Főszerkesztői köszöntő a reformáció ünnepe alkalmából – Az egyedül hit által való megigazulás és annak a hitéletünkre kifejtett gyakorlati jelentősége

Ha van egyetlen üzenet, amelyet lelkipásztorként, teológusként, vallástanárként igazán fontosnak tartok hangsúlyozni minden más, nagyon is lényeges bibliai tanítás mellett, az az egyedül hit által való megigazulás tantétele. Ezt tekintem az evangélium abszolút centrumának, ennek megértését tartom a mindenkori hívő személy részéről az üdvösség szempontjából a leglényegesebbnek, és ennek másokkal való megértetését tartom a misszió szempontjából az elsődlegesnek. Ha summáznom kellene a teológusi tevékenységemet és a lelkészi szolgálatomat, az ennek a tanításnak a hirdetése volna.

Igazzá nyilvánítás, nem fokozatos igazzá válás

A megigazítást/megigazulást – igazzá nyilvánítást – forenzikusan, vagyis a bírósági ítéletként felfogott jelentésében értjük. Luther szerint Pál apostol ebben az értelemben beszél a megigazításról, nem pedig úgy, ahogyan azt a katolikus fél értelmezi, azaz hogy a belénk áramló kegyelem (gratia infusa) által természetünkben válunk igazzá – változó mértékben. Eszerint hol kevésbé vagyunk megigazultak, hol jobban; hol előrébb jutunk a megigazulás csúszkáján, hol hátrébb. Luther (és a többi reformátor) ezt a nézetet egyértelműen elutasította. Nem véletlenül. Ez ugyanis nem valamiféle szőrszálhasogató dogmatikai kérdés (a Haarspalterei kifejezés Luther szellemes szóalkotásának a gyümölcse), hanem nagyon is komoly hitéleti jelentősége van. Az egész keresztyén életünkre, a kegyességünkre, sőt általában az élethez való hozzáállásunkra is rányomja a bélyegét. Nem véletlenül hangsúlyozta mind Luther, mind Kálvin, hogy a megigazulás tantételén áll vagy bukik az egyház. Ebben (is) egyetértünk velük.

Ezért most, a reformáció ünnepe alkalmából – amely a keresztyén egyház egyik legjelentősebb ünnepe – meg kell vizsgálnunk, milyen gyakorlati következményekkel jár, ha Pál apostol szavait a szándékának megfelelően értelmezzük, és a megigazulást igazzá nyilvánításként értjük.

A „csodálatos csere”: Krisztus nekünk tulajdonított igazsága

Ehhez először kissé részletesebben összefoglaljuk a megigazítás reformátori értelmezését, majd annak jelentőségét, végül pedig sorra vesszük a hitéleti következményeit. Luther Márton többek között az 1520-ban megjelent Értekezés a keresztény ember szabadságáról című írásában fejti ki ezt a gondolatot. Ő ezt „csodálatos cserének” nevezi, de „boldog” vagy „örömteli cserének” is szokás fordítani. A csere lényege, hogy Krisztus magára veszi a bűneinket, mi pedig részesülünk az ő igazságában. A Heidelbergi káté 60. kérdés-felelete így fogalmaz:

„Mi módon vagy igaz Isten előtt? Egyedül Jézus Krisztusban való igaz hit által. Bár lelkiismeretem vádol, hogy Isten parancsolatai ellen súlyosan vétkeztem, azokból soha egyet sem tartottam meg, és még mindig hajlamos vagyok minden rosszra, Isten az ő ingyen kegyelméből, minden érdemem nélkül nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztus tökéletes elégtételét, igazságosságát és szentségét. Ezért én úgy állhatok Isten elé, mintha soha semmi bűnt nem követtem volna el, és semmi bűnöm nem lett volna, és mintha én tanúsítottam volna azt az engedelmességet is, amelyet Krisztus érettem tanúsított…”.

Látható, hogy a káté éppen a vádló lelkiismerettel szemben szól a megigazulásról. Isten nekünk ajándékozza és tulajdonítja Krisztus tökéletes elégtételét, igazságosságát és szentségét – ebben rejlik a lényeg. Természetünk még nem tökéletes, sőt bűnnel terhelt, Isten mégis nekünk tulajdonítja Krisztus igazságát, azt, amivel mi magunktól nem rendelkezünk.

Az egyház tanításának és szolgálatának középpontja

Ez a tantétel annyira lényeges, hogy – ha az embernek valóban az a legfőbb célja ebben az életben és az örökkévalóságban, hogy megismerje és dicsőítése Istent, és örökké közösségben legyen vele – mindent átfogó jelentőséggel bír. Minden más értéket megelőz: elfoglaltságot, célt, ügyet, diszciplínát (filozófiát és pszichológiát). Az egyedül hit által való megigazítás az üdvösség kulcsa, és mint ilyen a keresztyén gondolkodás legfőbb tárgya. Olyannyira fontos, hogy a különféle egyházakban hetente kellene szimpóziumokat tartani róla: körüljárni a különböző aspektusait, újra és újra szabatosan elmagyarázni, részleteiben kifejteni az egyháztagok számára. Ezt kellene az egyház „legfőbb filozófiájaként” hirdetni és tanítani, és ezt kellene szembeállítani minden más vallással és szellemi-spirituális tradícióval, legyen szó bármely nagy múltú, tekintélyes tanrendszerről, ezotériáról vagy bóvli babonáról. Ez minden lelkigondozás abszolút teológiai alapja. Ezzel kellene időről időre minden egyháztagot és minden világi embert szembesíteni, ennek kellene visszatérően megszólalnia az egyházi portálok nyilatkozataiban is. Mindezt azzal a céllal, hogy az emberek átéljék és megtapasztalják az üdvösséget és annak áldásait a saját életükben.

Természetesen ez az oka annak, hogy a római katolikus blokkal nem lehet teljes ökumenét vállalni, legfeljebb bizonyos társadalmi, antropológiai és etikai kérdésekben időnként összefogni valamely konkrét cél érdekében. Hiszen anatémát – egyházi átkot – mondtak az egyedül hit által való megigazulásra, és az mindmáig érvényben van. Vagyis éppen az evangélium szívét sújtották átokkal, amely frissítő vért pumpál az egyház tagjainak hitéletébe. Ha a szív leáll, vagy valamiféle rosszul értelmezett „testvériség” jegyében „eret vágunk”, pillanatok alatt mindaz elenyészik, amitől egyház az egyház és hitélet a hitélet. Az egyedül hit általi megigazulás kérdésében nincs helye politikai korrektségnek egyetlen olyan keresztyén felekezethez fűződő viszonyunkban sem, amely tagadja vagy elutasítja ezt a tantételt. Bárki, bármely keresztyén közösséghez tartozzék is – akár olyanhoz, amely tanításában tagadja az egyedül hit által való megigazulást –, kizárólag hit által igazulhat meg, és csakis ezen az úton nyerhet üdvösséget. Aki pedig nem hangsúlyozza eléggé, elhallgatja vagy félremagyarázza ezt a tantételt, az nemcsak hogy kockára teszi az emberek üdvösségét, hanem a hitéletük és a keresztyén életük erőforrásától is megfosztja őket.

A reformáció mint teológiai fordulat és ébredés

A reformáció – és benne a hit általi megigazítás lutheri újrafelfedezése és hirdetése – ilyen értelemben a Krisztus Urunk halála, feltámadása és mennybemenetele, a Lelkének pünkösdi kiárasztása, valamint az apostolok missziós szolgálata óta a legnagyobb jelentőségű esemény. Természetét tekintve elsősorban teológiai fordulat volt, de kulturális, szellemtörténeti és társadalmi téren is tektonikus mozgásokat indított el. Ezek azonban nem feltétlenül következtek szervesen a reformációból, így a nyomukban keletkezett anomáliák sem tekinthetők egyszerűen csak a reformáció „gyümölcseinek”. A reformáció jelentősége tehát messze meghaladja a reneszánsz és a humanizmus, a felvilágosodás, a tudományos és ipari forradalom, valamint a romantika jelentőségét.

Hiába próbálják valamiféle szellemtörténeti, kulturális és szociológiai hálóba „belevarrni” a reformációt, mintha az előzményeiből logikusan levezethető történés volna – és történészi körökben egyre több ilyen próbálkozást látunk –: mintegy „égből küldött villámként” csapott le az emberek közé. Az egész egyetlen fő okra vezethető vissza: egy ember eredeti nyelven olvasta Isten igéjét, és megértette az egyedül hit által való megigazítás apostoli tanítását. A reformáció tehát elsősorban Isten ihletett igéjének és az azt megelevenítő Szentléleknek a munkájából fakadt. Ez a munka mindig a téridő-kontinuumon kívülről érkező, közvetlen isteni beavatkozásként rázza fel az embert és a világot. A szó legtisztább értelmében vett ébredés volt – minden más egyházi ébredés előfutára és paradigmája.

Az egyedül hit által való megigazulás hitéleti áldásai

No de milyen gyakorlati hozadékai – áldásai – vannak ennek a tanításnak: az egyedül hit általi megigazítás tantételének?

1. Megszabadít attól a görcsös erőfeszítéstől, hogy a megszentelődésem – az abban elért szint – váljon, úgymond, a saját „megváltómmá”. A katolikus fél rendszerint azzal érvel Lutherrel és a többi reformátorral szemben, hogy az egyedül hit általi megigazulás hirdetésével másodlagossá, sőt valójában lényegtelenné tették a megszentelődést, vagyis a szentté válást. Csakhogy ez nem igaz. A reformátori szemlélet nagy hangsúlyt helyez a megszentelődésre, a Krisztus ábrázatára való elváltozásra. Azt mondja azonban, hogy amíg nem értjük meg és nem éljük át azt, amiről az apostol beszél – hogy üdvösségünk egyedül hit által, kegyelemből van, és az nem tőlünk származik –, addig el vagyunk zárva a megszentelődés valódi forrásától. A megszentelődés ugyanis éppen arra épül, hogy – bár ez látszólag ellentmondás, valójában nem az – passzívan elfogadom: semmit sem tudok tenni az üdvösségemért, Krisztus viszont mindent megtett értem. A megigazításban nincs helye szünergizmusnak, hiszen az teljes egészében egyoldalú isteni cselekvés. Az egyik történelmi evangélikus hitvallásnak, az úgynevezett Egyességi iratnak a megigazulásról szóló cikkelye (III. A hit Isten előtti igazságáról) éppen ezért zárja ki a megigazításból az előzetes bűnbánatot és a jócselekedeteket.

A reformátori tanítás szerint igenis fontos, hogy milyenek vagyunk, és hogy változunk-e a jó irányában, de az üdvösségünk alapja nem ez, hanem Krisztus, aki helyettem állt a szent Isten ítélőszéke elé. A szentté válás folyamatát ezért nem gátolja az a bénító aggodalom, hogy vajon elég jó vagyok-e már ahhoz, hogy elnyerjem Isten bocsánatát és kedvező ítéletét – ellenkezőleg, az a bizonyosság ad hozzá erőt, hogy mindezt már elnyertem, de nem a magam érdeméből. Az ebből fakadó öröm szabadítja fel az embert a legszigorúbb önvizsgálatra is, mert tudja, hogy Isten végtelenül kegyelmes volt hozzá.

A sokszor hangoztatott váddal szemben ez a megszentelődésnek nem a lefokozása, hanem a felszabadítása, mégpedig az alól a lehetetlen feladat alól, hogy saját erőmből nyerjem el Isten tetszését. Krisztus már elnyerte Isten „tetszését” számomra, ezért felszabadult lelkiismerettel engedelmeskedhetem a szavának. Ne gondoljuk, hogy az örök sorsunk felőli bizonytalanság ösztönöz engedelmességre – ez a típusú félelem ideiglenes és „muszájból” való, pusztán a külső cselekedeteket illető parancskövetésre vehet rá, amely azonban sohasem tartós. A valódi engedelmesség csakis a lelkiismeret felszabadultságából eredhet, amelynek alapja, hogy Krisztus miatt semmi sem szakíthat el minket Isten szeretetétől.

2. Megszabadít a sehová nem vezető tépelődésektől és a bizonytalanságra épülő kegyességtől. Például attól, hogy mindig azt kérdezgessük: elég őszinte volt-e a bűnbánatom? Vagy hogy eléggé szeretem-e Istent? Vagy hogy tényleg meg vagyok-e térve? Elég áldozatot hoztam-e már? Az ilyen dilemmák azért válhatnak vég nélküli kérdéssorrá, mert minden válasz újabb kételyt szül: most vajon elég őszinte voltam? Kálvin nem véletlenül hangsúlyozza az Institutio keresztyén szabadságról szóló fejezetében, hogy ha a megigazuláshoz akár csak egy aprócska önrészt is hozzá akarunk tenni, nem fogunk tudni mértéket tartani és határt szabni. A lelkiismeretnek önmagától mindig Krisztushoz kell fordulnia.

3. Megóv attól, hogy a saját hitembe vessem a hitemet. Az „egyedül hit által” kitételét egyesek félreérthetik, mintha arról lenne szó, hogy kellően erős és tiszta hitet kell felmutatnom – kipréselnem magamból. De a „nem cselekedetek által” kitétel arra is vonatkozik, hogy nem „a hit teljesítménye” által részesülünk az üdvösségben. A Heidelbergi káté 61. kérdés-felelete erre is választ ad:

„Miért állítod, hogy egyedül csak a hit által lettél igazzá? Nem azért, mintha a hitem érdemesítene arra, hogy Istennek kedves legyek, hanem mert Isten előtt az én igazságom egyedül Krisztus elégtétele, igazságossága és szentsége, és ezeket én csak hit által tudom elfogadni és sajátommá tenni.”

Azaz a hit nem válhat valamiféle csodálni való belső „tulajdonsággá”. Képszerű példával élve: nem az ment meg, hogy milyen erősen tudok kapaszkodni, hanem az, akibe kapaszkodom. Van helye annak, hogy megvizsgáljuk a hitünket, de bármilyen önvizsgálat-hitvizsgálat csak akkor legitim, ha végül a tárgyához, Krisztushoz vezet.

4. Megóv az érzelmi bizonyosság vég nélküli hajszolásától. Sokszor halljuk – ráadásul hitben érettebb személyektől is –, hogy annak függvénye az istenkapcsolatuk, hogy békességet éreznek-e. A Westminsteri hitvallás szerint a hívek üdvbizonyossága „megrendülhet, megfogyatkozhat és megszakadhat” (18. fejezet, 4. pont), de az üdvbizonyosság ingadozása nem bizonyítja, hogy Krisztus megváltó műve elégtelen lenne. Az egyedül hit által való igazzá nyilvánítás – mivel az oka nem bennünk van – megóv attól, hogy az aktuális közérzetünkre alapozzuk az istenkapcsolatunk minőségét. Így aztán ne is próbáljuk mi „előállítani” a megfelelő vallásos érzületet! (A dicsőítés sem erre való, és semmilyen más spirituális technika.) A hit az érzelmeken felül áll, mert amire irányul – Krisztusra –, az mindenkor fix pont, ezért mindig Isten ígéretéhez kell visszatérnünk, és nem az érzéseket kell megtenni a hit dolgában ítélőbírónak.

5. Megóv az önmagunk vallásos természetű büntetésétől, attól a meggyőződéstől, hogy mivel elbuktam, ezért most valahogy szenvednem – vezekelnem – kell, mielőtt újra örömömet lelhetném az Istennel való kapcsolatban. Ez megnyilvánulhat az öröm tudatos megtagadásában, a bűn állandó „újrajátszásában”, felhánytorgatásában és valamilyen törlesztésként bemutatott többletteljesítmény vállalásában. E kicsorbult gyakorlat mindig arra a hamis reményre irányul, hogy egy bizonyos fok után már kellőképpen megfizettünk a vétkeinkért. Épp ezért az önmagunk büntetése és a vezeklések kiszabása saját magunk számára – és itt nem a valódi bűnbánatról, a megtérésre való megszomorodásról beszélünk – mindig leértékeli Krisztus egyszeri és elégséges áldozatát, valamint az abból fakadó Isten előtti igazzá nyilvánításunkat. Ez a hibás kegyesség olyan rejtett, sunyi módon is jelentkezhet, hogy a bűnbánat válik vezekléssé. Ezért tisztázni kell, hogy a megigazítás befejezett művelet, nem tőlünk függ, és mint ilyen nem a bűnbánatunk időtartamának vagy intenzitásának a jutalma.

6. Megóv a lelki „teljesítménykényszertől”. A lelki szolgálatok – imádság, igehallgatás stb. – nem valamiféle fizetőeszközök, melyekkel megvásárolhatnánk a megigazításunkat. Az engedelmesség lényeges része a keresztyén életnek, de nem válhat Krisztus helyett az Isten előtt való elfogadott állapotom biztosítékává. Az Ágostai hitvallás (VI. cikkely) találóan mutat rá erre, ahol arról ír, hogy nem bízhatunk abban, hogy a gyümölcsökkel – jó cselekedetekkel – Isten színe előtt érdemessé válhatunk a megigazulásra.

7. Megóv attól – és ez szorosan kapcsolódik az előző ponthoz –, hogy belemerüljünk a misztikába, amely mindig ingoványos út az istenkapcsolat tekintetében. Annak tudatában, hogy Isten Krisztus nekünk tulajdonított igazságáért nyilvánít minket igaznak, nem kell rendkívüli misztikus élményeket hajszolnunk. Emögött ugyanis az a hamis elképzelés áll, hogy az Istennel való megbékélés alapja bennünk, valamiféle benső megvilágosodásban vagy különleges tudatállapotban van, és nem Krisztusnak a tőlünk függetlenül, a tér-idő egy pontján elvégzett megváltói művében. Lényeges az Istennel való bensőséges közösség, de az alapja a Krisztus nekünk tulajdonított igazsága – ennek a megértése, illetve megélése.

8. Megóv bennünket attól, hogy vallásos téren összehasonlítsuk magunkat másokkal. Ha a megigazulás változékony – hol növekszik a mértéke, hol csökken; hol igazabb vagyok, hol kevésbé vagyok igaz –, akkor a saját lelki minőségem másokéval való összehasonlítása alkalmat adhat a hitélet terén a fölényességre vagy épp a kisebbségérzetre. De ha egyedül hit által igazíttatik meg az ember, egyedül Krisztusért, éspedig minden egyes ember, akkor nincs alá- és fölérendeltség az Isten előtti elfogadottságunkat illetően. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanaddig jutott előre a megszentelődésben, de az, hogy mások előrébb járnak, mint én, nem teszi elégtelenné Krisztus nekem tulajdonított igazságát, mivel Isten már szentnek tekint. Ez minden spirituális-vallásos irigység alól kihúzza a sámlit.

9. Óvatossá tesz az önértékelés terén, és közben mégis biztosítja a derűt. Még evangéliumi protestánsok körében is – akik pedig elvileg a szájukkal vallják az ember bűn miatti teljes romlottságát, testi-lelki-szellemi korrupcióját – él egy, az ember létállapotával kapcsolatos túl pozitív, már-már idealisztikus kép. Sokan az általuk vallott tantételek tekintetében – papíron – protestánsok (kálvinisták vagy lutheránusok stb.), a valóságban az emberképüket illetően azonban római katolikusok vagy keleti ortodoxok. Idézzük fel Timothy Keller presbiteriánus lelkipásztor-teológusnak az evangélium lényegét tökéletesen összefoglaló mondatát: „Önmagunkban bűnösebbek, gyarlóbbak vagyunk, mint gondolnánk, de Jézus Krisztusban teljesebb szeretetben és elfogadásban van részünk, mint remélnénk.” (A házasságról, 44–45. o.) Azaz mivel nem vagyunk elég pesszimisták önmagunk gyarló, bűnös, vétkes, romlott mivoltával kapcsolatban, ezért a legtöbbször nem is tudjuk eléggé értékelni az egyedül Krisztus érdeméért, egyedül hit által való megigazítás ajándékjellegét sem. Egyszerre kellene tehát rendkívül borúlátónak lennünk önmagunkkal szemben és csodálkozva örülnünk Isten Krisztusban értünk és helyettünk véghez vitt tette miatt. Sőt a hit általi megigazításnak épp a befejezett jellege – a nekünk ingyen tulajdonított igazság – szabadít fel az önmagam szigorú értékelésére. Nyugodtan megvallhatom – anélkül, hogy depresszióba süppednék –, hogy a cselekedeteimbe és a motivációimba mintegy inherens módon bele van szőve a hiúság, az önérdek és a szeretetlenség. Nem kell tehát úgy elbeszélnem a megtéréstörténetemet, mintha megszűnt volna benne a rossz. Ezért jelentem ki Luthert követve, hogy egyszerre vagyok tökéletesen igaz – megigazult – és bűnös (simul iustus et peccator). Ennek folyománya, hogy bizonyos, számomra kellemetlen helyzetekben nem szükséges önfelmentések után kapkodnom; hogy elfogadhatom mások jogos, személyemet, viselkedésemet érintő kritikáját; hogy nem kell a jó cselekedeteimet tökéletesen tisztának tartanom ahhoz, hogy értékelni tudjam őket.

10. Őszinte bűnvallásra szabadít fel a mindennapokban. Nem a saját ártatlanságom melletti kiállás a feladatom – hiszen nem vagyok az –, hanem annak a megvallása, hogy egyfolytában rászorulok a Krisztusban kapott kegyelemre. Mivel tudom, hogy nem miattam, hanem Krisztus érdeméért vagyok igaz, amelyet Isten nekem tulajdonít, és hogy ez soha nem változik az aktuális állapotom vonatkozásában, bátran mehetek elé, semmit sem leplezve. Semmilyen bűnt sem kell takargatnom, hiszen Isten Krisztus személyén és áldozatán keresztül tekint rám, tökéletesen igaz emberként, ezért nem kell többnek mutatnom magam annál, mint ami valójában vagyok.

11. Felszabadít a felebarátink szolgálatára. Ha és amennyiben nem kell a jócselekedeteimmel – teljesítményemmel – az üdvösségem ügyét rendeznem, jobban figyelhetek arra, hogy mire van szüksége a másiknak. Nem „pontokat” kell gyűjtenem a másiknak való segítséggel, azaz nem az motiválja majd a mindenkori felebarát irányában tett gesztusaimat, hogy szép „lelki bizonyítványt” állítsak ki magamról, mondván, „jó ember” vagyok. Így a másik nem a spirituális „magam körül forgás” eszköze, hanem az Isten képmását hordozó embertársam, illetve keresztyén testvérem, aki ugyanúgy kegyelemre szorul, mint jómagam.