Egy evangelikál csecsemő-keresztelő válaszai református szempontból (2.rész)

/A beszélgetés korábbi részei, 1.rész/

Rózsahegyi Barnabás.: Mi alapján gondolod – és gondolják a reformátusok -, hogy egyáltalán egyenlővé lehet tenni a körülmetélkedést és a vízkeresztséget? 

Márkus Tamás András: Ez egy gyakori vád, de erről szó sincs.  R.C. Sproul mondja, hogy mindig meglepi, hogy milyen nagy felfedezésnek tartják ezt. Senki sem volt az egyháztörténetben, aki azt állította volna, hogy a kettő azonos. Az ószövetségi zsidó embereket nem vízzel metélték körül. Nyilván a kettő nem azonos, nem egyenlő teljes mértékben.

R.B: Akkor miért lehet ez érv tágabb értelemben az újszövetségi keresztség, szűkebb értelemben a csecsemő-keresztség mellett? 

M.T.A.: Sproul érvelését kövessük: a lényeg nem az, hogy a kettő azonos egymással, hanem az, hogy milyen kapcsolat van a kettő között. A kérdés az, hogy van-e valamilyen hasonlóság az ószövetségi körülmetélés és az újszövetségi keresztség között? Ha gondosan megvizsgáljuk a kettőt, és megnézzük a kifejezéseket, akkor azt fogjuk látni – ezt egyébként senki sem tagadja -, hogy bizony a kettő között van valamiféle kontinuitás. Persze az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy vannak fajsúlyos különbségek is.

Nyilvánvaló különbség, hogy a körülmetélés az Ószövetség idejében volt, Krisztus előtt, a keresztség pedig az Újszövetségben. 

De vannak hasonlóságok is, mégpedig a következők, és ezek voltak a történelmi keresztyénség érvei a csecsemő-keresztség mellett. Majdnem minden bibliatudós egyetért abban, hogy a körülmetélés, akárhogy is értelmezzük, jele volt annak a szövetségnek, amit Isten az ő népével megkötött. Ha tágabb értelemben beszélünk Ószövetségről – tehát nem csak a törvény időszakát értjük alatta, hanem az újszövetség előtti időszakot, – akkor mondhatjuk, hogy igen, a körülmetélkedés az Ószövetség jele volt. Míg a vízkeresztség – akárhogy is magyarázzuk a tartalmát – az Újszövetség jele. Valójában ebben mind a baptista oldal (illetve azok, akik a csecsemő-keresztséget elutasítják), mind a református oldal egyetért.

Tehát két különböző jel van előttünk: egyik a körülmetélés, a másik a vízkeresztség. Mind a kettő jele valamiféle szövetségnek, amelyet Isten kötött az Ő népével. A körülmetélkedés annak a szövetségnek a jele, amit Isten kötött Ábrahámmal. 

R.B.: De az Ábrahámmal kötött szövetség és annak jele a körülmetélés az általános felfogás szerint a zsidó népre/nemzetre vonatkozott, és földi áldásokat ígért. 

M.T.A.: Nos, a református teológia Isten egyetemes egyházáról beszél (az apostoli hitvallásban is ezt hangsúlyozzuk, hogy az egyház egyetemes), ezért azt mondjuk, hogy ennek a szövetségnek – az Ábrahámmal kötött szövetségnek – voltak  időszakos, földi áldásai is (ezek a szövetség ígéreteihez tartoztak), úgymint a fizikai leszármazottakra vonatkozó részek, a földre vonatkozó ígéretek, de a külső, fizikai, földi, etnikai ígéretek mögött igenis ott volt a megváltásra vonatkozó lelki ígéret is. Az Ószövetségben is hit által, Isten kegyelméből, a Szentlélek megvilágosító munkája által jutottak üdvösségre az emberek, bár a Messiás általi szabadítással kapcsolatos ismereteik – amire hitük irányult – homályosabbak voltak. 

Ha ezt valaki nem fogadja el, az azt állítja, hogy az Ószövetségben máshogy – mármint radikálisan eltérően – jutottak üdvösségre emberek, mint az Újszövetségben. De aki a teljes Biblia egységét szem előtt tartja, és azt is, hogy minden Krisztusra nézve teremtetett, és hogy az egész Ószövetség Krisztust vezette be, az tudja, hogy az Ószövetségben tulajdonképpen Jézus Krisztus evangéliumának volt a jele a körülmetélkedés. Miért kell ezt kimondani? Azért, mert akármi is a körülmetélkedés, a szövetség jele, és ennek a szövetségnek a szíve az az ígéret, amely az eljövendő megváltásról és szabadításról szól. Ábrahám hitt ebben a szabadításban, és örült ennek. Ugye Ábrahám előre látta “Krisztus napját”, és boldogsággal töltötte el, hogyan fognak beteljesedni a kapott ígéretek Jézus Krisztusban – erről maga Krisztus beszél. Tehát szó sincs arról, hogy a körülmetélkedés csak a zsidó nemzetre, etnikumra vonatkozó földi ígéretekről szólt volna. Ezért iszonyú leegyszerűsítés az ószövetségi körülmetélkedést az etnikai vagy nemzeti jellemzőkre és áldásokra korlátozni. A zsidók hajlamosak voltak erre, éppen ezért érte őket kritika a próféták részéről, illetve Pál apostol részéről a római levélben. 

Természetesen nem gondolják a reformátusok sem, hogy a körülmetélkedés CSAK a hit jele lett volna. Nem csak a hitet jelképezte. A körülmetélkedés sokkal többet jelképezett, szimbolizált, de – ahogy Sproul mondja – semmi esetre sem jelentett annál kevesebbet. Azért nem, mert a hit általi megigazulás végigkísérte az ábrahámi szövetséget. Az ábrahámi szövetség ezt tanította, és erről beszél Pál a Róm 3-ban és 4-ben. 

Ha valaki azt mondja, hogy a hit nem volt igazán szerves része ennek a szövetségnek, vagy nem is ez volt a lényege (még ha a része is volt), akkor arra kellene következtetünk, hogy Ábrahám valamilyen más módon igazolt meg, igazíttatott meg, vagy valamilyen más eszköz által – és nem hit által. Tudtommal egyetlen baptista sem érvel így.

R.B.: De hogy kapcsolódik ez a keresztséghez, illetve csecsemőkeresztséghez? 

M.T.A.: Ezek alapján világosan látszik, hogy igenis vannak párhuzamok a körülmetélkedés és a keresztség kötött. De mindjárt jobban fogjuk látni a párhuzamokat, csak előbb válaszoljunk a következő kérdésekre: mikor kapta meg Ábrahám a szövetség jelét? Mielőtt hitt volna, vagy miután hitt volna? Mielőtt realizálta volna, hogy milyen ígéretek kapcsolódnak ehhez a szövetséghez, vagy azután, hogy rájött, ismertté vált számára, hogy Isten milyen ígéreteket tartogat számára? Úgy tűnik, azután, hogy az ígéretek egyértelművé váltak számára, tehát miután hitt, miután “megtért”. Ezután kapta meg a körülmetélkedés jelét. Ábrahám felnőttként lett körülmetélve, ahogy ma egy felnőtt, hívő megtérő részesül a keresztségben, az Újszövetség jelében. És itt jutunk el a csecsemőkeresztséghez.

Isten ezek után nem csak megengedte, hanem explicit módon meg is parancsolta, hogy Ábrahám csecsemő utódai és leszármazottai is kapják meg ugyanannak a szövetségnek jelét. Ezt a parancsot nem csak Ábrahám kapta, nem csak Izsák és Jákób. Mózest konkrétan megfenyegette Isten, hogy megöli, hacsak nem metéli körül a csecsemő gyerekét – tehát ha nem kapja meg fia a szövetség jelét.

Ez nagyon fontos, mert az Ószövetségben Isten szövetségének (megváltás-szövetségének) a jele nem csak engedélyezett volt a nép tagjai és azok gyermekei számára, hanem konkrétan parancsba volt adva Isten részéről. 

Miért fontos ez? Azért, mert explicit bibliai tanításunk van arról, hogy a mindenható Isten a történelemben legalább egyszer, konkrétan és világosan elrendelt egy olyan jelet, ami a hit jele volt, mégis, olyan emberek esetebén tette kötelezővé, akik még nem hittek, de a hitük jeléül szolgált. A megváltás/szabadítás jelét tehát Isten parancsolta a gyermekeknek – nem minden gyermeknek, csak azoknak, akik a szövetséges közösség, azaz az ószövetségi egyház tagjai voltak.

R.B.: No de tudjuk, hogy nem volt minden zsidó hívő, tehát nem tartozott Isten ószövetségi egyházához minden ember, aki etnikailag zsidónak számított.

M.T.A.: És? Ez a felnőttkeresztség esetében is igaz, ahogy azokra is, akik hívő szülők gyermekeiként részesültek a keresztségben. 

Egyébként minden zsidó hívő, aki a látható egyház tagjai volt, eredetileg hívőnek indult. Ez volt Isten elvárása. Minden zsidóra vonatkozott az ábrahámi ígéret (aminek mint láttuk a centruma a hit és a szabadító ígérete volt a földi áldások mellett). Az más kérdés, hogy voltak ennek a látható egyháznak olyan tagjai, akik valójában nem tartoztak hozzá. Mózes által Isten az egész népet megszabadította, mindenkit, és az egész népet meghintette vérrel. Az egész zsidó nemzet Isten megszentelt, tehát a saját céljaira elkülönített közösség volt. Aki ennek a szent elhívásnak nem felelt meg, az látható módon is ki lett rekesztve, rosszabb esetben ki lett írtva.

Az újszövetségi egyházban ez ugyanígy történik. Ezt hívjuk exkommunikációnak, tehát kiközösítésnek. János apostol ezt írja: “közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók, mert ha közülünk valók lettek volna, megmaradtak volna közöttünk. De nyilvánvalóvá kellett lennie, hogy nem mind közülünk valók.” (1Jn 2,19) Ezt olyan emberekkel kapcsolatban mondja, akik már részesültek a keresztség sákramentumában. 

Itt fontos hangsúlyozni, hogy nem a jel üdvözít.

Természetesen voltak az Ószövetségben is, akik abban hittek, hogy a jel üdvözít… Gondoljunk arra a jelenetre, ahol a farizeusok bizonygatják, hogy Ábrahám gyermekei, hiszen körúl vannak metélve. Pál elmagyarázza, hogy a körülmetélkedés nem üdvözít senki sem. Csak az a személy, aki körül van metékedve belülről – szív szerint -, az nyer üdvösséget. Azok, akik hisznek, azok nyernek üdvösséget. Tehát “viselni” a jelet, hogy valakinek nincs hite, de nem lehet hit nélkül részed abban, amit a jel szimbolizál. Ez így van a keresztség esetében is – akár felnőtt, akár gyermekkeresztségről beszéljünk -, és így volt a körülmetélkedés esetében is. 

Soha nem juthatunk arra a konklúzióra, hogy valaki megigazulhatott az Ószövetségben pusztán a körülmetélkedés által. A keresztség által sem igazulhat meg senki Újszövetségben. 

R.B.: Az Újszövetségben alapján, ahol családi keresztségekről van szó (ApCsel. 10,47-48;ApCsel 16,15; I. Kor. 1,16 stb.) be lehet-e bizonyítani, hogy kisgyermekeket is megkereszteltek? Fennmaradtak-e abból a korból írásos bizonyítékok/dokumentumok erre vonatkozóan?

M.T.A.: Konkrétan  tizenkét referencia van az Újszövetségben a keresztséggel kapcsolatban. Ezek mind felnőttek megkereszteléséről szólnak. Négy ezekből beleérti a megkeresztelkedők csoportjába az “oikost-t“, tehát a megkeresztelt személy háznépét, vagy “házát”. Ezt nevezzük “oikos formulának.” 

Oscar Cullman, svájci újszövetség tudós úgy érvel (lásd “Die Tauflehre des Neuen Testaments”), hogy az antikvitásban a háznépbe nem csak hogy beletartozhattak a csecsemők, hanem konkrétan a szót csak akkor használták, ha a csecsemőket is beleértették. Joachim Jeremias nagyon részletes tanulmánya is emellett érvel (lásd “Die Kindertaufe in den ersten vier Jahrhunderten). Ezeket a műveket mindenképp el kell olvasni annak, aki kételkedik a gyermekkeresztség validitásában.

Ha ez így van, akkor a közösségi szolidaritás kontinuitását látjuk itt, amit az Ószövetségben is egyértelműen látunk. A háznépbe mindenki beletartozott, aki a kapun belül élt – a gyermekek, a cselédek és a rabszolgák is. Ezzel ma azért nem tudunk mit kezdeni, mert egy olyan családmodellből indulunk ki, ami a 18. századtól létezik. Sőt, mi már egy teljesen individualista családmodellből indulunk ki, ahol a szülők nem felelősek gyermekeik döntéseiért, és a gyermekek nem tartoznak engedelmességgel a szüleiknek. Mintha szabad, teljesen autonóm lények élnének egymás mellett, egy helyen és egy ideig, de csakis azért, mert biológiai kapcsolat van közöttük. Ezt visszavetíteni a 2000 évvel ezelőtti római, görög és palesztín családokra, durva anakronizmus. 

De nem is az a legfontosabb, hogy az oikos milyen értelemben kerül elő az Újszövetségben. Az ApCselben előkerülő esetek 100%-a teljesen irreleváns a kérdést illetően. Mindannyian hiszünk a felnőtt, vagy hívő keresztségben. Abban is mindannyian hiszünk, hogy a felnőtt keresztség esetében a legfontosabb feltétel a hit megvallása. Amiért fontos számunkra a felnőtt keresztség a csecsemő-keresztség tárgyalásakor, az az, hogy azok a hívők, akik az Újszövetségben megkeresztelkednek, a hívők első generációjához tartoztak mind. 

R.C. Sproul jogosan mondja: ha valaki tudna mutatni egyetlen egy olyan, felnőttként megkeresztelkedett személyt az Újszövetségben, aki MÁR újszövetségi, keresztyén hívő szülők gyermeke volt, akkor megoldódna a kérdés, és nem érvelnénk tovább. Például vegyük Timóteust. Tudjuk a 2Tim 1,5-alapján, hogy Timóteus anyja és nagyanyja is hívő volt. Azt is tudjuk, hogy Pál kézrátétele által adatott a kegyelmi ajándék Timótesunak, de nem tudjuk, hogy mikor keresztelték meg. 

Igaz, hogy Újszövetségben hívő/felnőtt keresztségre látunk konkrét példákat, de senki sem vitatja ezeket az eseteket. Tehát teljesen felesleges a csecsemő-keresztség tárgyalásakor mindig a hívő keresztséges eseteket sorolni, mert soha, senki nem tagadta, hogy igen, felnőtt hívők esetében a vízkeresztség kritériuma a hit megvallása.

Ami a Biblián kívüli írásos bizonyítékokat illeti – korábban már utaltam ezekre -, a második és harmadik századból vannak bizonyítékaink. 

R.B.: De konkrétan a csecsemő-keresztségre miért nem találunk explicit utalást az Újszövetségben? 

M.T.A.: Ennek vélhető oka az, hogy teljesen magától értetődő volt a kezdeti egyház zsidó származású megtérői számára a csecsemő-keresztség gondolata. Nem kellett külön, részleteiben tárgyalni ezt a témát. 

A teológiai háttér az, amit már korábban is fejtegettem. Az Ószövetség és Újszövetség kapcsolata, az ószövetségi és újszövetségi sákramentumok közötti párhuzamok és eltérések. Az Újszövetség – ez újra és újra elhangzik – jobb szövetség az Ószövetségnél. Az Újszövetség sokkal inkluzívabb mint az Ószövetség. Ne felejtsük el, hogy az Ószövetségben a szövetségbe nem tartoztak bele (egy-két kivételtől eltekintve) a pogányok. Az Újszövetségben viszont ott van a missziói parancs. Az Újszövetségbe beletartoznak a pogányok is – ez teljesen idegen az Ószövetségtől. Tehát egy radikális kibővítését látjuk az evangelizáció által Isten szövetségének.

Ha az Újszövetség sokkal inkluzívabb, mint az Ószövetség, akkor hogyan történhetett volna meg, hogy a hívők gyermekeit érintően (akik már az Ószövetségben is, kétezer évig a szövetség tagjainak számítottak) az Újszövetség beköszöntével a szövetség jele szó nélkül hatályon kívül lett volna helyezve. 

R.B.: Tehát azt mondod – ha szabad egy képpel érzékeltetni -, hogy olyan ez, mint egy GPS: mindaddig egyenesen kell menni, ameddig nem szól, hogy le kell kanyarodni. Szerinted “alap” volt az akkori zsidóknak a szövetség miatt, hogy a gyermekeik is a szövetséghez tartoznak, ezért megkereszteltették a gyermekeiket, lévén nem volt direkt felszólítás az ellenkezőjére. 

M.T.A.: Így van, nagyon jó a példád. Ezért mondjuk, hogy a bizonyítás kényszere inkább azokon van, akik azt mondják, hogy Isten szövetségén belül egy ilyen radikális változás állt be. Az Újszövetség szó nélkül változtatta meg ezt a gyakorlatot, ami előtte kétezer évig teljesen normális volt? Nem tűnik valószínűnek. 

Tehát a kérdésedre a válasz: azért nincs explicit parancs az Újszövetségben arra vonatkozóan, hogy kereszteljenek meg gyerekeket, mert az Újszövetség írói abban a korban írnak, amikor feltételezhetően a korai keresztyének – többségében zsidók – ugyanazokat az elveket és gyakorlatot képviselik, amit az Ószövetségben gyakoroltak. Ha Isten azt mondta volna, hogy hagyjátok azt abba, abbahagyták volna, de nem mondta. Tehát a hívők gyermekei is megkapták a szövetség jelét, ahogy az előző szövetségben is megkapták.

Az is beszédes, hogy semmilyen utalást nem találunk az első század irodalmában, és semmit a második századból, majd a harmadik század közepéből a csecsemő-keresztséggel szemben (kivéve a már említett Tertullianust, aki nem tiltotta, csak bizonyos érvek miatt a kitolását javasolta), holott tudjuk, hogy gyakorolták. 

Lehetséges, hogy száz év alatt, sőt, kétszáz év alatt az egész keresztyén egyház így eltérhetett az apostoli hagyománytól, anélkül, hogy valaki leírt volna akár egy szót is e gyakorlattal szemben, főleg úgy, hogy egyébként több mázsányi információ áll rendelkezésünkre az első három évszázadból egy csomó más teológiai kérdésben? Szerintünk nem. 

R.B.: Miért ne történhetett volna meg?

M.T.A.: Valószínűtlen, hogy ilyen radikális eltérés a tiszta apostoli tanítástól és egyháztól – ami az egész keresztyénséget megfertőzte állítólag a csecsemő-keresztséget ellenzők szerint – egyetlen egy ellenvetést sem váltott ki ebben az időszakban. Ez nyilvánvalóan a hiányra, vagy hallgatásra épülő érv. De azért – ahogy Sproul mondja – ez egy “elég sokatmondó hallgatás.” 

Gondoljunk bele, hogy a patrisztikus írok milyen vérre menő vitákat folytattak különféle dogmatikai kérdések kapcsán. Nem kötöttek kompromisszumokat az apostoli tanítástól eltérő tévtanításokkal. Gondoljunk az első négy egyetemes zsinat határozataira. Ezeken a zsinatokon rögzítették, hogy a Fiú egylényegű az Atyával, hogy öröktől fogva született, hogy a Szentlélek ugyanúgy Isten, mint az Atya és a Fiú, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik, hogy Krisztus két természet – valóságos Isten és valóságos ember -, de egy személy. 

Gondoljuk, ha ilyen kérdésekben kompromisszum nélkül ragaszkodtak az igazságoz, a keresztség gyakorlatának kérdésében szembementek volna nyiltan az apostoli tanítással? Ezt csaknem teljesen ki lehet zárni. Ha az apostolok tiltották volna a csecsemők megkeresztelését, akkor az első négy évszázadban született volna róla döntés, de legalábbis születtek volna teológia állásfoglalások, pamflettek, könyvek e gyakorlat ellen. De nem születtek. Sőt! A csecsemő-keresztség gyakorlata végighúzódott az egész egyháztörténeten, és az evangéliumi, hitvallásos keresztyének nagy része teljes meggyőződéssel vallja és gyakorolja ma is. Ez egyébként Luthernél további érv a csecsemő-keresztség mellett. 

R.B.: Pontosan milyen formában érv ez Luthernél? 

M.T.A.: Luther a Nagy Kátéban egy érdekes és mindenképpen megfontolandó szempontra hívja fel a figyelmet. Idézzük szó szerint a reformátort: 

“Hogy a gyermekkeresztség Krisztusnak tetszik, az eléggé kitűnik az Ő saját cselekedeteiből: nevezetesen, hogy Isten sokakat tett szentté és ajándékozott meg a Szentlelkével, olyanokat, akik gyermekkeresztségben részesültek. Manapság is nem egynél érezzük közülük, hogy a Szentlélek munkál bennük, akár tanaikat, akár életüket nézzük. Ugyanígy Isten kegyelméből nekünk is megvan az az adományunk, hogy tudjuk az Írást magyarázni s Krisztust felismerni, ami a Szentlélek nélkül nem volna lehetséges. Pedig ha Isten nem fogadná el a gyermekkeresztséget, az ilyeneknek nem adna Szentlelket, sőt annak még egy kis darabját sem! Egyszóval akkor régi időtől fogva mindmáig nem lett volna a földön egy keresztyén sem. Mivel pedig Isten az Ő Szentlelkének adásával igazolja ezt a keresztséget, amint azt egyes atyáknál, mint Szent Bernátnál, Gersonnál, Husz Jánosnál és másoknál, akik gyermekkorukban vették fel a keresztséget, ugyancsak érezzük, és mivel a keresztyén Anyaszentegyház is fennáll mind e világ végezetéig, kénytelenek e kérdés firtatói elismerni, hogy a gyermekkeresztség kedves Istennek. Mert Isten nem mondhat ellent önmagának, hazugságot, csalást nem támogathat, kegyelmét és Lelkét nem adná ilyesmihez.”

Nos valóban, az egyház legnagyobb hatású teológusai, igehirdetői, ébredési alakjai közül a legtöbb valóban csecsemő-keresztségben részesült. 

Érdekes módon az egyház jelentős ébredési mozgalmai közül – beleértve az előreformátori mozgalmakat, a reformációt, a pietizmust, a puritanizmust, és a későbbi ébredési mozgalmakat is, az első és második nagy ébredést – egyik sem a csecsemő-keresztség gyakorlata ellen való fellépésről szólt. Sőt, a legnagyobb hatású ébredési prédikátorok jelentős többsége csecsemőként megkeresztelt személy volt.

Természetesen hívők minden keresztyén felekezetben vannak, és ébredés ezek között bárhol lehet – a reformátusoknál, az evangélikusoknál, a baptistáknál és a pünkösdieknél is. Abban viszont Luther szavaival összhangban és az egyháztörténetet látva biztos vagyok, hogy mindenféle ébredés Krisztus-központú lesz, és nem a vízkeresztség idején és módján fog állni vagy bukni. Ezért jó lenne – főleg az evangelikál csoporton belül fontos ezt hangsúlyozni -, ha nem úgy próbálnánk revitalizálni felekezeteket, hogy egymás keresztséggel kapcsolatos felfogását próbálnánk erőszakkal megváltoztatni, azaz jó lenne, ha a baptistákat nem akarnák reformátussá tenni, és a reformátusokat sem baptistává. 

A keresztség fontos dogmatikai kérdés, de csak másodlagos. Azaz egy hívő baptista, vagy pünkösdi kiválóan együtt tud munkálkodni a felekezetén kívül egy hívő evangélikussal, vagy reformátussal, egymás hitét tisztelve, egymásra keresztyénként tekintve. Erre látunk jó példákat: a baptista John MacArthur kiválóan együtt tudott munkálkodni R.C.Sproullal. Más felekezethez tartoztak, de közösen szerveztek konferenciákat, amelyeken közösen szólaltak fel, és együtt munkálkodtak az evangelikál keresztyénség építésén. 

Folytatjuk!