Cuius interest? A megosztás vádja mint hatalomtechnika
Létezik egy hatalomtechnikai metodológia, amely arra alkalmas, hogy egy szervezet működését és kultúráját fokozatosan, szinte észrevétlenül átalakítsuk a saját elképzeléseink szerint. A módszer passzív, csendes és rejtőzködő. Alapvetően arra épít, hogy a szervezet alvajár: tagjai bíznak a megszokott működésben, a közös célokban és egymás jóhiszeműségében, ezért nem feltétlenül veszik észre, amikor valaki fokozatosan megváltoztatja az intézmény irányát. A folyamat nem transzparens, ugyanakkor kifinomult, és éppen ezért nehéz felismerni. Hasonló mechanizmusokkal találkozhatunk a nagyvállalatok diverzitási, egyenlőségi és befogadási programjainak (DEI) egyes konfliktusaiban, valamint az észak-amerikai egyházak közelmúltbeli tapasztalataiban. Az egyik ilyen módszert DARVO-nak nevezik.
A DARVO az angol Deny, Attack, Reverse Victim and Offender kifejezés rövidítése: tagadás, támadás, majd az áldozat és az elkövető szerepének felcserélése. A fogalmat Jennifer Freyd pszichológus vezette be a bántalmazásra adott reakciók leírására. A taktika lényege, hogy amikor valakit szembesítenek a viselkedésével vagy számon kérik rajta a felelősségét, nem a felvetett problémára válaszol, hanem tagad, visszatámad, végül pedig úgy állítja be a helyzetet, mintha valójában ő lenne az áldozat, a számonkérő pedig az elkövető.
Ez a dinamika nem kizárólag személyes kapcsolatokban jelenhet meg. Intézményekben, politikai mozgalmakban, munkahelyeken és egyházi közösségekben is felismerhető lehet. Különösen veszélyessé akkor válik, ha nem pusztán egy személy védekezéséről van szó, hanem egy egész közösség működését alakítja át: a kritika fokozatosan elfogadhatatlanná válik, a felelősség kérdése elhomályosul, a problémát szóvá tevő ember pedig maga kerül a vádlottak padjára. Szépen lassan mindenki megtanul tojáshéjakon lépkedni, és végül ha valami apró, kritikus visszacsatolás mégis megfogalmazódna, az is csak az új fogalmi keretrendszer mentén történhet, állandó apologetikai attitűddel.
A dialektika mint a konfliktus átalakításának eszköze
A jelenség megértéséhez érdemes röviden kitérni a dialektika fogalmára. A dialektika eredetileg a filozófiai gondolkodás egyik módszere, amely az ellentmondások, az érvek és az egymással szemben álló álláspontok vizsgálatával igyekszik eljutni a valóság vagy egy kérdés mélyebb megértéséhez. A konfliktus tehát önmagában nem feltétlenül káros: a nézetkülönbségek feltárása segíthet tisztázni az igazságot, és akár egy közösség javát is szolgálhatja.
A politikai ideológiákban azonban a dialektikus gondolkodás egyes változatai a konfliktust nem pusztán megoldandó problémának, hanem a társadalmi átalakulás eszközének tekintik. Ebben az értelmezésben a fennálló renddel szemben új ellentétet hoznak létre, ezt kiélezik, majd az ellentét feloldására hivatkozva egy új rend kialakítását sürgetik. A korábbi állapot így nem egyszerűen megőrzendő örökségként jelenik meg, hanem meghaladandó akadályként.
Fontos különbség, hogy nem minden reform, konfliktus vagy ideológiai vita követ ilyen sémát, és a dialektika sem azonos a manipulációval. A hatalomtechnikai probléma ott kezdődik, amikor valaki tudatosan vagy tényleges hatásában úgy alakítja a konfliktust, hogy a közösség tagjai fokozatosan elfogadjanak egy korábban nem vállalt irányt, miközben az ellenállásukat már magának a problémának tekintik.
James Lindsay és a „megosztó DARVO”
James Lindsay amerikai matematikus, író és politikai-kulturális kommentátor, aki elsősorban a kortárs progresszív ideológiák, a kritikai társadalomelméletek és a – az utca embere által – „woke”-nak nevezett mozgalmak bírálatával vált ismertté.
Lindsay a DARVO-nak egy sajátos változatát nevezi meg: a divisive DARVO-t, vagyis a megosztó DARVO-t. Ennek központi eleme egy látszólagos paradoxon: valaki olyan változtatást kezdeményez, amely feszültséget kelt a közösségben, majd amikor ezt mások szóvá teszik, éppen őket vádolja meg a közösség megosztásával.
A taktika különösen azokban a szervezetekben lehet hatékony, amelyek nagyra értékelik az egységet, az összetartozást és a konfliktusok elkerülését. Ilyen lehet egy munkahely, egy civil szervezet vagy egy egyház. Minél fontosabb a közösség tagjai számára a békesség fenntartása, annál könnyebben lehet a békesség iránti vágyukat a kritika elhallgattatására használni.
A módszer ráadásul nem feltétlenül nyílt konfliktussal kezdődik. Egy új irányelv, egy új ideológiai szempont vagy egy jelentős szemléletváltás kezdetben akár apró, jó szándékú korrekciónak is tűnhet. A közösség tagjai bizalomból, konfliktuskerülésből vagy egyszerű figyelmetlenségből beleegyezhetnek olyan lépésekbe, amelyek hosszabb távon megváltoztatják a szervezet céljait és működését.
Hogyan működik a mechanizmus?
Lindsay leírása alapján a megosztó DARVO működése több, egymást követő lépésben ragadható meg.
Egy új, jelentős irány bevezetése. Egy csoport olyan politikát, szemléletet vagy reformot kezdeményez, amely lényegesen eltér a közösség addigi céljaitól és gyakorlatától. Ez nem feltétlenül nyílt szakítással kezdődik: a változtatás érkezhet fokozatosan, apró engedmények vagy látszólag jelentéktelen döntések sorozatán keresztül is.
Az eredeti konfliktus megjelenése. Az új irány már a bevezetésekor feszültséget kelthet, akkor is, ha a közösség tagjai ezt eleinte nem ismerik fel. A változtatás ugyanis érintheti azokat az elveket, célokat vagy normákat, amelyekre a szervezet korábban épült. Attól, hogy a konfliktus még nem vált nyílttá, az ellentét már létezhet.
A kritika megfogalmazása. Valaki észreveszi az irányváltást, kifogásolja a változtatást, és figyelmeztet annak lehetséges következményeire. Ezen a ponton a közösség még érdemben megvizsgálhatná a felvetést: valóban összeegyeztethető-e az új elképzelés a szervezet céljaival, hagyományaival és vállalt elveivel?
A felelősség megfordítása. Ahelyett, hogy a változtatást kezdeményezők megválaszolnák a felvetett kérdéseket, a kritikus személye és magatartása kerül a középpontba. Azt állítják, hogy ő okozza a konfliktust, ő kelt feszültséget, és ő veszélyezteti a közösség egységét.
Az egységre való hivatkozás. A kritikus úgy jelenik meg, mint aki veszélyezteti a békét, az együttműködést vagy a közös küldetést. A közösség tagjai könnyen úgy érezhetik, hogy választaniuk kell a problémásnak beállított kritikus és a békesség megőrzése között.
A kritika hiteltelenítése. A vita fokozatosan eltávolodik az eredeti kérdéstől. Már nem az a téma, hogy helyes-e a javasolt változtatás, hanem az, hogy miért ilyen kellemetlen, konfliktuskereső vagy állítólag rosszindulatú a bírálója. A tartalmi vita helyét átveszi a kritikus szándékainak és lojalitásának megkérdőjelezése.
Az új irány elfogadtatása. A konfliktuskerülő tagok egy része inkább hallgat vagy alkalmazkodik, nehogy maga is megosztónak minősüljön. Így a kritika társadalmi költsége egyre magasabbá válik, az új irány pedig ellenállás nélkül folytathatja térnyerését.
Vegyük észre, hogy a megosztottságot nem az okozza, aki a konfliktust láthatóvá teszi, hanem az a változtatás, amely az eredeti ellentétet létrehozta. A kritikus megszólalása csupán felszínre hozhat egy már létező problémát. Ha azonban a közösség csak a nyílt tiltakozást tekinti a megosztottság kezdetének, akkor a konfliktus kiváltó oka rejtve maradhat. Ez a kulcs.
Lindsay ezt a logikát Mao Ce-tung úgynevezett „egység–kritika–egység” formulájával is összekapcsolja. Értelmezésében a csoport először kijelöl egy új irányt, majd az ezzel szembeni ellenállást a közösség egységét fenyegető ellentmondásként kezeli. A kritikusoktól azt várják, hogy változtassák meg az álláspontjukat, és igazodjanak az új irányhoz. A folyamat végén pedig egy új alapokon létrejövő egységet ígérnek.
A probléma az, hogy az egység fogalma így fokozatosan átalakulhat. Már nem a közös célokhoz, az alapító elvekhez vagy a vállalt küldetéshez való hűséget jelenti, hanem az új irány elfogadását. Aki ragaszkodik a korábbi elvekhez, azt az új egység akadályaként lehet feltüntetni. Az egység megőrzésének jelszava így éppen az eredeti közösség átalakításának eszközévé válik.
Hogy jelenik meg ez a magyar kontextusban?
Nem gondolom, hogy a hazai szereplők maoista irodalmat fogyasztanának, vagy hogy ezt a know-how-t tudatosan alkalmaznák. Nincs erre szükség. A memetika és a kulturális mémreplikáció kielégítően meg tudja magyarázni azt, ahogyan ez a módszer bekerült a kulturális közegbe, és önálló életre kelt. Ez a mechanizmus ugyanakkor nagyon emberi. Könnyen eltanulható. Kényelmes.
A jelenség a magyar egyházi életben is felismerhető. Bizonyos teológiai változtatások körül a vita könnyen áttevődik a tartalmi kérdésekről a kritikusok magatartására. Az elmúlt időszakban egyre több olyan kezdeményezés, rendezvény és nyilvános megszólalás jelenik meg az egyházi intézményrendszerben, amely új teológiai és erkölcsi értelmezési kereteket honosít meg. Aki azonban teológiai vagy hitvallási alapon kérdéseket fogalmaz meg, annak a személyét problematizálják. Instrumentalizált áldozati keretezéssel a nonkonformisták és a disszidensek könnyen olyan stigmákat kaphatnak – a „megosztón” túl –, mint „gyűlöletkeltő”, „szakadást szító” vagy „bántalmazó”. Mindeközben a felvetett problémát nem vitatják meg.
A reflektorfény az új változtatásról a kritikára kerül. Ez kerül az igazi probléma helyére, amihez képest az új pozíciónak egy valamelyest szelídebb változata – a megbékélés ígéretével – egy mérsékelt álláspontként kerül bevezetésre, új egyensúlyt, és új kiindulási alapot teremtve. Ezt a ciklust újra, és újra ismételve lehet az új kultúrát implementálni.
Amit most, a fasori gyülekezeti könyvbemutató körül kialakult ügy kapcsán megfigyelhetünk, az a konfliktus lassú átkeretezése, amelyben a hitvallásos álláspont nem elsősorban teológiai állításként, hanem az egyházi pluralizmust veszélyeztető magatartásként jelenik meg. Az önmagáért való egység lassan a legfőbb jó helyére kerül, miközben a kritikus hangok diabolizálása egyre inkább a konfliktus kezelésének eszközévé válik.
Hogyan lehet ellenállni ennek a folyamatnak? Mindenekelőtt a vitát vissza kell terelni az eredeti kérdéshez. Különbséget kell tenni a konfliktust kiváltó ok és az arra adott reakció között. Meg kell vizsgálni az egységre való hivatkozás tartalmát is: pontosan milyen egységet kívánnak megőrizni? Mindezt azonban meg kell előznie a dialektika feltárásának. Első lépésként fel kell ismerni, hogy a látszólagos nyugalom, amely körülvesz, nem egy kellemes termálfürdő, hanem egy fazék.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport eltérő felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik, hogy újragondoljuk az evangelikalizmusról alkotott nézeteinket. Sokan, akik az elmúlt években jelentős változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, továbbra is evangelikálnak vallják magukat. A kérdés tehát a következő: egészen pontosan meg kell határoznunk, mit jelent evangelikálnak lenni, és ki tekinthető evangelikálnak. (…) Nos, ha használjuk az evangelikál megjelölést, akkor annak nyilvánvalóan van jelentése is. Ez a kifejezés szűkíti a kört, és bizonyos értelemben kizárólagos. (…) Remélem, mindannyiunk számára teljesen világos: nem azt próbáljuk megfogalmazni, hogy általában mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki tekinthető evangelikál keresztyénnek. Erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Hogyan határozhatjuk meg tehát, mit jelent evangelikálnak lenni, megkülönböztetve ezt attól, hogy általában mit jelent keresztyénnek lenni? Ez napjaink egyik nagy kérdése, és úgy gondolom, az elkövetkező években egyre inkább szembe kell majd néznünk vele.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelical, 11–13. o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
Milyen szép ezt a Hitvallásos Evangélikusoktól hallani. Akik semmilyen mértékben nem akarják kihasználni ezt a helyzetet, sőt, fő missziós területük a „keresők” megszólítása.
Tartalmilag: van egy vízió a cikkben, aminek a fele se történt meg, de már úgy keretez, hogy a hitvallók az áldozatok. Mert csak az igazságot mondják ki. Amit vitára nem akarnak vinni, mert ez nem vita téma. Kissé paradox.
Gyűlöletkeltők, szakadást szítók? Nem épp az a standard, hogy ahol az LCMS megjelent, mindenhol egyházszakadás történt? Jaj bocsanat, előbb volt az elhajlás, aztán jöttek a megmentők. Nem épp ez az oldal,s sok más fundamentalista csoportosulás hangoztatja évek óta, hogy szakadni kell, szükséges, de a párbeszédre (szitokszó) soha nem vetemedtek,csak hangosan kiáltoztak internetes fórumokon vagy belső, válogatott körökben?
A konkrét ügy? Ki mossa össze a gyermekvédelmet ezzel a képregénnyel? Ki elemez kissé önkényes módon facebook imádságokat? Ki magyaráz bele fűt-fát egy püspöki nyilatkozatba? Mert én azt hiszem, hogy az átkeretezés bőven a ti bűnötök is. Már eleve egy olyan pozícióba helyezitek magatokat, hogy ti csak a teológiai vitát akarjátok lefolytatni, holott ha ez lenne a cél, akkor nem azzal próbálkoznátok, hogy LMBTQ propaganda szintre züllesszétek az MEE minden megnyilvánulását. Ez nem becsületes.
Persze ez könnyebb, mint bele menni a történetbe. Könnyebb előre megmagyarázni és meglapogatni a vállatokat, hogy ti mindent megtettetek, de a gonosz „vezetőség” átlépett rajtatok.
Ilyen tán, mikor a saját igazságom Krisztus fölé emelkedik.
(Indulatos beszéd vége)
Kedves Bálint!
Az ún. „hitvalló evangélikusok” is emberek. Az emberek sajátja, mint tudod, hogy gondolkodnak, beszélnek és véleményt mondanak erről-arról. Hagyjuk meg ezt a lehetőséget az említett csoport tagjainak is. Ahogy meghagyjuk másoknak is. Kérlek, ne akarjunk rájuk szájkosarat tenni, csak azért, mert benne van a nevükben, hogy „evangélikusok.” Nem tudom, tudod-e, hogy a csoportunkban két evangélikus lelkész is van: Lupták György, nyug. esperes és Kiss Máté, evangélikus lelkész (ráadásul az utóbbi közösségünk egyik vezetője). Érdemes lenne visszagörgetned egy picit, de hogy ne kelljen több évre visszamenőleg megtenned: írtak már hozzánk reformátusok, evangélikusok, presbiteriánusok, baptisták, szabadegyházak tagjai, pünkösdiek. Írtak olyanok is, akikkel nem feltétlenül értünk egyet. Sőt, interjúk is készültek olyanokkal, akik kissé máshogy gondolkodnak. Ha evangéliumi tartalmat szeretnél közölni nálunk, megvan neked is a lehetőséged, lehozzuk.
A konkrét ügy kapcsán: mi minden hazai evangéliumi formációnak – beleértve a történelmi egyházakat, nagyobb és kisebb közösségeket – sikereket és boldogulást kívánunk, de ugye tisztában vagy azzal, hogy ha ilyen fasori fiaskókra nem kerülne sor intézményi és teológiai tanszéki támogatással (vagy ha sor is kerül ilyenekre, utólag elhatárolódnának azoktól egyértelműen és világos teológiai értékelést adnának azokról evangélikus részről, a „vezetés” részéről), akkor a hitvalló evangélikusoknak jelentősen szűkebb lenne a mozgástere. Magyarul, minél inkább elfogadottá, legitimmé válik a fasorban prezentált vonal az MEE-ben, annál nagyobb lesz az igény a hitvalló evangélikusokra. Nem kell emögött összeesküvés-elméleteket sejteni.
Ezt írod: „Nem épp az a standard, hogy ahol az LCMS megjelent, mindenhol egyházszakadás történt?” Kedves Bálint, ne csináld már… Szerinted az LCMS, meg más evangéliumi evangélikus formációk miért működnek, miért növekednek? Véleményed szerint az LCMS okoz szakadást, és nem az ELCA-ban tapasztalható doktrinális és etikai cirkusz? Valamennyire odafigyelek az ELCA háza tájáról érkező hírekre: csak az elmúlt egy-két hónapból hajmeresztő történeteket és jelenségeket tudnék felsorolni abból a közösségből. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy lehetsz mindezekre „vak”. Beállítani úgy ezt a helyzetet, mintha léteznének itt a biblikus egyházak, majd megjelenne a „csúnya” LCMS, aki szakadást szít — teljes képtelenség.
Gondolod, hogy ha más magyarországi egyházban hasonlóan elkezdenék ezeket az odakozmált, rémisztő téziseket hangoztatni, nem lenne ellenállás? Gondolod, hogy ha intézményi hátteret kapnának, az elégedetlenkedők csak tűrnének és tűrnének, mondván az „egység” fontosabb? Ezt nem lehet huzamosabb ideig csinálni. Épp ebből kell tanulnia a mindenkori egyházvezetésnek (akármilyen keresztyén közösségről is legyen szó). Akinek fontos az egység, az ragaszkodjon a hitvallásos, történelmi keresztyénséghez, legyen hű a Szentírás tanításához, és így meg fogja őrizni az olyannyira hangsúlyozott egységet. Ilyen egyszerű a recept!
A további kritikai pontjaid kapcsán: jelzem neked, hogy itt az Evangelikál Csoport tagjaival beszélgetsz, illetve ide tévedő kommentelőkkel. Semmiféle átkeretezést nem látok az oldalunkon megjelent cikkekben. Ellenben a te kommentjeidben igen. Sok időt és energiát szántál arra, hogy minket kritizálj, pálcát törj felettünk, csak mert elfogadhatatlannak tartjuk a fasori műsort. A több tonnányi betű és mondat között, amivel megörvendeztettél bennünket, elvétve, egy-két elszólás erejéig jelent meg valami halvány kritikai éllel a fasori esemény kapcsán. Ilyenek: „egyébként én sem értek egyet azzal”. Ez azért nem túl combos. A mondandód fennmaradó része a Csoportunk, a szándékaink, az intencióink és körülbelül a „jellemünk” bírálata. Nem érzed, hogy kissé fordítva ülsz a lovon, a vonatkozó események tükrében?
Kedves Bálint! Hogy ne érezd azt, hogy itt bárki is el lenne nyomva, ha leírod, kicsit részletesebben, te mint evangélikus lelkész, hogy hogyan vélekedsz mindarról, ami a Fasorban történt, az evangélikus lelkész előszavával megjelent képregény tartalmáról, ha biblikus véleményt mondasz a témáról, és emellett elmagyarázod nekünk, hogyan kellene kezelni szerinted ezt az ügyet (de úgy, hogy az valódi reakció legyen, és ne megtűrése az ilyen evangélium-ellenes tartalmaknak), akkor szívesen generálok neked egy felhasználói fiókot, és feltesszük az írásod.
Szeretettel,
Tamás
Kedves Bálint!
Mint egyszerű érdeklődő és mint evangélikus gyülekezeti tag, figyelemmel kísérve az evangélikusok körében, nálunk elharapódzó furcsa folyamatokat, kérdezem Önt, hogy hogyan értékeli mindazt, ami a Fasorban történt? Általában csöndben vagyok, gyülekezeti közösségemben sem szeretek nagyon hangoskodni. Jóllehet ezt a beszélgetést sok más egyháztaggal együtt szorosan követem. Nem egyértelmű, hogy a nevezett üggyel kapcsolatban, és az ott szereplő személyek felelősségével kapcsolatban mit gondol. Lehet, hogy írt már erről. Kérem jelezze, és utánaolvasok.
Erős vár a mi Istenünk!
Kovács Péter Emil
Orosháza
Nagyon jó írás. Teljesen lefedi az igazságot. Főként magukat keresztény közösségekben lehet ezt igazán megtapasztalni. Álszentségnek szoktam ezt nevezni, szörnyű romboló hatása van.
Guóth Emil
Ev.
Kedves Bálint!
Ezt az írást a saját nevemben írtam, nem a tágabb közösségemében, jól lehet a nyilvánosságban ezt annyira nem lehet hermetikusan szétválasztani.
A hozzászólásodnak van valamennyi pontja, amire szeretnék reagálni:
Amit az LCMS európai tevékenységéről írtál, az nem precíz. Azokban az országoknak a jelentős részében — amiről valószínűsítem, hogy beszélsz –, már eleve volt történelmi hitvallásos evangélikus mozgalom. Ilyen Németország, Dánia vagy Franciaország. Az LCMS ezekkel az egyházakkal működik együtt, illetve más, helyi gyülekezetekkel, missziókkal. Amennyire tanulmányoztam az LCMS európai történelmét, ők odamentek, ahova hívták őket. Az a kép, miszerint az LCMS egy amerikai imperialista szervezet, ami csak úgy fogja magát, és megjelenik, hamis. Az LCMS akkor jön, ha hívják, oda, ahova hívják. Kérlek vizsgáld meg azt is, hogy a szóban forgó országokban miért voltak olyan csoportok, akik ennek szükségét érezték. Ha erre volt ellenpélda, nyitott vagyok a korrekcióra. Mind a svéd, mind a finn, mind a norvég eset önálló, helyi kezdeményezések voltak. A Lett egyház kapcsolata az LCMS-sel is a lett fél kezdeményezésével indult.
Több ízben hangsúlyoztad, hogy mi ezt a botrányt kihasználjuk, profitálni akarunk belőle. Jól sejtem, hogy nem hiszed el, de én nektek a legjobbat kívánom. Nektek szurkolok. Azt kívánom, hogy megtartsátok a híveiteket, hogy hirdessétek nekik az Evangéliumot. Hogy erősek legyetek. Azért üzemeltetjük a blogunkat, hogy az evangélikus hitvallásosság erősödjön, terjedjen. Az Evangélium nem ismer felekezeti határokat, hasonlóképpen ahhoz az új „evangéliumhoz”, amit a fasori irányzat képvisel. Nehéz ilyenkor nem megszólalni. Mi nem akarjuk a MEE híveit „elcsábítani”, és soha senkit nem buzdítottunk a szakadásra. Imádkozunk azért, hogy a hitvallássosság megerősödjön a MEE-ben is. Nekünk ebben az egész történetben nincsen anyagi érdekünk. Én személy szerint elégedett vagyok azzal a házicsoport-dimenziójú misszióval, amik vagyunk. Ha érdekből cselekednénk, akkor nem emelnénk szót. Ha instrumentálisan vizsgálom az esetet, akkor nekünk az volna az érdekünk, hogy a MEE az EKD és az ELCA útjára lépjen. Ebben a keretben nem logikus, hogy éppen azt kívánjuk a MEE-nek, hogy ezt elkerülje.
Különben nem szeretem ezt a diskurzust. A híveket nem lehet csak úgy „elcsábítani”, vagy „megszerezni”. Nem lehet a laikusokat ilyen módon tárgyiasítani, mintha nem lenne a kérdésben valós, jelentőségteljes ágenciájuk. Ha a MEE elveszíti a konzervatív híveit, arról nem a mi kis házicsoportunk tehet, hanem a MEE. Kérlek, ezt ne engedjétek! Kérlek, őrizzétek meg őket! Lehet olvasni a kommenteket, látni, hogy már most vannak olyanok, akik elhagyták a MEE-t, és vagy a Magyarországi Református Egyhához csatlakoztak, vagy evangéliumi szabadegyházakhoz. Ehhez nem kellünk mi. Ez a napnál világosabb. Visszautasítom azt, hogy ennek a felelőségét ránk hárítod.
Nincs szükségünk a MEE híveire a működésünkhöz. Ugyanakkor senkit sem utasítunk el, aki lelkiismereti meggyőződésből keresi nálunk az igei közösséget. Az együttműködést nem lehet kikényszeríteni senkinél sem.
Nem érzem helyénvalónak, hogy elvitatod a létezésünkhöz és a megszólalásunkhoz való jogunkat. Magyarország egy polgári demokrácia, nem törzsi feudalizmus. Nem tettünk hűbéresküt a MEE püspök-elnökének, és nincs szükségünk a MEE vagy a te engedélyedre. Az evangélium hirdetése nem lehet senki kizárólagos tulajdona.
Nem érzem, hogy szükséges volna a mi létezésünk dramatizálása. Németországban több mint egy évszázada létezik hitvallásos evangélikus egyháztest a fősodratú egyházzal párhuzamosan. A SELK nem akadályozta a mainline működését. Hasonlóképp Magyarországon a MRE-n kívül van legalább három kálvinista egyháztest. Nem tapasztaltam az ő képviselőiktől ezt a fokú problematizálást.
Őszintén bánt, hogy neked ennyire rosszul esnek a szavaim, illetve bárminemű híradás, tartalom rólunk. Sajnálom, hogy ez indulatokat kelt benned. Nem élvezem.
Isten óvjon!