A 10 legkártékonyabb „keresztyén” mantra – evangelikál válaszok

/Gondoltam egyet, és kicsit Puzsér Róbert HírTV-ben futó Sznobjektív című műsora után szabadon összeállítottam a 10 legkártékonyabb „keresztyén” mantra listáját, és természetesen megkíséreltem megadni rájuk az igei választ. A sorrenddel persze lehet vitatkozni, de az már véleményem szerint kevésbé vitatható, hogy ezek a legkártékonyabbak a keresztyén hitre nézve./

Ezek a mantrák sokszor igei alapúak, de az ige egyoldalúan kihangsúlyozott értelmezéséből táplálkoznak. Sokszor egyáltalán nincs semmi igei alapjuk, keresztyénidegen gondolatok keresztyén köntösben.

Ezek a mantrák tulajdonképpen unalomig ismertek. Nagyon sokszor elhangzanak keresztyén körökben, közszájon forognak. De ennél sokkal nagyobb baj, hogy a legtöbb keresztyén ember az életébe is beépíti ezeket, abban a hitben, hogy ezek teljesen igei gondolatok. Ezért igazán kártékonyak.

Ezek a mantrák legtöbbször elég korán kerülnek be és épülnek be keresztyén gondolkodásunkba. Gyakran örököljük őket, több keresztyén generáción keresztül, amely generációk több nemzedéken keresztül alig, jobbára közvetetten érintkeznek magával Isten igéjével.

Íme, a tízes lista:

10. helyezett:

„Isten az ember boldogságát akarja.”

Bizonyos szempontból a listán akár az első helyet is elfoglalhatná ez a rendkívül kártékony mantra. Látszólag autentikus bibliai gondolatnak tűnik, de nem az.

Alapvetően mint premissza is hamis a megállapítás, Isten ugyanis elsősorban nem az ember boldogságát akarja, hanem az üdvösségét. Ez nem azt jelenti, hogy Isten számára lényegtelen az ember boldogsága, de a megállapításban pont az a rendkívül kártékony, hogy alapvetően kimondatlanul is egy emberi boldogságfogalom áll mögötte.

Az a kényelmes megoldás ebben a mantrában, hogy tulajdonképpen bárki bármit behelyettesíthet a „boldogság” szó helyébe, attól függően, hogy ő személy szerint mit tart boldogságnak. Ha a földi jólét számomra a legnagyobb boldogság, akkor máris egy hamis prosperitás-teológia talaján állok. Ha a szerelem számomra a legnagyobb boldogság, akkor Isten mindenen keresztül ezt akarja számomra, ergo ha elmúlik, legitim a válás, dobhatom a kukába a házastársamat. Megbecsülni sem tudom, hogy hány keresztyén házasság ért szomorú véget emiatt a kártékony mantra miatt!

Lehetne tovább sorolni, hogy milyen, alapvetően isten- és igeellenes utak sorát nyithatja meg számunkra ez az alattomos mantra.

Hogy mi a boldogság a keresztyén ember számára? Sok igét lehetne idézni, elsősorban a boldogmondásokat (Mt 5,3-12). Talán az az ige, amely a legjobban összefoglalja a bibliai boldogságfogalmat, az a következő: „Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett. Boldog az az ember, akinek az Úr nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság” (Zsolt 32,1-2). Boldog az az ember, aki felismerte ebben az életben a legnagyobb nyomorúságot, a bűn és a halál nyomorúságát, és megtalálta a megoldást Krisztusban. Ez a boldogság.

Lehet persze örömed mindenben, amivel Isten megáld ebben az életben, de ez nem veszi át a helyét a legfőbb boldogságnak.

Boldog az, akit nem fertőzött meg ez a mantra. Ha megfertőzött, akkor töröljük ki az életünkből mindenestől!

9. helyezett:

„Csak szeress, más nem számít, ez a keresztyén élet!”

Ez a mantra egy alapvetően helyes bibliai alapelvből indul ki, ebben a formában megfogalmazva mégis egy rendkívül káros és hamis megállapítás. Az az alapvetően helytelen gondolat áll mögötte, hogy ha megváltott ember vagyok, akkor nyugodtan rábízhatom magam a szeretetre, és csak ebben kiteljesedik az én keresztyén életem. 

A legtöbb így gondolkodó ember eljut arra a következtetésre, hogy nem kell Bibliát olvasnom, nem kell Isten akaratát kutatnom, mert ha szeretek, akkor jó úton járok, ennyi az egész. Ezzel az a baj, hogy a szeretetemet meghatározzák azok az egészen más gondolatok, amelyeket magammal hozok meg nem tért életemből, maga a világi szeretet-fogalmam is. Így képes vagyok puszta „keresztyén szeretetből” Isten akaratával ellentétes úton járni, de még ártani is a másik embernek.

Igen, Jézus alapvetően az Isten és felebarát iránti szeretetben határozza meg a törvény legmélyebb lényegét (Mt 22,37-40), de ezzel nem mondja azt, hogy felesleges a törvény. Nem mondja azt, hogy a szeretetre hivatkozva ignorálhatom az önmegtagadásra, személyes áldozathozatalra, Istennek átadott életemre vonatkozó bibliai parancsokat és utasításokat, és nyugodtan járhatom a saját szeretet-utamat.

Kutatni Isten akaratát, és a szeretet Lelke majd alkalmassá és késszé tesz arra, hogy ezek szerint éljek. Mindig ez a helyes sorrend.

8. helyezett:

„A Bibliának bizonyos részei a mai világban már nem érvényesek.”

Igen, nem tévedés, ez egy közszájon forgó „keresztyén” mantra. Konkrét esetet tudok arra, hogy egy presbitérium a gondnok vezetésével testületileg ezt vágta a lelkész fejéhez. A lelkész azóta nem gyakorolja lelkészi hivatását, sőt az egyházunkhoz sem tartozik már – sajnos. Ebből a konkrét esetből is láthatjuk, hogy ez a mantra – bár saját, szubjektív listámon a 8. helyet foglalja el – rendkívül káros és pusztító következményekkel bír, és akár dobogós helyen is lehetne. Azért nincs, mert ez még idézőjelesen sem keresztyén, de mivel szégyenszemre keresztyén körökben is gyakran elhangzik, helye van a listán.

Ez a rendkívül káros mantra abból a végzetes előfeltételezésből indul ki, hogy a Biblia tanítását az adott kor, „a mai világ” sajátosságai mindig felülírják. Ráadásul ezt nemcsak az ószövetségi törvényekre tartják igaznak, hanem alapvető apostoli, sőt jézusi elvekre, parancsokra, utasításokra is. És valóban nem tévedés: vallják ezt magukat hívőnek tartó egyháztagok, presbiterek, sőt lelkészek, teológiai tanárok is.

A legsúlyosabb következménye ennek az, hogy az egyetlen mérce annak megítélésében, hogy mi érvényes a Bibliában és mi nem, nem más, mint az adott ember világlátása, hangulata, divatja.

Nekem csak az lenne a kérdésem, hogy miért tartják még keresztyénnek magukat ezek az emberek? Mitől vallja magát keresztyénnek az olyan ember, aki nyíltan az apostoli ige ellenében mantrázza ezt a szörnyű eretnekséget. „A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (1Jn 2,17).

A Biblia minket arra tanít, hogy Isten igéje örök. A korok, divatok, politikai rendszerek változnak, de Isten igéje ökörérvényű, minden korban, az aktuális „mai világban” is azt kell követnünk, mégpedig vita nélkül.

Jó lenne, ha mindenki belátná, aki valamilyen szinten keresztyénnek tartja magát, hogy Jézus szava az igazság: „Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el” (Mt 24,35).

Jó lenne, ha akik ezt nem fogadják el, azok távoznának az egyházból, és nem bibliahűen tanító lelkészek, bibliahűen élő hívő emberek lennének rákényszerülve arra, hogy más közösségekbe távozzanak.

7. helyezett:

„Mindig jártam istentiszteletre, bibliaórára, adakoztam, biztos a mennybe jutok.”

Akár kimondva, akár kimondatlanul, de nagyon sok „keresztyén” ember ezt mantrázva nyugtatja a lelkiismeretét arra nézve, hogy tulajdonképpen könnyű a mennybe jutni. A könnyű mennybe jutás hiú és hiábavaló reménységének érdekében annak feltételét vallásos cselekedetek végrehajtásában látja, azok körét is leszűkítve két-három alapvető vallásos cselekedetre. Ezen túlmenően pedig él úgy, ahogy bárki más.

Közte és egy alapvetően ateista ember között csak az a különbség, hogy ő jár istentiszteletre, bibliaórára, dob a perselybe, és évente egyszer befizeti az egyházfenntartói járulékot, míg az ateista nem. És ennyi. Megtérés, újjászületés, Istennek átadott élet; ezek szektás fogalmak számára.

Nehéz lenne felsorolni a próféták, az apostolok és Jézus tanításai közül mindazokat az igei igazságokat, amelyek a lélektelen, külsődleges vallásosságot helytelenítik. Nem ezek a vallásos cselekedetek rosszak, hanem az, ha nincs mögöttük az ember életében igazi tartalom.

Nikodémus számára is kijózanítóak volta Jézus szavai: „Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát” (Jn 3,3). Az újjászületett ember teljesen átadja életét Istennek, nemcsak azt az egy órát vasárnap és szerdán. Az újjászületett ember mindenestől Istené, nemcsak két órája és kétszáz forintja hetente és 7500 forintja évente. Ez a mennybe jutáshoz még kevés.

6. helyezett:

„Én jó keresztyén vagyok.”

Jaj, Istenem… Ezzel most mit kezdjünk? Három alapvető problémám van ezzel a kijelentéssel.

Először is: senki sem jó, legfeljebb csak valami relatív, emberi mérce szerint. Magamra sohasem mondanám, hogy jó keresztyén vagyok, az biztos. Akire meg én mondanám, az meg saját magára nem mondaná semmi szín alatt. Csak egyvalaki jó: Jézus Krisztus.

Másodszor: mi alapján akarja ezt valaki eldönteni? Milyen kritériumok alapján? Pláne önmagáról? Ezt rőfre mérik, vagy kilóra? Különböző vallásos cselekedetek mennyisége alapján?

Harmadszor: ezek szerint ha van jó keresztyén, akkor van rossz keresztyén is? Hát nincs! Van keresztyén és nem keresztyén. Igen, sajnos egy népegyházban használunk olykor ilyen kategóriákat, hogy igazi keresztyén meg névleges keresztyén, aktív keresztyén és inaktív keresztyén, de bibliai értelemben ezek nem valós kategóriák.

Bibliai értelemben létezik hívő ember és nem hívő ember. János írja: „Közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók…” (1Jn 2,19a). János nem ismer ilyen népegyházi kategóriákat. Nincs olyan, hogy jó keresztyén és rossz keresztyén! Van újjászületett ember és újjá nem született ember. És ennyi.

5. helyezett:

„Egy az Isten!”

Ez a közismert „keresztyén” mantra három értelemben is közszájon forog „keresztyén” körökben.

Először mindenki a legalapvetőbb értelmében találkozik vele egy keresztyén gyülekezetben, tudniillik egy végtelenül leegyszerűsített, falusi vulgárökumenizmus értelmében. Amikor halvány lila gőzünk nincs arról, hogy felekezetek viszonylatában mi az, ami elválaszt, és mi az, ami összeköt, mi az, ami közös keresztyén kincs, és mi az, amiben megosztottak vagyunk, mi az, ami közös szolgálati lehetőség, és mi az, amiben ez még nem lehetséges. Egy a lényeg, hogy egy Istenben való hit összeköt. Különbségek nincsenek, vagy csak külső különbségekre redukálódnak, a saját igazságunk viszonylagossá válik.

A második értelme ennek a lózungnak az, hogy a saját emberi értelmem alapján nem tudom felfogni a Szentháromság titkát, és emiatt hitben elfogadni sem tudom. Így arra a következtetésre jutok, hogy Jézus nagy ember volt, és „egy az Isten”, az Atya. Bár külsőleg megmaradok a saját trinitárius felekezetemben, mégis, lényegét tekintve unitáriussá válok.

Harmadszor sokan azt a képzetet társítják a megállapítás mellé, hogy „egy az Isten, akihez sok út vezet”. Leginkább azoknál van ez így, akiknek van egy valóban jogos igényük egy tartalommal teli, mély spirituális hitre, amit sokszor nem találnak meg a népegyházi keretek között, de nem a bibliai alapon akarják ezt megtalálni, hanem különböző bibliaidegen, sokszor keleti gyakorlatokban. Így aztán ennek az egyéni „keresztyén” hitnek számos szinkretista változata lehet: kriptobuddhista, kriptomohamedán, stb. A Biblia alapvető igazságának mondanak ellen, ami szerint Jézus az egyetlen út: „Aki tagadja a Fiút, azé nem lehet az Atya sem. Aki vallja a Fiút, azé az Atya is” (1Jn 2,23).

Ennek a mantrának mindhárom változata rendkívül káros és veszélyes a keresztyén hitre nézve.

4. helyezett:

„Azért járok templomba, hogy megnyugodjon a lelkem.”

Ez a látszólag ártatlan szólam, amit lépten-nyomon hallunk, még biblikusnak is tűnhet. Mégis, csak egy paraszthajszállal csúszott le a legkártékonyabb „keresztyén” mantrák között a dobogós helyről.

Abból indul ki a mantra, hogy az istentiszteletnek, és azon belül főleg az igehirdetésnek nincs más feladata, mint hogy engem megvigasztaljon, megnyugtasson. Ezt a végtelenül leszűkített mozgástért hagyja meg az igehirdetésnek.

Mit mond a Biblia? Pál apostol tanítványának, Timóteusnak ezt írja: „hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, buzdíts teljes türelemmel és tanítással” (2Tim 4,2). Pál – bár vitathatatlanul része az igehirdetés szolgálatának a vigasztalás is – fontosabbnak tartja a feddést, az intést, és a buzdítást. Aki minduntalan mantrázza, hogy „azért járok templomba, hogy megnyugodjon a lelkem”, ezeket nemcsak ignorálja, de ha huzamosabb ideig biblikus, prófétai hangvételű igehirdetéseket hall egy gyülekezetben, amely fedd, int, és buzdít az igazi keresztyén életre, akkor képes hónapokig, vagy akár véglegesen eltűnni a gyülekezetből.

Sajnos az igehirdetők egy része is hajlamos alkalmazkodni ehhez, és az ige élét letompítva egyfajta simogató, szeretetteljes stílust vinni a szószékre, annak érdekében, hogy nehogy kevesebben legyünk. Ez kvantitatív szemlélet (kvalitatív helyett) nagyban hozzájárul a gyülekezet felhígulásához. Templomba elsősorban nem azért járunk, hogy megnyugodjunk, épp ellenkezőleg: egy szent nyugtalanságért, hogy egyre jobban megszentelődhessen az életünk.

A „bronzérmes”:

„Mindegy, hogy hogyan, csak jöjjenek az emberek!”

Ez a mantra mindig egyfajta „gyülekezetépítési stratégiaként” jelenik meg egyházi vezetők, presbitériumok, lelkészek gondolatvilágában. Következménye ez annak a rendkívül káros kvantitatív szemléletnek, ami eluralkodott a hagyományos keresztyén felekezetekben. Egy gyülekezet képességeit, erejét ez a szemlélet abban méri, hogy hányan vagyunk.

Való igaz, hogy egy keresztyén gyülekezet Krisztustól kapott küldetése az, hogy minél több ember megtérjen és éljen, mert ez az Isten akarata. De nem bármi áron. A gyülekezetbe, Krisztus testébe való igazi integráció sohasem tartalmas könnyű- vagy komolyzenei, kulturális programok szervezése által történik, hanem megtérés és újjászületés által. A cél sem az, hogy a világi emberek is jól érezzék magukat nálunk, hanem az, hogy Krisztus útján járjunk. A lelkész sem programszervező, hanem elsősorban Isten igéjének hirdetője.

Ez a szemlélet azért káros, mert ha következetesen végigvisszük, akkor a gyülekezet nem fog különbözni egy vallásos klubtól, valamiféle egyesülettől, ahová eljárunk, ahol statisztikákat elemzünk, ahol évente egyszer befizetjük a klubtagsági díjat, és ahol jól érezzük magunkat.

A krisztusi út más. A krisztusi út a megtérésről, aztán az önmegtagadásról, a kereszthordozásról és a világ (mint istenellenes hatalom) megvetéséről szól. Ezért keskeny út. Egy keresztyén gyülekezetben ezeket kell érvényesíteni, akkor is, ha ezekkel nem lehet tömegeket gyűjteni (sohasem lehetett). Ha ezek érvényesülnek, akkor átveszi a kvantitatív szemlélet helyét a kvalitatív szemlélet. Nem az számít, hogy mennyien vagyunk, hanem az, hogy hogyan vagyunk.

Az „ezüstérmes”:

„Nem vagy Isten, nem ítélheted meg, hogy valaki hívő vagy nem.”

Az előkelő 2. helyezett a listán amennyire veszélyes és káros, annyira könnyen meglátható a Biblia és a józan ész alapján a lehetetlensége.

A megállapítás egy végzetes és alattomos fogalomcsere eredménye. Amit ugyanis én nem ítélhetek meg egy másik emberben, és főleg nem dönthetek felőle, az nem más, mint az üdvössége. Azt valóban nem dönthetem el, hiszen nem látom a jövőt, nem látom – akár élete utolsó perceiben – a megtérése pillanatát. Nem tudhatom, hogy ő lesz-e a megtérő gonosztevő a kereszten Jézus mellett, vagy a megátalkodott szívű (Lk 23,39-43).

Azzal, hogy ez a kártékony mantra egy alattomos fogalomcserével az üdvösség helyére teszi a gondolatmenetben a hit állapotát, egy egész sor káros következményt implikál a gyülekezetre és az egyházra nézve. A legsúlyosabb káros következmény az, hogy a hitem megléte (vagy meg nem léte) ennek alapján csak az én belső világomra korlátozódik, tehát annak nem kell, hogy objektíve látható, megítélhető jele legyen az életemen.

Ennek Jézus egyértelműen ellentmond a Hegyi beszédben: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik báránybőrbe bújva jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Tüskebokorról szednek-e szőlőt, vagy bogáncskóróról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, a rossz fa sem hozhat jó gyümölcsöt” (Mt 7,15-18). Jézus tehát egyértelműen közli, hogy a tanítványok alkalmasak egy ember igazi hitének megítélésére, a gyümölcsei alapján. „Ezüstérmes” mantránk ezzel szemben azt állítja, hogy a hívő embernek nincs jogosítványa arra, hogy felismerje a báránybőrbe bújt farkast, teljesen tévesen, bibliai alap nélkül, sőt a Biblia ellenében, beláthatatlanul káros következményekkel.

Az „aranyérmes”:

„Isten elfogad, ahogy vagyok, mert egyedül a hit üdvözít.”

Igen, véleményem szerint ez a legkárosabb „keresztyén” mantra, az abszolút „aranyérmes”. Leginkább azért, mert teljesen biblikus gondolatnak látszik, és a tagmondatok egyenként, önmagukban azok is. Így megfogalmazva azonban a legpusztítóbb, legkárosabb tévtanítás, amit valaha is mantráztak „keresztyének”.

Ebben a formában ez a mantra azt jelenti, hogy mivel a hit üdvözít, mindig maradhatok úgy, ahogy vagyok, Isten úgy is elfogad. Az ok: egyedül a hit üdvözít, az okozat: Isten elfogad úgy, ahogy vagyok. Ez azonban nem a bibliai igazság, csak a páli kegyelemtan kifacsart, egyoldalú értelmezése és túltolása.

Isten elfogad, úgy, ahogy vagyok, ez igaz. De ez a keresztyén életben csak a kezdeti lépés. Istenhez bárhogyan, bármilyen állapotban lehet menni, de egyvalami meg nem spórolható: a bűneim ismerete és a bűnbánat. Aztán a bűnbocsánat elfogadása, majd a megtérés és az újjászületés, végül egy egész életen át tartó folyamatként a megszentelődés. Egyszóval az, hogy Isten elfogad, bármilyen is vagyok nem azt jelenti, hogy ebben a bárhogyan-állapotban meg is maradhatok.

Egyedül a hit üdvözít, ez igaz. De a hitnek vannak elmaradhatatlan következményei az életemben, amelyek éppúgy következmények, mint az üdvösség.

Ennek a mantrának lett a következménye az, hogy egész gyülekezetek, presbitériumok léteznek, amelyekben nagyítóval kell keresni egyetlen valódi hitben, Isten igéjével élő embert.

Hagyjuk el ezeket a mantrákat, és bízzuk rá magunkat a teljes bibliai igazságra!