Gyermekkeresztség? (I.rész) – Gondolatok Dr. Czövek Tamás “Keresztség” című könyvével kapcsolatban
Bevezetés
Őszintén örülök, hogy Dr. Czövek Tamás Keresztség című könyve (Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest, 2013) végre megjelent. Úgy érzem, olyan kérdéseket hoz felszínre, amelyeket nekünk, magyar reformátusoknak az új évezred eleje táján érdemes újra áttekintenünk. Számos gondolatát nagyon bölcsnek és megszívlelendőnek érzem.
Úgy tűnik, a szerző szerint az egyik legfontosabb kérdés a gyerekkeresztség háttere, érvényessége, szerepe. Ezzel foglalkozik a leghosszabb alfejezet (95-123.), de azon kívül is újra és újra előkerül. Nos, teljesen egyetértek vele a téma jelentőségét illetően. Ugyanakkor a könyv olvasása során erős kétségeim támadtak mind egyes tényállításokkal, mind némelyik következtetéssel kapcsolatban. Az alábbiakban ezeket a kétségeket szeretném megosztani az Olvasóval, abban a reményben, hogy ezzel nem zavart vagy bizonytalanságot okozok, hanem a bibliai igazsághoz segítek közelebb kerülni – másoknak is, önmagamnak is.
A szerzőt sok éve ismerem, ezért nézze el a kedves Olvasó, hogy csak Tamásként fogom említeni. A könyvet volt alkalmam már kéziratban olvasni és kommentálni, dedikált ajándék példánnyal dicsekedhetem, és az itt felhasznált szakirodalom egy részét is éppen tőle kaptam kölcsön. (Ezúton is köszönet mindezekért!)
Egyértelmű, hogy nem vagyok egy „súlycsoportban” a kiválóan képzett és hatalmas tudású Tamással. Itt-ott tanultam ugyan némi teológiát, de nincs hivatalos végzettségem vagy címem, és nem ismerem a bibliai nyelveket sem. Amatőr vagyok: túlnyomó részt olyan kérdéseket teszek fel, olyan érveket fogalmazok meg, amelyek bármely bibliaolvasó, internethasználó embernek eszébe juthatnak. A józan észre és logikára építek, és számítok arra, hogy a nálam képzettebbek majd helyreigazítanak, ha akár a tényekben, akár a következtetésekben tévedek.
Hangsúlyozom: nem általában a keresztségről írok, hanem csak Tamás könyvéről mondom el a véleményemet, és csak a gyerekkeresztség vonatkozásában. Minden, ami ezen túlmegy, csak véletlen vagy kényszerű „melléktermék”. A könyv gyerekkeresztséggel kapcsolatos érvelésének ötpontos vázlatát követem, de logikai okokból a két utolsó pontot fölcserélve tárgyalom. Ahol egyetlen sorszám áll zárójelben, az természetesen a szóban forgó könyv oldalszámára utal.
1. A gyerekek tagjai voltak az ószövetségi egyháznak (?)
Tamás a következőkkel világítja meg a keresztség ószövetségi hátterét: „Isten irgalmas módon a hozzá tartozás, a szövetség látható jelét adja nekünk, hogy megpecsételje a meg nem érdemelt kegyelme és ingadozó hitünk közti „szerződést”. A keresztség az új szövetség elfogadásának jegye, ahogy a körülmetélkedés a régié volt… A keresztség tehát a régi szövetség körülmetélkedésének felel meg.” (38-39. továbbá 60. 96-99.) Ez világos beszéd, a kapcsolat nagyon egyszerű és kézenfekvő.
Vagy mégsem? Az Újszövetségben a körülmetélésnek valahogy „nem olyan jó a sajtója”. Különösen a Római (2,25-29) és a Galata (5,1-12) levél fogalmaz élesen e témában. Nem igazán vonzó a Krisztus által szerzett sákramentumot ehhez a vitathatatlanul isteni eredetű, de kissé megkopott tekintélyű rítushoz kötni. Tamás is érzi ezt, nyilván ezért próbálja finoman árnyalni a körülmetélés-képünket. „a körülmetélkedés nem automatikusan működött…”, hanem a zsidónak követnie kellett Ábrahám hitét, hogy a szövetség gyümölcseit élvezhesse. (39-40.) Az árnyalás azonban néhol már a ködösítés határát súrolja. Megint csak a körülmetélés kontextusában így ír (az 1Móz 17,10-14 alapján): „Ezek szerint az a gyerek, aki hívő családban születik, jogot formálhat a szövetség jelére…” (97.) De itt szó sincs hitről! Itt egy családhoz, később egy néphez, időnként egy országhoz tartozásról van szó. „…Egyszerűen azért metéltettek körül, mert… Istent követő családba születtek.” Ez Izsákra talán még igaz, de általában a zsidó gyerekekre nem. A körülmetélésnek semmi köze nem volt az Isten-követéshez, hanem csak a zsidó származáshoz. Talán ezért is érzi fontosnak hangsúlyozni máshol, hogy „János keresztsége tehát… az igaz Izráelbe való betagolódás eszköze volt…” (49.) A Jánoshoz kiözönlő tömeg tehát – körülmetéltsége dacára – még nem volt az „igaz Izráel”, Tamás szerint sem.
Azt hiszem, helyesebb lenne világosan kimondani, hogy az Újszövetség (elsősorban a páli írások) szerint kétféle körülmetélés létezett. Az egyiket kézzel végezték, a nyolcadik napon, testi származás, azaz a szülők (rabszolga esetén a gazdája) etnikai hovatartozása alapján, és egy nép (a Választott Nép) tagjává tett. Élhetett az illető akármilyen istentelen és erkölcstelen életet, zsidó voltát soha senki nem kérdőjelezte meg. A másik fajta körülmetélés viszont nem emberkéz által történt, a „szív körülmetélése” volt (3Móz 26,41; 5Móz 10,16; Jer 4,4; 9;26), Isten iránti bizalmat, hűséget, jóságot, szeretetet, alázatot kívánt. Nem hagyott látható nyomot, nem tagolt be politikai, etnikai és kulturális közösségbe, viszont csak ez tett az Isten valódi népévé, Ábrahám igazi utódává. Nem mindegy, melyik körülmetélés „jogutódjának” tekintjük a keresztséget!
Természetesen Tamás is tisztában van ezzel a dilemmával, hiszen így ír: „A próféták, Keresztelő János és Jézus egyaránt támadta a képmutató vallásosságot, mely a szövetség jelével takarózott, ám nem engedelmeskedett a szövetség Urának… (de) Csak mert vannak pénzhamisítók, ez nem kérdőjelezi meg a pénzkereskedelem jogosságát. Amit Pál a körülmetélkedésről mond, a keresztségre is áll (Rm 2,28-29) A külsőségesség mindig az igaz vallás ellensége volt. Mindig voltak, akik „a kegyesség látszatát megőrzik ugyan, de annak erejét megtagadják” (2Tim 3,5)” (117-118.)
Ha jól értem, Tamás szerint a dolgok normális rendje, hogy lett kétféle keresztség, ugyanúgy, ahogy korábban lett kétféle körülmetélés is. És ez a gyakorlatban valószínűleg így is van: a legszigorúbb katekumen-képzés vagy bemerítés előtti vizsgáztatás se garancia a képmutatók és a hitehagyók ellen. Mégsem mindegy, hogy mi volt az eredeti szándék, az isteni terv: a hímvessző vagy a szív körülmetélésének utódja-e a keresztség? Érzésem szerint Tamás figyelmen kívül hagy néhány fontos szempontot ezzel kapcsolatban.
A. Az Újszövetség nem a testi származásból vezeti le a Krisztus népéhez tartozást. Továbbmegyek: talán éppen a körülmetéléssel való szembeállítás céljából hangsúlyozza, hogy ennek semmi köze a testi származáshoz! János az evangéliuma legelején leszögezi, hogy azok Isten gyermekei, „akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek” (Jn 1,12-13). A gondolatot folytatja a Nikodémussal való beszélgetés (Jn 3,3-6), de pl. a Róm 9,8 is. És mivel Ábrahám éppúgy atyja a „lelki” Izráelnek, mint a „testinek”, a Gal 3,29-et és hasonló igéket se nehéz úgy értelmezni, hogy azok a „lelki” leszármazásra utalnak.
Ha nem is ugyanezzel a „biológiai” hangsúllyal, de már Jeremiás is beszél az új szövetség nem örökletes, apáról fiúra szálló, hanem individuális jellegéről: „Abban az időben nem mondják többé, hogy az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle, hanem mindenki a maga bűnéért hal meg: minden embernek a saját foga vásik el, ha egrest eszik… Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek. Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok…” (Jer 31,29-34. vö. 5Móz 30,6) A Zsid 8,8-12. idézi ezt a szakaszt, mégpedig egy olyan kontextusban, ahol a zsidó vallás rituális elemeinek (szombat, papság, Szent Sátor, áldozati rendszer) „jobbra cseréléséről” van szó. A körülmetélést ugyan nem említi, de nehéz elképzelni, hogy pont ebben a dologban ne adna az Úr valami mélyebbet, igazabbat, személyesebbet; valamit, ami nemcsak formailag, hanem minőségileg más, mint ószövetségi előképe!
B. Miközben vitathatatlan, hogy az új szövetségben is szerepet játszanak a családi és nemzeti kötelékek, véleményem szerint nem elhanyagolható az elszakadás, az újat kezdés, sőt, szembefordulás gondolata sem. „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem az apámat… Kövess engem, és hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat!” (Mt 8,21-22; továbbá pl. 10,21.34-37.) A gyerekkeresztség hívei gyakran idézik az ApCsel 2,39-et: „Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké…”, mint a szövetség vér szerinti örökletességének bizonyítékát. Legalább ilyen jelentős azonban a következő vers is: „Szabaduljatok meg végre ettől az elfajult nemzedéktől!” Ha az első az evangélium közösségi jellegét hangsúlyozza, a másik éppen a létező közösségtől való elszakadásra buzdít. (Az itt álló „genea” szó nemcsak „nemzedéknek”, hanem „leszármazottaknak”, „nemzetségnek” is fordítható.) Nem tudhatjuk, a pünkösdi tömegben kik voltak többen: akik gyermekeikkel együtt csatlakoztak az új szövetség népéhez, vagy akiknek ez a nap éppen családi, nemzeti kapcsolatrendszerük szétszakadásának kezdetét jelentette. Több mint valószínű, hogy mindkét jelenség napi tapasztalat volt az őskeresztyének számára.
C. Nem szeretnék a különféle teológiai irányzatok közti vitákba belebonyolódni, ezért nem foglalok állást abban a kérdésben, hogy a kétféle körülmetélés és kétféle Izráel létrejötte megfelelt-e Isten eredeti tervének. Az azonban mindenképpen figyelemre méltó, hogy a „testi” (vérségi, etnikai alapon létrejött) Izráel számos „testi” ígéretet kapott a szövetség keretében: országot, sokasodást, védelmet az ellenségeik ellen, esőt a földjeikre stb. Bármilyen istentelen életet élt is egy zsidó, amíg a nép, mint közösség, Istennel járt, ő is részesült ezekben az áldásokban. És persze az ellenkezője is igaz: az istenfélő zsidó is szenvedett a többség bűnei miatt. Ha Isten szempontjából „normális” lenne, hogy Krisztus valódi népe, az üdvözülők serege, a Láthatatlan Egyház mellett létrejöjjön egy „testi” (azaz, a személyes hit helyett vérségi kapcsolaton alapuló) Egyház is, alighanem számára is gondoskodott volna „testi” ígéretekről. Én nem ezt látom az Újszövetségben (legföljebb egy-két ige van, pl. az Ef 6,2-3, amely értelmezhető ilyesminek). A Boldogmondások némelyike (Mt 5,2-12) és Jézus és apostolai számos más kijelentése viszont szinte az evilági prosperitásról szóló ígéretek paródiájaként is fölfogható.
D. Említést érdemel az is: az Ószövetségben még három „vérvonal” hangsúlyozza a testi származás fontosságát: a lévitáké, ezen belül a papságé, és a dávidi királyoké. Itt is azt látjuk, hogy a személyes, emberi minőségnek semmi jelentősége a szövetség szempontjából: a legistentelenebb király, a legkorruptabb pap utódai is örökölték a vonatkozó ígéreteket. Az Újszövetségben viszont semmiféle párhuzamát nem látjuk efféle „vérvonalaknak”: halvány utalás sincs rá, hogy pl. az apostolok gyermekei bármilyen szempontból különlegesek státuszt élveztek volna.
E. Más oldalról is eljuthatunk hasonló következtetésekhez. „Különösen a református teológiában hangsúlyos a szövetség gondolata. Eszerint az ószövetségi körülmetélés folytatása a keresztség, amely gondolatot Pál is használja egy helyen (Kol 2,11-12.)” (98.) Csakhogy itt is föl kell tennünk a kérdést: melyik körülmetélésről is van szó? A válasz nem nehéz, hiszen maga Pál is kifejti: „Benne vagytok körülmetélve is, de nem kézzel végzett körülmetéléssel, hanem a Krisztus szerinti körülmetéléssel, a bűn testének levetése által.” Ha pedig a körülmetélés nem a testi és rituális, hanem a lelki és hatékony, akkor a keresztségnél sem a kézzel végzett és látható jegyről, hanem a jelzett lelki hatásról van szó: „A keresztségben vele együtt eltemettek benneteket, és vele együtt fel is támadtatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta őt a halottak közül.” Egyszerűen fogalmazva tehát: igen, az ószövetségi körülmetélés folytatása a keresztség, de nem a testi körülmetélésé a testi keresztség, hanem a lelki körülmetélésé a lelki keresztség. Ezek a versek nem teszik lehetővé, hogy a szövetség elve alapján a gyerekkeresztség mellett érveljünk. Igen, Isten szövetségre akar lépni velünk, de nem olyanra, amely vérségi kapcsolat alapján vérrel (körülmetélés) vagy vízzel (keresztség) pecsételtetik meg a nyolcadik vagy a harmadik napon. Hanem olyanra, amely – a szövetségre lépő saját állítása szerint – személyes megismerés, bűnbánat, hit és őszinte odaszánás alapján jön létre… és persze elsősorban Isten üdvözítő kegyelmének eredményeként.
F. Számomra üzenetértékűnek tűnik az a tény is, hogy míg a körülmetélés látható, „kézzel fogható” és (elvileg) végleges testi változást eredményez, a keresztség fizikai hatása percek alatt eltűnik. Miért ne választhatta volna az Úr mondjuk az egyik fülcimpa átlyukasztását az új szövetségbe való befogadás jegyének? Hiszen olyan szépen szimbolizálná, hogy Krisztus örökös rabszolgái vagyunk! (vö. 2Móz 21,6; 1Kor 7,22) De alighanem szimbolizál valamit a víz tünékeny volta is: éppen azt, hogy Krisztus népe tagjává nem testi származás vagy egyszeri nekibuzdulás alapján válik az ember. A maradandó jel hiánya kell, hogy emlékeztessen minket a kereszt naponkénti fölvételére, a mindvégig kitartás szükségességére.
G. Hogy a fönti gondolatok nem voltak idegenek a korai egyházatyáktól sem, arra nézve álljon itt két idézet Jusztinosz mártírtól, kb. Kr. u. 155-160 tájáról. Természetesen csak kiragadott mondatok az első két évszázad több ezer oldalnyi anyagából, de mindenképpen elgondolkoztatók.
„Mert első születésünket mi nem ismertük, a természet rendjének megfelelőképpen a nedves magból lettünk szüleink egyesülése útján (vö. Jn 1,13!), rossz szokásokban és silány nevelésben volt részünk, de hogy ne maradjunk meg a szükségszerűség és a tudatlanság fiainak, hanem a választásra, tudásra és előzőleg elkövetett bűneink bocsánatára eljussunk, a vízben arra, aki elhatározta magát az újjászületésre és megbánta bűneit, lehívják a mindenség Atyjának és uralkodó Istenének nevét… Ezt a lemosdást megvilágosításnak is nevezzük, mert megvilágosítja azok értelmét, akik ezeket megtanulták.” (Első apológia 61,10.12)
„Mi, akik általa (Krisztus) tértünk az Istenhez, nem ezt a test szerinti körülmetélkedést kaptuk, hanem a szellemit, amit Hénok és a hozzá hasonlóak tartottak; a keresztségben Isten irgalmából vesszük fel ezt…” (Párbeszéd a zsidó Trifónnal 43,2)
Összefoglalva: a keresztség a szív körülmetélésének, az igaz Izráelhez tartozásnak a folytatása, ezért nem sok köze van a vérségi kapcsolatokhoz. A test körülmetélésére vonatkozó törvények és szokások nem alkalmazhatóak a kereszteléssel kapcsolatban.
2. Ha egy pogány zsidó vallásra tért, egész családja megkeresztelkedett (?)
Az előzőek miatt nem gondolom relevánsnak jövevénykeresztséggel vont párhuzamot sem, hiszen ott is elsősorban egy néphez való csatlakozásról volt szó. Ha valaki egyszerűen imádni akarta Jahvét, azt megtehette egyénileg is, mint pl. Kornéliusz. A rituális fürdő, a körülmetélkedés és áldozatbemutatás a zsidó nép teljes jogú tagjává váláshoz kellett. Annyit azért megemlítek: a vallási ügyekben járatos Nikodémus naiv kérdései (Jn 3,4.9) valószínűtlenné teszik, hogy a jövevénykeresztséggel kapcsolatban az „újjászületéses” szóhasználat (100.) már Jézus idejében járatos lett volna.
3. Az Újszövetségben nem egyszer egész családok részesültek a keresztségben (?)
„Istennek nemcsak az egyén fontos, hanem a család is; ő nemcsak egyénekben gondolkodik, hanem közösségeket, családokat és népeket is meg akar menteni” (46.) hangsúlyozza Tamás. . „…a családfő hite jelentőséggel bír az egész háznép számára” (97.) és „…ha a családfő tett valamit, azt az egész családért tette, amit a család követett.” (103.) Valójában ez a vitathatatlan szociológiai tény az alapja Tamás gyerekkeresztség mellett szóló öt érvéből négynek (kivétel a 4.). Meg kell azonban vizsgálnunk, valóban olyan egyértelmű, általános és teljes körű volt-e ez a hatás, mint ő érezteti.
Tamás a gyerekkeresztség mellett szóló bizonyítéknak – de legalább is erős érvnek – tekinti mindazokat az verseket, ahol egy-egy „háznép” megkereszteléséről van szó. „A felnőttkeresztséget vallók szemkápráztató bűvészmutatványokkal próbálják eltüntetni a gyerekeket a háznépből és a megkereszteltek közül” – írja ironikusan. (104.) Pedig semmi szükség bűvészmutatványra: egyszerűen nem tudjuk, voltak-e kisgyerekek az említettek között. Statisztikai alapon azonban, el kell ismerni, valószínű, hogy a négy közül legalább egy-két háztartásban lehetett néhány gyerek.
A szóban forgó igehelyeknek és még néhány hasonlónak a részletesebb vizsgálata azonban egyéb tanulságokkal is szolgál.
A. Kornéliusz története (ApCsel 10-11.). Az ő házában megkereszteltekről még két dolgot tudunk meg: hallgatták Péter igehirdetését, és leszállt rájuk a Szentlélek, ami egyértelmű, látható jelekben nyilvánult meg. Hogy most én ironizáljak egy kicsit: semmi kifogásom nincs az olyan gyerekkeresztelés ellen, ahol ez a két feltétel teljesül.
B. Lídia házanépe (ApCsel 16,14-15.40). Tény, hogy Lukács csak Lídia hitét említi. A 40. versből azonban kiderül, hogy az apostolok „testvérek”-nek tekintik és bátorítják (valószínűleg) ugyanezt a csoportot, tehát hívőknek kell tartanunk őket is, nemcsak a gazdasszonyukat.
C. A filippi börtönőr (ApCsel 16,30-34) a „koronatanú” Tamás számára. „A börtönőr megtérése és keresztsége az alapja mindazok megkeresztelésének, akik a házhoz tartoznak, beleértve a gyerekeket is.” (103.) „Figyelemre méltó, hogy a 16,31-34 minden esetben következetesen különbséget tesz a börtönőr és háznépe közt…” (104.) Hát lássuk, mi következik még a következetes különbségtételből, túl azon, amit Tamás hangsúlyoz!
1) A börtönőr saját kezűleg mosta ki Pál és Szilász sebeit, és saját kezűleg terített asztalt nekik. Nem pont ez a kép él bennünk egy római pater familias-ról…
2) Viszont az egész háznép (tehát, ha voltak köztük kisgyerekek, akkor ők is!) hallgatta Isten Igéjét, és mindnyájan örvendeztek annak, hogy a férj, apa, (nagyapa?) gazda hisz Istenben. Nem igazán életszerű pl. egy rabszolgáról föltételezni, hogy örül az ura vallásváltásának, ha egy átdolgozott nap után éjjel valami zsidó szekta zavaros tanait kell hallgatni, és utána még a medencébe is lemerülni – hacsak nem osztja maga is gazdája hitét és lelkesedését. A mit sem értő kisgyerekekről nem is beszélve…
3) Az igazi nehézség azonban a következő. A börtönőr kérdésére: ”Uraim, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?” Pálék válasza így szól: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” Ha elfogadjuk, hogy a szakasz „következetesen különbséget tesz a börtönőr és házanépe közt”, akkor ez a vers explicit apostoli ígéret a háznép üdvözülésére a ház urának hite alapján, még azelőtt, hogy Pálék taníthatták, vagy akár csak látták volna őket. Ugyanakkor a (tanítás után történő!) megkeresztelésük tényéről csak mellesleg, a sebkimosás és a vacsorázás között értesülünk.
Tamás az öt versben található tizenhat (a le nem írt, de logikusan szükségszerűeket is beleszámítva még több) alany-állítmány párból kiválaszt hármat („börtönőr hisz, börtönőr megkeresztelkedik, házanépe megkeresztelkedik”), és csak ezekkel foglalkozik. Pedig a szakasz hangsúlyos fogalma a hit mellett egyértelműen az üdvösség (csak ez a két ige fordul elő kétszer, mintegy keretbe foglalva a történetet), az összes többi csak a körülményeket meséli el. Ha már magyarázni akarjuk, nem kerülhetjük meg a „börtönőr hisz, börtönőr üdvözül, házanépe üdvözül” párokat – és az ebből fakadó teológiai nehézségeket! „A háznép megkeresztelése nem feltételezi, hogy a háznép minden egyes tagja előzőleg hitt. Ahogy azt sem jelenti, hogy minden családtag automatikusan részesült a megváltásban” (105.) – írja Tamás. Hát, pedig a 31. vers pontosan azt mondja, hogy – ha nem is maga a keresztség, de közös előzményük – a gazda hite bizony automatikusan megváltásban részesíti a családtagokat! Ez a – Tamás számára is – elfogadhatatlan teológiai következtetés nemigen kerülhető el máshogy, mint ha nem ragaszkodunk mereven az alanyok közötti különbségtételekhez. A „koronatanú” néhány igencsak valószínűtlen állítás után súlyos ellentmondásba is keveredett!
D. Sztefanász házanépe (1Kor 1,16). Velük kapcsolatban ne feledjük: az 1Kor 16,15 úgy emlegeti őket, hogy ”ők Akhája zsengéje, és a szentek szolgálatára szánták magukat”. A háznépről tehát nemcsak azt tudjuk, hogy részesültek a keresztségben, hanem azt is, hogy lelkes, elkötelezett, áldozatkész testvéreknek bizonyultak. Nos, vagy mindkét helyen a háznép tagjának kell tekintenünk a kisgyerekeket, vagy egyik helyen sem, de logikailag nem jogos egy teológiai prekoncepció alapján emitt figyelembe venni, amott figyelmen kívül hagyni őket.
E. A háznép nem követte szükségszerűen a gazda hitét: a Róm 16,11-ben Pál csak azokat köszönti Narcisszusz háza népéből, „akik az Úrban hisznek”.
F. Az ApCsel 18,8 szerint „Kriszpusz, a zsinagógai elöljáró pedig hitt az Úrban egész háza népével együtt; és a korinthusiak közül, akik hallgatták őt, sokan hittek és megkeresztelkedtek.” (Figyelem: az eredeti szövegben nem szerepel a „szintén” szó!) Az 1Kor 1,14-ből tudjuk, hogy Pál megkeresztelte Kriszpuszt, a háznép megkeresztelését viszont se Pál, se Lukács nem említi. Itt tehát egy fordított helyzettel állunk szemben: adott egy egész háznép, akik hisznek, de csak a családfőről tudjuk, hogy részesült a keresztségben.
G. Mind az Újszövetségben, mind a Septuagintában, mind az egyházatyák írásaiban előfordul a “gyermekei ÉS háza népe” vagy hasonló szerkezet. (Ld. Mt 19,29; 1Tim 3,12; 1Móz 18,19; 36,6; 1Krón 10,6; Szt. Ignác a szmirnaiakhoz 13,1) Ebből természetesen nem következik, hogy az “oikosz” szó soha nem vonatkozott a gyerekekre, de semmiképpen sem állíthatjuk, hogy mindig és föltétlenül magában foglalta őket is.
Mit tanulhatunk tehát ezekből a „háznépes” igékből? Véleményem szerint leginkább azt, hogy történeti könyvekből (vagy levelek történeti jellegű részeiből) csak nagyon óvatosan szabad dogmatikai következtetéseket levonni! Ha az egyik versben nagy jelentőséget tulajdonítunk egy nyelvtani nüánsznak, ugyanekkorát kell tulajdonítanunk neki a másikban is. Ha egy kortörténeti alapelvet tényként kezelünk emitt, tényként kell kezelnünk amott is – vagy magyarázatot kell adnunk rá, miért kezeljük eltérően a kettőt.
Lukács nem dogmatikát ír (és az idézett helyeken Pál se), hanem történetet mesél el. A könyve egészének persze fontos teológiai mondandója van, de nem akar minden egyes „iótával vagy vesszővel” doktrínákat üzenni nekünk. Szóhasználatát, mondatszerkesztését jelentősen befolyásolják irodalmi szempontok is. Néhol (pl. Luk 3,21. ApCsel 2,47) pl. nyilvánvalóan nem szó szerint használja az „egész nép” kifejezést sem. Valószínűleg halálra unta volna magát (ahogy mi, kései olvasói is), ha az evangéliuma és az ApCsel minden egyes eseményénél külön-külön pontosítja, hogy kinél milyen sorrendben történtek a jelek és csodák, az ige hallása, a bűnbánat, a hitre jutás, a megtérés, a megkeresztelkedés, a kézrátétel, a Lélek kitöltetése stb.
Másrészt, Lukács (és Pál) nyilván épít az eredeti hallgatóság háttérismereteire. Az, hogy az őskeresztyének megkeresztelték-e a kisgyerekeket, vagy kedvesen hátravitték/tessékelték őket a medence mellől, az számunkra nagy titok, de a kortársak számára nyilván köztudott volt. A háznép szót tehát annak biztos tudatában használhatták az írók, hogy azt az (egykorú) olvasók helyesen értik majd a keresztelés vonatkozásában is: ha tényleg gyakorlat volt a gyerekkeresztség, akkor beleértik a kisgyerekeket is – ha nem, akkor nem. Mivel számunkra viszont éppen az a kérdés, amit ők adottnak tekintettek, az ilyen történetek elemezgetése aligha dönti el a vitát.
Nézzünk meg még néhány igét, amelyek némelyikét Tamás is említi.
H. Más újszövetségi szakaszok is bizonyítják, hogy a patriarchális kultúra hatása nem volt annyira általános és korlátlan. A Jézust követő asszonyoknak (Luk 8,3) – köztük van Heródes egyik főemberének a felesége! – valószínűleg nem kis családi, társadalmi ellenállást kellett leküzdeniük, mégis mindvégig ott lehettek Jézus mellett. Úgy tűnik, az előkelő és tekintélyes görög asszonyok is meglehetős önállóságot élveztek vallási ügyekben. (Csel 13,50; 17,4.12.34). Olvassuk azt is, hogy nem hívő uraknak lehettek keresztyén szolgái (1Tim 6,2; 1Pét 2,18), tehát a ház urának vallás-meghatározó szerepe nem mindig működött. A fordítottjára – hogy keresztyén gazda birtokol hitetlen szolgákat – ugyan nem találunk egyértelmű újszövetségi példát (csak Narcisszuszét, ha ő maga keresztyén volt, és talán Filemon és Onézimusz eredeti kapcsolatáról feltételezhetünk effélét), de nehéz elképzelni, hogy a hívő rabszolgatartók e téren zsarnokibb módon viselkedtek volna nem hívő „kollégáiknál”, és hatalmukkal (vissza)élve kényszerítették volna szolgáikat „megtérésre”.
I. Nincs adatunk arról, hogy János gyerekeket keresztelt volna. Nem tudjuk ezt Jézusról és tanítványairól sem (Jn 3,22; 4,1-2), pedig ha érvényes a háznép elv, mindkét csoportban százával, ezrével kellett volna lenni gyerekeknek. (Erre az 5.B. pontban még visszatérek.) Éppen ezért, HA kereszteltek, akkor fölöttébb furcsa, hogy Jézusnak figyelmeztetnie kellett a tanítványokat: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket!…” (Mk 10,13-14) Bizony, ez a gyerekkeresztelők által oly kedvelt ige inkább a gyerekkeresztelés ellen lehet érv!
J. „Az ApCsel 21,21 fényt vet Pál sákramentum-felfogására. E szerint Pál missziós területén zsidó (és pogány) szülők gyerekeit nem metélte körül. Ennek oka feltehetőleg az, hogy Pál a keresztséget tekintette a körülmetélkedés jogutódjának.” (106.) Szerény véleményem szerint Tamás értelmezése ellentmond mind az igehely közvetlen környezetének, mind annak, amit Pál írásaiból az ő felfogásáról és gyakorlatáról tudunk. „Rólad pedig azt hallottuk, hogy Mózestől való elszakadásra tanítod a pogányok között levő zsidókat, és azt mondod, hogy ne metéljék körül fiaikat, és hogy ne a zsidó szokás szerint éljenek ” – szól Jakab Pálhoz, majd „Tedd hát azt, amit mondunk neked… Így megtudja mindenki, hogy semmi sem igaz abból, amit hallott…” (ApCsel 21,23-24.) A kiemelések, azt hiszem, el is mondják a lényeget. Jakab is és (beleegyezésével és együttműködésével) Pál is megcáfolandó rágalomnak nyilvánították a Pálra vonatkozó, félreértésen alapuló vagy a tényeket szándékosan eltorzító vádat.
Pál valóban foggal-körömmel harcolt a pogányok körülmetélkedésre kényszerítése ellen. Semmiféle újszövetségi adatot nem ismerek viszont arra, hogy kifogása lett volna a megtért zsidók gyerekeinek körülmetélése ellen – bár azt nyilván nem is tartotta életbevágónak. Hozzáállását e téren leginkább pragmatizmus jellemezte. (ApCsel 16,3; 1Kor 7,18-24. 9,20; Kol 3,11) Missziós területén valószínűleg jócskán szaladgáltak körülmetélt és megkeresztelésre váró fiúcskák – mint ahogy Jakab területén, Jeruzsálemben is, a „törvényért rajongó” hívő zsidók fiai. Úgy tűnik, levonhatjuk azt a következtetést, hogy se Pál, se Jakab nem tekintette a keresztséget a körülmetélkedés jogutódjának, legalábbis abban az értelemben nem, hogy az utóbbi az előbbit kizárta volna. Jusztinosz még 160 körül is természetesnek tartotta, hogy egyes keresztyének a mózesi törvények szerint élnek.
K. Az 1Kor 7,12-16 (106.) nagyon sok fontos dolgot árul el, ha nem is kimondottan a gyerekkeresztségről, de az őskeresztyén családok belső viszonyairól.
1) Volt olyan család, ahol hívő férjnek hitetlen volt a felesége, és az ellenkezője is. Tehát megint csak azt látjuk, hogy a családfő hatalma vallási ügyekben nem volt korlátlan: nem határozta meg automatikusan a háznép hitét.
2) A hívő házastárs miatt hitetlen párja és a gyerekeik is bizonyos „különleges státuszba” kerültek: „szentek”.
3) Ez a „szent” állapot azonban nem jelentett „megmentettséget”, legalábbis a házastárs számára. Tény, hogy a gyerekekkel kapcsolatban nem szögezi le Pál ugyanezt, de valószínű, hogy az azonos szó használata azonos „státuszt” is jelent. (Ezzel nem állítom, hogy a meghalt csecsemő vagy kisgyerek nem üdvözül. Csak azt, hogy ez nem az egyik – vagy mindkét – szülő hitén múlik.)
4) A „szent” itt a „tisztátalan” ellentéteként szerepel. Utóbbi pedig pontosan az a szó, amelyet pl. Péter használ a körülmetéletlenekkel való érintkezéssel kapcsolatban (ApCsel 10,28). Az itt említett „szent-ség” legkézenfekvőbb magyarázat ezért talán az, hogy Pál a zsidó származású keresztyénekre tekintettel ír, akik készek voltak ugyan a pogány háttérből való testvérekkel egy födél alatt tartózkodni, együtt étkezni, de továbbra is elzárkóztak attól, hogy a gyülekezeten kívüli pogányokkal közösséget gyakoroljanak. Meg akarja nyugtatni őket, hogy a keresztyén testvérek közvetlen családtagjai rituális értelemben tisztának tekintendők akkor is, ha maguk nem hívők vagy kisgyerekek, ezért nincs akadálya, hogy velük együtt vegyenek részt közösségi eseményeken. (Ld. Varga Zs. J. Újszövetségi görög-magyar szótárában az „akathartosz” címszót.)
5) Említés sincs arról, hogy bárkinek a hitére nézve bárki mást meg kellene vagy lehetne keresztelni. De ha valaki a „szent” megjelölésből a gyerekek megkeresztelésére következtetne, akkor azt a házastársra is vonatkoztatnia kell.
L. „… a gyermekek tagjai az újszövetségi egyháznak. Az Újszövetség számos felszólításának ők az alanyai (pl. Ef 6,1-3; Kol 3,20; 1Jn 2,12-14), amelyek mint „az Úrban” szólítják meg őket, ami valószínűsíti, hogy meg voltak keresztelve.” (120.)
1) Nem tudjuk, pontosan mennyi idős gyerekekről van szó, de maga a tény, hogy az apostolok megszólítják őket, arra utal, hogy bizonyos mértékben tanítható korúak voltak.
2) E versekben három görög szó fordul elő: Pál a „teknon”, János pedig előbb a „teknion” (az előbbi kicsinyítőképzős alakja), majd a „paidion” kifejezést használja. Ezek közül a „paidion” utal a legfiatalabbakra: jelenthet akár újszülöttet is, mint pl. Máté és Lukács karácsonyi történetében. Éppen ezért elgondolkoztató, hogy János éppen hozzájuk szól ekképpen: „Írtam nektek, gyermekek („paidia”), mert ismeritek az Atyát.” Ha már ezekről a legkisebbekről is kénytelenek vagyunk föltételezni azt az értelmi szintet, hogy „ismerik az Atyát”, akkor e versek alapján aligha lehet a csecsemők megkeresztelése mellett érvelni. Legfeljebb azon vitatkozhatunk, mi legyen a gyerekkeresztelés alsó korhatára.
3) „Az Úrban” kifejezés ebben a formában a három közül valójában csak az Ef 6,1-ben szerepel. Hogy mit jelent, arról megoszlik a (számomra hozzáférhető) kommentárok véleménye, de egyik sem hozza összefüggésbe a gyerekek megkeresztelt voltával. Egyébként csak az Efézusi levélben még ötször használja Pál ezt a kifejezést, más levelekben pedig számtalanszor, de csak egy-két esetben lehet valami laza kapcsolatot föltételezni a keresztséggel.
4) Nem tudom, Tamás hogyan érti, hogy „Az Újszövetség számos felszólításának ők az alanyai…”, és hogy az említett három ige csak példa volna. Én nem tudok többről ezeken kívül. Igaz, sokszor előfordul a „Gyermekeim!…” szó, de ezek nyilvánvalóan csak kedveskedő megszólítások az apostolok részéről (pl. 1Thesz2,7; 1Pt 1,14; 1Jn 2,1), a teljes hallgatósághoz címezve.
Újszövetségi vizsgálódásunk eredménye talán így foglalható össze: a Bibliában egyetlen egyértelmű bizonyítékot sem találunk arra, hogy az apostoli időkben előfordult volna kisgyerekek megkeresztelése. A legtöbb, amit állíthatunk, hogy néhány esetben a megkereszteltek körébe kisgyerekek is beleérthetők, amennyiben eleve feltételezzük, hogy a gyerekkeresztelés bevett gyakorlat volt abban az időben, és így az író és a kortárs olvasó számára ez volt a „megkeresztelkedett házanépével” kifejezés kézenfekvő értelmezése.
4. Az egyház kezdettől fogva keresztel gyerekeket (?)
„Noha az óegyház (kb. 2-6. század) gyakorlata nem normatív (a legtöbb protestáns keresztyén számára elvileg a Biblia az), sokat tanulhatunk belőle…” (15.) szögezi le Tamás. Teljes mértékben osztom az álláspontját. Lássuk hát, mit tanulhatunk az egyházatyáktól!
A) „A keresztyénség első másfél évezredében a keresztség kérdésében messzemenő egyetértés uralkodott, jóformán senki nem vitatta a gyerekkeresztséget” (14.) – állítja Tamás magabiztosan. Ez nagyjából igaz is, mégis többet éreztet, mint a valóság. A helyzet ugyanis az, hogy éppen az első két évszázadban egyetlen említés sem esik a gyerekek és a keresztség egymáshoz való viszonyáról.
Hogy mi a helyzet magában az Újszövetségben, azt már láttuk. A Polükarposz életkorára alapozott érv (110.) nem több, mint spekuláció.
A 2. századi írásokra, a Didakhéra, Ignatiusra, Justin Martyr-ra vonatkozó utalás (148.) félreérthető: úgy hangzik, mintha ezek a szerzők tennének „a gyerekekkel kapcsolatban bizonyos módosításokat”, holott egyszerűen meg sem említik őket. A gyerekkeresztség sokak által legkorábbinak (Kr. u. 180-185) tartott említése (Ireneusz: Az eretnekségek ellen 2,22,4) pedig egészen más a kontextusban hangzik el (a szerző azt bizonygatja teológiai alapon, hogy Jézus megérte az öregkort!), és nem is a keresztelés, hanem az újjászületés szót használja. Igaz, hogy ez nála általában szorosan kapcsolódik a keresztséghez, de arra nincs adat, hogy a kisgyerekek esetében is kapcsolódna – márpedig éppen ez a kérdés!
Kr. u. 200 tájáról származik az első egyértelmű utalás a gyerekkeresztségre (Tertullianus: A keresztségről 18,4), és azt nem is tartja helyesnek – bár ezzel egyben elismeri, hogy előfordul. Tertullianus hangsúlyozza a gyerek felfogó- és döntési képességének fontosságát, és érdekesen alkalmazza a Márk 10,14-et. Az „engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket…” számára tényleg azt jelenti: „engedjétek, de ne vigyétek, kényszerítsétek vagy sürgessétek!”
Tény, hogy a 3. század első felében Origenész és Cyprianus már általános gyakorlatként említik a gyerekkeresztséget. Mi több, apostoli hagyományként. Talán erre utal Tamás kissé nehezen értelmezhető mondata: „A 3. század fordulóján már apostoli hagyomány a gyerekkeresztség” (110.)
Ezzel kapcsolatban azonban érdemes a patrisztika egyik legkiválóbb magyar szakértője, a katolikus(!) Vanyó László véleményét is meghallgatni (Az ókeresztény egyház és irodalma, Szent István Társulat, Budapest 1988. 180.): „Egy furcsa jelenségre figyelhetünk fel az I-IV. századig terjedő időszakban: egyes írásokban egyre többet vélnek tudni az apostolokról; egyre szilárdabb a meggyőződés, hogy nemcsak a tanítás, de a szertartások, a keresztény életrendre vonatkozó minden előírás is az apostoloktól ered… Az apostolokra vezették vissza a gyermekkeresztséget, a kelet felé fordulva imádkozást, a keresztség utáni kézfeltételt, a háromszori alámerítéssel való keresztelést, azt a szokást, hogy az újonnan megkeresztelteknek tejet és mézet kell adni, hogy a húsvéti időben nincs böjt, hogy naponta háromszor kell imádkozni.” A témánkhoz szorosan nem tartozó utalásokat azért hagytam az idézetben, hogy az Olvasó láthassa: nem a gyerekkeresztség volt az egyetlen „hagyomány”, amely gyorsan és széles körben elterjedt, annak ellenére, hogy semmi köze Jézus és az apostolok hiteles tanításához.
B) Mint említettem, Tamás újra meg újra hangsúlyozza a közösség fontosságát, a család összetartozását, a családfő kiemelt szerepét. (46. 96-103.) Ez egy kétségbevonhatatlan társadalomtörténeti tény, amely általában jellemezte az ókori keleti és antik kultúrákat. Ugyanakkor azonban Tamás számos alkalommal leszögez olyanokat is, hogy „Az első öt században mégsem a gyerekkeresztség az elsődleges, ezt mind írásos, mind régészeti bizonyítékok megerősítik” és „Ritkasága miatt a gyerekkeresztség … nem vált meghatározóvá a 6. századig” (112-114.) továbbá „az első keresztyének… nem elsősorban gyerekeket kereszteltek… Ez magyarázatot ad az első századok gyerekkeresztségi utalásainak hiányára.” (106-108. ld. még 160. 162.) A két állítás között azonban ellentmondás feszül!
Az ókori demográfiáját – mint a természeti népekét máig is – a korai családalapítás, a magas gyerekszám és az alacsony várható élettartam jellemezte. Általában egy ilyen populáció kb. felét teszik ki a gyerekek. Tehát, ha Tamás érvei helytállóak – azaz a gyerekkeresztség teológiailag „rendben volt”, és azt a családok működése mintegy normává tette – átlagban minden felnőttkeresztelésre egy gyerekkeresztelésnek kellett volna jutnia, már az “újonnan evangélizált” területeken is. A további keresztény nemzedékekben pedig egyre magasabbnak kellett volna lenni a gyerekkeresztelések arányának. Ha mégsem így volt, annak valami oka kellett legyen: az érvelés legalább egy ponton biztosan sántít! Ha a három jól dokumentálható történeti-szociológiai állítást – hogy sok volt a gyerek, erős a családi kohézió, és mégis ritka a gyerekkeresztség – ténynek tekintjük, akkor a teológia marad ez a gyönge pont. Valószínű tehát, hogy Jézus, az apostolok és az ősegyház nem tekintették az evangéliumuk szellemével összhangban lévőnek, hogy valakit személyes döntés nélkül, másvalaki hite alapján kereszteljenek meg. Ha nem történt sok gyerekkeresztelés, akkor nincs okunk föltételezni, hogy akár egy is történt. Úgy tűnik tehát, se nem gyakorolták, se nem tanították a gyerekkeresztséget kb. a 2. évszázad végéig.
C. „A konfirmációt a 3. századi nyugati keresztyénség vezette be az egyházi gyakorlatba…” írja Tamás, és azt a nyolc naposan körülmetélt zsidó fiúk 12-13 éves kori bar-micvájával hozza összefüggésbe (148-149.) Nos, ha igaz, hogy a keresztség János, Jézus és az apostolok óta a körülmetélés jogutódja, és ha a bar-micva (vagy annak valami korai formája) az 1-2. században már létezett, akkor érthetetlen, miért nem jelent meg a kisgyerekek megkeresztelésével egy időben a konfirmáció is. Véleményem szerint a legkézenfekvőbb magyarázat: azért, mert kisgyerekeket csak a 2. század végétől kereszteltek.
5. A gyerekkeresztség az evangélium objektivitását és Isten kezdeményezését húzza alá (?)
Őszintén megvallom, nem igazán értem, hogy ez a pont milyen értelemben tekinthető érvnek. (95.) Hogy Tamás számára az evangélium objektivitásának és Isten kezdeményezésének éppen ilyen mértékű hangsúlyozása szimpatikus, az ebben a formában csak egy vélemény. Ugyanúgy egy vélemény, mint mondjuk az, hogy „A gyerekkeresztség az evangélium szubjektív elemeit és az emberi válasz jelentőségét hanyagolja el.”
„Két véglettől kell tartózkodnunk” írja Tamás, nagyon helyesen. „Egyrészt a szakramentalizmustól, mely szerint a jelölt esemény azonos a szimbólummal, az újjászületés automatikusan megtörténik. Másrészt a szimbolizmustól, mely puszta jelképnek, jelképes eseménynek tekinti a sákramentumot.” (165.) Megértésem szerint valóban ez a könyv egyik fő üzenete: alapvetően bibliai-teológiai nézőpontjának megfelelően (14.) finoman az említett skála szakramentális végéhez közelíti olvasóit, érzésem szerint némileg túl is a tipikus református állásponton.
Ahogy én látom, szerepel azonban a könyvben egy harmadik pólus is, amely nem vitatja a keresztség jelentőségét és hatékonyságát, de abban az egyén szerepét, a személyes hit fontosságát hangsúlyozza – nevezzük most fideizmusnak. Nem nehéz belátni, hogy a sákramentum isteni és emberi természete közötti arányok kérdése mennyire jelentős a gyerekkeresztség ügyében. Tamás ezzel kapcsolatos nézete – amelyet nem egy helyen fejt ki, hanem át- meg átszövi az egész könyvet – a dialektikus gondolkodás érdekes példája.
Tézis: a keresztség (bizonyos értelemben) automatikusan hat (31.), benne Isten tesz mindent, az ember semmit (86.), a megtérés eszköze, instrumentuma (91.), objektív tény, ellentétben ingatag hitünkkel (109.). Ez a nézet lényegében egybeesik a szakramentalista állásponttal. Innen igen könnyű lenne érvelni a gyerekkeresztség mellett, hiszen így a sákramentum hatékonysága nem függene a megkeresztelt hitétől. Más szempontból viszont annál nehezebb, hiszen a keresztség instrumentális voltát hangsúlyozó igék (pl. Róm 6,3-4; 1Kor 12,13; Gal 3,27-29; Kol 2,11-12; 1Pt 3,21) szó szerinti értelmezése a megkereszteltek újjászületése, üdvössége vonatkozásában nem lenne összhangban se az Újszövetség szellemével, se a klasszikus protestáns hitelvekkel, se a gyakorlati tapasztalatokkal.
Antitézis: „A keresztség… az isteni szeretetre adott válasz… e nélkül Isten megváltása lehet akármilyen objektív, annak semmi haszna” (31.), nem hat automatikusan (42.), nem jegy a mennyországba (117.), „bűnbánat és megtérés nélkül Isten irgalmas kezdeményezése hiábavaló.” (61. ld. még 77.92.118.129.) Ezekkel a finomításokkal Tamás lényegében visszasasszéz valahova középre. Érzésem szerint itt lenne nagyjából egészséges egyensúlyban: az Úr és a megkeresztelt szerepe egyaránt lényeges, sőt, egyik is, másik is elengedhetetlen. Ez a nézet viszont alaposan kikezdené a gyerekkeresztség teológiai alapjait, ezért Tamás újra kifelé oldalaz.
Szintézis: „A szövetség természetesen jele mind Isten irgalmának, mind pedig engedelmes válaszunknak. A kérdés, melyik az elsődleges” veti fel a kérdést a 119. oldalon, és a 121.-en már válaszol is rá: „a keresztség sokkal inkább ezen isteni kezdeményezés pecsétje, mint a mi hitünkké.” (121.) Hamarosan tovább keményedik azonban a hangvétel: „Az Újszövetségben a keresztség sehol sem a megkeresztelt hitéről tanúskodik, bármennyire hangoztatják is. Természetesen a felnőttek addig nem részesülnek a keresztségben, amíg meg nem vallják a bűneiket és hitüket, ez azonban nem jelenti, hogy a keresztség a hit megpecsételése. Erről szó sincs. Isten kegyelméről tanúskodik…” (124-125. továbbá 131.)
Ezekkel a nyomatékos kijelentésekkel nehéz vitatkozni, főleg azért, mert ezekben a fejezetekben hiányoznak a bibliai hivatkozások. (Tamás nyilván úgy érzi, hogy az előzőkben már lefektette az igei alapokat, de mint láttuk, ez nem olyan egyértelmű.) Mivel nem magyarázza el, milyen alapon állítja, amit állít, én csak néhány kérdést szeretnék föltenni, és néhány ellentmondásos pontra rávilágítani.
A. Miután Tamás lényegében deklarálja, hogy a keresztség kizárólag Isten kegyelméről, és nem a megkeresztelt hitéről tanúskodik, a helyzet kissé áttekinthetetlenné válik. „Természetesen a felnőttek addig nem részesülnek a keresztségben, amíg meg nem vallják a bűneiket és hitüket” (124-125.) És mi a helyzet a gyerekekkel? „…a bűnbánat és hit oly erősen kapcsolódik a keresztséghez, hogy… a keresztségre nem kerülhet sor, amíg a gyerek szülei révén nem vallja meg bűnét és hitét”(119.) Nyilván ezért „Csak hívő szülők gyerekeit szabadna megkeresztelni.” (116.) De ha a csecsemő szüleinek, keresztszüleinek sem volt hite, semmi baj, a keresztség ettől még érvényes! (124.) Akkor miért csak a hívő szülőkét? Különben is, „Isten a nem-keresztyén családok gyerekeit éppen annyira fogadja el, mint a keresztyén családokéit. Az előbbiek semmivel sem rosszabbak az utóbbiaknál… Krisztus nemcsak a mi bűneinkért halt meg, hanem az egész világ bűneiért (1Jn 2,2)… A meg nem keresztelt gyerek semmivel sem rosszabb, nincs hátrányban: egyszerűen nem részesült a szövetség jelében” (116-117.) Ha Isten kegyelme az egész világnak szól, és a keresztség kizárólag a kegyelem jele, akkor miért ne lehetne bárki gyerekét megkeresztelni?
Félreértés ne essék: egyik egyház liturgikus rendtartásába se szeretnék beleszólni. Mindössze arra próbáltam rávilágítani, hogy a gyerekkeresztség elszánt védelmezése egy olyan szakramentalista-antifideista álláspontra kényszerít, amelynek számos logikai, teológiai és gyakorlati buktatója van. Érzésem szerint Tamás inkább csak kinyilvánítja, de nem magyarázza meg a nézeteit, és végképp nem bizonyítja azok megalapozottságát.
B. Kényszerű antifideizmusa másutt is gondokat okoz. „(A keresztség) olyan, mint az esküvő, amikor a házassági fogadalom után a lelkész házastárssá nyilvánítja a férfit és nőt. Amit hamarosan a házasság megkezdése fog követni. Amennyiben ez elmarad… stb.” (84.) Kissé erőltetett példa ez arra, amit illusztrálni kíván, viszont nagyon kézenfekvő a párhuzam azzal, amit Tamás nem említ: a házasság két fél szövetsége, a férfi kérését a lány igenje kell, hogy kövesse. Ugyanígy, az újjászületésben – és az azt megpecsételő keresztségben – egyértelműen Isten a kezdeményező, de elengedhetetlen feltétel az ember hittel teljes válasza, a kegyelem elfogadása is.
C. „A közvélekedéssel ellentétben az Újszövetség sehol nem állítja, hogy mielőtt megkeresztelkednél, hinned kell… egy bibliai ige sem jelenti ki, nem keresztelkedhetsz meg, amíg nem hiszel…” (119.) Ez az állítás szó szerint igaz: tényleg nincs olyan ige, amely deklarálná, hogy „csak azokat szabad megkeresztelni, akik előzőleg megvallották hitüket!” Tamás szavai azonban többet sugallnak, mint ami bizonyítható. Mint a 3. pontban láthattuk, olyan szakasz sincs az Újszövetségben, amely igazolná (véleményem szerint olyan sincs, amely akár csak komolyan valószínűsítené), hogy nem hívőt bármilyen okból – akár a fiatalsága okán – megkereszteltek. Ezzel szemben az evangéliumokban és az ApCselben legalább 20 helyen szerepel egymás mellett a hit (vagy egy teológiai „szinonímája”: bűnbánat, megtérés stb.) és a keresztség (néhol Jánosé): gyakorlatilag minden olyan esetben, ahol konkrét személyek konkrét megkereszteléséről van szó (pl. Mt 3,11; ApCsel 8,12-13; 19,4). A kevés kivételről a 3. pont alatt már beszéltünk.
D. „a keresztelés… nem mellőzhető, nem szabadon választható, mint ahogy jó néhány protestáns gondolja, akik nemcsak engedetlenek Krisztusnak, hanem Isten kegyelmét elfeledve a megváltást egyoldalúan a hitükre építik. Minthogy ily módon nem lépnek be az üdvtörténet objektív eseményébe, amit a keresztség kifejez, a megváltást szubjektívvá teszik.” (69.) Ezzel a gondolattal több problémám is van.
1) Ha jól értem, Tamás az üdvtörténet objektivitásán (ebben a vonatkozásban) azt érti, hogy a keresztség olyan módon avat be az Egyházba, ahogy a körülmetélés a zsidó fiúkat a Választott Népbe. Nos, az ezzel kapcsolatos kétségeimet már kifejtettem az 1. pontban, de röviden még egyszer összefoglalom. A testi körülmetélés és párja, a „testi” – azaz hit nélkül való – keresztség valóban objektív és hatékony módon elvégzi, amire képes: részesévé tesz a testi Izráelnek vagy a „testi” Egyháznak. Ez azonban, ha valami miatt cél volt is Krisztus előtt, az Ő eljövetele óta már nem az: az Ő országa nem e világból való (Jn 18,36)! Isten valami sokkal nagyszerűbbet készített minden Benne hívő számára: a szív körülmetélését, és ennek jelét, a hitből való keresztséget. Mint fölajánlott szövetség és mint ígéret ez nem kevésbé objektív, mint az előző, de valóban szubjektív abban az értelemben, hogy el is kell fogadni, s így a hatékonysága függ a megkeresztelt hitétől.
Mellesleg, innen nézve a mi sákramentumunknak sokkal több köze van János keresztségéhez – amely tulajdonképpen egy zsidó „ébredési mozgalom” jegye volt, személyes bűnbánatot és megtérést igényelt, és „az igaz Izráelbe való betagolódás eszköze” (49.) –, mint a körülmetéléshez. János éppen az „objektív” nemzeti kiválasztottságból és rituális tisztaságból fakadó magabiztossággal szemben („Ábrahám a mi atyánk!”) követelt olyan „szubjektív” dolgokat, mint a megtérés és gyümölcsei (Lk 3,7-14.)
2) Véleményem szerint nem jogos a szimbolista és a fideista álláspont összemosása. Bizonyára vannak a gyerekkeresztséget elvetők között olyanok, akik magának a sákramentumnak sem tulajdonítanak nagy jelentőséget – mint ahogy vannak ilyenek a gyerekkeresztség hívei között is. De vannak felnőttkeresztséget valló felekezetek, akik ugyanakkor magára a sákramentumra igen nagy hangsúlyt fektetnek.
3) Nem hiszem, hogy általánosságban kijelenthetnénk, hogy a gyerekkeresztséget elvetők inkább fókuszálnak az ember szerepére. Egy meggyőződéses kálvinistával összehasonlítva ez talán tartható (predestináció), de ne feledjük, a gyerekkeresztséget gyakorolja pl. a katolikus és az ortodox egyház is, amelyeknek az emberi cselekedetek fontosságáról vallott nézete széles körben (bár nem biztos, hogy pontosan) ismert. De említhetnék arminiánus színezetű protestáns felekezeteket is. Nagyon kíváncsi lennék, melyik gyülekezet vagy felekezet tanai alapján írja Tamás, hogy „Isten kegyelmét elfeledve a megváltást egyoldalúan a hitükre építik”. A gyerekkeresztség elvetése járhat együtt a kegyelem le- és a hit fölértékelésével, de véleményem szerint nincs feltétlen ok-okozati kapcsolat. (Meg kell jegyezzem: az utolsó két bekezdésben a különböző felekezetek álláspontjával kapcsolatos észrevételeimet nem a hivatalos dokumentumaik tanulmányozása, hanem csak a személyes tapasztalataim alapján írtam.)
E. Hadd idézzem még egyszer a szövetség-teológia egyik kedvencét, az ApCsel 2,39-et: „Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké…” Nem szövetség, nem váltság, nem szabadítás, hanem ígéret! Maga a szó is sugallja, hogy ez még csak a fele a szövetségnek, el is kell azt fogadni! Péter nem dogmatikát vagy meditációt ír, hanem evangélizál. Az örömhírre az első reakció egy kérdés: „Mit tegyünk?” A válasz nem kevésbé gyors, tömör és egyenes. „Tartsatok bűnbánatot és keresztelkedjetek meg!” Úgy tűnik, Péter nem aggódik azon, hallgatói nem fogják-e túlértékelni saját hitük szerepét, és helyes perspektívában látják-e Isten kegyelmét. Ha ő nem tette, úgy vélem, nekünk se kéne szétválasztani két dolgot, amelyeknél az elvi sorrend kétségtelen (Isten a kezdeményező), de amelyek a gyakorlatban egyazon történés két oldalaként jelentkeznek.
Összegzés
Tamás így tárja elénk végkövetkeztetését: „A fentiekben történeti, írásmagyarázati és teológiai megfontolásokkal érveltem a gyerekkeresztség mellett… Kijelenthető tehát, hogy ha azt az Újszövetség nem is parancsolja, de megengedi… Összességében nem vakmerőség azt állítani, hogy a gyerekkeresztség biblikus.” (168-169.) Nos, a két szélső álláspont, hogy gyerekkeresztséget parancs írná elő vagy tiltaná meg, valóban kizárható: se egyik, se másik nincs az Igében explicit módon. Tamás könyve azonban nem győzött meg arról, hogy ennél többet lehetne mondani a gyerekkeresztség mellett. Mint láttuk, a testi körülmetéléssel való párhuzam erőltetett, a krisztusi-apostoli eredet nem bizonyítható (szerintem nem is valószínű), a személyes hit szerepének elhanyagolása pedig éppannyira kétséges „vívmány”, mint amilyen az ellenkezője lenne.
A könyv tehát bebizonyítja, hogy a gyerekkeresztség nem tilos, de azt nem, hogy kötelező, vagy akár csak ajánlott lenne. A magam részéről inkább annak az álláspontjára helyezkedem, aki először említi világosan és egyértelműen a gyerekkeresztséget. Tertullianusnak, mint Vanyó László írja (i.m. 433.), az volt a véleménye, hogy „a keresztség felvétele tudatos állásfoglalást jelent, feltételezi a bűnbánatot, a cselekedetekért vállalt felelősséget, a jó és rossz, a bűn és erény közötti különbségtételt.” Tamás számos okos, megfontolásra érdemes javaslatot tesz könyve utolsó lapjain a jelenlegi keresztelési gyakorlatunk megjobbítására. Mégis, egy ezer éve keresztyén, de a népegyházi modelltől gyors ütemben az újpogányság felé sodródó országban, az öregedő, zsugorodó Magyarországi Református Egyházban nem inkább a tertullianusi mintára, az egyén személyes meggyőződésén alapuló tudatos állásfoglalásra – és persze az ezzel összhangban lévő életmódra – van leginkább szükség?
És egy utolsó gondolat. Mivel se nem parancsolt, se nem tiltott, számomra a gyerekkeresztség egy kicsit a bálványáldozati hús kategóriájába esik: „…mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében… Te azt a hitet, amely benned van, tartsd meg az Isten előtt…” (Róm 14.) Éppen ezért, nem akarok – mint ahogy soha nem is próbáltam – senkit se lebeszélni arról, hogy a kisgyerekét megkereszteltesse. És most sem jutott volna eszembe nyilvánosan képviselni a kisebbségi álláspontot, ha nem érezném úgy, hogy Tamás néhol kissé kérdéses érvrendszerrel próbálja bizonyítani a többségi véleményt. Ha valakit az írásommal „megszomorítottam”, bocsánatát kérem: néha nem könnyű az építést és a békességet egyszerre szolgálni (Róm 14,15.19).