A Nashville-i Nyilatkozat hatástörténetéről
Ha követjük a közösségi média híreit, valószínűleg hallottunk már a Nashville-i Nyilatkozatról, amelyet az ún. Council on Biblical Manhood and Womandhood (A Bibliai Férfiasság és Nőiesség Tanácsa) tagjai fogalmaztak meg, és amelynek magyarra fordított változatát oldalunkon is közzé tettük: https://www.evangelikalcsoport.hu/2017/09/10/a-nashville-i-nyilatkozat/.
Mi is azok közé tartozunk – a több százezer keresztyén lelkipásztor, keresztyén vezető és hívő mellett – akik nyugodt szívvel és tiszta lelkiismerettel aláírták volna a nyilatkozatot, hiszen teljesen egyetértünk a benne szereplő kijelentésekkel, megerősítésekkel és tagadásokkal, amelyek az emberi nemiséggel és szexualitással kapcsolatban próbálják deklarálni a történelmi keresztyénség biblikus álláspontját. Ez természetesen azzal jár, hogy a nyilatkozat az ettől eltérő álláspontokat is megnevezi, és határozottan elutasítja.
A nyilatkozat 2017-es augusztusi megjelenése (habár kiadását már korábba tervezték) éppen a Harvey hurrikán okozta természeti katasztrófa kellős közepén, a hurrikánhoz hasonló intezitású kultúrális és online szélvihart generált. Sokan kifejezték az ellenérzéseiket és adtak hangot csalódásuknak. Valaki úgy fogalmazott, hogy azt, amiért eddig reménykedett az üdvösségben, most száműzték – elítélték azért, mert szeret másokat. Más úgy vélte, hogy a nyilatkozat aláírói nyílvánosan elítélik a LGBTQIA közösséghez tartozókat, és ezzel ezek üldözését elfogadhatónak minősítik.
Isten szeretetének újradefiniálása
Ne engedjünk a nyomásnak! Nem kell magunkba szállni azért, mert egyetértünk a nyilatkozatban foglaltakkal. Nem kell szégyenkeznünk amiatt, mert igaznak gondoljuk mindazt, amit megfogalmaz. Nem szabad rosszul éreznünk magunkat csak azért, mert szerintünk a nyilatkozat hű a Szentíráshoz, és megfelel a valóságnak. Nem szabad hagynunk, hogy a bibliai keresztyénséget védekező szerepbe kényszerítsék, mintha mi tartoznánk számadással, és nekünk kellene magyarázkodni azért, mert ragaszkodunk a bibliai igazságokhoz.
Ugyanígy vissza kell utasítanunk azt az állítást is, miszerint “elítélnénk valakit azért, mert másokat szeret”, vagy még általánosabban fogalmazva: azért, mert “szereti az embereket.” Mi, akik egyetértünk a nyilatkozatban foglaltakkal, hisszük, hogy valóban szeretjük azokat az embereket, akik másképpen gondolkodnak a szexuális vágyak legitim és elfogadható megélésének módjáról és helyéről. Sőt, abban is hiszünk, hogy Isten a maga bölcsességében és igazságában sokkal inkább tudja, hogy mi a jó számukra, és sokkal jobbat akar nekünk, mint azok, akik felháborodnak a nyilatkozat állítólagos “szeretetlen és gyűlölködő” hangnemén, így fejezve ki “szolidaritásukat.”
Ez akkor válik számunkra világossá, ha megpróbáljuk a szeretetet nem a saját elvárásaink és elképzeléseink szerint definiálni, hanem aszerint, amit Isten az Ő igéjében kijelent számunkra. A Nashville-i nyilatkozat megfogalmazói éppen erre vállalkoztak. Fel kell ismernünk, hogy nem akkor szeretjük igazán a felebarátainkat, ha a szemükbe hazudunk – mégha együttérzésünktől vezérelve is tesszük ezt, azért, hogy ne okozzunk nekik csalódást, vagy fájdalmat -, hanem akkor, amikor az igazságot szeretettel, alázattal, ugyanakkor egyértelműen és határozottan közöljük velük.
Vajon más esetekben is így tennénk? Nem jelentenénk ki egyértelműen, hogy a rasszizmus, az abortusz, vagy a házasságtörés rossz és erkölcsileg elvetendő? Azt próbálják velünk elhitetni, hogy ne mondjuk ki az igazságot, mert esetlegesen megsértünk ezzel másokat, és akit megsértünk – következtetnek -, valószínűleg nem is szeretjük. Valóban így van ez? Ha azt állítjuk, szeretünk valakit, akkor csak olyan dolgokat mondhatunk neki, ami nem kavarja fel, nem lehet sértő számára, és nem készteti álláspontja felülvizsgálatára?
A probléma az, hogy a mindennapokban, teljesen profán helyzeteinkben ezt nem szeretetnek, hanem közönynek nevezzük.
Nyilvánvalóan sántít egy picit az előbb említett példa, mert az abortusz egészségügyi, vagy orvosi szempontból – veszélyeztetett terhesség, vagy egyéb, az anya életét veszélyeztető tényezők miatt – indokolt lehet. De valljuk be, a legtöbb abortusz esetében nem erről van szó.
Mit tehetünk mi, keresztyének, akik nem akarjuk az igazságot elhallgatni: a legjobb, ha elmondjuk az igazságot, és alternatívákat kínálunk fel. Hasonlóképpen kell tennünk mindenféle szexuális erkölcstelenség és minden egyéb bűn esetében is, legyen szó házasság előtti szexről, kapzsiságról, pletykálkodásról, gúnyról vagy rosszindulatról. A megoldás azonban semmiképp sem lehet az, hogy kijelentjük: „az abortusz, vagy a házasságtörés helyes dolog”, vagy hogy „a homoszexuális életvitel legitim, a kapzsiság és pletykálkodás pedig jó”.
A nyilatkozat szükségessége
Voltak, aki nem támadták, csak őszinte kérdéseket fogalmaztak meg: „miért volt szükség a nyilatkozatra?” Voltak, akik kétkedésüknek adtak hangot: „egy ilyen nyilatkozat nem inkább a megosztást munkálja, mintsem az egységet? Biztos, hogy ilyen sértően kell fogalmaznunk? Hasznos ez?”
Mások – leginkább a “progresszív keresztyénség”, a szekuláris média és az LMBTQ mozgalom képviselői – támadásba lendültek. Elítélték a dokumentumot, bigottnak, előítéltesnek és idejétmúltnak bélyegezve azt. Az internetes és a nyomtatott sajtó, köztük olyan neves orgánumok, mint a Huffington Post és a The New York Times, heteken keresztül foglalkozott a témával. A Daily News szalagcímében a következő megfogalmazás szerepelt: a nyilatkozat “egyenesen az 1980-as éveket idézi”, de ezek a szexuális normák – állítja a cikk – „már régen meghaladták a tradicinális bibliai erkölcsöt.” A sajtó egyes képviselői a nyilatkozatot egyenesen “anti-LMBTQ” szellemiségűnek bélyegezték, amiért illegitimnek tekinti a homoszexuális és transgender kapcsolatokat. Némelyek odáig mentek, hogy a dokumentumot “Amerika-ellenes toalettpapír”-nak csúfolták.
Eliel Cruz biszexuális aktivitsta a nyilatkozat “káros hatásait” ismertette a The New York Times-ban. Szerinte a Nashville-i Nyilatkozat által okozott kár több mint szimbolikus, és a “gyűlölködő nyilatkozatnak valódi, pusztító következményei lesznek”, hiszen az LMBTQ közösséghez tartozó fiatalok között eleve nagyon magas az öngyilkosság, a szorongás és a depresszió mértéke. A nyilatkozat erre rátett egy lapáttal: a kitaszítottság érzésüket tovább mélyíti, és felerősíti bennük az attól való félelmüket, hogy mások elítélik őket. A nyilatkozattal – állítja Cruz – az evangelikál keresztyénség azt üzeni az érintett fiataloknak, hogy “nem tartoztok közénk, nem tartoztok a keresztyénséghez.”
Cruz azzal érvel, hogy az LMBTQ fiatalok között nagyon sok a hajléktalan, mert a keresztyén szülők egy része – többek között az ilyen nyilatkozatok miatt – kiteszi az utcára a nem heteroszexuális identitású gyermekét. Szerinte az evangelikálok által támogatott, a homoszexuálisok számára nyújtandó “javító terápia”, amely megpróbálja megváltoztatni az egyén szexuális irányúltságát vagy nemi identitását (amelyet állítása szerint minden egészségügyi szervezet elítél), „ártalmas és halálos”. Nem túlzás kijelenteni – mondja Cruz -, hogy az egyházak ehhez hasonló megnyilvánulásai miatt „életek forognak kockán”. A publicista továbbá azt is kifogásolja, hogy az evangelikálok politikai befolyása az USA-ban lehetővé teszi számukra, hogy hitüket és meggyőződésüket törvényben kodifikálják.
Megan Barry, Nashville polgármesterasszonya, aki Nashville állam első, hivatalos melegházasságának megkötésében is közreműködött, úgy nyilatkozott, hogy az elnevezés, “Nashville-i Nyilatkozat”, nem szerencsés, mert nem tükrözi Nashville városának és polgárainak befogadó értékrendjét.
Az ellenállás és a válaszreakciók sora ezzel még nem ért véget. Egy “progresszív” lutheránus lelkésznő, Nadia Bolz-Weber, aki az USA legnagyobb lutheránus felekezetének, az ELCA-nak (Evangelical Lutheran Church in America) felszentelt lelkésze, az ún. Denveri Nyilatkozatban arra tett kísérletet, hogy pontról pontra cáfolja az általa politikailag, teológiailag és kultúrálisan is helytelennek vélt dokumentumot, és az eredeti nyilatkozat pontjainak mintájára – megerősítő és tagadó cikkelyekkel – egy alternatív nyilatkozatot fogalmazott meg.
Ennek első cikkelyében kijelenti, hogy szeretetéből fakadóan Isten alkotta az emberiséget szeretetre, illetve elutasítja, hogy Isten a házasságot csak heteroszexuális párok számára megélhető örömforrásnak szánta. A második cikkely a következő “ellen-megállapítást” tartalmazza: “Megerősítük, hogy Isten minket nemmel rendelkező lényeknek teremtett végtelen sokféleségben”, míg a tagadó hitcikkelyben tagadja azt a tételt, hogy a szexuális örömöket csak egy férfi és egy nő törvényes házassági kapcsolatán belül lehetne megélni. A Denveri Nyilatkozat szerint ez maximum csak egy lehet a lehetőségek közül, amely mellett szabadon lehet dönteni, de el is lehet utasítani.
Bolz-Weber nyilatkozatát az a gondolat szövi át, hogy az isteni rend megköveteli a sokszínűséget, és ezt nem lehet “önkényesen” korlátozni. Ez a sokszínűség átlépi a tradicionális határokat, és ezt semmiképp sem szabad megakadályoznunk, tehát – következtet – a keresztyén világnézetnek teológiailag flexibilisnek kell lennie. Érvelésének tengelye a következő: mivel Isten teremtése “sokszínű”, és gazdag kreativitásról tanúskodik, ezért az LMBTQ mozgalom által propagált nemi és szexuális formák ugyanúgy a Teremtő kreativitásáról tanúskodnak, hasonlóképpen ahhoz a sokszínűséghez, mint ami a növény vagy állatvilágot jellemzi. Bolz-Weber feltételezi, hogy ha Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, akkor a heteroszexuális nemi identitáson túli identitások is Istent magát reprezentálják.
Nem lehet nem észrevenni, hogy itt a házasság már nem korlátozódik két emberre, hiszen Bolz-Weber tolmácsolásában a házasság csupán csak „egymást szerető és szolgáló emberek szövetségi viszonya”. Nem mondja ki, de egyértelműen sejteti a lutheránus teológusnő, hogy a poligám és poliámor kapcsolatok is Istennek tetszők lehetnek.
Hasonló gondolatok hatják át, és hasonló megállapításokat tartalmaz egy másik “keresztyén” nyilatkozat is, az ún. “Nazareth Statement”, amelynek megfogalmazóit ugyancsak a Nashville-i Nyilatkozattal szembeni ellenállás fűtötte. A nyilatkozat megfogalmazói – különféle, LMBTQ ideológiát propagáló “keresztyén” vezetők – kiállnak a szabályoktól mentes, sokszínű szexuális önmeghatározás és életmód mellett. És mi ennek a teológiai alapja? A megfogalmazók szerint olyan “klímában” élünk, amelyet áthat a gyűlölet, és emiatt komoly veszélyben vannak mind a nők, mind a faji és vallási kisebbségek, mind az LMBTQ személyek jogai. Támogatnunk kell tehát őket Isten egyházában, hiszen a keresztyéneknek mindig a “szeretet oldalán” kell lenniük. A Názáreti Jézusra hivatkoznak, akinek „a legmélyebb tanítása azon kérdésre adott válaszában ölt testet, hogy melyik a legnagyobb parancsolat”. Jézus azt mondta, hogy szeretnünk kell Istenünket teljes szívünkből, elménkből és erőnkből, tehát egész lényünkkel, majd pedig azt, hogy úgy szeressük felebarátainkat, mint magunkat. Felhívják a figyelmet arra is, hogy Jézus a “felebarát” fogalmát minden kultúrális határt átlépően újradefiniálta, amikor egy “vallási kisebbség”, a zsidók által gyűlölt és megvetett samaritánus példáján kereszült magyarázza el a valódi, mások iránti szeretet mibenlétét. A Nazareth Nyilatkozat megfogalmazói szerint Jézus szeretete “forradalmi szeretet” volt: “olyan szeretet, amely enni és inni ad annak, aki éhezik és szomjazik. Olyan szeretet, amely meglátogatja azokat, akik betegek, akik börtönben ülnek, és amely megszabadítja népét a szenvedéstől.” Hisznek abban, hogy Jézus gondoskodott a társadalom perifériájára került rétegekről, nőkről, gyerekekről, szegényekről. Ezenkívül Jézus a hagyományos társadalmi és értékrendbeli status quo-t is a feje tetejére állította, hiszen azt mondta, hogy az elsőkből lesznek az utolsók, és az utolsókból az elsők. Ezekre az elvi, és “bibliai” megfontolásokra alapozva állítják a Nazareth Nyilatkozat megfogalmazói és aláírói, hogy Jézus forradalmi szeretetét követve ők is a szeretet és ez elfogadás pártján állnak, ezért Jézus követőinek mindenféle szexuális önmeghatározást és életmódot tolerálniuk, sőt, szeretniük kell.
Úgy tűnik, hogy az ilyen és ehhez hasonló „ellen-nyilatkozatok” esetében a bibliai érvelés már nem igazán számít, csak az uralkodó ideológia, amelynek a szolgálatába lehet állítani egy-egy önkényesen, a maga kontextusából kiragadott és tévesen értelmezett bibliai passzust.
De mit lehet válaszolni a korábban feltett kérdésekre? Miért volt erre szükség? Miért kellett egy ilyen nyilatkozatot megfogalmazni, ha ellenségeskedést és szakadást szül?
Először talán azt ajánlanánk minden kétkedőnek, hogy valóban olvassák el részletesen és mélyrehatóan, elejétől a végéig a Nashville-i Nyilatkozat szövegét, mielőtt bírálnák vagy elítélnék azt. Azokkal, akik támadják a nyilatkozatot, meg kell értetni, hogy magával a nyilatkozatban foglalt tartalommal vitatkozzanak, és ne egy általuk elképzelt és felnagyított ellenség soha nem létező érveivel. Másodszor érdemes elolvasni azokat az írásokat is, amelyekben maguk az aláírók (akik között több, a témában érintett ex-meleg is található, pl. Vaughan Roberts vagy Rosaria Butterfield) válaszolnak személyesen ezekre a kérdésekre:
Rosaria Butterfield: “Miért írtam alá a Nashville-i Nyilatkozatot?”
John Piper: “Az emberi szexualitással kapcsolatos csodálatos világosság”
Albert Mohler: “Aláírtam a Nashville-i Nyilatkozatot. Ez nem más, mint a szeretet kifejeződése a saját nemükhöz vonzódók irányában.”
Al Mohler, a Déli Baptista Teológiai Szeminárium (Southern Baptist Theological Seminary) elnöke a következőket írja a kritikákra válaszul: a nyilatkozattal kapcsolatos reakciók mutatják meg igazán, hogy miért van rá szükség. Amíg a keresztyén egyház két évezreden keresztül ragaszkodott a szexualitás normatív bibliai értelmezéséz, addig most a bibliai tanítások terén olyan kihívásokkal szembesülünk, amelyek elképesztően fajsúlyosak és példátlanul veszélyesek. Mohler hangsúlyozza, hogy lelkészek, szülők, és egyes keresztyének mind egyértelmű és világos válaszokat várnak ezekre az újonnan felmerülő kérdésekre. Ezekre igenis meg kell próbálnunk választ adni, tisztáznunk kell őket.
Ugyanakkor reagált azokra a kritikákra is, amelyek a leggyakrabban hangzottak el. Sokan azzal vádolták a nyilatkozat aláíróit, hogy elutasítják azok fájdalmát és szenvedését, akik a nyilatkozatban foglalt szexuális normán kívül élnek, akik nem felelnek meg a „bibliai mércének.” Az a vád is előkerült – mint láttuk -, hogy a nyilatkozat megfogalmazói nincsenek tisztában azzal, hogy milyen szinten elutasítottnak érzik magukat az érintett személyek, és hogy az ilyen dokumentumokkal csak felnagyítják mások bűneit, mintha mások bűne nagyobb lenne az övékénél.
Mohler hangsúlyozza, hogy a nyilatkozatot támogató keresztyének is tisztában vannak a világ töredezettségével, bűnösségével. Az aláírók elismerik, hogy ők maguk is, mint akik az emberiség részét képezik, bűnösök. Nincs joga senkinek sem az erkölcsi felsőbbrendűség igényével fellépni másokkal szemben. „Elismerjük és megvalljuk” – mondja Mohler -, „hogy a keresztyének sokszor elbuktak abban, hogy az igazságot valódi szeretetben közöljék.”
Ugyanakkor a Nashville-i Nyilatkozat esetében nem ez a helyzet. A nyilatkozat megjelentetését a szeretet motiválta, az azokkal való törődés és azokról való gondoskodás vágya, akik össze vannak zavarodva a Szentírásban található isteni kinyilatkoztatással kapcsolatban.
Mohler szerint sokkal könnyebb lenne csöndben maradni, és megválaszolatlanul hagyni az erkölcsi forradalom következtében megjelenő kihívásokat, valamiféle menedéket keresve a csöndben vagy a kétértelműségben. De – mondja Mohler – „éppen az azok irányában érzett szeretet és törődés miatt, akik saját nemükhöz vonzódnak, nem maradhatunk csöndben.”
Korábban említettük, hogy Rosaria Butterfield is kiadott egy állásfoglalást indoklásul, miért is ítrta alá a nyilatkozatot. Az írónő szerint ez az egész ügy nem a homoszexualitásról szól, hanem a Szentírásról. Elsődlegesen nem is a melegházassságról, hanem arról, amiről a Zsid 4,12-ben olvasunk: „Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, mélyre hatol, az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.”
A kérdés nem is az, hogy jószándékúak-e vagy őszinték-e az emberek azon vágyakait tekintve, amelyeket Isten tilt. Butterfield szerint az igazi kérdés az, hogy mindannyian osztozunk-e Ádám bűnében, örökölve az erkölcsi romlottságot, hogy morálisan deformálódtunk-e. Hogy részesedtünk-e az Istennel való „szembenállás energiájából”, hogy örököltük e lázadás attitűdjét, amely bűnös természetünk forrása, és amelyet képtelenek vagyunk saját erőnkből megszüntetni. A kérdés az, hogy Jézus feltámadt-e a sírból, ma is él, és hogy vére, szeretete és feltámadásának ereje képessé tesz-e arra, hogy harcoljunk az eredendő bűn ellen, amely eltorzítja természetünket, és hogy felvesszük -e a küzdelmet az elkövetett bűnökkel szemben, amelyek eltérítenek elhívásunktól. A kérdés az, hogy bízhatunk-e a Bibliában akkor, amikor közli velünk, hogy kik vagyunk, ki az Isten, és hogy milyen módon szabadít meg minket.
Butterfield példaként a saját életét hozza fel. Jól ismert, hiszen minden nyilvános fórumon őszintén beszél róla, hogy húsz éve ezelőtt még leszbikusként élt. „Szerettem a páromat, az otthonunkat, a golden retriverünket és a karrierünket. Amikor odafordultam Krisztushoz, nem tűntek el leszbikus vágyaim. Nem párolgott el a nők iránt érzett érzésem. Nem a homoszexualitásból tértem ki, hanem a hitetlenségből.” Majd így folytatja: „Az, hogy megtértem Krisztushoz, bensőleg nem változtatta meg a nők iránti vonzalmamat. Ami a megtéréskor megváltozott, az a szívem és az értelmem.” Rajongott a Bibliáért, nem tudott betelni vele. Az evangélium világosságánál megszűnt a korábbi élete. Az az élet, amit szeretett. „Az Úr fénye megvilágította a törvény által a bűneimet, és felragyogtatta a reménységemet Jézuson és az evangéliumon keresztül. Az evangélium lerombolt bennem mindent, majd az Úr felépített. Azzal, hogy igent mondtam Jézusra, és nemet a testem kívánságaira, megtanultam, hogy az Istennel való békesség egyedüli útja Krisztus keresztje.”
A homoszexualitás és a történelmi keresztyén hit
Több, bibliai alapon álló keresztyén publicista és lelkipásztor is kifejezte azzal kapcsolatos megdöbbenését, hogy milyen dühös, indulatos megjegyzésekkel illették a nyilatkozat létrejöttét. Tekintetbe véve azt, hogy a nyilatkozat az emberi szexualitással kapcsolatban nem egy új álláspontot deklarál, még inkább érthetetlen a túlzó reakció. Az aláírók – követve a történelmi keresztyén hitet – hangsúlyozzák, hogy a Biblia világossá teszi, hogy mi Istennek az életünkre vonatkozó akarata, hogy Isten jót akar nekünk, azonban ez – az irántunk érzett szeretete – magában foglalja az erkölcsi tisztaságunkat és neki való engedelmességünket is. Ennek szerves részét képezi az is, hogy mint bűnt, kerüljünk mindenféle szexuális erkölcstelenséget – legyen az heteroszexuális vagy homoszexuális irányúltságú, tehát kerüljünk minden olyan szexuális érintkezést, amely egy férfi és egy nő közötti házassági szövetségen kívül történik.
Ez nem jelenti azt, hogy az aláírók, vagy a nyilatkozattal egyetértők “üldöznék” azokat, akik nem így tesznek, vagy hogy újjal mutogatnának rájuk. Ők egyszerűen csak kimondják az igazságot, mert hisznek benne, hogy a valódi szeretet azt jelenti (és valójában ez a legjobb az embereknek), hogy Isten kinyilatkoztatott igazságát megismertetik másokkal, és nem az, ha letagadjuk, vagy elhallgatjuk. Ez a szeretet bibliai fogalma:
„hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus” (Ef 4,15)
“A bölcsesség útjára tanítottalak, helyes ösvényen vezettelek téged. Jártodban semmi sem gátolja lépteidet, és ha futsz, nem botlasz el. Ragaszkodj az intelemhez, ne térj el tőle, vigyázz rá, mert ez a te életed!” (Péld 4,11-13)
“(a szeretet) nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.” (1Kor 13,6)
Voltak, akik erre azt felelték, hogy ez nem szeretet, hiszen a 10 cikkely odáig megy, hogy kijelenti: ha valaki más, azaz nem a nyilatkozat által deklarált, a bibliai nézetet tükröző következtetésre jut ebben a kérdésben, az morálisan elítélendő és elveszett.
Valóban 10. pont okozta a legnagyobb megütközést, de nézzük meg, mit állít konkrétan:
•Megvalljuk, hogy bűnös dolog a homoszexuális erkölcstelenséget vagy a transzgender jelenséget jóvá hagyni, és hogy egy ilyesfajta jóváhagyás a keresztyén hűségtől és tanúságtételtől való lényegi eltérést eredményez.
•Tagadjuk, hogy a homoszexuális vagy transzgender erkölcstelenség olyan erkölcsileg semleges téma, amely felől hívő keresztyének tetszés szerint dönthetnének, hogy elfogadják azt, vagy helytelenítik.
Ellentmondásos helyzet
A Bibliához hű keresztyének ellentmondásos helyzetben vannak. Egyrészt azzal szembesítik őket, hogy ha igaz keresztyének lennének (azaz ha valóban a “jézusi szeretetet” képviselnék), fenntartások nélkül támogatnák a melegházasságot és a transzgenderizmust, másrészt azt mondják, hogy nekünk, másképp gondolkodó keresztyéneknek nincs jogunk arra, hogy az előbb említett jelenséget a történelmi keresztyén hittel összeegyezthetetlennek tartsuk.
Ne legyenek kétségeink. A nyilatkozatot ellenzők álláspontja szembemegy mind a Szentírás, mind a történelmi keresztyén hit tartalmával. Természetesen bárki elutasíthatja a Szentírást és a történelmi keresztyén hitet, ha úgy akarja. Szabad rá. De ahhoz nincs joga, hogy ezeket utólagosan kiforgassa, módosítsa, átalakítsa és felülvizsgálja egy olyan újdonsült ideológia és nézetrendszer elvárásai alapján, amelyet – ha a 2000 éves keresztyén teológiatörténetet nézzük – csak “az elmúlt pár percben” adaptált a kultúránk.
Lehet, hogy elsőre szeretetteljesebbnek, kedvesebbnek tűnik, ha így teszünk, de az ilyen típusú “revizionizmus” nem csak objektíve hibás, hanem gyáva és végső soron szeretetlen is. A mi feladatunk nem az, hogy újra feltaláljuk, vagy felhigítsuk és leépítsük a keresztyén hitelveket, de nem is az, hogy félelemből elhallgassuk őket. A mi feladatunk az, hogy nyíltan megvalljuk, és hogy az életünkkel alázatosan és hűségesen képviseljük azokat, “megélve” bizonyságot téve róluk. A mi feladatunk nem az, hogy szembemenjünk Istennel és azt mondjuk a bűnre, hogy nem bűn, és az erkölcsileg helyest helytelennek nezezzük, hanem az, hogy elmagyarázzuk az embereknek, hogy mi a kegyelmes és szerető Isten akarata az életükre vonatkozóan, és hogy mi hajlamosak vagyunk bűnös természetünknél fogva az akaratát figyelmen kívül hagyni, vagy lázadnia ellene.
Denny Burk, a Boyce College bibliai tudományok professzora, aki maga is részt vett a nyilatkozat megfogalmazásában, a következőket írja: nem megfelelő attitűd, ha a bűnösöket elutasítjuk, azt mondva nekik, hogy kívül tágasabb. Szélesre tárt karokkal kell várnunk mindenkit, ezt mondva: “lépj be! Gyere az élet vizéhez, amely minden bűnös számára elérhető – mindenki számára, aki elfordul a bűntől és odafordul Jézus Krisztushoz.” De nem tudjuk az élet útját elég simára hengerelni azok számára, akik nem is akarnak arra rálépni. Nem tudjuk azok számára felajánlani az élet vizét, akik úgy gondolják, hogy nincs is rá szükségük. Korunk revizionistái a „szeretetbe burkolózó” retorikájukkal és érvelésükkel nem Jézushoz vezetik az embereket, hanem éppen eltérítik őket tőle. Ez nem szeretet, ez a szeretet ellentéte.
Megdöbbentő és egyben kijózanító, hogy kultúránk (benne több százezer, magára keresztyénként tekintő személlyel) milyen gyorsan hagyott fel a házasság és a homoszexualitás kérdésében a több ezer éves konszenzussal. Nem kell visszamennünk száz éveket, elég ha csak pár évvel ezelőttre tekintünk vissza. Öt évvel ezelőtt az amerikaiak többsége – köztük Hillary Clintonnal – még úgy vélekedett, hogy a homoszexuális-leszbikus házasság nem lehet törvényes. Lényegében Hillary Clinton az azonos neműek közötti házasság legalizálása ellen foglalt állást. Például 2000-ben még a következőt mondta: “a házasságnak történelmi, vallási és erkölcsi tartalma van, amelyet az idők kezdetére lehet visszavezetni, és úgy gondolom, hogy a házasságnak csak a férfi és a nő közötti házasságot lehet nevezni.” A Demokrata Párt 2012-ig az azonosneműek házasságával kapcsolatos nézetét nem is változtatta meg.
Mindenesetre mindenkinek, aki helyteleníti a nyilatkozat tartalmát, érdemes azon elgondolkodnia, hogy helyes-e az a nézet, amelyet a többezer éves keresztyén történelem során (sőt, az egész emberiség történetében), soha, semmilyen kultúrkörben nem tekintettek legitimnek. Lehetséges, hogy az emberek, az emberi történelem hajnalától kezdve mostanáig mindig tévedtek olyan kérdésekben, amelyekkel kapcsolatban csak itt és most, mi gondolkodunk helyesen? Vagy elképezelhető, hogy ők látták helyesen a dolgokat, és mi tévedünk hatalmasat?
Nem szabad a Nashville-i Nyilatkozatra politikai indíttatású, ellenséges írásként tekinteni, ugyanis nem ilyen célból íródott. Nem a “megötötte meghúzódó” konzervatív lobbival kell felvenni a harcot, mert akkor annak – amint látható is – nem más, mint érveket nélkülöző ideológiai nekifeszülés, tulajdonképpeni számonkérés (“hogy merték?”) lesz az eredménye. Ha valaki alaposan elolvassa a szövegét, rá fog jönni, hogy a nyilatkozat a bibliai igazság alapos, mélyen átgondolt kifejtése. Tekintsünk rá mi is így!