Gondolatok a teológiai viták színvonaláról

Az Evangelikál Csoport munkássága során Magyarországon szinte egyedülálló módon igyekszik helyt adni olyan felekezeteken átívelő, mégis az evangéliumiságot legnagyobb értéknek tartó teológiai párbeszédnek, melyen keresztül a különböző protestáns felekezetekből és teológiai irányzatokból érkező teológusok tanulhatnak egymástól. E közös tanulás alapja és legfőbb célja is egyben az ún. „biblicizmus” erősítése, mélyítése, vagyis a Szentíráshoz való hűség és az arra épített keresztény élet védelme. A Biblia tévedhetetlensége és isteni ihletettsége evangelikál axióma, melytől eltérni egyenlő az evangéliumi hit elhagyásával.

A Csoport munkásságának köszönhetően (pl. Teológusok párbeszédben konferencia, Facebook csoport) és azon túl az utóbbi években egyre nagyobb érdeklődés van a teológusok közötti vitára, mind az online térben, mind a különböző és egyre közkedveltebb vitaesteken. A különböző keresztény felekezetek képviselői közötti viták folyamán hatalmas pozitívum, hogy időnként ezek arra serkentenek minket, hogy újra átgondoljuk mit, miért és mi alapján hiszünk. A teológusok közötti párbeszédet tapasztalataim szerint azonban nagyban nehezíti az, amikor a vitában megszólaló személyek között a teológiai érvelés színvonalában jelentős különbségek vannak. E posztom célja néhány támpontot adni arra nézve, hogy amikor teológusként vitatkozunk, akkor hogyan tudjuk a saját érvelési színvonalunkat emelni.

 

Mitől színvonalas egy teológiai vita?

Az első kérdés ilyenkor, amivel tisztában kell lennünk, hogy mit érthetünk a teológiai vita színvonalasságán, vagy éppen színvonaltalanságán? Ha bármilyen szakmának szakemberével találkozunk a hétköznapi életünk során, akkor viszonylag könnyen el tudjuk dönteni, hogy az adott illető milyen színvonalon végzi a munkáját. Ha például a konyhánkat egy színvonaltalan (ld. kókler) burkolóval burkoltatjuk le, míg a fürdőszobánkat egy profival rögtön szembe ötlik a különbség.

A teológia, az írásmagyarázat is egy szakma, azonban az előbbinél jóval nagyobb tétje van. „Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk.” (Jak 3,1) Jakab intése ismerős mindannyiunk számára. A teológusokból gyülekezeti tanítók, sőt a legtöbb esetben (felekezettől függetlenül) lelkipásztorok lesznek. A hívők hozzájuk mennek a nehéz kérdéseikkel, vagy amikor Istent meg szeretnék jobban érteni, és ha pontatlanul vagy épp torz módon festünk képet Istenről, akkor hatalmas sebet okozunk Krisztus testének, az egyháznak. Természetesen, mint minden más szakmánál sem, a teológusok esetében sem várhatjuk el, hogy pályájuk legelejétől kezdve mindent tökéletesen és hibátlanul tegyenek, értsenek. Azt viszont mindenképpen, hogy szánjanak időt és energiát a saját szakmai színvonaluk növelésére. Ahhoz viszont, hogy megtaláljuk a saját fejlesztendő gyenge pontjainkat, be kell vallanunk emberi esendőségünket, és ehhez alázat kell. 

Lehet, hogy egyesek azt gondolják, hogy a teológiai vitáknak egyáltalán nincs értelme, inkább „csak szolgáljuk az Urat, és viseljük el egymást szeretetben”, azonban ne feledjük: a reformáció el sem indult volna, ha Luther, Kálvin és a többi reformátor nem lettek volna hajlandóak vitába szállni az akkori katolicizmus által képviselt tanokkal. És ahogy akkor, úgy ma is egy teológiai vita lehet építő, felemelő és elgondolkodtató. Még akkor is, ha az egyes vitázó felek nem tudják feltétlenül meggyőzni egymás a saját álláspontjukról. Mégis gyakran hallani azt a visszajelzést mind teológus/lelkipásztoroktól, mint „laikus” hívőktől, hogy az általuk követett vita fárasztó és szeretetlen. 

Nyilván az ilyen vitáknak van formai és tartalmi oldala is. Formai színvonaltalanság véleményem szerint, ha a vitázó fél nem tudja érthetően kommunikálni a gondolatait, vagy éppen a másik fél tiszteletének hiányát fejezi ki. Ez rettentően zavaró tud lenni főleg azért, mert Jézus a tanítványoknak (a teológus végzettségűeknek is!) azt a parancsot adta, hogy szeressük egymást (Jn 13,35), és ez halmozottan fontos akkor, ha két keresztény teológus vitatkozik. Azonban ami egy teológiai vita áldásosságát, és építő mivoltát még inkább aláássa a tartalmi színvonaltalanság. Ez a jelenség pedig gyakran előfordul, az online vitákban pedig kifejezetten rendszeres. Ilyenkor gyakran azt tapasztaljuk külső szemlélőként, vagy akár vitázóként, hogy a vitapartnerek „elbeszélnek egymás mellett”, nem értik meg egymás álláspontját, vagy éppen odáig elmennek, hogy erkölcsileg is elítélik egymást. 

Mivel ezek a viták a leggyakrabban az evangélium üzenetéhez képest „másodlagos”, vagy „harmadlagos” kérdések, az evangéliumi vonalon „mozgó” teológusok is különbözőképpen gondolkoznak róluk. Ráadásul itt rendszeres teológiai, vagy éppen arra épülő gyakorlati teológiai kérdésekről van szó, ahol nem elég egy bibliai igeszakaszt vizsgálni, hanem a Szentírás teljes üzenetét kell rekonstruálnunk a téma kapcsán. Akkor tudunk tehát igazán színvonalasan érvelni a saját álláspontunk mellett, ha tartalmilag jól értjük az egyes igeszakaszok értelmét (pontos exegézis) és logikailag legitim módon kötjük össze a ténylegesen összetartozó igeszakaszokat. Főleg évszázados teológiai viták kapcsán gyakran előfordul (pl. keresztség, eszkatológia, Szentlélek karizmái… stb.), hogy adott igeszakaszok pontos üzenetével kapcsolatban is vita van a munkájukat igen magas színvonalon végző írásmagyarázók között, és ilyen esetekben a több, nem teljesen világos jelentésű igerész logikai összekapcsolásakor nem meglepő, hogy különböző álláspontra jutnak az egyébként becsületes és szakmailag felkészült teológusok. 

Ha a saját álláspontunkat megalapozó igeszakasz magyarázatok szakmai bizonytalanságait nem ismerjük el őszintén és becsületesen, akkor történik az a valóban nem túl építő eszmecsere, amikor egymás hitvallását (amit nyilván eddig is ismertünk) egymásra zúdítjuk, és ha valaki nem ért velünk egyet, akkor kóklernek, erkölcstelennek vagy éppen istentelennek gondolunk. Amikor pedig ez történik, meglátásom szerint a vita se nem építő, se nem színvonalas. Amit megtehetünk, hogy ez a színvonal növekedjen a saját teológiánk kommunikálásában az a folyamatos, és tudatos önreflexió.

 

Miért fontos az önreflexió, és hogyan működik?

Don J. Payne a Denver Seminary teológiai professzora az eszkatológiai irányzatok közötti teológiai vita kapcsán érvel amellett, hogy egyes bonyolultabb és szerteágazóbb teológiai kérdéseknél hiába tartjuk be egységesen a protestáns írásmagyarázati alapelveket, mégis több lehetséges magyarázat adódik adott bibliai kérdésre. Ezekben az esetekben pedig a helyes exegézisen túli „rejtett” faktorok lépnek működésbe, melyek befolyásolják a teológust, hogy végül melyik irányzat vagy álláspont mellett tegye le a voksát. Véleményem szerint minél inkább rejtettek maradnak ezek a faktorok a teológiánk formálódása közben, annál kevésbé tudunk a teológiai tudásunk és érveink színvonalán javítani. E három faktor pedig Payne szerint a hagyomány, a józanész és a tapasztalat.

 

A hagyomány rejtett szerepe

Egy evangelikál teológus alapvetően elutasítja az egyes újabb keresztény mozgalmak anti-intellektualizmusát, miszerint „velük kezdődött az egyháztörténelem”. Ráadásul az evangelikál mozgalom mindig is felekezeteken átívelő, azokat tiszteletben tartó evangéliumi közösséget jelentett. Ebből következik, hogy mind a korai egyháztörténelem hagyomány anyaga, mind az adott felekezet tradicionális dogmatikája (pl.: szövetség teológia, keresztséggel kapcsolatos tanítások, eszkatológiai kérdések… stb.) hatással van a teológiájának formálódására. Kevés evangelikál református lelkipásztor kezd el felnőtteket bemeríteni vagy éppen diszpenzációs teológia alapján magyarázni Izrael és az egyház viszonyát, ahogy nagyon ritkán fordulhat elő, hogy egy evangelikál baptista vagy szabadegyházi lelkész elkezdjen csecsemőket keresztelni a gyülekezetében. Azonban amikor teológiai viták közben előkerülnek, hogy mit miért, azaz milyen bibliai alapon gyakorlunk, akkor sokszor a hivatalos felekezeti hitvallások és a nagy elődök már kész teológiájának szemüvegén keresztül nézzük és értelmezzük az adott igéket akkor is, amikor nem csak egy magyarázat lehetséges. Ha például egyszerű írásmagyarázati kutatással eljutunk odáig, hogy a protestáns írásmagyarázati alapelvek szigorú betartásával is mind a csecsemőkeresztség, mind a hitvalló keresztség álláspontja lehetséges: az adott felekezeti tradíciónk miatt mégis az egyiket látjuk valószínűbbnek, vagy rosszabb esetben az egyetlen lehetséges megoldásnak.  

 

A józanész rejtett szerepe

Payne a második befolyásoló faktorként a józanészt, mint teológiai-elemzési módszert jeleníti meg. Ezt egészen David Hume (1711-1776) skót empirikus filozófus világnézetére való reakcióra vezeti vissza. Hume azt állította, hogy az érzékelés az ismereteink egyedüli forrása, ezért csak az általunk megtapasztalt valóság a biztos, a háttérben zajló okok logikai feltárása (maga az absztrakció) már csak okoskodás. Ez az elképzelés ahhoz az agnosztikus világnézethez vezet, miszerint a világ végső soron megismerhetetlen, a tapasztalataink csupán dolgokat valószínűsítenek, de soha nem állíthatjuk, hogy az abszolút, tőlünk független igazságot megtaláltuk. Természetesen az evangéliumi kereszténység mindig is hitte, hogy a tőlünk független objektív igazság létezik, és Istenben található meg, aki kinyilatkoztatta magát a történelemben, így a Szentírás az igazság tévedhetetlen forrása. A felvilágosodás különböző irányzataira való reagálás arra vezette a hívő teológusokat, hogy „tudományosabb” formában védjék a Biblia tanításait, így a pragmatikus, józanész alapú teológiai gondolkodás alapvető hitvédelmi módszerré vált az evangéliumi körökben. 

A rendszeres teológia sokszor dolgozik ezekkel a logikai összekapcsolásokkal, hiszen szükségünk van arra, hogy Isten véleményének mozaikjait (az egyes igeszakaszokat) összeillesszük egy teljes bibliai képpé. Egy Bruce Ware evangelikál teológustól kölcsönzött képpel úgy is fogalmazhatunk, hogy a rendszeres teológia felépítése olyan, mint egy puzzle helyes kirakása, annyi különbséggel, hogy itt nem láthatjuk előre, milyen képet kell majd összeraknunk. Az egyes igeszakaszok logikai összekapcsolása viszont ingatag területté válhat, hiszen nagyon könnyen beleeshetünk a dedukció csapdájába. Ha nagyon be akarom bizonyítani a Biblia szövege alapján, hogy az én álláspontom igaz, akkor nagy a kísértés arra, hogy olyan igeszakaszokat „hívjak tanúnak” az érvelésem alátámasztására, melyek valójában egyáltalán nem szólnak arról a témáról. Újra és újra fel kell tennünk magunknak tehát a kérdést: biztos, hogy az írásmagyarázatom logikája a Szentírás belső logikáját tükrözi (induktív módszer)? Nem akarok-e egy nagyon koherens, ám a Szentírástól idegen logikával illegitim módon összekötni igeszakaszokat az érvelésem minden áron való alátámasztására? Lehet olyan lelkipásztor, aki egy életen át nem gondolkozik el ezen…

 

A tapasztalat rejtett szerepe

A harmadik fontos befolyásoló faktor Payne szerint a teológus személyes élettapasztalata abban a korban, melyben él.  Erre jó példa, hogy amikor az Egyesült Államokban gazdasági fellendülés, ébredés és béke volt, akkor a posztmillenista magyarázatok erősödtek fel, míg a világháborúk és Izrael államának megalapítása erős érvet nyújtott a diszpenzációs premillenizmus elterjedésének. Ennél egyszerűbb teológiai kérdésekben is sokat befolyásolhat az élettapasztalat, vagy éppen az Istennel megélt tapasztalatok az élet során. Aki például soha nem tapasztalta meg a nyelveken szólás ajándékát nyilvánvalóan kevesebb hittel tudja hirdetni, hogy ez ma létezik, még akkor is, ha hivatalosan kontinúacionista. Ugyanígy a jószándékú hívő szülők által csecsemőkorban megkereszteltetett felnőttek a megtérésük után nem akarják kétségbe vonni szüleik eredeti hitét és teológiáját, még akkor sem, ha már egy hitvalló keresztséget valló közösséghez csatlakoznak. A személyes tapasztalatok esetében sem az a probléma, hogy léteznek és befolyásolják a teológiánkat, hanem az, ha ezekről nem veszünk tudomást.

 

Összegzésül

Ha evangelikál teológusként egymással párbeszédben vagyunk, az hatalmas áldás forrása lehet, és különböző lelkiségünk, hitgyakorlatunk ellenére tudjuk szeretni és tisztelni egymást. Ahhoz viszont, hogy építő és színvonalas vitát tudjuk folytatni egymással újra és újra emlékeztetnünk magunkat az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia igazsággal kapcsolatos axiómájára: egyedül a Szentírás tévedhetetlen. 

A Sola Scriptura elv következetes alkalmazása nem csak a Római Pápát, vagy a katolikus tanítóhivatalt látja esendőnek, aki tévedhet, hanem minden embert. Ha csak a Biblia tévedhetetlen, akkor a saját bevett tradícióink, és nagy elődjeink is tévedhetnek. Így tehát a nagy reformátorok (pl. Luther, Kálvin), a nagy evangelikál elődök (pl. John Stott, Martin Lloyd-Jones) vagy az evangéliumiság mai kurrens ikonjai (pl. Tim Keller) sem tévedhetetlenek. 

Becsülettel szembe kell néznünk azzal, hogy amikor teológusként igyekszünk megérteni az „igazság beszédét”, akkor egy tévedhetetlen forrást próbálunk magyarázni olyan emberként, aki tévedhet, és akár félreértheti az írott igét. Ebben a magyarázatban a nagy elődök, rengeteget segíthetnek az általuk összegyűjtött bölcsességgel, de e bölcsesség sem tökéletes. Véleményem szerint azonban etikai kérdés elismerni, hogy mind az elődöknek, mind nekünk vannak rejtett faktoraink, melyek egy vitás teológiai kérdésnél elbillentik a mérleg nyelvét egy adott irányba. A korrekt önreflexió viszont segít tisztelni a másik állásponton lévő keresztény testvéremet, valamint abban is nagyon segít, hogy az igazság keresése, és ahhoz való ragaszkodás, mint teológusi felelősség előtérbe kerüljön. Meggyőződésem, hogy az Ige tanítójának elsősorban Isten és az Ő Igéje felé kell elkötelezettnek lennie, és csak másodsorban egy felekezeti teológia irányába. Ha ez a prioritási sorrend megfordul, akkor garantált, hogy az önreflexiónk és ezzel a teológiánk színvonala inkább a csökkenés, mint a növekedés irányába indul majd.