Frankfurti nyilatkozat a misszió alapvető válságáról (1970)

1970. március 4-én jelent meg a Frankfurti nyilatkozat a misszió alapvető válságáról (Frankfurter Erklärung zur Grundlagenkrise der Mission).

A Theologiai Szemlében (14. új évfolyam, 1971/3–4. szám, 70–75. o.) dr. Pásztor János – akkor épp kenyai missziói kiküldetésen lévő későbbi református teológiai professzor – a következőket írta e nyilatkozatról: „Ebben német teológiai tanárok egy csoportja, akik rendszeresen találkoznak, és akik »hűek akarnak maradni a Szentíráshoz és a hitvallásokhoz«, kifejtik a misszió krízisével kapcsolatos véleményüket. A Nyilatkozat – mint látni fogjuk – széles körben vált vita tárgyává, és új eszmecserét indított el, mely – látásunk szerint – lényegében nem csupán a misszió válságával, hanem az egyház válságával foglalkozik. Újabb igazolás ahhoz, hogy a misszió nem egy tevékenysége az egyháznak, hanem annak lényegéhez tartozik. A Frankfurti Nyilatkozat a Barmeni Nyilatkozat mintájára készült. Hét szakaszában a »misszió hét nélkülözhetetlen bázisát« fejti ki. Mindegyik szakasz textussal kezdődik, melyet »megvalljuk« bevezetéssel tételük követ. Ezután mindegyik szakasz »szembefordulunk vagy elvetjük« kezdettel az általuk helytelennek látott gondolatokat sorolja fel.” (70. o.) A nyilatkozat mögött valóban német teológiai tanárok egy csoportja állt: az 1969-ben megalakult Hitvalló Közösségek Teológiai Konventje (Theologischer Konvent Bekennender Gemeinschaften).

A Németországi Protestáns Egyházak Hitvalló Közösségeinek Konferenciáját (Konferenz Bekennender Gemeinschaften in den Evangelischen Kirchen Deutschlands) 1970-ben alapították a Németországi Protestáns Egyházban (EKD) azzal a céllal, hogy ellensúlyozzák a hegemóniára törő modern-liberális teológiát. A konvent ennek a közösségnek volt úgymond a teológiai vezető testülete, amelynek tagja, valamint az alábbi Frankfurti nyilatkozat egyik szerzője, Peter Beyerhaus (1929–2020) evangélikus teológus a következő megállapításokat tette a tartalmával kapcsolatosan:

„…nem csupán a misszió alapjainak megrendüléséről van szó, hanem egy olyan átfogó változásról, amely azzal fenyeget, hogy az egyházi gondolkodás, tanítás és cselekvés egésze elszakad a Szentírástól és az egyházi hagyománytól. Teológiai szempontból ezt a fejleményt nagyrészt az egyetemeken folyó radikális tárgyi kritika és az Újszövetség demitologizálása okozta. Nem létezett többé egységes bibliai evangélium, hanem csak az egyes szerzők vagy forrásrétegek különböző felfogásainak sokasága. Még átfogóbban azonban a posztmodern relativizmus és pluralizmus, valamint a multikulturális univerzalizmus szellemtörténeti elterjedése állt – és áll jelenleg is – e folyamat hátterében, amely már nem tűri meg a rögzített ideológiai álláspontok képviseletét, hanem azt a tolerancia alapelvének megsértéseként igyekszik diszkreditálni. A hagyományos értelemben vett missziót, amely megtérésre és a Jézus Krisztus evangéliumába vetett hitre szólít fel, nem csak a vallásos agnosztikusok tartják abszurdnak, sőt a békére nézve veszélyesnek; már az egyházi missziós szervezetek is inkább felváltják ezeket olyan korszerűbb tevékenységekkel, mint az egyházak közötti segélyezés, fejlesztési programok finanszírozása és a vallásközi párbeszéd. Németországban és Svédországban például a kínossá vált misszió szót olyan elfogadhatóbb kifejezésekkel váltják fel, mint […] »nemzetközi egyházi munka« vagy »interkulturális teológia«. A korszellemhez való ilyesféle alkalmazkodás elkerülhetetlenül bénító hatással van a missziós mozgalomra és a missziói szolgálatra való elhívásra.”

Mivel a Theologiai Szemle idézett száma a nyilatkozatnak csak egyfajta summáját, összefoglalását nyújtja (70–71. o.), mi most alább egészében publikáljuk magyar fordításban a teljes szöveget. Tesszük ezt azért, mert aktuálisabb, mint valaha.

*

Frankfurti nyilatkozat a misszió alapvető válságáról (1970)

„Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem
az evangéliumot!” (1Kor 9,16)

Jézus Krisztus egyházának szent kiváltsága és alapvető kötelessége, hogy részt vegyen a Szentháromság Isten világra szóló missziójában. Ezáltal dicsőül meg a neve minden nép között, ezáltal menekülnek meg az emberek az eljövendő haragjától, ezáltal nyernek új életet, és ezáltal bontakozik ki az ő Fiának, Jézus Krisztusnak az országa, amíg a visszajövetelét várjuk.

A keresztyénség mindig is így értette és betöltötte a Krisztus által rábízott küldetést, még ha nem is mindig egyforma hűséggel és tisztasággal. A feladat nagyságának és az egyház misszióra vonatkozó általános kötelezettségének a felismerése vezetett ahhoz az erőfeszítéshez, hogy a [német – a ford.] tartományi egyházak, 1961-ben pedig az Egyházak Világtanácsa is integrálja a missziót a tevékenységi körébe – utóbbi a világmissziós és evangelizációs bizottságának és osztályának megalakulása révén. A szervezet kommünikéje szerint ennek célja azon munkálkodni, „hogy Jézus Krisztus evangéliumát hirdessék az egész világon, hogy minden ember higgyen benne, és üdvözüljön”. Ebben a kitételben pontosan tükröződik az Újszövetség apostoli eszméje, valamint a protestáns missziói mozgalom atyjainak felfogása a misszióval kapcsolatban.

Ma azonban a szervezett keresztyén világmisszió mély – a lényegét érintő – válságba került. Nem csak a világ ellenállása miatt, és nem is csak azért, mert megfogyatkozott a lelkierőnk ezekben az egyházi közösségekben és missziós társaságokban. Sokkal veszélyesebb a szervezetek elsődleges feladatait érintő hangsúlyeltolódás, amely arra vezethető vissza, hogy szinte észrevétlenül meghamisították azok létjogosultságának és célkitűzéseinek a teológiai alapjait.

E belső bomlás kényszerétől vezérelve kénytelenek vagyunk az alábbi nyilatkozatot közzétenni.

Minden protestáns keresztyénhez szólni kívánunk, aki a Jézus Krisztus megváltásába vetett hit által felelősnek érzi magát az ő megváltó munkájának folytatásáért a nem keresztyén emberiség érdekében. Olyan egyházak és gyülekezetek vezetőihez fordulunk, akik felismerték lelki küldetésük globális perspektíváját. Végül pedig a protestáns missziós társaságokhoz és az azokat összefogó testületekhez, illetve szervezetekhez, amelyek lelkiségi hagyományaiknak megfelelően különösképpen is arra rendeltettek, hogy őrködjenek a missziói tevékenység valódi célja felett.

Őszintén és sürgetőleg kérjük, hogy vizsgálják meg az alábbi téziseket bibliai megalapozottságuk szempontjából, és állapítsák meg, hogy a kifogásolt tévedések és intézkedések megfelelnek-e az egyház, a misszió és az ökumenizmus jelenlegi valós helyzetének. Ha egyetért, kérjük az olvasót, hogy írja alá ezt a dokumentumot, és saját illetékességi területén töredelmes szívvel és elszántan dolgozzon velünk e vezérelvek érvényesítéséért.

A misszió hét, soha meg nem változtatható alapeleme

1. „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,18–20)

Elismerjük és megvalljuk:

Létjogosultságát, célját, feladatkörét és igehirdetésének tartalmát a keresztyén misszió kizárólag a feltámadt Úr Jézus Krisztus megbízásából és megváltó művéből meríti, mégpedig az apostolok és a korai keresztyénség újszövetségi tanúságtételének megfelelően. A misszió az evangélium lényegében gyökerezik.

Ezért ellenállunk annak a mai tendenciának, hogy a misszió természetét és feladatkörét korunk társadalmi-politikai elemzései és a nem keresztyén emberiség igényei alapján kellene meghatároznunk. Hogy az evangéliumnak – a legbensőbb lényegét tekintve – milyen üzenetet kell hordoznia a mai ember számára, az nem csupán a vele való találkozás során derül ki, hanem normatív módon egyszer s mindenkorra előre le van fekteteve az apostoli tanúságtétel révén. A mindenkori körülmények csupán új szempontokkal szolgálhatnak az alkalmazását illetően. A Szentírás tekintélyének elvetése a misszió kereteinek feloldódásához vezet, és ahhoz, hogy összemossuk a célját a világ sorsa iránti általános felelősségünkkel.

*

2. „[M]egmutatom, hogy nagy és szent vagyok, és megismertetem magamat a sok néppel, akkor majd megtudják, hogy én vagyok az Úr!” (Ez 38,23)

„Ezért magasztallak, Uram, a népek között, és zsoltárt éneklek nevednek…” (Zsolt 18,50; Róm 15,9)

Elismerjük és megvalljuk:

A misszió első és legfontosabb célja az egy Isten nevének dicsőítése az egész Földön és Fia, Jézus Krisztus uralmának a hirdetése.

Ezért ellenezzük azt az állítást, mely szerint a misszió már nem is annyira az Isten felmutatásáról szól, hanem egy új embertípus kinyilvánításáról és egy új humanitás terjesztéséről valamennyi társadalmi összefüggésben. Nem a humanitás terjesztése a misszió elsődleges célja – az az Istennek a Krisztusban elvégzett megváltó műve révén történő újjászületésünk következménye vagy épp a keresztyén igehirdetés közvetett eredménye a maga világtörténelmi léptékű, kovászként működő hatásában. Az ember és a társadalom irányában tanúsított egyoldalú missziós érdeklődés ateizmushoz vezet.

*

3. „[N]incsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4,12)

Elismerjük és megvalljuk:

Jézus Krisztus – ahogyan személyének misztériumát és megváltó művét a Szentírás elénk tárja – a mi Megváltónk, valóságos Isten és valóságos ember. Ő maga a mi küldetésünk oka, tartalma, és az egész az ő autoritása alatt áll. A küldetés célja, hogy minden emberrel – az élet minden területére kiterjedően – megismertessük üdvössége ajándékát.

Ennek jegyében felszólítjuk a nem keresztyéneket, akik teremtettségükből fakadóan Istenhez tartoznak, hogy higgyenek őbenne, és keresztelkedjenek meg a nevében, mert egyedül általa biztosított számukra az örök üdvösség.

Szembeszállunk tehát azzal a hamis tanítással, amely az Egyházak Világtanácsa újdelhi nagygyűlése óta terjed az ökumenikus mozgalomban, nevezetesen, hogy Krisztus névtelenül is kinyilatkoztatja magát idegen vallásokban, történelmi változásokban és forradalmakban oly módon, hogy az ember az evangélium közvetlen ismerete nélkül is találkozhat vele, és megtalálhatja benne üdvösségét.

Egyúttal elutasítjuk, hogy Jézus személyét és művét a Biblia kijelentésével ellentétben leszűkítik emberi mivoltára és erkölcsi példájára, mivel így feláldozzuk Krisztus és az evangélium egyediségét egy olyan humanitárius elv oltárán, amely más vallásokban és világnézetekben is megtalálható.

*

4. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)

„Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel!” (2Kor 5,20)

Elismerjük és megvalljuk:

A misszió nem más, mint tanúságtétel igehirdetés, a sákramentumok kiszolgálása és diakónia révén a Jézus Krisztus helyettesítő halálában való örök üdvösségről, valamint ennek a megjelenítése az ő egyházán és a felhatalmazott küldöttein keresztül. Az üdvösség azon alapul, hogy Jézus Krisztus egyszer s mindenkorra feláldoztatott a kereszten az egész emberiségért.

Ez azonban csak az egyes embernek [egyénileg – a ford.] adatik a döntésre hívó igehirdetés és a keresztség által, amely a hívőket a szeretet szolgálatába állítja. Ahogyan a hit a bűnbánat és a keresztség által örök életre vezet, úgy a hitetlenség a felkínált üdvösség elutasítása által kárhozatba.

Ezért szembehelyezkedünk azzal az objektivista vélekedéssel, miszerint minden idők minden embere már újjászületett Jézus Krisztus keresztjében és feltámadásában, és megbékült Istennel – függetlenül attól, hogy milyen ismeretekkel rendelkezik Isten történelmi üdvtettéről, és hogy hisz-e abban. Ennek a téves felfogásnak a révén elveszíti tekintélyét, erejét és sürgető jellegét, hogy evangelizációra vagyunk meghívva, és így a meg nem tért emberek hamis és végzetes illúziókba ringatják magukat az örök sorsukkal kapcsolatban.

*

5. „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket…” (1Pt 2,9)

„[N]e igazodjatok e világhoz…” (Róm 12,2)

Elismerjük és megvalljuk:

A misszió elsődleges és látható célkitűzése a messiási üdvközösség összegyűjtése minden népből és minden nép közül.

A missziói igehirdetésnek mindenütt Jézus Krisztus gyülekezetének plántálásához kell vezetnie, amely sóként és világosságként új, marginalizált életvalóságot képvisel saját társadalmi környezetében.

Az evangélium és a sákramentumok által a Szentlélek új életet és lelki közösséget adományoz az egyház tagjainak mind a közöttük ténylegesen jelen levő Istennel, mind egymással, mely közösség az örökkévalóságig fennáll. Az egyház feladata, hogy tanúságtételén keresztül a közösségen kívül levő elveszetteket Krisztus testének üdvözítő tagságához vezesse, és számukra az evangéliumot újfajta közösségként megjelenítse.

Emiatt szembemegyünk azzal a nézettel, hogy az egyház – mint Jézus gyülekezete – pusztán a világ része. Elutasítjuk a kettő közötti lényegi különbség kizárólag ismeretelméleti és funkcionális különbséggé degradálását. Elutasítjuk azt a vélekedést is, hogy az egyháznak nincs semmiféle előnye a világgal szemben, kivéve az azzal kapcsolatos állítólagos tudást, hogy egykor majd minden ember üdvözül.

Továbbá ellenezzük az üdvösség egyoldalú, világias felfogását is, miszerint az egyháznak és a világnak pusztán társadalmi megbékélésben lehet része. Ez az egyház önfelszámolásához vezet.

*

6. „Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok, […] abban az időben Krisztus nélkül éltetek, Izráel közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban.” (Ef 2,11–12)

Elismerjük és megvalljuk:

A Krisztusban való üdvösség ajánlata kivétel nélkül szól mindenkinek, aki még nem egyesült vele tudatos hitben. Az idegen vallások és világnézetek követői csak úgy részesülhetnek ebben, ha engedik, hogy megszabaduljanak korábbi, hamis reményeikhez való kötődésüktől, hogy a hit és a keresztség által betagozódjanak Krisztus testébe. Izrael számára is ez az üdvösség útja: ha megtér Jézus Krisztushoz.

Elutasítjuk tehát azt a hamis tanítást, hogy a Krisztusba vetett hit mellett egyéb vallások és világnézetek is az üdvösség útjaként szolgálnak.

Tagadjuk, hogy az idegen vallások követői között megvalósuló úgynevezett „keresztyén jelenlét” és a velük folytatott kölcsönös vallásközi párbeszéd helyettesíthetné a megtérésre buzdító evangéliumhirdetést, ahelyett, hogy erre pusztán a missziói kapcsolatfelvétel hasznos eszközeként tekintenénk.

Tagadjuk, hogy keresztyén eszmék, célok és szociális elképzelések átvétele – a Jézus Krisztus személyével való kizárólagos kapcsolatuktól elszakítva – Krisztus egyházának helyettesítőjévé teheti az idegen vallásokat és ideológiákat. Ez inkább szinkretista és ezért keresztyénellenes irányultságot kölcsönöz nekik.

*

7. „Isten országának ezt az evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég.” (Mt 24,14)

Elismerjük és megvalljuk:

A keresztyén világmisszió az Istennek a népek-nemzetek körében folyamatosan kibontakozó, meghatározó jelentőségű üdvcselekedete a Krisztus feltámadása és visszajövetele közötti időszakban.

Az evangélium hirdetése révén folyamatosan új népek és emberek kapnak elhívást, hogy döntsenek Krisztus mellett vagy épp ellene.

Amikor minden nép és nemzet hallotta már a róla szóló bizonyságtételt és [valamiképpen – a ford.] válaszolt arra, a Krisztus egyháza és a világ közötti konfliktus eléri tetőpontját az antikrisztus vezetése alatt. Akkor maga a visszatérő Krisztus fogja megszakítani ezt a világkorszakot, lefegyverzi a gonoszság démoni erőit, és mindenki szeme láttára felállítja messiási királyságát az egész világra kiterjedően.

Elutasítjuk azt az alaptalan állítást, hogy az Újszövetség jövővárását megcáfolta Jézus visszatérésének a hiánya, ezért fel kell adni.

Egyúttal elutasítjuk azt a rajongásként aposztrofálható ideológiát is, mely szerint akár az evangélium hatására, akár Krisztus anonim világtörténelmi működése folytán az egész emberiség már ebben a világkorszakban az általános béke és igazságosság állapotához közeledik, hogy végül Krisztus zászlaja alatt egyetlen nagy világközösségben egyesüljön.

Elutasítjuk azt is, hogy egyesek egyenlőségjelet tesznek a haladás, a fejlődés, a társadalmi változások és a messiási szabadítás közé, ahogy elutasítjuk e felfogás végzetes következményét is, nevezetesen, hogy a segélyezési programokban való részvétel és a társadalmi feszültségek kapcsán való kiállás jelenti a keresztyén misszió mai módját. Az ilyen megközelítés inkább önfeladás a kor rajongó mozgalmainak a javára és elmozdulás az általuk képviselt irányvonal antikrisztusi végkifejlete felé.

Ezzel szemben megerősítjük, hogy minden egyházi közösségnek el kell köteleznie magát az igazságosság és a béke előmozdítása, valamint a humanitárius segítségnyújtás mellett, mivel ez az irgalmasság és igazságosság isteni követelményének és Jézus szeretetparancsának mai kifejeződése.

Minderre úgy tekintünk, mint ami együtt jár a misszióval, és hitelesíti azt. Megerősítjük továbbá a megtérés humanizációs következményeit mint az eljövendő messiási béke jeleit.

Ugyanakkor hangsúlyozzuk, hogy a teljes és örök érvényű bűnbocsánattal szemben – melyben az evangéliumba vetett hit által van részünk – a társadalom különféle szintjein elért eredményünk és részleges politikai sikerünk – az eljövendő ország eszkatológiai „még nem” jellege, valamint a bűn, a halál és az ördög („e világ fejedelme”) egyelőre még jelen lévő hatalma miatt – csakis korlátozott lehet.

Mindez számunkra elsődleges prioritássá teszi a missziót, és a feszült váradalom kontextusába helyezi e szolgálatot. Azt várjuk, aki azt ígérte nekünk: „Íme, újjáteremtek mindent.”

Fordította: Márkus Tamás András
Forrás: https://www.ikbg.net/pdf/fe.pdf

Kapcsolódó nyilatkozatok: https://www.evangelikalcsoport.hu/2018/01/02/dusseldorfi-nyilatkozat-a-korszellemmel-szemben-1967/?