Izrael és az egyház viszonyának reformátori értelmezése / integrációs modell
A címben szereplő téma a mai keresztyénség egyik legvitatottabb témái közé tartozik. A protestantizmusban, azon belül is az evangelikál keresztyénségben jelentős eltérések vannak Izrael és az egyház közötti viszony megítélésében.
Sokak számára keresztyénként kérdéses, hogy melyik elképzelést kell(ene) vallaniuk, így sokan azt sem tudják eldönteni, hogyan viszonyuljanak (teológiailag) Izraelhez és a zsidó etnikumhoz. Vajon a kettő, Izrael és az egyház egy, vagy két, egymástól eltérő, elkülönülő entitás, más-más üdvtörténeti céllal és szereppel?
Mindezt árnyalja, hogy a 19. század végén, illetve a 20. elején a teológiai liberalizmusra válaszul, először leginkább amerikai presbiteriánusok között, elterjedt Krisztus parúziájának premillenista értelmezése. Mivel a liberalizmus kikezdte a Szentírás szavahihetőségét és megbízhatóságát, illetve a Biblia csodáit puszta illusztrációnak, Jézus tetteit pedig sokszor csak tanmeseként értelmezte, ezért újra hangsúlyt helyeztek a Szentírás tekintélyére és tévedhetetlenségére. Mindezzel együtt pedig a Szentírás „egyszerű” olvasatára, a „szó szerinti” hermeneutikára. A kezdeményezés helyes volt, hiszen helyes cél vezérelte, ugyanakkor bizonyos bibliai próféciákat, vagy a bibliai szimbolikus képeit is szó szerint kezdték értelmezni és magyarázni, de úgy, olyan módon, ahogy egyébként a Sola Scriptura elvet a leginkább hangsúlyozó és szem előtt tartó reformátorok soha nem tették. Így született meg a konzervatív protestantizmuson belül két üdvtörténeti nézet, illetve alapséma, és ebből fakadóan több eszkatológiai, tehát jövővel kapcsolatos elképzelés.
Az egyik, amelyet Szent Ágoston óta az egyház vallott, és amelyet a reformátorok is magukévá tettek, mely szerint az egyház megegyezik Izraellel, a kettő azonos, hiszen az egyház a „lelki Izrael”, a hívők közössége. A ehhez kapcsolódó reménység Krisztus egyszeri visszajövetelét várja, majd az utolsó ítéletet és az azt követő örökkévalóságot. Ezt ma az evangelikalizmuson belül inkább a hagyományos történelmi felekezetek képviselik, úgymint evangélikusok, presbiteriánusok-reformátusok, metodisták stb. A másik modell az ún. diszpenzacionalista elképzelés, amely a 20. század eleje óta egyre inkább teret hódított magának, és amely a konzervatív protestantizmuson belül a legmeghatározóbbá vált. E nézet szerint Izrael és az egyház két külön entitás, eltérő üdvtörténeti szereppel. E modellhez kapcsolódó eszkatológia lényege, hogy Krisztus a földön az utolsó ítélet előtt 1000 évig uralkodik, amikor is SZÓ SZERINT beteljesednek az Ábrahámnak, Mózesnek, illetve a zsidó népnek adott, Izrael földjére vonatkozó ígéretek.
Tegyük hozzá, hogy e nézet nem volt az egyház történetében teljesen új, hiszen az apostoli atyák és a legkorábbi egyházatyák is hasonlóról beszéltek. E nézet képviselőit leginkább evangelikál szabadegyházakban, pünkösdi-karizmatikus, illetve baptista közösségekben találjuk meg, akik éppen emiatt a modern Izrael államának hű támogatói, és a keresztyén cionizmus pártfogói.
Talán belátjuk ezután, hogy hasznos megvizsgálnunk a lehetséges nézeteket, elképzeléseket.
A klasszikus diszpenzacionalizmus tézise (Chafer, Walwoord és Ryrie)
Az egyik, manapság talán „legdivatosabb” nézetet a diszpenzacionalisták képviselik. A legnagyobb diszpenzacionalista szisztematikus teológiát Lewis Sperry Chafer írta (a fundamentalista Dallas Theological Seminary -DTS- alapítója), aki nyolckötetes monumentális művében (Systematic Theology) számos olyan különbségre hívja fel a figyelmet, amely szerinte egyértelműen arról tanúskodik, hogy Izrael és az egyház két, egymástól eltérő entitás. Például felhívja a figyelmet Izrael ószövetségi és az egyház újszövetségi hite közötti különbségre.
A diszpenzacionalizmusnak számos egyéb karakterisztikuma van, de talán az egyház és Izrael közötti különbségtétel a legfontosabb, hiszen ez mind egyházfelfogásukra, mind eszkatológiájukra sajátosan rányomja a bélyeget. Chafer, Walwoord, és Ryire, akik a DTS egymást követő dékánjai voltak, hasonlóképpen gondolkodtak ezekről a kérdésekről. Az utóbbi időben a Hit Gyülekezete Patmos kiadójának jóvoltából magyar nyelven is elérhetővé váltak a diazpenzacionalizmus klasszikusai, hiszen futószalagon jelentetik meg John F. Walwoord jövővel kapcsolatos írásait – Dániel könyvéhez es a Jelenésekhez írt kommentárjait, vagy a bibliai proféciàk értelmezésével kapcsolatos műveit. (lásd:http://www.patmosrecords.hu/john-f-walvoord-konyvei). Chafer és Walwoord meglátása szerint Istennek külön terve van az egyház, és külön Izrael népe számára. Két terv két embercsoport részére, akik egyaránt részesülnek a megváltásban. Isten szándéka és terve szerint Izraelre földi áldások várnak, melyek a jövő egy adott szakaszában a földön fognak megvalósulni. Másrészt Isten terve és szándéka az egyház számára a mennyei áldás. Ez az ígéret azonban a mennyben fog beteljesedni. Istennek e két, egymástól elkülönülő csoporttal kapcsolatos megmentő terve a millennium (Jel 20,1-6: az 1000 esztendő szó szerinti értelmezése szerint) ideje alatt élesen kirajzolódik majd, amikor elkövetkezik Izrael földi uralkodása, ahol konkrétan es materiális értelemben az Ószövetség próféciái és ígéretei szó szerint beteljesülnek. Ezzel egy időben viszont az egyház Krisztus eljövetelekor elvétetik a földről titokzatos módon (ekkor még csak a hívők találkoznak Krisztussal az elragadtatásban, a föld feletti régiókban). Ezt ez eseményt hívjuk „elragadtatásnak” (rapture).
E nézet további lényeges tézise, hogy az egyház pünkösdig nem létezett (csak pünkösdkor született meg, lásd: Apcsel 2). Ebből következően a diszpenzacionalksták elutasítják azt a hagyományosnak nevezhető, a középkori egyház, vagy a reformátorok által is képviselt tételt, hogy az ószövetségi hívők együtt alkotják az egyházat az újszövetségi hívőkkel.
Charles Ryrie, Walwoord utódja a Dallas Theologycal Seminary-n, Chaferhez és Walwoordhoz hasonlóan diszpenzációs premillenista, tehát következetesen megkülönbözteti az egyházat Izraeltől. A következő érveket hozza fel e szétválasztás alátámasztására.
/Ugyan Ryrie könyvét nem a Hit Gyülekezete, hanem a KIA (Keresztény Ismeretterjesztő Alapítvány) jelentette meg, a köny altal képviselt teologiai rendszert a legerőteljesebben a Hit Gyülekezete tette magáévá, és talán ők képviselik a legkonzekvensebb formában, habár több konzervatív hazai protestáns kisegyház és bibliaiskola (Keresztény Testvégyülekezet, Biblia Szól Egyház, Word of Life biblia iskola) is osztja a következő pontokat/:
- Jézus azt mondja, hogy „felépítem az egyházamat” (Mt 16,18), és nem azt mondja, hogy már valami meglévőhöz épít hozzá. Arról beszél, hogy valami olyasmit kezd el, ami addig még nem létezett.
- Az egyháznak Krisztus feltámadásáig nem lett volna feje; Ryrie véleménye szerint az egyház előbb nem is jöhetett volna létre, csak a feltámadást követően (Ef 1,20).
- Az egyház a lelki-kegyelmi ajándékok nélkül nem működhetett volna, márpedig Krisztus mennybemeneteléig nem beszélhetünk kegyelmi ajándékokról (Ef 4,7-12).
- Az „egy test” titokzatos jellege ismeretlen volt az ószövetségi időkben (Ef 3,5-6). Ryrie szerint a konkordanciák egyértelműen tanúsítják, hogy Krisztus testének gondolata, vagy az „egy test” fogalma, mely a megváltottak közösségét foglalja magában, sehol sem fordul elő az Ószövetségben. Első ízben Pál beszédében találkozunk vele az 1 Kor 12,12-25-ben.
Ryire szerint az egyház tehát egyértelműen pünkösd napján született meg, és az ószövetségi időkben nem létezett.
A progresszív diszpenzacionalisták
Habár Chafer álláspontja nagy hatással volt különféle diszpenzacionalista körökre, és talán a legpopulárisabb elképzelésnek tekinthető a diszpenzacionalisták között, akadnak olyanok, aki az említett pontok közül néhányat elutasítanak, vagy máshogy, némileg módosított formában magyarázzák (pl. Robert Saucy, Craig Blaising vagy Darell Bock). Ők, e különbségek miatt inkább „progressízv diszpenzacionalistáknak” nevezik magukat. A progresszív diszpenzacionalisták az egyházra nem úgy tekintenek, mintha az egyfajta „zárójel”, vagy „B terv” lenne Isten tervében, hanem úgy, mint ami az Isten országának elkövetkezendő felállításában az „első lépés”, annak első stációja. Ekképpen Istennek egyetlen terve van országának felállítására, melyben mind Izraelnek, mind az egyháznak része van. Sőt, a progresszív diszpenzacionalisták az örökkévalóságban betöltött szerepük vonatkozásában sem tesznek különbséget Izrael és az egyház között, mindkettő Isten egyetlen népéhez fog tartozni. Továbbá a klasszikus premillenizmus (amelyet az apostoli atyák es a legkorábbi egyházatyák vallottak) nézetének megfelelően vallják, hogy az egyház uralkodni fog Krisztussal együtt megdicsőült testi formában a Földön, végig a millenniumi időszak alatt.
A diszpenzacionalisták és egyéb evangelikál keresztyének
A progresszív diszpenzacionalisták és a többi evangelikál közötti mégis van egy felfogásbeli különbség. Az előbbiek ugyanis azt mondják, hogy az Ószövetség Izraelre vonatkozó próféciái a millennium ideje alatt az etnikai zsidóságra vonatkozóan fognak beteljesedni, úgy, hogy a zsidók megtérnek majd Krisztushoz, és egyfajta „modell-nemzetként”, Izrael földjén élve „példakép” lesznek minden nép számára. A prog. diszp. képviselői ezért nem jelentik ki, hogy az egyház lenne az „új Izrael”, ahogy azt sem, hogy az Izraelre vonatkozó próféciák az egyházban teljesültek volna be.
A klasszikus reformátori tanítás azonban egyik elképzelést sem osztja – sem a diszpenzacionalistát, sem a progresszív diszpenzacionalistát. Mind a törtenelmi protestáns felekezetek (református, lutheránus), mind a katolikus teológusok egyetértettek abban, hogy az egyház magában foglalja mind az ószövetségi hívők körét, mind az újszövetségi hívőket. A két szövetség között tehát kontinuitás van, egy egyházról beszélünk, Krisztus egyetlen testéről.
A reformátusok – Kálvint és a többi reformátort követve -, a szövetésgteológia talaján állva alapvetően Izràel és az egyház azonosságáról beszéltek.
/Jegyezzük meg, hogy a reformátorok elképzelése sem volt teljesen koherens, ugyanis amíg Zwingli és Bullinger, vagy Ursinus Zakariás és Olevianus Gáspár – az utóbbi kettő a Heidelbergi Káté szerzői -, vagy a későbbi dogmatikusok, mint Charles Hodge és B.B.Warfield a szövetségteológiát tették meg rendszerük tengelyének, addig Kálvin teológiai rendszerének alapja nem a szövetség, hanem a kiválasztás volt./
Szövetségteológia: a két (Ó és Új) szövetség között kontinuitás van
A szövetségteológia szerint az Ó és Újszövetség között kontinuitás van. Isten örök szövetségben kíván élni népével. Ennek a szövetségnek külső formái ugyan a történelem adott szakaszain eltértek egymástól, de a lényege mindig ugyanaz; Istennek egy szövetsége, egy népe, egy egyháza van. (Ennek fényében válik világossá, hogy miert tudták a körülmetélkedést – mint sákramentumot – oly könnyen megfeleltetni a csecsemőkeresztséggel).
Ennek megfelelően írja Bullinger a Magyarországi Református Egyház által is elfogadott II. Helvét Hitvallásban:
„…az Egyház másképpen alakult a törvény előtt a pátriárkáknál, másképpen Mózes alatt a törvény szerint, s megint másképpen Krisztus által az evangélium szerint.”
Hasonlóképpen a Heidelbergi Káté 54. kérdésre adott felelete ugyanezt a felfogást tükrözi:
„Hiszem, hogy Isten Fia, a világ kezdetétől fogva annak végéig, az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hit egyezségében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, az oltalmazza és megőrzi…”
Mit mond e két szöveg , és milyen következtetéseket vonhatunk le belőlük?
- Az Ó és Újszövetségben egy és ugyanazon egyházról beszélünk, amely egy szövetségben áll fenn
- Az egy szövetség különböző korokban, különböző szövetségi intézményekben/formákban jelent meg (ábrahámi szövetség, mózesi szövetség, krisztusi szövetség)
- Az egyház népe, mint egy nép, mind a két szövetségben (óban és újban) az egyház fejéhez, Krisztushoz kapcsolódik
- Bár mindkét szövetség Krisztushoz kapcsolódik, azonban míg az Ószövetségben csak ígéretként, előre tekintve, addig az Újszövetségben már beteljesedve
- Az egyház Krisztus váltságmunkája gyümölcseként megszabadult a törvény igájától és a ceremoniális törvényektől, teljes szabadságban élhet, megtartva a szövetség és a törvény lényegét, vagy másképpen, a „törvény igazságát”: „Szeresd Istent és szeresd felebarátodat!”
- A törvény és a ceremóniák megléte a kegyelmi szövetségben már másodlagos (Énok és József is a mózesi törvény nélkül éltek tisztaságban és szentségben, a szövetség tehát már az ő esetükben is a szívbe volt írva, nem kőtáblákra)
Mindez számunkra, reformátusok számára egyértelmű, és e pontokat a hitvallásaink alapján vallanunk is kell. Mégis, léteznek e koncepción belül is kisebb-nagyobb, árnyalatnyi eltérések.
Hiszen e pontok egy olyan teológiai felfogást képviselnek (Tatai István írja a következőket Egyház és Izrael című doktori dolgozatában), melynek megvan a maga ekkleziológiai aspektusa (azaz, hogy mit ért egyház alatt, ki nevezhető keresztyénnek) kihat a zsidómisszióval kapcsolatos elképzeléseinkre is (kell, nem kell…), továbbá meghatározza eszkatológiai látásmódunkat is (mi lesz a jövőben, lesz a zsidó népnek a jövőben különleges szerepe).
Árnyalatnyi eltérések a szövetségteológián belül (Bullinger és Kálvin integrációs modellje)
Bullinger szerint mindezekből az következik, hogy mivel már Ábrahám a körülmetélkedés előtt hit által igazult meg, és láthatta Jézust, ezért Ábrahám óta minden hívő „keresztyénnek” nevezhető, és ezért a két szövetség népei egy ökumenikus népet képeznek.
Talán ez egy picit túlzó megállapítás, legalábbis ami a mondat első felét illeti. Azonban teológiailag mégis helyes, hiszen – amennyiben egy népről van szó -, annyiban a „hívő mivolt” is leírható egy fogalommal („keresztyén”). Látnunk kell, hogy e rendszer szerint Krisztus áll a középpontban, csak az ószövetségi hívők előre tekintettek rá, míg az újszövetségiek vissza.
Bullinger eszkatológiai látásmódjával is egyetérthetünk, mivel hisz „Izrael” helyreállításában, de ez alatt nem a zsidó nép nemzeti-etnikai kereteinek es valóságának restaurálását érti, hanem az Egyház zsidókból és pogányokból álló egységének helyreállítását. Bullinger tehát Izraelnek az Egyházba való betéréséről beszél! Emellett hangsúlyozza, hogy az Egyház a teljességre jutott Izrael, Izrael pedig a teljességre jutott Egyház, amely zsidókból és pogányokból áll.
Mindezekkel ugyancsak teljes mértékben egyetérthetünk.
Kálvin rendszere ugyan árnyaltabb, de tulajdonképpen azonos Bullingerével. Természetesen ő is a szövetségteológia mellett köteleződött el – habár nem olyan kiforrott formában, mint a későbbi szövetségteológusok -, hiszen hangsúlyozza a két szövetség egységét és folyamatosságát. A Bibliát Isten egyetlen népe folyamatos történeteként látja. Az atyák ugyanazon örökségnek voltak részesei, és ugyanannak a közbenjárónak a kegyelme folytán remélték az üdvösséget. Az Ószövetségben is ott van Kálvin szerint Krisztus, csak másképpen. A két szövetség tehát lényegében azonos, csak „adminisztrációjukban” térnek el egymástól.
Izraellel és az egyházzal kapcsolatban azt mondja, amit Bullinger is hangsúlyozott, hogy az „egész Izrael” a pogányokból és a zsidók maradékából álló egyházat jelöli. Emellett hangsúlyozza az elszakadt zsidók üdvtörténeti előnyét, elsőbbségét is! Római levél kommentárjában ezt írja:
„…Izrael nevet Isten egész népére kiterjesztem ebben az értelemben: miután a pogányok bementek, ugyanakkor a zsidók is visszatérnek (úgy érti, nagyobb számban) majd az elpártolásból a hitbeli engedelmességre, és így fog beteljesedni az üdvössége Isten egész Izraelének, amelynek mind a kétféle népből kell összegyűlnie, úgy azonban, hogy az első helyet a zsidók foglalják el mint elsőszülöttek az Isten családjában.”
A teljes képhez azonban hozzátartozik, hogy a genfi reformátor ebben a kérdésben nem volt teljesen koherens, ugyanis más írásában már kételkedik abban, hogy az etnikai Izraelnek nagyobb része a végső időben valóban megtér, máshol pedig indulatosan elvitatja Izrael újrafelvételét, helyreállítását.
Kálvin és Bullinger tehát alapvetően integratív véleményt képviseltek, melynek fő tétele a zsidó népnek az egyházba történő végső, eszkatológiai besorolása, integrációja. Azaz: az idők végén a zsidóság egy része (kisebb vagy nagyobb része), betér az Egyházba. Kálvin számára egyházon kívüli Izrael nem létezik, de az egyházon jelenleg kívül álló zsidók számára mégis fenntart egy egyedülálló eszkatológiai szerepet, mégpedig azt, hogy egyszer majd integrálódni fognak, így az egyház lesz a teljességre jutott Izrael (mindeközben egyértelmű számukra az, hogy az egyházon kívül nincs üdvösség!).
Szubsztitúcíó modell?
Tegyünk azonban egy fontos distinkciót: Kálvin és Bullinger véleménye különbözik a klasszikus szubsztitúció (helyettesítő) modelltől! Erről azért szükséges beszélnünk, mert az egyházzal kapcsolatos reformátori felfogást gyakran Izrael-ellenességgel, és gyűlölködéssel vádolják. Ahhoz, hogy lássuk, pontosan miben nyilvánul meg ez a különbség, vegyük sorra röviden a szubtitúció modell eltérő variánsait:
A szubtitúció tan eltérő variánsai
HELYETTESÍTŐ MODELL: a szubtitúciómodell e típusa a legdurvább abban a tekintetben, hogy a zsidók számára semmiféle alternatívát nem hagy. Ez a gondolkodás jellemezte a Katolikus egyházat és lutheránusokat is (alapvetően a 2. világháborúig). Luther Márton egyértelműen ezt képviselte!
A nézet jellemzői:
—az egyház felülmúlja Izraelt (ld. „Új izrael-tan”)
—az egyház önmagát tekinti Izraelnek, ezzel egyszersmind örökli Izrael nevét és áldásait, lelki kincseit
—Izraelt Isten végleg elvetette, mert megszegte a szövetséget, és teljes örökségét az egyháznak adta
—Izrael mint etnikum megszűnt a Krisztus-esemény után (ezért nevezik a szubtitúciómodellt a diszkontinúitás tanának is)
—Izrael átok alá kerül, „teológiai nonszensz” lesz
—a példázat értelmében (Mt 8,11-12) Izrael fiait kivetik a külső sötétségre, helyettük pogányok ülnek Ábrahám, Izsák és Jákób asztalához (erre utal az a momentum is, amikor Jézus megátkozza a fügefát, mert nem termett gyümölcsöt), illetve Isten elveszi a szőlőt (Mt 21,43) a szőlőmunkásoktól (szőlő= Izrael földje és öröksége), és olyan népnek adja, mely megtermi gyümölcsét (a pogányoknak).
TIPOLÓGIA MODELL: Izrael előkép, amely szerepét, tisztjét már betöltötte. A modell némely képviselője meglebegteti Izrael részleges megtérését is.
ILLUSZTRÁCIÓ MODELL: tulajdonképpen a tipológia modell variációjáról van szó. Izrael szerepe ma nem más, minthogy az Egyház fényéhez a sötét hátteret, a megfelelő kontrasztot biztosítsa, mintegy annak „árnyékaként”.
SUBSUMTIO MODELL: Izrael Istenhez fűződő különleges szerepe egy szegmense annak a ténynek, hogy Isten minden embert már eleve ismert. Izrael kiválasztását itt csupán minden ember vallásosságaként és Istenhez fűződő kapcsolataként értelmezik – szimbolikusan -, és ebben fel is oldják. Ezt az utat követi számos liberális, valláspedagógiai és egyéb, a vallások közötti párbeszédet pártoló elképzelés.
INTEGRÁCIÓS MODELL (erről beszéltünk korábban, ezt vallja Kálvin és Bullinger): Izrael maradékát az Egyház az idők végén, az eszkatonban integrálja. Egyébként ezt képviselte valamennyire a skolasztika, a keleti orthodoxok, és e a nézet lett meghatározóvá a pietizmus számára is a 17.századtól kezdve.
Érdekességként említsük meg, hogy Jusztinoszt (Juszint mártír) a szubsztitúció tan „helyettesítő modelljének” egyik korai képviselőjeként tartják számon, azonban inkább az integrációs modellhez kellene sorolnunk, hiszen a klasszikus millennium-tan képviselőjeként úgy gondolta, hogy Krisztus eljövetele után, feltámadt testben a keresztyének 1000 esztendeig az újjáépült Jeruzsálemben fognak uralkodni. Minthogy a királyság középpontjában Jeruzsálemet képzelték el, a zsidóságot nem zárták ki automatikusan a jövőt illető reménységből, hanem az újszövetségi iratok fényében megvalósulhatónak tartották, hogy valamikor majd Isten összegyűjti az olajfából kiszakított népét (bár némely esetben valóban a „helyettesítő modell” zsidóellenes retorikájával él).
Az integrációs modell
Az integrációs modell szerint a „zsinagóga” az idők végén az egyház része lesz. Ez az elképzelés a helyettesítés modellel egyébként nagy részben megegyezik, mégis vannak közöttük eltérések; pl. valószínűtlen és túlzó elképzelés, hogy Isten végleg elvetette Izraelt, vagy az, hogy – ráadásul erre a tapasztalat is rácáfol – Izrael, mint etnikum megszűnt volna a Krisztus esemény után.
Kálvin tehát – ahogy Tatai István református lelkész írja az Izrael és az egyház közötti kapcsolatot vizsgáló doktori dolgozatában – jelentősen elmozdult a korábbi szubsztitúciótanok pozíciójától, azok ugyanis – amint láttuk – Izrael teljes és végleges elvetéséről beszéltek, míg Kálvin, ezzel szemben Izraelnek az egyházba történő integrációjáról beszél, továbbá több helyen is kihangsúlyozza Izrael eszkatológiai elsőbbségét!
Az integrációs modell bizonyítása
A következőkben a szubsztitúció modell integrációs felfogása mellett fogunk érvelni, Wayne Grudem kálvinista teológus okfejtését követve:
Először is látnunk kell, hogy számos újtestamentumi perikópa az egyházat „új Izraelnek” , ill. „Isten új népének” tekinti. Az a tény, hogy „Krisztus szerette az egyházat, és Önmagát adta azért” (Ef 5,25) is pl. ezt a felfogást támasztja alá. Az egyház e mostani korszaka, amelyben milliónyi keresztyén megváltása valósul meg az egyház testén belül, nem tekinthető valamiféle közbevetett periódusnak, közjátéknak, hanem az kifejezetten Istennek az Ószövetségben elkezdett és megvalósított tervének a folytatása. Pál azt mondja, „mert nem az a zsidó, aki külsőképpen az; sem nem az a körülmetélés, ami a testen külsőképpen van: Hanem az a zsidó, aki belsőképen az, és a szívnek lélekben, nem betű szerinti körülmetélése az igazi körülmetélkedés” (Róm 2,28-29). Pál felismeri, hogy bár betű szerint és természetes értelemben azok a zsidók, akik fizikai módon Ábrahám leszármazottai, azonban mélyebb, spirituális értelemben az „igazi zsidó” az, aki „belsőképpen” hívő, akinek a szívét megtisztította Isten. Így most már csak azok számára adatik meg a privilégium, hogy az Úr „népének” szólítsák, akiknek valódi hite van Krisztusban (Róm 9,25-ban idézi Pál a Hós 2,23-at). Ennek értelmében most már az egyház testesíti meg Isten választott népét.
Mindez azt jelenti, hogy amennyiben a jövőben származás szerinti zsidó emberek egyszer majd nagyobb számban betérnek az egyházba, akkor ők Isten népének nem egy elszeparálható csoportját fogják alkotni, nem lesznek „elkülönített olajág”, hanem „be fognak oltatni a természet szerint valók az ő saját olajfájokba” (Róm 11,24). Más bibliai helyek is alátámasztják ezt, pl. a Gal 3,39: „Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök.” Ezt kifejezendő mondja Pál a Fil 3,3-ban, hogy a keresztyének az „igazi körülmetélkedés.”
Pál egyértelműen beszél arról, hogy Ábrahámra nem csak úgy tekinthetünk, mint a zsidó származású emberek fizikai értelemben vett „atyjára”, hanem mélyebb értelemben, valódi értelemben úgy, mint aki „atyja mindazoknak, akik körülmetéletlen létükre hisznek, (…) és atyja a körülmetélteknek is, azoknak, akik nem csak körülmetélkednek, hanem követik is, a mi Atyánknak, Ábrahámnak körülmetéletlenségében tanúsított hitének nyomdokait” (Róm 4,11-12). Ezért jelentheti ki Pál, hogy „nem mindnyájan izraeliták azok, akik Izraeltől valók; sem nem mindnyájan fiak, akik az Ábrahám magvából valók (…) Azaz nem a testnek fiai az Isten fiai; hanem az ígéret fiait tekinti magul” (Róm 9,6-8). Itt az apostol egyértelműen arra utal, hogy Ábrahám valódi gyermekei, a valódi Izrael nem Izrael nemzete, nem Ábrahám fizikai leszármazottai, hanem azok, akik Krisztusban hisznek.
Pál gondolatmenete abszolút nem azt tükrözi, hogy az egyház a zsidóktól elszeparált csoportosulás lenne, hiszen azt írja az Efézusi levélben a pogány hívőknek, hogy „Krisztus nélkül valók voltatok, Izráel társaságától idegenek, és az ígéret szövetségeitől távolvalók” (Ef 2,12), de most „közelvalókká lettetek a Krisztus vére által” (Ef 2,13). Amikor a pogányok az egyházba bevétettek, akkor a zsidók és pogányok új testben váltak eggyé. Úgy folytatja Pál, hogy Isten „eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat… hogy ama kettőt egy új emberré teremtse Ő magában, békességet szerezvén. És hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt, egy testben a keresztfa által” (Ef 2,14-16). Ezért mondhatja azt Pál, hogy „azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek. Kik fölépíttettek az apostoloknak és a prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus” (Ef 2,19-20). Pál – tudatában az újszövetségi egyház ószövetségi hátterének -, jelenti ki, hogy „a pogányok örökös társak és egy ugyanazon test tagjai és részesei az ő ígéretének”(Ef 3,6). Ezek s bibliai passzusok egyértelműen a pogányoknak és a zsidóknak az egyházban, Krisztus egyetlen testében való egységéről beszélnek, és nem adnak semmiféle alapot arra, hogy a zsidók számára fenntartsunk egy Isten által kidolgozott tervet, mely szerint az egyházon kívül, Krisztus testén kívül nyernék el a megváltást. Az egyház egyesíti magában Isten minden igaz választottját, emberét, népét, és minden cím, mellyel az Ótestamentum illeti Isten választottait, Isten népét, egy az egyben alkalmazható az újszövetségi egyházra!
A Zsidókhoz írt levél 8. fejezetében is erős érveket találunk arra vonatkozóan, hogy az Ószövetség Izraelre vonatkozó próféciáinak és ígéreteinek a valódi tárgya nem más, mint az egyház. A zsidókhoz írt levél szerzője idézi a Jer 31,31-34-et, ahol azt mondja a próféta: „Íme eljőnek a napok, azt mondja az Úr; és új szövetséget kötök Izráel házával és Júda házával… ez lesz az a szövetség, amelyet e napok után Izráel házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szivökbe írom be, és Istenökké leszek, ők pedig népemmé lesznek” (Zsid 8,8-10). Ezen a helyen a szerző felidézi a jeremiási szakaszt, Isten ígéretét, hogy új szövetséget fog kötni Izrael házával és Júda házával, és ez a szövetség az egyházban valósul meg, ott teljesedik be. Azt mondja, hogy ezen új szövetségnek a tagjai az egyházban lévő hívők. Nehéz cáfolni, hogy bizony itt a szerző egyértelműen arra gondol, hogy Isten igaz, valódi Izráele az egyház, amelyben az Izraelre vonatkozó ószövetségi ígéretek beteljesültek.
Hasonlóképpen az előzőekhez, Jakab a korai keresztyén egyház számára írt levelében így köszönti levelének címzetteit: „az elszórtan lévő tizenkét nemzetségnek” (Jak 1,1). Úgy tűnik, hogy az Új Testamentum keresztyéneire úgy tekintett az apostol, mint Izrael 12 törzsének jogutódjára és beteljesítőjére.
Péter apostol Jakabhoz hasonlóan beszél. Az első verstől kezdve, ahol levelének címzetteit „elszéledt jövevényeknek” nevezi (1 Pt 1,1), az utolsó versekig, ahol Róma városát Babilonnak nevezi (1 Pt 5,13), több ízben is ószövetségi képek és ígéretek alkalmazásával beszél az újszövetség keresztyéneiről. A gondolatmenet az 1 Pt 2,4-10-ben éri el csúcspontját, ahol Péter arról beszél, hogy Isten minden Izaelnek ígért ószövetségi áldása, az egyházra lett ráruházva. Isten tartózkodási helye többé nem a jeruzsálemi templom. Helyette a hívő keresztyének, mint élő kövek épülnek fel lelki házzá. Ők Isten új „temploma” (5.vers). Isten számára elfogadható áldozatot többé nem Áron leszármazottai mutatnak be. A keresztyéneknek, az igazi „királyi papság”-nak szabad útja van Isten trónjához (4-5.; 9.vers). Többé nem Ábrahám biológiai leszármazottai alkotják a választott népet; a választott nemzetség immár a keresztyének közössége (9.vers). Az Isten által megáldott nép többé nem Izrael nemzete. Az igazi „szent nemzet” (9.vers) keresztyén hívők. Izrael tagjai többé nem nevezhetők Isten választott népének; most már a zsidókeresztyének és pogánykeresztyének együtt alkotják „Isten népét”, azokat, „akik kegyelmet nyertek” (10.vers).
Tatai István is megemlíti dolgozatában Wayne Grudemnek az 1 Pt 2,4-10 perikópájához írt szavait; Grudem a Tyndale New Testament Commentaries-ben azt kérdezi: „Milyen más bizonyítékra lenne még szükségünk ahhoz, hogy bizonyossággal kijelenthessük azt, hogy a Gyülekezet jelen korunkban az Isten Izraelévé lett.”
Millard Erickson
Említsük még meg a neves baptista dogmatikust, Millard Ericksont is, aki Christian Theology című rendszeres teológiájában – Chaferhez és Ryrie-hoz hasonlóan – amellett érvel, hogy Pünkösd napjáig nem létezett az egyház, hiszen – érvel Erickson – Lukács az evangéliumában egyszer sem használja az „egyház” (ekklésia) fogalmát, míg az Apostolok cselekedetiben (amelyet ugyancsak Lukács írt) húsz alkalommal is előfordul a kitétel. Erickson felteszi a kérdést; amennyiben az egyház már Pünkösd előtt is létezett, miért nem beszél róla Lukács az előtt a bizonyos nap előtt?
Valójában ennek az oka az lehet (annak, hogy Lukács Jézus szolgálatának korai szakaszában nem beszélt az egyházról), hogy nem volt egyértelműen definiált, vagy látható csoport, amellyel azonosítani lehetett volna Jézus korai szolgálatának ideje alatt. Az igaz egyház, bizonyos értelemben már akkor is létezett, hiszen minden igaz hívő részese, tagja volt annak, azonban ez – akkor és ott – a hívő zsidók egy kevésszámú „maradékával” esett egybe (József, Mária, Zakariás és Erzsébet, Simeon és Anna…stb). Ilyen értelemben valóban nem beszélhetünk egy külsőleg látható, jól definiált csoportról. A zsidó vallási csoportosulások ugyan teljesen tévúton jártak (szaddúceusok, farizesuok, qumrániak, zelóták), de kétségtelenül e csoportosulásokon belül is lehettek valódi hívők. Az, hogy Isten újonnan, mint „gyülekezetet”, elhív el embereket Krisztus követésére, nyilvánvalóan Pünkösd napján vált valóra. Jóllehet az „egyház”, mint „Istenben hívők csoportja” már létezett Pünkösd előtt, Pünkösdkor sokkal világosabban jutott kifejezésre. Innen nezve természetes, hogy Lukács ettől a ponttól kezdve használta az „egyház” terminust. Pünkösd előtt tehát az „egyház” névvel nem lehetett azonosítani más csoportot, csakis Izrael nemzetét; Pünkösd után viszont könnyen lehetett alkalmazni azok megnevezésére, megjelölésére, akik önkéntes és látható módon azonosultak Isten új népével.
Ne felejtsük el azt sem, hogy Jézus az egyház kifejezést (ekklésia) kétszer is használja a Máté evangéliumban (16,18 ill. 18,17).
Összefoglalás
Minden idők, mind az Ó-,mind az Újszövetség korszakának hívői az egyházhoz tartoztak. Jézus maga úgy építi az egyházát, hogy magához hívja az embereket – kihívja őket a világból. Ígéretet tesz arra (Mt 16, 18-ban), hogy felépíti az egyházát. Lukács pontosan közli is, hogy a gyülekezet/egyház növekedése nem emberi erőfeszítéseken múlt, hiszen „szaporítja vala a gyülekezetet az üdvözültekkel”(Apcsel 2,47). Ez a folyamat azonban – ahogy Jézus építi az Ő egyházát -, folytatása annak a rendnek, amelyet elkezdett és már megalapított az Úr az Ószövetségben, ahol ugyanúgy embereket hívott el, hogy a színe előtt szolgáló és őt imádó gyülekezet részévé váljanak.
Számos olyan ószövetségi utalás létezik, amely alátámasztja, hogy Isten „egyházként” tekintett népére az Ószövetsegben is – emberek csoportjára, mint neki szolgáló hívők gyülekezetére. Például amikor Mózes közli az emberekkel, hogy az Úr azt mondta neki, „gyűjtsd össze nekem a népet, hogy hallassam vele beszédeimet, hogy tanuljanak félni engem minden időben, amíg e földön élnek….” (Deut 4,10). A Septuaginta az „összegyűl” (héberül qahal) kitételt az ekklesiazo görög terminussal fordítja, amelynek jelentése „gyűlésbe hívni” és ami az Új Testamentum ekklesia (egyház) fönevével rokon.
Nem meglepő, hogy az Új Testamentum szerzői az ószövetségi hívőkről úgy beszélnek, mint egyházról (ekklesia). István „a pusztában lévő gyülekezetként” jellemzi azokat, akik Mózessel együtt vándoroltak a pusztában (Csel 7,38). A Zsidókhoz írt levél szerzője Krisztus szavait idézi: „Hirdetem nevedet testvéreimnek, a gyülekezet (ekklésia) körében dicsérlek téged”, ami egyébként a Zsolt 22,22-ből átvett sor. Ennek értelmében a Zsidókhoz írt levél szerzője a jelenkor keresztyéneit – akiket „a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül” (Zsid 12,1) – olyan egyházként jellemzi, amely visszanyúlik az Ótestamentum legkorábbi idejére, és olyan személyeket foglal magába, mint Ábel, Ábrahám, Sára, Gedeon, Bárák, Sámson, Jefte, Dávid, Sámuel és a próféták (Zsid 11,4-32). Ilyen „bizonyságtevők” veszik körül e jelen korban élő keresztyéneket, és úgy lehet rájuk tekinteni, mint akik Isten újszövetségi embereivel együtt alkotják Isten szellemi-lelki gyülekezetét, vagyis az „egyházat”. Később a Zsidókhoz írt levél 12. fejezetében azt olvassuk, hogy az újszövetségi keresztyének a „Sion hegyéhez járultak, az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez és az angyalok ezreihez; az elsőszülöttek ünnepi seregéhez és gyülekezetéhez, akik beírattak a mennyekben…” (Zsid 12,22-23).
Nem meglepő ennek hangsúlyozása mind annak fényében, amit elmondtunk: az Újtestamentum szerzői a zsidó és a pogány hívőkre úgy tekintettek, mint akik az egyházban egyesültek, eggyé váltak (Ef 2,14), mint akik „kettten új emberré teremtettek” (Ef 2,15), mint akik „polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek” (Ef 2,19).
Konklúzió
Korábban említettük, hogy Izrael és az Egyház közötti viszonnyal kapcsolatos elképzelésünknek minimum három aspektusa van: 1.) ekkleziológiai, 2.) a zsidómisszióval kapcsolatos 3,) ill. egy eszkatológiai aspektus, de hozzácsatolhatunk még egy negyediket is, a 4.) a szótérológiait (ami tulajdonképpen az ekkleziológiai aspektusból következik).
Ezek figyelembe vételével es a korábban elmondottak alapján a következő megállapításokat fogalmazhatjuk meg:
- Isten valamennyi szövetsége – ádámi, noahita, ábrahámi, mózesi, új – az egy kegyelmi szövetség alá van rendelve (az édenkerttől egészen a kozmosz beteljesedéséig). Izrael, Ábrahámtól Jézusig (a zsidók azon része, akik Istenbe vetették bizalmukat, tehát „Izrael maradéka”, ill. némely pogány is) megegyezett az Egyházzal, azonos „intézmények” volt a kettő, ezért a Jézus előtti Izrael hívőit egyházként definiálhatjuk. Az örök üdvtörténeti kategória mindig is az Egyház volt és marad, csak korábban Izrael nemzetén belül teljesedett ki, és nagyobb részt zsidó származásúak voltak a tagjai (voltak kivételek, mint a parázna Rácháb, Ruth, vagy a Jónás prédikálásra megtért niniveiek). Istennek egy örök szövetsége, egy népe van, amely mindig is az egyház volt. Ide vehetjük a 4.) pontot, mert szoros kapcsolatban van az előzővel, hogy mindez az üdvösség szempontjából azt jelenti, hogy pogányok és zsidók egyedül hit által kapcsolódtak-kapcsolódhattak az Egyházhoz. Az Egyházat korábbi, ószövetségi időszakában 95%-ban zsidók alkották, az Egyház volt Izrael „maradéka”, tehát az ókori Izrael egy része, egy bizonyos számú embercsoport. Ez az arány megfordult azóta, de ma is egyaránt zsidók és pogányok alkotják; zsidók és pogányok, akik hit által kapcsolódnak az Egyházhoz.
- Missziós szempontból mindez azt jelenti, hogy az Egyháznak bizonyságot kell tenni Krisztusról, zsidónak és pogánynak egyaránt, azaz nincs semmiféle üdvtörténeti felmentés, nem létezik üdvtörténeti „különutasság”.
- Eszkatológiai szempontból a reformátori teológia szerint Izrael, mint nép, etnikum vagy nemzet a Krisztus esemény óta nem játszik önálló szerepet, és nem is fog (az eszkatonban sem). Azonban Izrael kollektív jövőbeni-végidőkbeli megtérését ez a koncepció nyitva hagyja. Azaz: elképzelhető és várható, hogy Izrael nemzetének, a zsidóknak egy nagyobb része (fele, háromnegyede, vagy majdnem egésze) meg fog térni, azaz be fog integrálódni az Egyházba. Ez azt jelenti, hogy a mostani zsidó nép üdvtörténeti szerepe nem szűnt meg, de ez nem Krisztus nélküli, vagy Krisztuson kívüli üdvözülési lehetőséget jelent, hanem egy jövőbeni, nagyobb mértékű Krisztushoz térést!