A keresztyénség elpempősödése

Az utóbbi pár hétben több olyan írás is elém került, amely azt a jelenséget érinti, amire egyesek a keresztyénség „elnőiesedéseként” utalnak. Muszáj itt leszögeznem, hogy jómagam e kifejezés használatát („elnőiesedés”) nem tartom túlzottan szerencsésnek ebben a kontextusban, mert felesleges ellentéteket generál, ráadásul nem is fejezi ki pontosan a vizsgált jelenség lényegét, mindenesetre mivel sokan élnek vele, ezért talán segíthet így az elején fókuszálni. Kicsit később egy jobb kifejezést fogok ajánlani – azt, ami a címben is szerepel.

Például Jordan Peterson, széles körben elismert kanadai pszichológusprofesszor, aki az utóbbi időben több olyan üzenettel állt elő, amely a megkérdőjelezett férfiasság helyreállítását sürgeti, legutóbbi videóüzenetében magukat a keresztyén egyházakat szólította meg. Mondandójában arra ösztönözte őket, hogy hívják be a fiatal férfiakat közösségeikbe, és emlékeztessék őket a társadalomban betöltendő szerepükre: „hogy van egy nő, akit meg kell találniuk, egy kert, amiben sétálniuk kell, egy család, amiről gondoskodniuk kell, egy bárka, ami megépítésre vár, egy földterület meghódítása, egy égig érő létra elkészítése…”. Peterson sürgeti az egyházakat, hogy ne a társadalmi igazságosságért, meg a bolygó megmentéséért harcoljanak, hanem tegyék a dolgukat: viseljenek gondot a lelkekre. Egyetértek Peterson üzenetének fő csapásirányával, és ugyan hozzá tudnék fűzni kiegészítéseket, de azok most félrevinnék a témát.

Egy másik írásban, Sitku Tibor (Sytka), a Pünkösdi Teológiai Főiskola tanára – ihletet merítve személyes beszélgetésünkből, – a keresztyének „cukihitéről” értekezik, ami nála alapvetően az egyes felekezetek „semmilyenségét” jelenti, „a középutas nihilt”, a „végtelenül unalmas szürkeséget”, ami valahogy áthatja felekezeteken átívelően az egész egyházat. Kicsit pontosítva: Sytka szerint, „ha az ember végignéz a felekezeteken, akkor amellett, hogy számos különbséget fog tapasztalni, mintha mégis lenne az egész egyháznak valamiféle közös karaktere vagy hangvétele.” Ezt a karaktert a ”szeressük egymást gyerekek” és a ”fontos, hogy meg ne bántsuk egymást” szlogenekkel jellemezhetnénk. „Rendezvényeket, nyári táborokat, (gyerek)alkalmakat szervezünk, ahol egymással összemosolyogva beszélgetünk arról, milyen fontos, hogy békesség legyen – közben meg van egy kis kóla, meg vaníliás karika hozzá az asztalon. Aranyosak, vagy inkább egyenesen „cukik” ezek az összeölelkezős rendezvények…”. Sytka fontos tételmondata, amivel messzemenőkig egyetértek, így hangzik: egyszerűen nem lehet érezni az egyházi közösségekben, hogy „súlya és tétje van a dolgoknak.”

Mivel abszolút a témába vág, érdemes megemlíteni még David Murrow „Why Men Hate Going to Church” című művét, ami „Hová tűntek a férfiak a gyülekezetből” címmel 2012-ben magyar nyelven is megjelent (Szeretetvár Baptista Gyülekezet, Pécs). Murrow kijelentései – főleg népegyházi közegben – igencsak heves reakciókat váltottak ki, és bár véleményem szerint sem a diagnózisa, sem a problémára kínált megoldásai nem tökéletesek, műve mégis – tekintve, hogy Murrow még csak nem is lelkész – bátor próbálkozás, és több felismerése is a lényegre tapint. Például az, hogy sok férfi alapvetően jó dolognak tartja a keresztyénséget, épp csak nem találja benne a helyét, ugyanis eleve a „női dolgok” körébe utalják a vallást. Úgy vélik, hogy ha kapcsolatokról, gyereknevelésről, iskoláról vagy hitről van szó, a nők alkalmasabbak a döntéshozatalra. Murrow szerint a gyülekezetek túlnyomó többségét eleve a nők elérésére tervezik – nyelvezetük, szimbólumrendszerük, teológiai súlypontjaik (már ha vannak ilyenek), üzenetük, programjaik, felépítésük, az igehirdetéseik tartalma és hangvétele mind erre utalnak.

Természetesen már a hazai keresztyén közösségekben is felteszik a kérdést: „hol vannak a fiatalok.” Egyesek már nem–specifikusan is felteszik ezt a kérdés: „hol vannak a fiatal férfiak? Miért vannak ilyen kevesen?” Ezek a kérdések ugyan jó irányba mutatnak, de szerintem kissé félrevisznek: még hátrébb kell lépni, és arra kell inkább rákérdezni, hogy miért csak bizonyos típusú emberek (nem is feltétlenül csak fiatalok) tömörülnek az egyházakban: „hol vannak az egyébként magukat keresztyénnek valló vállalkozók, politikusok, vendéglátósok, orvosok, tanárok, vagy akár kétkezi munkások, kőművesek, villanyszerelők, tehát a szekuláris világból betérő, hétköznapi emberek? Illetve akik „bent” vannak – az egyházon belül, – miért olyan furák, legalábbis a túlnyomó többségük?”

Ezek a kérdések bizony sokakban megfogalmazódnak, és jómagam a választ arra vezetem vissza, amit a címben úgy hívtunk: az egyház elpempősödése. Ennek a fogalomnak egy kis túlzással még igei referenciái is vannak, gondoljunk csak a Zsidókhoz írt levél 5. fejezetére. A levél szerzője (esetleg Pál, vagy Barnabás) itt a hallgatósága szemére veti, hogy már rég tanítóknak kellene lenniük, de még mindig arra van szükségük, hogy a hit alapvető elemeire tanítsák őket, tehát hitben „kiskorúak”, akiknek „tejre” van szükségük, mivel a „kemény eledelt” egyszerűen képtelenek megemészteni. Mondhatni, az üzenetet tekintve az egyházban lévők pempőn – sűrűn folyós étel, amit a csecsemőknek, kisbabáknak adnak – vannak tartva, másrészt az elpempősödés kifejezi azt a sajátosan óvoda-gyermektábor típusú miliőt is, ami legtöbb esetben az egyházias szubkultúrát jellemzi.

Konkrétabban fogalmazva: azt értem az egyház „elpempősödése” alatt, amikor – tekintve, hogy ez a piaci rés még számunkra, az egyház számára is elérhető manapság – az egyház/gyülekezet rááll a „napközis” létmódra: táborokat szervez, baba-mamakört és hasonló programokat. Természetesen nem az a probléma, hogy ilyen célzott rétegalkalmak előfordulnak, hanem az, amikor ezek válnak az egyház fő profiljává. Ez egy idő után nagyon visszaüt – ennek korát éljük most –, mert egy idő után óhatatlanul is beleragadunk ebbe a szerepbe, amiből nagyon nehéz lesz kikecmeregni. Ez a bölcsőde-óvoda-kisiskola-erzsébet tábor style teljesen ráragadt, sőt, ráégett az egyházra. A lelkészek nagyobbrészt azért állnak rá erre a vonalra, mert erre egyelőre még van igény, és úgy gondolják, hogy legalább ezeken a csatornákon keresztül elérhetnek másokat is – például szülőket. Amellett, hogy e módszer missziós hatékonysága erősen megkérdőjelezhető (sokan kimutatták már, hogy a gyermekfoglalkozások bőven nem hoznak annyit, mint amennyi energiát beléjük feccölnek, értve ez alatt azt, hogy – tetszik, nem tetszik, – az egyházban szocializálódó gyermekeknek csak egy töredéke marad az egyházban hosszútávon, felnőttkorukra rendre elszivárognak, egyébként nagyobbrészt épp a most taglalt jelenség miatt), eleve nem rétegalkalmak tartásának kellene a gyülekezeti misszió tengelyének lennie, hanem a társadalom aktív tagjainak – a felnőtt kort elért személyeknek – a misszionálása, hitre segítése stb. Csakhogy ez manapság akadályokba ütközik, sokkal macerásabb, hiszen olyan jellegű személyes interakciókat kíván meg, amiket nem szeretünk, vagy olyan egyéb csatornákat, amiket nem ismerünk.

Óriási a kísértés, hogy „programokkal” – kávéfőzőtanfolyammal, bográcsozással, komolyzenei koncertekkel, bábszínházzal, kenutúrával – „édesgessük” be az embereket, ahelyett, hogy az üzenetünk radikalitása hatna rájuk elementáris erővel. Lehet, hogy ettől úgy fog tűnni, hogy „zakatol” a misszió, de az ilyen típusú „emberhalászatnak” sajnos nagyobb a füstje, mint a lángja. Hosszútávon ez nem vezet eredményre, ebben biztosak lehetünk, hiszen ehhez a programkínálat folyamatos szinten tartására lesz szükség, mivel a változatos programokhoz kondicionált népek nem fognak csak úgy „átszokni” a vasárnapi istentiszteletekre, igehirdetésekre.

De miért olyan nagy probléma ez? Azért, mert a kívülállók, a misszionálandó közeg óhatatlanul is ezzel fogja azonosítani az egyházat, és nem azzal, hogy ott életről és halálról, üdvösségről és kárhozatról van szó. Sokat beszélünk arról, hogy a pszichológus a „modern kor papja”, korábban – a rendszerváltás, vagy a 2000-es évek környékén – ez az orvos volt (lásd kórházsorozatok). Nézzünk körül, kiktől várják ma az emberek a valódi segítséget, kiket vesznek komolyan, milyen jellegű segítségnyújtásra nyúlnak mélyen a pénztárcájukba – sokszor még a hívő keresztyének is. Nos, nem a lelkésztől, és nem is a lelkibeszélgetés, gyónás által várják a segítséget, vagy ha igen, csak a „szakembertől” jövő segítség mellett, vagy az után. A gyülekezetek – és mindazon tevékenységek, amelyek hagyományosan egy gyülekezethez tartoznak, – szerepe megmarad egy jól elkülönített helyen, messze, a „spiritualitás” terülétere száműzve, sokadikként.

Ezért van – többek között –, hogy egészen máshogy állunk azon referenciaszemélyekhez, akiktől reményeink szerint a valódi segítség érkezik: a terápiát komolyan vesszük, mert onnan várjuk a segítséget, nyáron meg, jobb híján jól jön a helyi gyülekezet, ha kirándulni szeretnénk, vagy ha valahová le szeretnénk passzolni a gyereket, hiszen „ott legalább nem tanul rosszat.”

Elég csak megnézni, hogyan viselkednek az emberek egy terápiára várva, mondjuk egy belvárosi ingatlan előszobájában helyet foglalva, vagy egy orvosi váróban ücsörögve. Izgulnak, feszengenek. Még ha nem is tördelik az ujjaikat, csöndben vannak. Ha egymáshoz szólnak, suttognak. Szánnak az ilyen típusú segítségre időt, pénzt, fegyelmezetten kivárják a sorukat, és katonásan megteszik, amit a referenciaszemélyek előírnak nekik. Ez nem csak egy intenzív, lelki-mélyfúrásos terápia vagy egy vakbélműtét előtt van így. Akkor is, ha valaki a bőgyógyászhoz megy az anyajegyét leszedetni, vagy egy hajklinikára hajbeültetésre.

Érdekes, az ilyen szituációkban oda tudunk figyelni, és nincs szükség „műsorra”: arra, hogy lekenyerezzenek minket kedves szavakkal vagy humorral. A gyermekelhelyezést is meg tudjuk oldani. A fő szempont a pszichiáter vagy a sebészorvos kiválasztásánál a szakértelem, és nem az, hogy a rendelőben van-e elkülönített hely játszóház gyanánt, vagy hogy milyen jó kávét adnak a recepción, nem is az, hogy a kezelés mellé adnak-e olyan kártyákat, melyeken jókívánságok szerepelnek, de még csak nem is az, hogy az orvos mennyire kedves. A terapeutától, vagy az orvostól sem várják el, hogy élvezetesen, mutogatva, elgyurmázva, szép példákkal tarkítva, ilyen vagy olyan hangszínnel közölje a diagnózist, majd magyarázza el a teendőket – azt várják tőle, hogy legyen közérthető, és amennyire csak lehet, pontos. A lényeg, hogy közölje a tényeket, hogy hogyan lesz nekem jobb. A körítés senkit sem érdekel. Az igazság érdekel, a helyzet valósághű értékelése, hiszen az életemről, a boldogulásomról van szó.

Bár a pszichológus lett a lelki élet, az orvos (fizikai értelemben) az élet-halál szakértője (ezek a területek korábban az egyház hatáskörébe tartoztak), a lelkészeknek-papoknak elvileg még így is maradt egy szűk mezsgye: a halál utáni élet, üdvösség és kárhozat területe. A társadalom egyre nagyobb ütemű szekularizációjával azonban a társadalom azon része, amely e terület iránt direkt érdeklődést mutat, a végletekig leszűkült. Ezt a tendenciát érzékelik az egyházak is, és mivel nem szeretnének eltűnni, még jobban összezsugorodni, felszívódni, elkezdték a pszchiológiát integrálni: a legtöbb gyülekezeti közösség igehirdetéseiben, szóhasználatában, lelkigondozásában szinte hegemóniára tört a pszichológiai szempont és szóhasználat. Persze ez sem váltotta be a reményeket, hiszen az egyház nem tud „versenyezni” idegen pályán. Bár sokat vártak e váltástól – és várnak még ma is, – még inkább érdektelenné válik a kívülállók számára, akik nem a keresztyén lelkigondozót és lelkészt tekintik terapeutának, a lelki dolgok szakértőjének, hanem a pszichológust (ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy vannak keresztyén pszichológusok is, ugyanis a keresztyéni mivoltuk minimális missziós potenciált jelent csak, a praxisukat tekintve a vallási elköteleződésük pedig csak mellékes, kvázi magánügy). Az egyház tehát, hogy ne veszítse el befolyását, megpróbált hasonulni piaci alapon a társadalom lelki igényeihez, mindeközben feladta legfontosabb, és igazán testhez illő feladatát: nem szólított fel bűnbánatra, megtérésre, nem mutatott rá Krisztus személyére, életére és feltámadására, és nem hangsúlyozta a megtérés elmulasztásának tragikus következményét, nem beszélt a szenvedések okáról, az emberi élet fátumszerű végzetéről, a fizikai halálról, majd az azt követő, személyes létezéssel kapcsolatos kilátásokról. Feladta, hogy ítéletről és örök jutalomról szóljon. Üzeneteinek perspektívája e földi életre zsugorodott, de e földi élet komfortosabbá és kényelmesebbé tételére léteznek pragmatikusabb „világi” módszerek és technikák is. A kérdés az, hogy ma lenne-e még piaca magának az evangéliumnak, illetve annak részeként mindazon témáknak, amiket előbb említettünk? Lenne, természetesen, hiszen az élet határkérdései minden időben, minden kultúrában érdeklődésre tarthatnak számot, csakhogy az érdeklődést fel kell kelteni! Ez viszont prófétai hangvételt, illetve erőteljes konfrontációt igényelne a minket körülvevő társadalommal. A konfrontációhoz viszont bátorság kell. És ez az, ami hiányzik! Legyünk legalább magunkhoz őszinték! Könnyebb az üzenetünk sarkos részeit kiszanálni, vagy azokat végletekig tompítani, kegyes szólamok csomagolópapírjába göngyölni, vagy az igazán megosztó társadalmi és erkölcsi kérdésekben hallgatni – esetleg utolsóként megszólalni, akkor, amikor a politika és a közélet minden szegmense és szereplője megszólalt, és már senkit sem érdekel, hogy mi mit mondunk. Nem arról van szó, hogy ne hangoznának evangéliumi súlypontú, prófétai hangvételű igehirdetések. Arról beszélünk hogy az egyházi kommunikáció súlypontjának is ennek kellene lennie.

Nos, ez az az aspektus, amit többé nem az egyháztól vár a társadalom többsége. Az egyház kellőképpen „elpempősödött” ahhoz – mind üzenetében, mind megjelenésében –, hogy élet-halál kérdésekben ne tőle várjanak segítséget. Ezért az egyház öntudatlanul is „műsorszolgáltató” lett. Legfőbb szerepe a spirituális jellegű szórakoztatás. Még a hívek is így szokták magukat kifejezni: azért járunk templomba-gyülekezetbe, hogy „feltöltődjünk.” Orvoshoz meg azért, hogy megmentsék az életem, terápiára meg azért, mert romokban az életem, és szeretném összeszedni magam. Durva kontraszt.

Korábban említettük, hogy nem szerencsés az egyház „elnőiesedéséről” beszélni, mert a valóban nőies vonásokkal nincs semmiféle probléma – ahogy a férfias attitűdökkel sincs. Inkább arról van szó, hogy az egyházban szocializálódott emberekben milyen kép él az egyházról, és aztán hogyan formálják azt e képnek megfelelően. Él bennünk egy elképzelés, hogy milyennek kellene lennie az egyháznak, vagy hogy milyen az „egyházias lét.” Ez azt jelöli, hogy az egyházban lévők szerint milyen külső tulajdonságokkal kell rendelkeznie az egyháznak, milyen képet kell magáról sugároznia. Ebbe beletartozik természetesen az is, hogy miben, és milyen tónusban kell az egyháznak különféle kérdésekben megszólalnia. Itt gondolhatunk arra, hogy egyházként mindig szelíden, fojtott hangon, kötelezően mosolyogva, a szeretet és a közösség szavakat gyakran emlegetve, a kényes kérdéseket és a radikális kijelentéseket kikerülve kell megnyilvánulnunk. De miért? Nem azért, mert egy egyházi PR-os a lelkünkre beszélt, hogy ez a keresztyéni módja a megszólalásnak, hanem azért, mert a sokszor reflektálatlanul bennünk élő kép arról, hogy mi a megnyilatkozások egyházias módja, öntudatlanul is erre sarkall.

Lehetséges, hogy mindez kissé megfoghatatlannak tűnik az olvasó számára, de ha jobban akarjuk érteni, érdemes a hazai és külföldi egyházak online platformjait böngésznünk. Érdemes figyelni a képekre, színekre, valamint a konkrét üzenetekre is. Érdemes lenne talán egy külön programot is írni, ami azt vizsgálná, hogy statisztikailag milyen formák és ábrák szerepelnek a legtöbbször, de higgyük el, hogy az x-edik oldal után magunk is képesek lennénk megfogalmazni, hogy milyen elemeknek kell mindenképp szerepelniük egy egyházias honlapon: csoportképek; emberek, akik egymás kezét fogják (lehetőleg kört alkotva); sok-sok kisgyermek és kamasz; almazöld és bugyikék reklámpólók mindenféle „kreatívnak” gondolt szójátékokat tartalmazó felirattal és logóval; hangszerek (népegyházi környezetben orgona, esetleg hegedű, kisegyházi környezetben gitár, szintetizátor); templomépületek és templomtornyok; terítők, korsók és kupák; nyitott Bibliák; színpad, a színpadon erősen sminkelt lányok és baseball sapkás fiúk; víz alól feljövő, csuromvizes, másokkal ölelkező és mosolygó emberek; átszellemült arcok; az ég felé nyújtott kezek. (Önmagában az, hogy olyan „intim”, hitéleti pillanatokról is, mint hogy valaki a keresztvíz alól épp feljön, hogy csukott szemmel, vagy kézrátétellel imádkozik, vagy hogy egy közösség tagjai épp átszellemült dicsőítésben törnek ki, fotósorozatokat pakolnak ki a gyülekezetek a saját platformjaikra, kvázi „reklámként”, jól kifejezi a tárgyalt jelenséget). Gyakori, hogy az ilyen képsorok alatt a következő feliratok sorjáznak: „áldott alkalom volt”, „ott volt a kenet”, „jól éreztük magunkat”, „kiváló időnk volt a táborban”, „nagyon finomakat ettünk”. A címfeliratokban szinte kötelező módon szerepelnek a következő szavak: „együtt” és a „közösség.”

Felesleges tovább részletezni, egy idő után rájövünk, hogy – a felekezeti diverzitás dacára is – rettentően homogén „az egyházias lét” látványa. Legjobb esetben is azt a benyomást keltik e képsorok, mintha egy óvoda, önsegítő csoport és/vagy hagyományőrző klub, múzeum, vagy egy könnyed, zenés-éneklős matiné promóját látnánk.

Ami feltűnő, hogy a dogmatikai jellegű tartalom szinte teljesen hiányzik. Üdvösségről és kárhozatról, bűnről és ítéletről biztos, hogy nem találunk semmit, vagy csak sokszorosan becsomagolva, közhelyes és tompított formában találunk transzcendens üzeneteket, amelyek viszont egy kívülálló számára abszolút érdektelenek. Feltűnő lehet az aktuális, megosztó társadalmi kérdésekkel kapcsolatos egyházi-teológiai álláspont bármiféle megjelenítésének abszolút hiánya is (külön érdekesség, hogy a Jehova tanúi, vagy a Szcientológia egyház platformjain számtalan aktuális kérdés előkerül).

Tulajdonképpen az egyházias célközönség számára továbbított egyházias híreket látunk csak és kizárólag. Mintha valami érdektelen „iskolarádiót, vagy iskolatévét” hallgatnánk és látnánk, ami nem érdekli sem azokat, akik beolvassák vagy levetítik a híreket, sem azokat, akik hallják vagy nézik azokat. De iskolarádió ugye nem állhat le – a verklit tekerni kell –, mert iskolarádió mindig is volt, mindig is így működött, és bár semmiféle funkciót nem tölt be (az új beiratkozók számára egyáltalán nem nyújt segítséget), mégis „van rá igény”, bár senki sem tudja, hogy az mi.

Ha össze kellene foglalni az eddigieket, azt látjuk, hogy az egyházak az „egyházias létet” állítják ki az ablakba, aminek a lényege a közösség – „csatlakozz hozzánk, mert nálunk jó” –, de élére állított, radikális, aktuális üzenet nélkül ez az elvárás csak lóg a levegőben. A keresztyénségben egy radikális, világot felforgató üzenet köré szerveződött a közösség. Ha az üzenet hiányzik, bármennyire is mosolygunk és bármilyen szorosan fogjuk is egymás kezét, a közösség hangsúlyozása indokolatlanná, sőt, kontraproduktívvá válik. Egy kívülálló számára ugyanis nem fog kiderülni, hogy az miért vonzó, miért érdemes ahhoz csatlakozni. Az nem elég fajsúlyos üzenet, hogy „csatlakozz hozzánk, mert mi egy jó közösség vagyunk.” Példát vehetnénk az apostolokról. Ők sem arról fecsegtek unos-untalan, hogy az egyház milyen jó közösség, és hogy milyen jól járnak azok, akik csatlakoznak hozzá, hanem a meghalt és feltámadt, majd mennybe ment Krisztust hirdették, aki visszatér majd megítélni élőket és holtakat – ennek az üzenetnek a hirdetése hívta életre a Szentlélek által az újszövetségi egyházat.

Ami hiányzik tehát, az az üzenet. Egy olyan üzenet, ami kihívás elé állít. A „keskeny út”. A Krisztus-követés radikalitása. A konfrontáció – önmagammal, a világgal és a Sátánnal. Ez mind elrettentő, de közben – talán éppen ezért, – vonzó. Az egyházak „kínálatából” egyszerűen hiányzik a transzcendencia; az érzés, hogy itt élet-halál kérdésről van szó. Nem, vagy csak nagyon ritkán találkozhatunk az evangéliummal kapcsolatos tömör definíciókkal. Nincs megfogalmazva, hogy mi az egyház küldetése a világban, és hogy ezt miért piszkosul nehéz, adott esetben kínkeserves végrehajtani, ugyanakkor, ha kitartunk, miért dicsőséges küldetés. Mindez azt sugallja, hogy az egyház nem valamiért – valamilyen feladat, küldetés teljesítéséért –, hanem önmagáért létezik. Nem valamire, vagy valakire, hanem önmagára mutat. Rendben van, hogy az „egyház egy jó közösség, ahol megpihenhetünk, feltöltődhetünk”, de előbb tisztázni kellene, hogy mit jelent „feltöltődni” és miért érdemes pont itt feltöltődni. Természetesen az egyházak még mindig elérnek olykor-olykor kívülállókat, de nem emiatt a „cégér” miatt, hanem azt kell mondanunk, hogy épp ennek ellenére.

Emögött persze az gondolat húzódik meg, hogy az emberek eredendően közösségre vágynak, tehát ha olyan hangulatot árasztunk, hogy itt sokan vannak, és hogy egy élő, kellemes, jó hangulatú közösség vagyunk akkor majd lóhalálában csatlakozni szeretnének hozzánk. Ugyanakkor nem látom be, hogy az előbb felskiccelt, és az „egyházias lét” szóval leírt közösséghez miért akarna bárki is csatlakozni. Miért lenne vonzó ez a típusú sajátos, „pempős” szubkultúra egy, a szekuláris világban sikeres, felnőtt, az egzisztenciáját építő ember számára? (Gondoljunk akár egy politikusra, bankigazgatóra vagy kórházi ápolóra, teniszedzőre, pincérre, fodrászra, vagy kőművesre.)

A helyzet az, minden ellenkező híreszteléssel szemben, hogy a szekuláris emberek többségének vannak barátai, sőt, olyan baráti körei és társaságai, amelyek megfelelő feltöltődést biztosítanak számukra, és ehhez nem kell szubkultúra tekintetében szakadékokat átugraniuk. Ugye nem gondoljuk, hogy ezek az emberek csak azért elzarándokolnak egy keresztyén összejövetelre, és aztán azért fognak csatlakozni a helyi gyülekezethez, mert számukra furcsa, mosolygó embereket látnak összeölelkezve, vagy kézenfogva egy bogrács körül?

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy „élére állított”, kihívást jelentő – adott esetben meghökkentő és megbotránkoztató – üzenetek nélkül, mint amilyen például az evangélium, akármilyen barátságos arcot is mutatunk, nem leszünk vonzók. Egyáltalán miért akarunk annyira vonzónak tűnni? Miért ez a fő cél? (És mióta cél ez?)

Az egyházias létből fakadó egyházias beszédről a kívülállók „levágják”, hogy tartalmatlan kegyeskedés. A tartalom hiányát nem lehet sokáig leplezni. A kívülállók a munkaerőpiacon megszokják az egyértelmű beszédet. A politikusok részéről pedig megszokják, hogy mernek egyértelműen fogalmazni, állást foglalni, hogy az ideológiák kavalkádjában egyértelműen kijelölik az utat, hogy – még ha ebben részben rövidtávú politikai érdekek is dominálnak, – irányt mutatnak. Ha az egyház erről lemond, bár egyelőre még van egy halvány, pislákoló igény az emberekben az egyház „hangjára”, egy idő után már nem is fogják tőle elvárni, hogy az élet valóban fontos kérdéseiben megszólaljon. Ha nem mer egyértelműen fogalmazni, egyházias, szirupos szakzsargonnal minden dolog élét lekerekíti, ha kitér a válaszadás elől, meg fogják érezni az emögött meghúzódó bizonytalanságot, bátortalanságot. És jogosan találják majd érdektelennek és fordulnak el tőle. Ez érthető is. Az idő rövid, ezért drága: miért vegyünk meg egy olyan terméket, amelynek hatékonyságában még az sem bízik, aki házal vele? Miért vessem a bizalmam olyan üzenetbe, és miért éljem az egész életem aszerint, ha az, aki hirdeti, nem bízik benne annyira, hogy bátran, fenntartások nélkül és szabadon beszéljen róla?

Az egyház problémája tehát nem az elnőiesedés (az egyház csak jól jár azzal, ha minél több nőies nő csatlakozik hozzá, ráadásul, úgy tűnik, a nők mindig is felülreprezentáltak voltak a keresztyénségben), és nem is a „toxikus maszkulinitás” (borsódzik a hátam a baloldali ágenda eme kifejezésétől), hanem az a bennünk, az egyházhoz tartozókban élő, „egyháziassággal” kapcsolatos, internalizált kép, amely olyan sajátos, a kívülállók számára idegen és furcsa szubkultúrát termel ki, és ami eleve megszűri azok táborát, akik az egyházhoz csatlakozhatnának, és csak tovább mélyíti ennek a szubkultúrának az idegen és furcsa jellegét (illetve jellegtelenségét).

Ez pedig sajnos ahhoz vezet, hogy egyház nem tud elég „hétköznapi” lenni a megjelenésében, a tanrendszerét illetően viszont nem akar elég hitvallásos maradni. Tehát nem elég elfogadó a puszta külsőségeket tekintve a sajátos szubkultúrájától merőben eltérő kívülállókkal szemben, viszont nem elég konfrontatív a tanrendszert érintő egyházon belüli elhajlásokkal. Ennek sajnálatos eredménye az, hogy sok esetben megtűrik, hogy mindenféle hamis tanítás szárba szökkenjen és burjánzzon, de idegesen reagálnak minden olyan kísérletre, ami a megjelenésén, a külső szokásain változtatna. Szubkultúráját nem is hajlandó leépíteni annyira, vagy viszonylagossá tenni, hogy a kívülállók számára minél kisebb akadályt jelentsen a beilleszkedés során.

Pedig pont a fordítottjára lenne szükség.

„Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város.” (Mt 5,14)