiak mind (vagy mindig) hazugok.” A paradoxon adott: mivel ez az állítás egy krétai szájából hangzik el, ellentmondáshoz jutottunk. Ha a krétaiak mind hazugok – tehát ha igaz az állítás –, akkor nyilvánvaló, hogy találunk ellenpéldát, hiszen Epimenidész igazat mondott, tehát az állítás mégsem igaz; a tény viszont, hogy ez az állítás nem igaz – hiszen épp egy krétai szájából hangzik el – alátámasztja a korábbi állítást, hogy a krétaiak nem mondanak igazat. A paradoxon lényege, hogy egy krétai nem tehetett volna ilyen kijelentést. Ennyit az Epimenidész-paradoxonról.

Most koncentráljunk a bibliai kijelentésre, és vonjuk le belőle a konzekvenciát, utána pedig próbáljunk valamiféle magyarázatot adni rá.

  1. Pál megerősíti, hogy a mondás, miszerint „[a] krétaiak megrögzött hazudozók, gonosz vadállatok, lusta, falánk népség” (RÚF), igaz.
  2. Ez az állítás egyértelműen egy etnikummal kapcsolatos sztereotípia.
  3. Ha Pál hajlandó egy etnikai sztereotípiát igaz állításként megerősíteni, akkor a keresztyének követhetik őt ebben, azaz általánosítva jellemezhetjük egy adott nép egészét negatív tulajdonságokkal.

A bibliai szöveg exegézise előtt rögtön felmerülnek bizonyos definíciós kérdések: mi az általánosítás? Mikor jogos az általánosítás – ha egyáltalán valamikor is jogosnak tekinthető? Mi az igazságkritériuma egy tömegre-csoportra vonatkozó állításnak? Kijelenthetjük-e, hogy egy adott csoport ilyen, olyan, valamilyen, úgy, hogy a megfogalmazott állítás a csoport bizonyos tagjaira nem igaz? Ha igen – és egy ilyen általánosító kijelentés igaznak tekinthető –, az adott csoport többsége (akikre igaz a kijelentés) és kisebbsége (akikre nem igaz a kijelentés) milyen arányt képvisel egymáshoz viszonyítva a csoportosuláson belül? 95% az 5%-kal szemben? Vagy elegendő 51% a 49%-kal szemben? Mekkora arányú tehát a többség, hogy az adott csoportosulással kapcsolatosan megengedhetők legyenek bizonyos általánosítások?

Ezek után nézzük meg a vizsgált szakaszt és az exegézisét. Pál részéről a konkrét állítás a következő: „Κρῆτες ἀεὶ ψεῦσται, κακὰ θηρία, γαστέρες ἀργαί.” A következőképpen fordítható: A krétaiak mindig hazugok, gonosz vadak, rest hasak” (Károli-ford.); „A krétai örök hazudozó, gonosz fenevad és falánk naplopó” (Békés-Dalos); „A krétaiak folyton hazudnak, gonoszak, vadak, lusták, s mindig csak a hasukkal törődnek” (EFO).

John Stott, az egykori neves brit evangéliumi teológus-lelkész írja a Tituszhoz írt levél magyarázatában, hogy az egyházatyák, mint például Alexandriai Kelemen, Jeromos, Aranyszájú János és Ágoston mind úgy vélték, hogy ez a mondás a Kr. e. 6. században élt krétai tanítótól, Knósszoszi Epimenidésztől származik, akit honfitársai nagyra becsültek mint prófétát és csodatevőt (Epimenidészt – amennyiben valóban létező és nem csak mitikus személy volt – papként, jósként és költőként tartotta számon az utókor). Stott szerint bármennyire is karcos kijelentésnek tűnik az idézett állítás, volt alapja. Érdekesség, hogy a görögök a krétaiak népnevéből alkottak meg egy olyan igét – krétizó –, amelynek jelentése: ’becsap, hazudik’, és egy olyan főnevet – krétizmosz –, melynek jelentése: ’hamisság’. De Pál ezen túlmenően még azt is írja a krétaiakról, hogy „gonosz vadállatok”. Epimenidész állítólag azzal viccelődött, hogy bár Kréta szigetén nem élnek vadállatok, de az emberek betöltik azok szerepét. Ami a lustaságot és a falánkságot illeti, széles körben elfogadott volt, hogy a krétaiakat ezek a tulajdonságok hűen jellemzik. Polübiosz Kr. e. 2. századi görög történetíró és politikus írta róluk (idézi Stott): „A kapzsiság és bírvágy oly őshonos Kréta földjén, hogy az egész világon ez az egyetlen nép, amely nem bélyegez meg semmiféle kétes eredetű nyereséget.” Pál ezeket a lesújtó állításokat igaznak tekinti és elfogadja, amikor azt mondja: „Ez a vélemény igaz.” (13. vers) „De vajon – kérdezi Stott – tényleg elfogadja Pál a krétai jellem efféle általánosítását?” Stott a következő választ adja erre a kérdésre: „A keresztyén lelkiismerettel nem fér össze az effajta etnikai sztereotípia. Jusson eszünkbe, hogy Pál hitt abban, hogy az evangélium ereje megváltoztatja az embereket (vö. Róm 1,16; 1Kor 6,11), hogy Jeruzsálemben pünkösd napján néhány krétai is befogadta az átváltoztató Szentlelket (ApCsel 2,11), és hogy azok a presbiterek, akiket Titusznak kellett kineveznie (Tit 1,5–9), maguk is krétaiak voltak, mégsem hamis, hanem igaz tanítók. Úgy tűnik, Pál a hamis tanítók és követőik leírására vette kölcsön Epimenidész kijelentését, s nem kivétel nélkül az összes krétai jellemzésére. Titusz felelőssége, hogy ezeket a bűnösöket szemtől szemben, kímélet nélkül megfeddje, […] »hogy egészséges legyen a hitük« (Tit 1,13), ne foglalkozzanak zsidó mondákkal és az igazságtól elfordult emberek parancsolataival (14. vers).” Vegyük észre – hangsúlyozza Stott – minden igaz keresztyén feddés pozitív célját! Pál nem megalázni akarta a krétaiakat, amiért becsaphatók, hanem meg akarta őket menteni a bűntől, hogy megállapodhassanak az igazságban.

George F. Knight III. némileg hasonlóképpen érvelve így summázza a szakasz értelmét: „Pál nem etnikai megbélyegzéssel él, hanem csupán pontosan megfigyeli – ahogy azt maguk a krétaiak és mások is tették –, hogy az egész emberiséget érintő bűn hogyan jut sajátos kifejezésre ezen a csoporton belül.”

Léteznek olyan magyarázatok is, miszerint Pál tisztában volt az Epimenidész-paradoxonnal, vagyis azzal, hogy eleve abszurd, hogy egy krétai igaz tanúságot tesz arról, hogy a krétaiak mind hazudnak. Pál tehát – szól a magyarázat – a hazug paradoxont humoros módon használja fel, hogy egy fajsúlyos állítást fogalmazzon meg (Köstenberger és Yarbrough is ezen az állásponton van). A hazug paradoxonra való hivatkozással Pál kifejezetten elismeri az állítás alóli kivételeket – nevezetesen azt a krétai „prófétát”, akitől maga az állítás ered. E szakasz standard magyarázata tehát, hogy Pál inkább a krétai szolgálatának „ellenfeleit” célozza itt meg, semmint az összes krétait. Kijelentése a 13. versben nem arra vonatkozik, hogy Epimenidész állítása minden egyes krétaira vonatkozóan igaz, hanem csak a vele szembenálló csoportra (azokra, akik megpróbálták judaizálni a krétai keresztyéneket). Azzal, hogy Pál elismeri, hogy ez a kritika magától egy köztiszteletben álló krétaitól származik, elkerüli a vádat, hogy idegenként elfogult lenne Krétával szemben.

Egyébként a Titusz-magyarázók legtöbbje cáfolja, hogy Pál sztereotípiákat propagálna, illetve hogy állítása minden krétaira vonatkozik. A sztereotípia negatív csengésű szó, de – egy meghatározás szerint – „önmagában csak egy megállapítás bármiféle hozzáállás, attitűd nélkül, azaz csak annyit mond, hogy ezek az emberek mind ilyenek. A sztereotípia tehát nem más, mint amikor valamilyen tulajdonságot rendelünk egy csoporthoz, réteghez, annak minden tagjára vonatkoztatva.” Ugyanakkor a sztereotípia fogalma a köznyelvben az előítélet szinonimájává vált. Ilyen értelemben – állítják a magyarázók – Pál nem él a sztereotípia eszközével. Érvelésüket azzal támasztják alá, hogy maga Pál kéri ugyanebben a levelében a hívőktől, hogy kerüljék a rágalmazást (2,3), hogy beszédük legyen feddhetetlen és egészséges (2,8), hogy senkit se szóljanak meg, kerüljék a viszálykodást, legyenek megértők, teljes szelídséget tanúsítva minden ember iránt (3,2), és kerüljék az ostoba vitatkozásokat, a viszálykodásokat (3,9). Egyesek rámutatnak, hogy ha Pál etnikai sztereotípiát hangoztat és általánosítással él az adott versben, akkor óhatatlanul rácáfol ezekre a felszólításokra. Ilyet – mondják – keresztyén ember nem tesz.

Más, sokkal egyszerűbb és magától értetődőbb megoldáshoz jutunk, ha a reformátorok értékelését nézzük. Például Kálvin János ezt a Pál által idézett, majd kifejezetten igaznak nyilvánított állítást teljes mértékben elfogadja, mégpedig Pálhoz hasonlóan azon az alapon, hogy „minden igazság Istentől való”. Ezt írja a genfi reformátor: „Lett légyen bármilyen kétséges maga a tanú, amit mondott, azt Pál igaznak fogadja el. Kétségtelen, hogy a krétaiak, akikről ilyen szigorúan beszél, semmirekellők voltak. Nyilván nem lett volna ennyire kemény velük, ha nem késztették volna rá komoly okok, hiszen még azokat a népeket is szelíden szokta megemlíteni, akik amúgy rászolgáltak a legnagyobb szigorra. Lehet-e elképzelni bántóbb szörnyűséget ezeknél a gyalázatos dolgoknál, hogy tudniillik lusták, falánkok, hitetlenek, gonosz vadállatok? S nemcsak egyiknek-másiknak veti szemére ezeket a bűnöket, hanem az egész népet elítéli. Valóban csodálatos az Isten terve, hogy ezt az alávaló és bűnei miatt rossz hírű népet az elsők között hívta el arra, hogy részesedjen az ő evangéliumában; de ugyanilyen csodálatos a jósága is, hogy mennyei kegyelemre méltatta azokat, akik a puszta létre sem voltak méltók. Tehát ebben a romlott országban, mintegy a pokol közepén őrhelye volt Krisztus egyházának, és nem szűnt meg terjeszkedni sem, bár megfertőzte, hogy érintkeznie kellett uralkodó bűnökkel. Pál ugyanis nemcsak az idegeneket számítja ide, hanem kifejezetten azokat is, akik Krisztus követői lettek. S miután látta, hogy ezek a bűnök már régen gyökeret vertek, és mindenfelé megkapaszkodtak, az egész nép hírnevét sem kíméli, csak meggyógyíthassa azokat, akik még megmenthetők.”

Melyik értelmezés helyes? Én a magam részéről Kálvin magyarázatát tartom helyesnek (vagy helyesebbnek), a következő megfontolások miatt. Létezik egy olyan érvelési hiba – az úgynevezett secundum quid, avagy elsietett általánosítás –, amely a következtetést túl kicsi vagy nem reprezentatív minta alapján vonja le. Ilyen alapon – ha a vizsgált minta reprezentatív vagy elég nagy – bizonyos kritériumok mellett egy általánosítás is lehet „igaz”, tehát létezik legitim, nem elsietett általánosítás is. Továbbá a sarkított általánosítások természetüknél fogva eleve nem is állítják, hogy mindig, minden helyzetben igazak – csak „általában” igazak. Pál is ezzel az eszközzel él: érzékeltetni próbál egy dolgot. Azaz nem mindenféle tipizálás bűn, ha a sztereotípiát használó személy intenciója nem az, hogy egy adott csoport minden egyes tagját jellemezze, hanem pusztán csak annyi, hogy általános jellemrajzot nyújtson az adott csoportól-népről. Nyilvánvaló, hogy Pálnak ezzel az a célja, hogy különösen is a krétai hamis tanítók – a judaizálók – jellemére, motivációira és botrányos, üzenetüket is hiteltelenítő magatartására irányítsa a figyelmet, de ettől még tény, hogy ehhez felhasznál egy, az ókori világban széles körben ismert és elismert pogány szerzők (Polübiosz, Cicero) által is hitelesített képet, nevezetesen, hogy a krétaiak erkölcsi tekintetben romlottak. Pál Titusz szolgálatát szeretné segíteni, ehhez azonban Titusznak ki kell ismernie azokat, akik között forgolódik, muszáj eligazodnia az adott társadalomban.

Ebből azt a következtetést vonhatjuk el, hogy az egyes csoportokkal, népekkel, nemzetekkel kapcsolatos általánosítás nem feltétlenül téves vagy akár bűn – rámutathatnak valós jelenségekre, és mint ilyenek igazak. Egyébként pedig ha elfogadjuk a népekkel, nemzetekkel kapcsolatos pozitív (vagy semleges) sztereotípiákat, amelyekre gyakorta hivatkozunk is, miért ne vehetnénk tekintetbe a negatív sztereotípiákat is? Jellemző, hogy egy nép tulajdonságaival éppen az adott nép tagjai vannak leginkább tisztában, és ezek a tulajdonságok – adott esetben – a jó tulajdonságaik inverzei vagy árnyoldalai. Bibliai tény, hogy Isten mint az emberi faj megteremtője alkotta meg a különféle népeket és nemzeteket (népek és nemzetek az új égen és új földön is lesznek), és mint a történelem folyásának szuverén irányítója, őrá vezethetők vissza azok a földrajzi, történelmi és kulturális együtthatók is, amelyekre egy nép tagjainak sajátos karaktere (a „néplélek”), pozitív és negatív tulajdonságai visszavezethetők.

Visszatérve Csernus Imrének a magyar néppel kapcsolatos sarkos értékeléséhez, bibliai alapon nem tartom problémának önmagában az általánosítást mint olyat. Csernus maga mondja, hogy „tisztelet a kivételnek”, kifejezve, hogy nem a magyar nép minden egyes tagját jellemzi. Az más kérdés, hogy igaz-e a megállapítása. Ezt döntse el az olvasó. Valljuk be, elég sok magyar embertől hallani a Csernuséhoz hasonló lesújtó jellemzést. Csernus verdiktjét árnyalná, ha tudnánk, hogy a magyar néphez általános értelemben milyen pozitív tulajdonságokat rendel a negatívumokon túl, és hogy magán is észlelte-e ezeket a jellemzőket (erre utal, hogy T/1-ben fogalmazza meg mondandóját), valamint hogy nem pusztán üzleti érdekek állnak-e a sarkos megfogalmazás hátterében (hogy felhívja a figyelmet az éppen a boltokba kerülő A magyar című könyvére), hanem a segítő szándék. Ha az utóbbi megvan nála, érthető a negatív diagnózis: őszintének kell lenni magunkkal, ha változni szeretnénk – ez valójában egy evangéliumi igazság. Azonban a tartós és radikális változáshoz – sőt, már a valódi önismerethez is – kegyelemre van szükség: a Lélek ajándékára, hitre, az evangélium meghallására, őszinte bűnbánatra és megtérésre. (Csernus ott téved, hogy szerinte a változáshoz elegendő az elhatározás és az akarat).

Végül, hogy árnyaljuk egy kicsit a képet, idézzük fel a nemzetkarakterológia egy másik dokumentumát is, egy igazi gyöngyszemet. 1847-ben jelent meg Rónay Jácint pozsonyi nagyprépost, püspök, bencés tanár, természettudós és író kötete, a Jellemisme, vagy az angol, franczia, magyar, német, olasz, orosz, spanyol nemzet, nő, férfiu és életkorok jellemzése lélektani szempontból. Ő így jellemzi „a magyart”: emocionális természetű, hazaszerető, szabadságszerető, lelkes, lobbanékony, örömteli, fényűző jellemű és vendégszerető, miközben szerinte a harcos bátorság, a tüzes temperamentum és némi képmutatás is jellemez minket.

 

Felhasznált irodalom:

  • Kálvin János: A pásztori levelek és a Filemonhoz írt levél magyarázata. A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest, 2012.
  • John Stott: A Timóteushoz írt első levél és a Tituszhoz írt levél. Harmat Kiadó, Budapest, 2000.
  • William D. Mounce: Pastoral Epistles. In: Word Biblical Commentary. köt. Zondervan Academic, 2016.
  • Donald Guthrie: The Pastoral Epistles. In: Tyndale New Testament Commentaries. köt. IVP Academic, 2009.
  • George W. Knight: The Pastoral Epistles. In: The New International Greek Testament Commentary. Eerdmans, Grand Rapids, 2000.
  • https://168.hu/szorakozas/csernus-imre-magyar-nep-beteg-276867

2 válasz

  1. Tipikus magyar ember cikke… Áh, ott ette meg a fene az ilyen írásokat, komolyan, elment a kedvem is a kommenteléstől, hagyjuk inkább az egészet…

    😉

    Viccet félretéve remek az írás, köszönöm! Egy egészen más téma kapcsán én is most tervezek írni az általánosítás kérdéséről – ilyen értelemben érdekes az összecsengés.

    1. Márkus Tamás András

      Köszi a reflexiót! 🙂

      Érdekes, hogy a keresztyén Facebook csoportban a cikkel kapcsolatosan mindenki az általánosításról merengett (általános értelemben), anélkül, hogy Pál kijelentésének az értékelésére, vagy épp Csernus magyar néppel kapcsolatos véleményének helyes, vagy helytelen voltára kitértek volna. Tehát épp a cikk megírásának intencióját kerülték ki.

      Üdv,
      Tamás

Hozzászólás írása