Bobby Jamieson: Lehet online keresztelni és úrvacsorázni?
Forrás: https://www.thegospelcoalition.org/article/baptism-lord-supper-online/
Megjegyzés: A szerző baptista lelkipásztor (Capitol Hill Baptist Church, Washington)
Az elkövetkező „ki tudja meddig még” időszakban az egyházak a világ számos részén nem tudnak összegyülekezni. Így az olyan lelkipásztorok, mint én is, kétségbeesetten kapkodnak megoldásokért. Erre nincsen forgatókönyv. Amikor az egyház nem tud fizikailag összegyűlni, mivel tudjuk bátorítani Isten népét, hogyan viseljük gondját?
A legtöbb evangelikál gyülekezet élőben közvetít valamit, ami a vasárnapi istentiszteletükhöz hasonlít. Noha e gyakorlattal kapcsolatban is felmerülhetnek bennünk kérdések, nem gondolom, hogy találnánk olyan passzust a Szentírásban, ami ezt tiltaná. De mi a helyzet a keresztséggel és az úrvacsorával? Vajon az egyház közösségi istentiszteletének eme két alkotóelemét ki lehet távolról szolgáltatni? A keresztségnél attól függ, mit értünk alatta; míg az úrvacsoránál egyértelmű „nem” a válasz.
Hadd hangsúlyozzam ki, hogy ezzel a cikkel nem az a célom, hogy a lelkészeknek odacsapjak, hanem az, hogy arra buzdítsak mindenkit, hogy az útmutatást egyszerűen a Szentírásban keresse. Amikor alig áll rendelkezésünkre gyakorlati iránymutatás egy adott kérdéssel kapcsolatban, még fontosabb, hogy Isten mindenre elégséges Igéje vezesse lépteinket.
Nos, vegyük először a keresztséget, aztán az úrvacsorát.
Keresztség
A Máté 28:19-ben Jézus ezt parancsolja: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe”. A legalapvetőbb kérdés itt az, hogy meg tudjuk-e ezt tenni anélkül, hogy a keresztelő és a megkeresztelt szemtől szemben állna egymással? A görögben használt βαπτίζω kifejezés jelentése „folyadékba (alá)meríteni”. A rendelés lényege, hogy a vízbe való alámerítés külső cselekménye a Krisztus halálával, eltemettetésével és feltámadásával való valóságos lelki egységet jelképezi (Róma 6:1-4). Jézus parancsolatában benne van egyrészt a keresztelés felelőssége azokra nézve, akik tanítvánnyá tesznek másokat; másrészt a keresztelkedés felelőssége azokra nézve, akik tanítvánnyá lesznek. Mind a tanítványozó bemerítőnek, mind a tanítvánnyá lett bemerítettnek van felelőssége.
Ezért aztán nem hiszem, hogy a virtuális megoldás opció lenne. A parancs nem azt mondja, hogy „kereszteljétek meg magatokat”, hanem hogy „kereszteljétek meg őket”.
Mindazonáltal azt gondolom, hogy ezekben a rendkívüli időkben a gyülekezet mutathat némi rugalmasságot a keresztelést illetően (Ugyanakkor megéri megfontolni akár a keresztelések elhalasztását is addig, amíg újra össze tudunk gyülekezni.) Vegyük például azt az alapvető hozzáállást, hogy a keresztségnek az egész gyülekezet közösségében van a helye. Ez azért van, mert a keresztség nem csupán egy személyes hitvallás, hanem egyúttal arról is szól, hogy az egyház miként teszi érvényessé a hívő hitvallását, tagjai közé fogadva őt ezáltal (ApCsel 2:38-41).
A keresztség összeköti az egyént a többiekkel. Az, hogy az egész gyülekezet tanúja ennek az eseménynek, csodálatosan kidomborítja mindezt. Viszont amikor a teljes gyülekezet el van tiltva az összegyülekezéstől, úgy gondolom, a lelkipásztor szabad lehet arra, hogy a gyülekezet hivatalos képviselőjeként megkereszteljen valakit kevésbé nyilvános módon. Végtére is, mikor Fülöp megkeresztelte az etióp eunuchot, nem volt más tanú azokon kívül, akik a kincstárnok szekerén ülhettek (ApCsel 8:38). Egy fürdőkádban való bemerítés talán szokatlan, de attól még keresztség.
Úrvacsora
Ugyanezt azonban nem lehet elmondani az úrvacsora kiszolgáltatásáról, amikor a gyülekezet nincs egy helyen. Ez azért van így, mert a közösségi cselekmény nélkülözhetetlen a szertartáshoz. Ez nem esetleges vagy mellékes dolog. Az 1Korinthus 11-ben Pál ötször utal arra a tényre, hogy az úrvacsorát akkor ünnepelték, amikor összejöttek a gyülekezetben, amikor a gyülekezet tagjai egy összejövetelen találkoztak, egy helyen, és egy időben (pl.: „Mert először is azt hallom, hogy amikor összejöttök a gyülekezetben, szakadások vannak közöttetek” 1Kor 11:18; vö.: 17.20.33.34. versek).
A kérdés az, hogy ez csak esetükben történt így, vagy nekünk is muszáj ugyanígy cselekednünk? Vajon a gyülekezeti tagok kölcsönös, fizikai jelenléte alapvető vallási előírás? Pál szerint igen. Figyeljük meg az 1Korinthus 10:17-et: „Mivel a kenyér egy, mi is mindannyian egy test vagyunk, mert mindannyian az egy kenyérből részesedünk.” Az úrvacsora által megvalósul az egyház egysége, sőt, így válik tökéletessé. Összegyűjti a sokaságot, akik együtt részesülnek ugyanazokban a jegyekben, ugyanazon a helyen, és ekképpen eggyé formálja őket. (Ezért amint a keresztség összekapcsolja az egyént a gyülekezettel, úgy az úrvacsora a sokaságból – a gyülekezeti tagokból – egységet formál.) Ebből következően ha az úrvacsorából valami mást csinálunk, ami többé már nem az egész gyülekezetnek az eledele – melynek tagjai egy időben és egy térben foglalnak helyet –, akkor az már nem úrvacsora.
Ebben az esetben tehát jóval többről van szó annál, hogy a virtuálisan közvetített, fizikailag széttagolt úrvacsora kevésbé optimális – nem, ez egyszerűen már nem úrvacsora.
Ez az eledel nem ugyanaz az eledel
Minden szenvedés együtt jár a veszteséggel is; minden veszteség a szenvedésnek egy formája. Igaz, most annyi más egyéb nyomorúság és gyász mellett a keresztyének szerte a világon az egymással való heti, személyes találkozás hiányától is gyötrődnek. A részvét arra indít minket, hogy valahogy – ahogy csak tudjuk – enyhítsük ezt a fájdalmat. Viszont a fájdalmat nem törölhetjük el. Isten a testileg tapintható és a szükséges, szemtől szembeni szertartások, különösen az úrvacsora ideiglenes hiánya által valamire tanítani akar minket, és ezt meg kell szívlelnünk. A lakodalmas ház – együtt Krisztussal az Ő vacsorájában – jelenleg zárva van. Mit tanít neked a siralom házába tett, gondviselésképpen rendelt látogatás (Préd 7:2.4)?
Az úrvacsora maga nem csupán azt jelenti, hogy a szívünket megelégítjük Krisztus jóságával, hanem egyúttal a vágy feléledését is, hogy mikor fogjuk az Ő arcát meglátni: „De mondom nektek, nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.” (Mt 26:29)
Hagyd, hogy e vacsorától való tartózkodás még éhesebbé tegyen az eljövendő eledelre.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
