16
márc
2019

„Áldozat vagy elkövető?” – beszélgetés Chiciudean Miklóssal, reformált baptista lelkésszel Bolyki László „Kegyelem és Kalmárszellem” című könyve alapján bűnről, megtérésről, engesztelésről a korszellem kontextusában

Chiciudean Miklóssal, a Pesten található Soli Deo Gloria Reformált Baptista Gyülekezet lelkipásztorával beszélgettünk Bolyki László „Kegyelem és kalmárszellem” című könyvéről, a könyv kapcsán pedig, tágabb értelemben a biblikus – és a klasszikus, ortodox teológia által is használt – fogalmaink, úgymint megtérés, bűn, engesztelés, kegyelem, manapság tapasztalható átértelmezéséről. Chiciudean Miklós a Peter Masters-féle londoni Metropolitan Tabernacle (ahol a nagyhírű Spurgeon szolgált) missziós lelkésze. Teológiáját tekintve kálvinista, módszere pontos és precíz, kegyességére a puritanizmus hatott, fogalmazása kristálytiszta. Bolyki László a magyar evangéliumi mozgalom másik meghatározó képviselője. Zenész, lelkigondozó, a Biatorbágyi Keresztyén Testvér Gyülekezet tagja és igehirdetője. Jó tollú keresztyén író, aki előadásaiban, könyveiben közérthetően beszél és ír a keresztyén hitről szekuláris hátterű embereknek is. Az olvasó egy rendhagyó teológiai diskurzus/dialógus részese lehet: először Chiciudean Miklóssal, utána pedig, reakcióként a Bolyki Lászlóval készült interjút olvashatjuk. Mindkét beszélgetésben érintjük a hónapok óta tartó „engesztelés vitát”. 

(Chiciudean Miklóst Márkus Tamás András kérdezi)

Márkus Tamás.: A szerző, Bolyki László azzal kezdi az egyébként könnyen olvasható, gördülékeny szövegű és szemléletes stílusban megírt könyvében, hogy a „keresztyén vallás egyetlen fényforrása a kegyelem”, amelynek megtapasztalása gyógyító hatással van a lelki zavarokkal küzdő ember számára. Valóban lehet így fogalmazni, hogy a gyógyító kegyelem megtapasztalása az egyetlen orvosság? Gyógyít a kegyelem? Ezt azért kérdezem, mert keresztyén berkekben ma a „gyógyulás/lelki gyógyulás” egy állandó szóvá, illetve szókapcsolattá vált. 

Chiciudean Miklós.: Először kezdjünk egy összképpel, amit ma látunk az evangéliumi világban. Sokan – ezt látjuk most – az engesztelés-tannak a klasszikus bibliai változatát vonják kétségbe, a kegyelem fogalmát zavarják össze, és másra alkalmazzák, mint amire eredetileg vonatkozik. Úgy függnek össze ezek a dolgok, hogy ha az embernek az eredeti problémája át van értelmezve – tehát a bűn, illetve az, hogy mi a bűn -, akkor nyilvánvaló, hogy a megoldás is át lesz értelmezve. Mert ha már nem az a problémánk, ami az apostolok és a reformátorok szerint a problémánk, akkor a megoldás miért volna ennek a problémának a kezelése? A kettő kölcsönhatásban van. Egyrészt az eredeti problémáról, a bűnről beszélni nehézkessé vált, szalonképtelenné a politikai korrektség világában, még a keresztyének között is. Ugye most arról beszélünk. Arra gondolok, amikor kimondjuk, hogy vétkeztél, gonosz vagy, rossz vagy, áthágtad Isten törvényeit. Erről kellemetlenné vált beszélni, ezért a megoldás is inkább másra van átirányítva. 

A kérdésed nagyon jó, de látszik, hogy te is próbálsz a fogalmak között lavírozni. Máris beleütközünk a legnagyobb problémába. “Gyógyító hatással van a kegyelem” – mondod -, de mire? Látszik, hogy kényszerből általánosan fogalmazol, hogy minden beleférjen: lelki zavarokat említesz kérdésedben, de mik ezek a lelki zavarok. Lelki zavarok alatt bűnőket, vagy a szekuláris pszichológia által meghatározott mentális problémákat, vagy szintén pszichés hátterű problémákat értünk? Ezt kellene tisztázni.

M.T.: Bennem a könyvet olvasva felmerült, hogy a bűnről biblikus alapon egyrészt állapotként beszélünk. A bűnnek van morális/erkölcsi vetülete, és azt látjuk, hogy van egyéb, látható, fizikai vetülete is: öregedünk és meghalunk. De látunk aktív bűnöket is, amelyek ennek a születésünktől fogva örökölt állapotnak óhatatlanul megjelenő gyümölcsei. Nem lehet, hogy a könyv az állapotra próbálja felhívni a figyelmünket? Amikor a szégyenről, szégyenérzetről úgy beszél, mint a bűn következményéről, akkor ezt az állapotot próbálja tematizálni. És ha az állapotról beszél, akkor az talán jobban leírható a pszichológia fogalomtárával, hiszen az ősbűnnek valóban az egyik következménye a szégyenérzet volt. 

C.M.: A helyzet az, hogy a bűnnek – a morális tettnek, nevezetesen hogy az ember Isten törvénye ellen vétett, illetve lázadt, és most Ádámra és Évára utalok elsősorban – nem morális jellegű, tehát egzisztenciális, mentális, pszichés következményei is voltak. Ok-okozati viszonyt látunk. De ha a következményekről beszélek, és a következmények kezelését veszem célba, és nem a gyökérproblémát, akkor mit oldok meg? Ez – orvosi nyelvezettel élve – tüneti kezelés, és nem gyökér-kezelés. Következménye a morális véteknek pl. a félelem, a szégyenérzet, egy csomó mentális probléma, hiszen az ember a lelkiismeretét akarja elhallgattatni, elnyomni, és ez igenis okoz pszichés problémákat. De ezek csak a következmények, és Isten igéje nem a tünetek megoldásáról beszél, hanem a gyökérprobléma megoldásáról. Nem beszélve arról, hogy ha így beszélünk, és már belefolytunk ebbe a sémába, akkor eleve azt feltételezi, hogy az ember áldozat, akinek szüksége van gyógyulásra. Ez részben igaz a Biblia szerint is, de – és a könyvnek ez a nagy gyengéje – ezzel elhallgatjuk az ember felelősségét. Az ember elsősorban elkövető, és nem áldozat, és mint elkövető, az ember szembetalálja magát az élő Istennel. Itt nem az egzisztenciális vagy spirituális seb a probléma, hanem az, hogy van egy isteni személy, aki a Teremtő, aki megteremti az embert, elvárásokat támaszt az emberrel szemben, de úgy, hogy közben ígéri az ő támogatását az embernek a teljes élet megvalósításához – erről szól a szövetség -, de az ember nem teljesíti Isten gondviselése, providentiája mellett sem a kötelességeit, sőt, ellenkezőleg, vét ellene, és fellázad ellene. Van itt egy objektív valóság: megromlott a viszony Isten és ember között, mert az ember fellázadt Istene ellen. Hogy ennek vannak szubjektív következményei is, az természetes.

M.T.: Bolyki László – gondolom én – alapvetően szekuláris embereknek címzi a könyvét, és náluk érthető módon nem tud teológiai/bibliai ismeretekre apellálni. Mit kezdjen egy szekuláris ember azzal, hogy az ember egyszer fellázadt az Isten ellen? Ezeket az embereket csak úgy tudja megfogni, ha hívő és nem hívő ember közös tapasztalatára, a sebre hívja fel a figyelmet. Nem tud teológiai premisszával kezdeni, mert mások nem ismerik. 

C.M.:  Ez rendben van az evangelizálásban, vagy az apologetikában, és az Úr Jézus is ezt gyakorolta, hogy keresett egy közös pontot – közös tapasztalatot, vagy közös élményt, átélést -, és abból kiindulva aztán vezette azt a bizonyos illetőt tovább, hogy eljussunk a megoldáshoz. Igen ám, de itt a következő a lényeg: mihelyt megvan az a közös pont, akkor lépésről lépésre el kell hogy vezessem az olvasómat oda, hogy megértse, hogy ez a probléma, amiből kiindultunk, micsoda és honnan ered. Más szóval rögtön az elején rá vagyok kényszerülve arra, hogy egy értelmezési szótárat, szókincset, vagy kulcsot használjak, hogy megfejtsem azt a problémát. És itt van gond – és ezt a hibát elköveti a szerző -, hogy a közös pontból kiindulva nem a Bibliához vezeti az embert, hanem a szekuláris pszichológia mentén próbálja neki elmagyarázni, mi történik vele és mi a problémája. Persze belekever bibliai fogalmakat a magyarázatba, tehát látszólag biblikusnak néz ki. Ez olyan, mintha egy kis sót rászórnánk az ételre, és azt mondanám, hogy máris ízletes. De nem a bibliai értelmezési kulcsot használja az ember problémájának a megfejtésére. Ezért aztán el is marad a bibliai értelemben vett megoldás. Mert akárkiről legyen szó – akár egy ateista beszélgetőpartnerről vagy olvasóról -, ő is része annak az emberi fajnak, amelyet Isten teremtett. Más szóval a közös tapasztalatból, sebből, spirituális, mentális vagy pszichés problémából kiindulva el kell magyaráznom neki, hogy létezik egy Isten, és a problémáink gyökere az, hogy mi emberek fellázadtunk Isten ellen. Először el kell vezessem a probléma forrásához, és utána indulunk el az Isten igéje által lefektetett megoldás mentén. Bolyki ezt nem teszi. Nyilván, ha az arányokat nézzük, az is világos, hogy viszonylag keveset foglalkozik a problémák eredetével, és aztán sokkal többet mindazzal, hogy mi a következmény. Megjegyzem, hogy amikor a probléma eredetét próbálja előadni – arányait nézve röviden -, akkor sem onnan indul el, hogy Isten és ember kapcsolata megromlott, hanem indít egy általános dologgal, hogy halandók vagyunk, félünk. Ezt ő axiómaként kezeli, de nem megy ezek mögé, és nem mondja el, hogy a félelem abból fakad, hogy az ember lázadó, és ösztönösen – a lelkiismerete révén – tudja azt, hogy ítéletre méltó egy olyan Isten világában, akivel szemben fellázadt. A félelemnek itt van az ősgyökere, hogy az ember tart attól az Istentől, aki őt megteremtette. A szekuláris pszichológia nem foglalkozik azzal, hogy miért vagyunk halandók. A meglévő állapotot tehát Bolyki tényként fogadja el, és nem kutatja, hogy – biblikus értelemben – miből ered ez az állapot. A kiindulópont szerinte: halandók vagyunk, mindenféle erők irányítanak minket, és akkor elkezdünk félni, de próbálunk kibékülni ezekkel az erőkkel, és akkor megjelenik a kalmárszellem. 

M.T.: Tehát a lázadást nem tematizálja? 

C.M.: Nem igazán. Eleve a morális dimenzió nélkül indul az egész. 

M.T.: Bolyki László szerint az ősbűn következtében jelent meg a szégyen. Ez nem azonos szerinte a bűntudattal és a bűnbánattal, hiszen a bűntudat konkrét tettekre vonatkozik, a szégyen az egész személyre. A szégyen teljes lényünk elutasítása. Az ember nem akar szembesülni az általa szégyellt tettekkel, ebből pedig hárítás következik. Az ember elhárítja, hogy szembesüljön önmagával, az általa elkövetett tettekkel. De a legnagyobb baj, hogy a szégyen miatt az ember értéktelennek tartja magát, a szeretetre méltatlannak, miközben legfőbb vágya, hogy szeressék. A szégyen tehát egy “spirituális seb”, ill. az “abból feltörő spirituális mérges gáz”, ami rejtőzködésre készteti az embert. Másrészt a szégyen a konkrét bűnök ellen folytatott és elvesztett harc következménye. Valójában a szégyen előli menekülésből gabalyodunk bele függőségeinkbe. És – eljutva a valláshoz – a pusztán vallásos embert, a „farizeust” a szégyentől való menekülés hajszolja bele abba, hogy meg akarjon felelni Istennek, hogy “kiérdemelje” az Ő szeretetét, hiszen azt gondolja, hogy egyébként nem szeretetre méltó. Mit gondolsz erről a diagnózisról bibliai szemszőgből? 

C.M.: A Biblia említi, hogy Ádám és Éva elrejtőzött Isten elől miután bűnbe estek. Ráadásul észrevették, hogy mezitelenek és félelem fogta el őket. Szégyellték magukat Isten előtt. És a szégyennel együtt lett bűntudatuk is: tudták, hogy vétkeztek Isten ellen, és hogy ez rossz. Azért féltek Istentől. 

Az már nem hangzik biblikusnak, hogy a szégyen teljes lényünk elutasítása. A Biblia inkább arról beszél, hogy a bűn miatt önmagunk elítélése a helyes (vö. 1Kor 11,31). A tettei gonoszságának és Istennel szembeni vétkességének belátását elutasító ember érthető módon hárít, különben el kell fogadni azt az igazságot, hogy méltó az isteni ítéletre.

Az sem hangzik biblikusnak, hogy „a szégyen miatt az ember értéktelennek tartja magát, a szeretetre méltatlannak, miközben legfőbb vágya, hogy szeressék”. Sajnos inkább azt látjuk, hogy az emberek túlzottan is gőgösek és nagyon is odáig vannak magukért. A Biblia szerint az ember nem értéktelen, hanem méltatlan Isten szeretetére. Ezért van az, hogy minden kegyelem, amit az ember Istentől ajándékba kap. 

A spirituális seb, tehát az emberben Isten vétkezése következtében kialakult bűnös természet. A szégyen csupán következmény. A bűnös természet pedig aktív vétkezővé teszi az embert, hiszen a Biblia szerint saját kívánságainak kielégítését keresi (vö. Ef 2,3). Ezért az is téves állítás a könyvben, hogy az ember harcol a bűn ellen, de miután elbukja ezt a harcot, szégyelli magát. Ellenkezőleg, bűnös állapotában a saját akaratát, testi kívánságait követi annak ellenére, hogy tudja, Isten ítéletét provokálja ezzel (lásd még a Róma 1,32). A függőségek nem a szégyen miatt alakulnak ki, hanem az Úr Jézus szavai szerint azért, mert mindenki rabja annak, ami legyőzte őt, vagyis a bűnnek. Bármelyik bűn potenciálisan képes arra, hogy komoly függőségbe hajtsa az elkövetőt (Jn 8,34).

Következésképpen nem a szégyen hajtja a kalmár szellemiségbe, az Istennek való megfelelés kényszerébe, hanem a Biblia szerint a gőg. A bűnös ember meg akarja mutatni, hogy meg tud felelni Istennek és ki tudja érdemelni szeretetét (vö. Lukács 18,9-12).

M.T.: Az előzőekre a megoldást a következőkben látja Laci. Szerinte (“a lélek pincéje” című fejezetben ír erről) a személyiség árnyoldalait egy undorító látványt nyújtó, a pincében bujkáló gorillához lehet hasonlítani. Mivel így néz ki, a személyiségünk árnyoldalait, azaz a gorillát próbáljuk lelkünk pincéjében elrejteni önmagunk elől is, és mások elől is. Emiatt látszatvalóságban élünk, kikerüljük az önmagunkkal való szembesülést. Képmutatók leszünk. Ez a nemkívánotos valóság bennünk, amiről Pál beszél, a bennünk lakozó bűn. A gyógyuláshoz Bolyki szerint szükséges kibékülnünk ezzel a gorillával. Aki megismeri Isten kegyelmét, az őszintén elismerheti, beismerheti, hogy benne van ez a gorilla, nem rejtegeti többé. Azt mondja, hogy „ez nem a bűnnel való kiegyezést jelenti, csak a bűnössel”. Ahogy ő mondja, “magunkhoz kell ölelnünk a gorillánkat.” Mit gondolsz erről? 

C.M.: válasz: Először is, mit jelentsenek a „személyiség árnyoldalai” bibliai szóhasználatban? A Biblia e tekintetben csupán a bűnös természetről beszél, amit „húsnak” vagy „testnek” nevez. Bolyki László szerint fontos, hogy „én nem vagyok azonos a gorillával.” Itt arra hivatkozik, hogy Pál is szembeállítja önmagát a benne lakó bűnnel (Róm 7,17.20). És akkor – folytatja – „nem a szégyen, hanem a bűnbánat útján indulhatok tovább a megoldás felé” (p. 172). Semmilyen erőfeszítés nem segít, mert a „gorilla” nem változik meg és nem is pusztul el. A gyógyuláshoz szükséges, hogy az ember megbarátkozzon „gorillájával”. A szerző hangsúlyozza: „A gorilla mindazokat a tudattalanba fojtott lelki tartalmakat jelképezi, amelyek a mérgező szégyenből táplálkozva blokkolják, bénítják meg az életünket” (p. 173). Itt a lélektani fogalmakat elhagyva bibliai fogalmakhoz folyamodik, és arra utal, hogy két féle ember létezik: az egyik előtt nyilvánvaló, hogy bűnös, a másik ezt képmutató módon rejtegeti önmaga elől. De a kegyelem révén a félelem és a szégyen feloldódik Isten feltétel nélküli szeretetében, noha lesz a bűnökkel küzdelme azután is.
Érdekes konklúzió következik: „aki megismerte Isten kegyelmét… nem szégyelli már, hogy emberként nem tökéletes… ebben a felismerésben oldódhatnak le lelkéről a bűn fojtogató láncai… A kegyelem… a bűnök miatti szégyen kárhoztató érzését oldja föl a feltétel nélküli szeretet erőterében. A bűn kérdését… nem megoldja, hanem mindenekelőtt elold tőle.” Ezért – ahogy idézted is a konklúzióját – barátkozzunk meg, nem a bűnnel, hanem a bűnössel. Fogadjuk el önmagunkat, öleljük át „gorillánkat.”

Erre a következőket tudom mondani:

A bűnnek valóban sok negatív következménye van, de azokat néven kell nevezni és nem „gorillához” hasonlítani. A szerző állításával ellentétben a képmutatás kialakulása nem a „gorilla” miatti szégyenkezésnek és előle való elrejtőzésnek köszönhető, hanem a gőgnek, amely miatt a bűnös ember nem hajlandó tudomásul venni saját gonoszságát, aljasságát, Istennel szembeni arrogáns magatartását (vö. Róma 3,18). Noha gonosz, jónak akarja bemutatni önmagát, igazolni akarja magát Isten és emberek előtt. Ezen a ponton a szerző ismét hangsúlyozza, hogy az ember nem azonos a „gorillájával”. Ez megint a pszichológia tipikus felfogásának visszhangja. A Biblia szerint mindenki felel bűnéért és tetteiért, még akkor is, ha szüleitől mindenki örökli a bűnös természetet (2Kor 5,10; Máté 25,31-46). Különben értelmét veszti az utolsó ítélet, amelyet Jézus Krisztus meghirdetett.
A szerző tesz egy kísérletet, hogy összekösse lélektani érvelését a bibliai üdvösségtannal, de ez is sikertelen. Azt állítja, hogy az egyik ember tudomásul veszi, hogy bűnös, a másik ezt képmutató módon rejtegeti önmaga elől, de a kegyelem révén a félelem és szégyen feloldódik Isten feltétel nélkül szeretetében. Így aki megismerte Isten kegyelmét – állítja a szerző – nem szégyelli már, hogy nem tökéletes, sőt e felismerésben leoldódik lelkéről a bűn fojtogató lánca. Tényleg így állnak a dolgok? A Bibliában azt látjuk, hogy az ember előbb Isten elől rejtegeti bűnét és nem önmaga elől. Ádám nem maga elől rejtegette bűnét, hanem Isten elől, azért rejtőzött el előle. Aztán ismét, sehol sem említi Bolyki, hogy Isten szeretete a bűnös iránt Krisztus érdeme, amiért Ő fizetett meg. A bűn láncai pedig nem oldódnak le csak úgy, hanem a bűnre Isten bocsánatot hirdet, mikor Krisztusba vetett hit révén igaznak nyilvánít, azaz megigazít (ez a bibliai kifejezés a bűn megoldására, Róma 3,21-24). 

Különösen sértő az a fogalmazás, hogy a kegyelemnek köszönhetően a bűnös nem szégyelli már, hogy nem tökéletes. De pontosan azt kellene szégyellnie, hogy bűneivel, tökéletlenségével mennyire megbántotta a dicsőséges Istent, a saját Teremtőjét. A bűnösnek össze kell törnie, hogy kigyógyuljon gőgjéből és alázattal felkiáltson bocsánatért (lásd Péter felkiáltását, Lukács 5,8). De itt látható, hogy mennyire kártékony a szekuláris pszichológiára épülő lelkigondozás: nem tud megalázkodásra indítani, hanem a gőgöt átértelmezve (önértékeléssé) tovább gerjeszti (vö. Lukács 18,9-12). 

M.T.: Nem lehet, hogy Laci a törvényeskedéstől akar óvni, a “farizeusi moráltól”, ami valójában nem élő hit, csak egyfajta kompenzáció?

C.M.: Tisztában vagyok vele, hogy volt törvényeskedés, és magam is kifogtam egy részét egy ilyen periódusnak az egyházban, amikor a hívőséget azzal mérték, hogy ki mennyire tesz eleget a külső szabályoknak – annyira, hogy például a ruházkodásban a nyakkendő, vagy a két gombsoros zakó hordása már büszkeségnek számított. Nőknek tilos volt levágni a hajukat, de még a hosszú haj végét sem, ha például töredezik. Annyira sok ilyen külső szabály volt, és nyilván az ezeknek való megfelelés alapján mérték, hogy ki milyen hívő. Nőknél volt még ékszerviselésre vonatkozó szabály, és nem volt mindegy, hogy szoknyát vagy nadrágot hordanak. Számított az is, hogy ki hova lépett be, milyen intézménybe, vagy hogy ilyen vagy olyan társaságban fordult meg (az illető). Ez a szigorúság persze, hogy kiöli a kegyelmet, és ez visszaélés volt. El kell ismerni, hogy ez nem biblikus. Csak gyakran az történik, hogy amikor a gyülekezetek elmennek egy ilyen törvényeskedő szélsőségbe, akkor utána az ellenreakció elviszi őket a másik végletbe. Ez az idézőjelben túlhangsúlyozott kegyelem, amikor semmit nem kell csinálni, semmiféle mérce nincs, azt csinálunk lényegében, amit akarunk, hiszen – mondják – Isten így is szeret, elfogad, az Ő szeretetét nem köti feltételekhez és így tovább. 

M.T.: Nem lehetséges, hogy Laci számára azért zavaró a prédikációkban oly gyakran elhangzó “igyekezz” felszólítás, mert törvényeskedéshez vezet, és visszalöki a hívőket a régi mechanizmusaikba, a puszta vallásosságba? 

C.M.: Elképzelhető, hogy ezzel van problémája, de a könyvből nem derül ki, hogy milyen hátterű embereknek szánta ezt a tanítást. De akárkiről is legyen szó, mivel ez egy olyan könyv, amit bárki elolvashat, és ami határozottan képvisel valamit, ezért precízebbnek, vagy egyértelműbbnek kellene lenni. A könyvből nem derül ki, hogy meddig beszél az üdvösség előtt álló emberről, és mikortól kezdve vonatkoztatja az üdvösségben lévő emberre. Nem fejti ki azt, hogy bibliai értelemben hogyan jutunk üdvösségre. Amit ő kifejt, illetve megoldásként bemutat, az nem a bűn problémájának megoldása. Amiről beszél, csak a tüneteknek, illetve a következményeknek (szégyen, félelem, spirituális seb) a kezelése. Ezek megoldására ajánl egy receptet, amit így viszont, ebben a formában nem tartok biblikusnak. A lényeg az, hogy téves úgy válaszolni egy végletre, hogy átlendülök egy másikba. 

M.T.: Szerinted az igehirdetésekben – amennyiben abból indulunk ki, hogy a gyülekezeti tagok szívét már megújította Isten Szentlelke – apellálhatunk az ott ülők akaraterejére, magyarán mondhatjuk, hogy “igyekezz”? 

C.M.: Természetesen, de nem csak apellálhatunk, hanem bibliai mandátumunk van arra, hogy kell apellálnunk. Például a Zsidókhoz írt levél 12. része világosabb a napnál is e tekintetben. Az első három versben szó szerint azt mondja a szerző, hogy a bűn elleni harcban nem álltatok ellen a vérig. Ez mégis mit jelent, ha nem azt, hogy amikor támad a gonosz, jönnek a kísértések, akkor ezzel a megújult akaratommal azt kívánom nyilván, hogy ellenálljak. Nem akarok vétkezni, nem akarom megszomorítani a mennyei Atyámat és Uramat, aki vérét adta értem. Ezért segítségül hívom őt, hogy a kísértésben, amikor támad a gonosz, amikor a vétkezés előtt vagyok egy lépéssel, (akkor kérem a segítségét, hogy) ellen tudjak állni, és ne essek bűnbe. Természetesen ezt tanítjuk, ezt mondjuk és szeretnénk ilyen értelemben Urunk szeretetét viszonozni azzal, hogy igyekszem ellenállni a bűnnek. Nem akarom őt megbántani. 

M.T.: Laci is utal a könyvének említett fejezetében Pál apostolra, aki a Róm 7,20-ban a “bennem lakó bűnről” beszél. Te is utaltál már erre. Ezt azonosítja a pincében lakó gorillával – ami “mindazon lelki tartalmak szimbolúma, amelyeket szégyellünk mások és önmagunk előtt is” -, aki miatt az emberek szégyenlik magukat. Laci szerint Pál apostol is erről a gorilláról beszél, amikor ezt mondja: “Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn” (Róm 7,17). Tehát – következtet – “nem vagyok azonos a gorillával, bár ott lakik a lelkemben. Micsoda hajszálpontos lélektani megkülönböztetés!” Tehát a könyv következtetése röviden összefoglalva az, hogy hiába próbáljuk ezt a bennünk lakozó bűnt, a gorillát, ami nem én vagyok, de mégis személyiségem része, megnevelni, legyűrni, jobb belátásra bírni, megtéríteni, megbüntetni, legfeljebb csak átmeneti sikereket érhetek el az akaraterőm segítségével, de hosszú távon minden erőfeszítésem csak hiábavaló. Nincs más megoldás – mondja Laci -, csak az, hogy lemegyünk a pincébe, kinyitjuk a gorilla ketrecét, leülünk mellé és lassan összebarátkozunk vele. A dilemmám a következő: ha Laci itt a még nem megtért ember állapotáról beszél, aki képmutató módon éli a vallásosságát, tudom értelmezni ezeket a sorokat. Végülis azt javasolja számukra, hogy szembesüljenek magukkal, a bűneikkel, a lényük legmélyével, és ne meneküljenek. Viszont ha a hívő életben való járásra gondol, kicsit összekuszálódik a kép. Mindennek fényében érdekes azon elgondolkoznunk, hogy Pál apostol a Róm 7-ben vajon egy megtért ember problémájáról beszél, vagy egy újjá még nem született ember bűnökkel való viaskodását tematizálja? Ez már csak azért is érdekes, mert evangéliumi keresztyének között is eltérő nézetek léteznek erről.

C.M.: Én az általános, fősodratú kálvinista véleményt képviselem, tehát azt, hogy a Róm 7 a már újjászületett, megtért ember állapotát festi le. Pál amikor azt mondja, hogy látok egy másik törvényt is magamban, ami viaskodik velem, az értelmem törvényével, vagy amikor az említett rész vége felé még világosabban mondja, hogy “nem én, hanem a bűn, ami bennem lakik”, akkor az apostol azért beszél így, hogy ábrázolja, milyen jellegű lelki harcaink vannak keresztyén emberekként. Itt hadd szögezzek le valamit: az exegézisben mindig szabály, hogy nem olvashatunk bele mai jelentéstartalmat egy bibliai fogalomba, akkor sem, ha a szavak azonosak. Azaz nem szabad összetévesztenem a szó korábbi értelmét – vagyis 2000 évvel ezelőtti értelmét – egy szó mai jelentéstartalmával. Ezt azért mondom, mert Pál apostol nem ismerte a szekuláris pszichológiát. Amikor ő azt írja, hogy “nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn”, akkor igen, egy pillanatra megszemélyesíti azért, hogy bemutassa azt, hogy ki és ki között, illetve mi és mi között zajlik a lelki harc. Míg itt a könyvben a szerző ezt túlpörgeti – olyan értelemben, hogy szétválasztja oly módon, hogy a bűnömért igazából nem is viselem a felelősséget, mert az nem is én vagyok. Igazából ő egy dichotómiát állít fel: az egyik oldalon vagyok én, a másikon meg az a bűn, ami bennem lakik, de az nem én vagyok. Erre egyébként jó a gorilla illusztráció, mert segít lélektanilag különválasztani az “énemet” a “bűnömtől”, mintha az két külön dolog lenne. Ha ez így van, akkor a felelősség is eltűnik, mert a gorilla az gorilla, egy külön élőlény, én viszont egy másik élőlény vagyok. Olyan, mint valami idegen a házamban, akit házon kívül kellene tartanom.

M.T.: Értelek, de úgy tűnik, hogy Pál is beszél egy ehhez hasonló tapasztalatról. “Bennem lakó bűnről” beszél, tehát ő is különválasztja az ént a bűntől. 

C.M.: A kontextus alapján világos, hogy Pál nem azért fogalmaz így, hogy szétválassza a kettőt, mint két külön objektív létezőt, hanem azért, hogy mint keresztyének érzékeljük, mi és mi között zajlik a harc. Ezért a hetedik részt úgy fejezi be, hogy “én nyomorult ember.” Nem azt mondja, hogy “én vagyok én, a bennem lakozó bűn pedig valami külön objektív valóság, amihez semmi közöm, és ez harcol ellenem, és nem vagyok morálisan felelős érte.” Bolyki ezt a páli fogalmazást megragadva igazából szétválasztja úgy a kettőt, hogy azzal a bűnökért viselt felelősséget eliminálja. És ez természetesen elvezet ahhoz a gondolathoz, hogy inkább csak áldozat vagyok. De az nem külön valóság! Az az én bűnöm, én követtem el. Csak egy bizonyos befolyás – egy bizonyos, hogy úgy mondjam, erő – kényszerére követem el. De én magam követem el és magam vagyok érte felelős. Ezért Pál apostol, miután ezt így elmagyarázza, akkor megint – ahogy mondtam – összekapcsolja a kettőt, és azt mondja: “Óh, én nyomorult ember.” Én vagyok az, aki vétkezem, akármilyen hatásra, vagy erőnek a befolyására. A kérdés: ki szabadít meg ettől engem? Azt mondja, hogy Istennek hála, Jézus Krisztus. A bűnt tehát nem távolítja el úgy önmagától, mintha nem az ő bűnéről lenne szó. A könyvben sajnos annyira szétválik ez a kettő, hogy megszűnik a morális a felelősség az általam elkövetett bűnért. 

M.T.: Számomra érdekes a Laci által leírt megoldás, nevezetesen, hogy “meg kell ölelni a gorillát.” Ha a gorilla a bennem lakó bűn, hogyan lehet azt “megölelni”? De amit mondtam előbb, arra visszatérnék. Ha jóindulatúan értelmezzük ezeket a sorokat, akkor azt jelentik, hogy végre ne hazudjunk magunknak – vallásosnak álcázva magunkat, képmutatóan, farizeusi módon.

C.M.: Minimum félrevezető. Pont erről van szó, hogy a gyakorlatban azt látjuk, hogy az a típusú állapot születik belőle, hogy elfogadom magam úgy, ahogy vagyok. Magyarán szólva az a beállítódás, hogy “én így jól vagyok.” Amikor hozzáteszünk egyéb kijelentéseket is a könyvből, például azt, hogy “nem tehetsz azért semmit, hogy Isten jobban szeressen, akkor nyilvánvalóan nem tehetsz semmit sem azért, hogy kevésbé szeressen, mert Isten szeret, ahogy vagy”, és így együtt nézzük a képet, akkor sajnos a következő mentalitást látjuk: nincsenek elvárások, így ahogy vagyok, megvagyok, Isten így elfogad. Nincs mérce, nem kell igyekezni. Az összkép tehát, ami a végén kirajzolódik, sajnos ez. 

M.T.: Némileg ehhez kapcsolódik: ma sokszor hallunk egy szentenciát, mégpedig azt, hogy Isten gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. Mintha itt is ez jelenne meg. Kijelenthetjük ezt? 

C.M.: Nem! 

M.T.: No de azt olvassuk a Szentírásban – rögtön közbevethetné valaki -, hogy Isten már akkor szeretett minket, amikor még bűnösök voltunk. Itt mintha mégis megjelenne, hogy Isten szereti a bűnöst magát, hiszen meghalt érte Krisztus,

C.M.: A valóságnak is van kontextusa, nem csak a bibliai szövegnek. Miben élünk? Isten világában élünk, tehát valamiféle kapcsolatban Istennel. Az ateista ember is az Istennel való kapcsolat kontextusában éli az életét, csak ő tudatosan nem vesz róla tudomást, nem akar vele kapcsolatban lenni, semmibe veszi személyét, törvényét és mércéjét. De a valóság az, hogy minden ember Isten tekintetének jelenlétében él. Lehet, hogy lázad ellene, de valamilyen viszonyban van vele. Ez az amiben élünk. Ezt az állapotot szólítja meg Isten a Biblián keresztül. Ezért az ilyen jellegű abszolút mondatok, amelyek aforizmaként hangoznak el, minthogy “semmit sem tehetsz, hogy Isten jobban szeressen, és nyilván akkor semmit sem tehetsz, hogy Isten kevésbé szeressen”, meg hogy “Isten szereti a bűnöst, de gyűlöli a bűnt”, tévesek. Például igaz, hogy Isten szereti a bűnöst, abban az értelemben, hogy objektív módon elküldi a Fiát, gondoskodik tehát a bűnből való szabadulásról, a megoldásról, üdvösséget kínál fel, és addig is az általános kegyelemben hordozza az egész emberiséget. Türelmes vele, gondot visel róla stb. De azt is mondja Isten igéje – pl. a Róma 1,18-ban -, hogy nyilván van Isten haragja minden személyen. Nem a bűnén, hanem magán az emberen, aki cselekszi a hamisságot, tehát nem tartja be Isten törvényét. Magyarán szólva a bíró haragszik a bűnösre, akire kimondta az ítéletet, hogy vétkezett, és bűnös. Közben viszont igaz bíróként, szent és szerető Istenként már gondolkozik azon, hogy valamilyen megoldást találjon. Tehát egyszerre van jelen ez a kettő, hogy Isten szereti a bűnöst, és Isten haragszik a bűnösre. Ha ezeket elválasztjuk, és ilyen abszolút kijelentő mondatokat fogalmazunk meg, akkor téves dolgot állítunk. A kettőt együtt kell látnunk. Isten haragja van a bűnös emberen. Isten nem a bűnt bünteti meg végső soron, hanem az embereket. A pokolban nem a bűneink lesznek, hanem emberek lesznek – élőlények, akik nem éltek a Krisztusban felkínált kegyelmi lehetőséggel. Ezért vigyázni kell, hogy milyen kontextusban mondjuk ezeket. 

M.T.: Bolyki László ugyancsak a korábban említett fejezetben azt mondja, hogy a “kegyelem (…) nem a bűnökkel szembeni ellenálláshoz szükséges akaraterőnket acélozza meg, hanem a bűnök miatti szégyen kárhoztató érzését oldja fel a feltétel nélküli szeretet erőterében.” Ha ezeket a sorokat egy nem megtért emberre alkalmazzuk, értem, ha viszont már egy újjászületett emberre, nem igazán. Hiszen Pál maga mondja, sőt, felszólít arra a Kolossé levélben, hogyÖldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat, paráznaságot, tisztátalanságot, bujaságot, gonosz kívánságot és a fösvénységet, a mi bálványimádás; Melyek miatt jõ az Isten haragja az engedetlenség fiaira.” Ez más hangsúly, mint az, hogy “öleld át a gorillát”, magyarul “a bűnöst”. 

C.M.: Megint, ha a könyv megoldási javaslatát összehasonlítom a bibliai megoldással, akkor feltűnik, hogy a szerző által javasolt megoldásból hiányzik az, ami a Szentírás szerint abszolút döntő. És azt még pszichológiai fogalmakkal sem tudta helyettesíteni, sem rámutatni valamilyen módon. Ez nem más, mint az újjászületés. Ez teljesen hiányzik. Nyilván a pszichológia nem tud semmivel sem előrukkolni, ami csak akár hasonlítana is az újjászületéshez. Néha próbálják katarzist eredményező élményekkel pótolni, de legalábbis élményekhez kötni, mintha az élmények bizonyítanák az újjászületést. Ugye az újjászületésről tudjuk bibliailag, hogy az ember bensejében megy végbe, és a Szentlélek végzi el. Magyarán szólva annak azonnali külső, azonnali bizonyító jele nincsen. Következményei lesznek. Maga az Úr Jézus mondja, hogy gyümölcseikről ismeritek meg őket. Az újjászületésből fakad a hit, a bűnbánat és az Úr iránti szeretet. Amikor ezzel a helyzettel szembesülünk, tehát azzal, hogy valaki elmondja, megtért, érti a kegyelmet, intellektuálisan felfogja a kegyelmet, a kegyelem tanait, mégis bűnben él, akkor mi van? Egyre inkább szembesülünk ezzel: vannak lelkészek – beszéljünk magunkról -, sőt, evangéliumi lelkészek, akikről évtizedes szolgálat után kiderül, hogy például hosszú éveken át  házasságon kívüli viszonyt folytattak. Tavaly hallottam például egy nagybritanniai esetről. Egy ismert evangéliumi lelkészről, a Banner of Truth konferencia visszatérő, neves előadójáról kiderült hogy hosszú évek óta házasságon kívüli viszonyt folytatott egy hölggyel. De beszélhetnénk egyéb dolgokról is. Joel Bekee-nek van egy könyve, amit a lelkipásztoroknak szánt amolyan biztatásként, bátorításként, és ennek egyik fejezetében pont ezt a témakört dolgozza fel. A lelkészekről beszél és az erkölcsi bukásaikról. Elmondja, hogy egy konferencia idejében, az egyik szállodában, szinte 100%-osan csak a konferencia résztvevői, pásztorok-lelkészek voltak elszállásolva. A konferencia után jelezték a szálloda adminisztrátorai, hogy ez idő alatt a legnézettebb tv csatornák a pornócsatornák voltak. Nyilvánvaló, hogy ma nagyon gyakori ez a probléma, hogy van egy ún. gyülekezeti tagunk, egy keresztyén ember, aki keresztyénnek vallja magát, elmondja, hogy hisz, érti is az evangéliumot és tényleg érti elméletben, és aztán kiderül, hogy valami konkrét bűnben él folyamatosan. Ilyenkor kérdés, hogy hogyan értelmezzük teológiailag és bibliailag ezt az egész állapotot, és a másik kérdés az, hogy ez a könyvben szereplő dolgokhoz, hogyan viszonyul. 

M.T.: Talán úgy, hogy ez az ember – aki permanens bűnben él -, nem értette meg mélyen a szívében a kegyelmet. Nem ment le a gorillához a pincébe, és nem ölelte azt át. De közben meg azt sem zárhatjuk ki, és ez az igazi dilemma, hogy ez az ember már újjászületett, csak bűnbe esett, elbukott. A kérdés az, hogy ilyen esetben az embernek feddésre, vagy „új megértésre” lenne szüksége?

C.M.: Itt szembesülünk azzal a gyakorlati problémával, hogy a bűnök ilyen megtűrése a keresztyének, vagy ún. keresztyének életében egyrészt abból fakad, hogy a bűn fogalma át van értelmezve. Azzal nyugtatják a lelkiismeretüket, hogy az, amit csinálok, nem bűn. Ma egy ilyen korban élünk, amikor lassacskán eltűnik a bűn fogalma. De még az egyházakban is egyre inkább elhomályosul, hogy mi az, ami bűnnek számít. Volt egy természetes reakciónk a törvényeskedéssel szemben, ahol még egy rossz tekintet is bűnnek számított, és minden szabályozva volt – ahol bűnnek számított minden, ami eltért a szigorú értelmezésektől. Rendben van, azt félretettük, de ma meg mi számít még bűnnek. Ugyebár – mondják – “Isten szeret, Isten elfogad, Istennek ez így is jó, úgy is jó, minden jó”, akkor mi a bűn, egyáltalán kire mondhatjuk ma, hogy vétkezett? 

M.T.: ez értem, de ezek az emberek, akikről beszélünk – pl. lelkészek – tudják, tisztában vannak vele, hogy bűnt követnek el, értik a kegyelmet. Hadd világosítsam meg egy másik példával: A svéd lutheránus egyház püspök-vezetője egy felvállaltan leszbikus identitású hölgy, aki élettársi kapcsolatban él egy másik nővel. Egy ismert, hazai keresztyén mozgalom fiatal vezetőjével beszélgettünk egyszer, és eltérő megoldási javaslatokat ütköztettünk. Ő azt mondta, hogy ennek a hölgynek is a kegyelemre lenne szüksége, és akkor elhagyná az életvitelét. Míg én azt a véleményt képviseltem, hogy ez az illető már tudja, ismeri a kegyelmet, feltételezem, hogy már megértette, csak nem érdekli, ill. tudatosan szembeszáll Isten mércéjével, és a feketére azt mondja, hogy fehér. 

C.M.: Ez az a klasszikus eset, amikor hangsúlyozni szükséges, hogy a kegyelem jelentése – a Biblia szerint – és beszéljünk konkrétan -, hogy Isten, mint bíró megkegyelmez valakinek. Ez a kegyelem. Ne személyesítsük meg a kegyelmet, beszéljünk továbbra is Istenről, Krisztusról. Ő gyakorolja a kegyelmet, abban a viszonyban, amikor én vétkeztem, és amikor én hozzá folyamodom megvallva bűneimet, ő megbocsát. A Galata levélben azt mondja Pál apostol, hogy a törvény azért adatott, hogy kimutassa a bűnt. A törvény Krisztushoz vezető mesterünk, mert Isten mindent a bűn alá rekesztett. A mércét kell hangsúlyozni. Nem lehet másképpen megoldani és feloldani ezt a problémát, csak úgy, ha azt mondjuk: “kedves barátom, amit te teszel, az e bibliai, isteni mérce szerint bűn, vétek.” Ameddig ez benne nem tudatosul, ameddig ő azzal van elfoglalva, hogy a bűnét mindig átértelmezze, addig nincs megoldás. Mindig az objektív valóságot kell látnunk, és ne a szubjektív, önmagunk által kialakított képet. Van egy objektív mérce: azt el kell fogadnom. Az ilyen emberrel arról kell beszélni, hogy elfogadja -e a Bibliát, hogy egyáltalán Isten szavaként tekint-e rá, mármint tekintéllyel rendelkező szavaként. Tényleg elfogadja-e, hogy ha Isten azt mondja, hogy igen, akkor igen, ha nem, akkor az nem? Mert ha elfogadja, akkor fel lehet mutatni, hogy ez és ez bűn. Ha valaki nem fogadja el a Szentírást mérceként, akkor a végtelenségig lehet vitatkozni. 

A helyzet az, hogy mindig apellálhatunk a lelkiismeretre. A lelkiismeret mindig az Isten által rendelt segítőtársunk egy evangelizálásban, egy ilyen jellegű beszélgetésben, akár intésben, fenyítésben, dorgálásban, mert a lelkiismerete belül jelzi, hogy ez így van. Ha nem fogadja el, akkor harcol a lelkiismerete ellen, és az igét, mint mércét, mindig elhomályosítja. Nincs más út. 

Persze az rendkívül fontos, hogyan beszélünk ilyenkor az emberrel. Pál apostol azt mondja Timóteusnak, hogy szelíden, hátha Isten megadja neki, hogy az ördög csapdájából felocsudjon. Nem arról van szó, hogy nyersen, durván elé állítok egy mércét, hogy “te bűnös vagy, vétkezel, ha nem térsz meg, véged van.” Ez lényeges. A “hogyan” rendkívül fontos. Annak az embernek  éreznie és tapasztalnia kell, hogy Isten szeretetből közeledik hozzá és szeretetből akarja kimenteni a bűnös, ítéletet érdemlő állapotból. Szeretettel kell mindenképpen a bűnös ember helyreállásának folyamatán végigmenni. 

M.T.: Vegyünk két esetet: az egyik egy nem megtért ember, aki teljesítménykényszeres. Például hölgyekre nagyon jellemző ez: gyereket nevelnek, háztartást vezetnek, lehet, hogy a munkahelyükön is teljesíteniük kell, és mindenhol meg akarnak felelni , 110%-on szeretnének teljesíteni. Az egész életüket teljesítménykénszerben élik. A konkrét hölgy csak akkor érzi jól magát, akkor érzi értékesnek és elfogadottnak magát – de akkor is csak rövid ideig -, ha minden kötelezettségét tökéletesen teljesíti. Én úgy értelmezem Bolyki Laci megoldását, hogy ennek a hölgynek meg kell értenie, hogy ez nem megy, és Istenhez kell rohannia, elengedve az elvárásait. Nagyon nehéz a teljesítménykénszerében megértenie, hogy mit jelent elengedni a gyeplőt. A másik ember egy lelkész, aki érti a kegyelmet, de elbukott valamilyen bűnben, vagy folyamatosan elbukik. Ez úgy tűnik, más helyzet. Ez azért fontos, mert azt a tendenciát látom, hogy e két embertípushoz ugyanúgy közelítenek egy igehirdetésben. Miközben pl. Pál apostol több esetben is rendreutasítja elég erős retorikával már a kegyelemben járó, de bűnt elkövető keresztyéneket. 

C.M.: A válasz előtt egy magyarázó mondat. A mai szituáció a következő: kialakult egy rendkívül megengedő hangulat, megengedő viszonyulás az emberekkel szemben – most a hívő, megtért, üdvösségben részesült emberekről beszélek, amikor vétkeznek. Ahogy te mondtad – és régebben én is átéltem -, hogy amikor valaki vétkezett, kemény gyülekezeti fenyítés és intés következett, gyakran még megszégyenítéssel is társult. Nem egy baptista gyülekezetben volt egy ún. “hátsó pad”, ahová a fenyítetteknek kellett ülniük. Ez szélsőség. Ehhez képest viszont ma azt látjuk, hogy ha valaki vétkezik – nem csak baleset-szerűen elkövet valamit, hanem folyamatosan benne él -, és lelepleződik, kiderül mit tett, szinte semmi intés vagy konkrét feddés nem következik. Inkább mint ahogy az orvos a pácienshez közelít, valamiféle bíztató, bátorító hozzállást látunk: “ezután jobb lesz, majd mi segítünk és támogatunk.” A kérdés persze az, főleg gyakorló lelkipásztorként, hogy mit kezdjünk ezzel a helyzettel. Ha Isten igéjét nézzük, akkor a megoldás nagyon egyszerű: a bűnt mindig meg kell nevezni. A bűn bűn. Itt a különbség csupán az, hogy nem durván, rárontva teszem ezt, hiszem előfordulhat az is, hogy egyszer én esek bele abba a bűnbe. Isten igéje mindig azt mondja, hogy szelíden, kedvesen ugyan, de mindig meg kell nevezni a bűnt. Gondoljunk az Ef 4-re: itt az angol bibliákban az szerepel, hogy “az igazságot szólva, szeretettel…”. Ez a lényeg. A bűnt mindig meg kell nevezni, akár a pápa követi el, akár egy egyszerű ember, akár elöljáró, akár lelkipásztor. Fel kell szólítani, hogy a bűnét hagyja el, és nyilván rendezze az Istennel, és ha emberek ellen is vétett, pl. megcsalta a feleségét, akkor rendeznie kell az érintett féllel is. A bűnből meg kell térni. Az üdvösséget nyert ember, vagy már gyakorló keresztyén, ha vétkezik, ugyanúgy meg kell térjen, ugyanúgy rendeznie kell a bűneit, mint az ún. első nagy megtérés alkalmával. Nem működhet másképpen. 

Ha üdvösség előtti állapotban van valaki, például egy perfekcionista ember, aki mindenben tökéletes akar lenni… Nyilván tudjuk, hogy senki sem képes tökéletes lenni – ezt mondja a Biblia is, és tudjuk a tapasztalatból is. Megtalálhatjuk azt a pontot az életében, ahol erre rámutathatunk: “jó, hogy igyekszel, jó, hogy mindent meg akarsz adni a gyermekednek, de látod, te is hibázol – sőt, nem csak hibázol, hanem vétkezel az Isten ellen. Ugyanúgy szükséged van az isteni kegyelemre, azaz ha üdvözülni akarsz, akkor Isten nem a te saját erőfeszítéseid révén fog beengedni országába, csak Krisztus elvégzett engesztelő áldozata által.” 

M.T.: Visszatérve még egy pillanatra a könyvre. Bolyki László szembeállítja – nyilván helyesen – a farizeusi igyekezetben élőket, tulajdonképpen a képmutatókat és a bűnösségüket beismerő, felismerő (az ő szóhasználatában, a pincébe zárt gorillát magához ölelő) embereket. Hozzáteszi, hogy Jézus szívesebben tartózkodott az utóbbiakkal – vámszedők, paráznák stb. társaságában. Laci ezt írja: “Megfigyeltem, hogy a prédikációk túlnyomó többsége összefoglalható egyetlen szóval: “Igyekezz!” Ezek a sorok megintcsak relevánsak a megtérés előtt, hiszen mit érnél el az igyekezettel megújított természet nélkül… De közben felidézhetjük a János evangéliumában szereplő történetet, ahol meg akarnak kövezni egy parázna nőt. Jézus azt mondja a nő körül állóknak, hogy “az vesse rá az első követ…” stb, majd azt mondja a nőnek, hogy “menj el, és többet ne vétkezz!” Ez egy erős felszólítás, mondhatni egy súlyos “igyekezz!”. 

C.M.: Itt látom azt, hogy nagyon fontos megérteni azt a valóságot, hogy mi emberek Istennel állunk szemben. Az alapprobléma a következő: van egy teremtő, megteremti az embert, és az ember elrontja a kapcsolatát Istennel azzal, hogy fellázad ellene. Az igyekezetünk, illetve az újszövetségi értelemben vett igyekezetünk annyiban megjegyzésre szorul, hogy ez az igyekezet Isten felé való igyekezet kell legyen. Vele romlott meg a viszonyom, Ő ellene lázadtam, Ő ellene vétkeztem, majd megbánom azt, hogy vétettem ellene, a kegyelméért esedeztem, és Isten Krisztusért megbocsátott. Ez az igyekezet valójában azt jelenti, hogy szeretem az Úr Jézust. Ebben igyekszem. Nagyon fontos, hogy nem egy személytelen mércének próbálok megfelelni a megtérésem után, hanem az igyekezetemet valójában egy személy, az én megmentőm, megváltóm iránti szeretetben fejezem ki. Mint hálaadás, mint köszönet, mint elismerés azért, hogy Ő megmentett engem. Erre emlékeztetni kell magunkat újra és újra. Az igyekezetünk hívő emberként ebben áll: ez egy személyes, helyreállt kapcsolat az Úrral. Igyekszem őt szeretni, és nem igyekszem valamiféle személytelen mércét megtartani/betartani, hogy úgymond meghassam őt. Persze Pál apostol ehhez hozzáteszi a Gal 5-ben — és ennyit el tudok fogadni a könyvből, pontosabban a könyv végéből, ahol az összefoglalás szerepel -, hogy az “ilyenek ellen nincs törvény”. Magyarul amikor a te szereteted őszinte Krisztus iránt, és igyekszel hálából elismerésből őt szeretni, akkor a szeretet igazából benne, önmagában tartalmazza az összes isteni törvényt. Minden törvény benne van a szeretet parancsában. Ha valóban újjászületett ember vagyok, akkor már felfakadt a szeretet forrása – a Szentlélek gyümölcse a szeretet -, amit csak elmélyítek, és igenis, igyekszem ezt a forrást elevenen tartani, a szeretetet, és nem elapasztani. Ilyen értelemben nyilvánvaló hogy van igyekezet. Ez teljesen természetes, Isten így rakta össze az életet. A házasságban is ez van: a házasságkötéskör nem állítunk össze egy 100-200 ezer szabályból álló listát, mondván, ez szabályozza a kapcsolatunkat. Egy dologgal kell induljon: őszinte szeretettel, aminek része nyilván az őszinte elköteleződés, az őszinte hűség, őszinte odaszánás, őszinte odaadás a házastársam iránt. Ugyanez kell hogy legyen Krisztus és én közöttem. A jó Atya a házasságot éppen azért teremtette így, hogy egy örök minta, példa és vezérfonal legyen a Krisztussal való kapcsolatban is. Ezért fonja úgy össze a kettőt az Ef 5-ben. Ahogy természetesen és ösztönösen szeretem házastársamat, igyekszem és kedvében járok, törődöm vele stb., ugyanígy a szeretetemet megélem Krisztussal. 

M.T.: Ezzel egyetértek, de tegyük hozzá, hogy meg kell tanulnunk szeretni is. Ne felejtsük el, hogy a megtérés után is bennünk van a bűn – lásd “óember” -, és bizony ahhoz, hogy megfelelően szeressünk, kell sorminta, valami, ami vezet minket. Nem kellene hangsúlyoznunk ilyenkor azt, amit Kálvin is hangsúlyozott, nevezetesen a törvény harmadik használt (tertius usus legis), ami szűkebb értelemben a törvényt, de tágabb értelemben az egész Szentírás útmutatását, szerepét jelenti a kegyelemben járó hívő életében? 

C.M.: Dehogyisnem. Pont ezt a szerepet tölti be az írott ige. Ezért prédikáljuk, ezért tanítjuk, ezért olvasom minden nap az egyéni csendességemben, mert felejtünk egyrészt, másrészt kísértéseknek vagyunk kitéve.  Az ördög mindig támad, hogy pontosan ezt kapcsolatot megrontsa a megtért, újjászületett ember és Krisztus között. Az ige csodálatos ebből a szempontból, ahogy Isten összerakta, mert egyrészt emlékeztet a mércére, másrészt motivál, vagyis azt, amit helyesen tudok, arra ösztönöz is, hogy tegyem. Amikor pedig meglankadok, akkor bíztat, amikor elbuktam, azt mondja: rendben, lásd meg a felelősséged, de állj helyre, folytasd, ne hagyd abba. Mindenképpen kell tehát a Biblia, mint objektív vezérfonal, hogy ebben a szeretetben minket elmélyítsen, vezessen, tájékoztasson és motiváljon. Kell természetesen a Szentlélek is, aki belülről munkálja – ahogy Pál mondja a Filippi 2-ben – az akarást és a cselekvést. Istenről mondja általában, de tudjuk, hogy a Szentlélek késztet mind az akarásra, mind a cselekvésre. 

M.T.: Mindennek, amiről eddig beszéltünk, milyen implikációi lehetnek még egyéb tanításokra nézve? 

C.M.: Reagálnék egy kicsit a Krisztus helyettesítő engesztelő áldozata körül kirobbant vitára, mert a dolgok összefüggnek. Érdemes megnézni azt a gyakorlatot, amelyet a könyv is felvet, mert bizony káros dolgok fakadnak belőle. Ha csak a bűn következményeivel foglalkozunk, és a bibliai lélektant összekeverjük a szekuláris lélektannal, pszichológiával, és pusztán lelkigondozókká válunk, akik próbálunk “sebeket” begyógyítani, és az embert csak a bűn áldozatának tekintjük, és nem felelősséggel rendelkező elkövetőnek, ott születik meg az helyzet, hogy valójában nem foglalkozunk az eredeti problémával – a bűnnel – úgy, ahogy kell. Isten és ember kapcsolatában a probléma a bűn, semmi egyéb. Nem a következmények, nem egyéb spirituális sebek vagy mentális, pszichés, egyéb jellegű nyomorúságok és gondok, hanem a bűn. 

M.T.: Nem lehet ezt abban a kijelentésben megragadni, amire ma hajlamos a keresztyénség, hogy ma inkább áldozatnak tekintjük az embert és nem elkövetőnek? 

C.M.: Erről van szó. Tény, hogy a történelem során az emberiség a bűnével annyi kárt okozott, hogy ma már könnyű áldozatnak tekinteni magunkat, mert tényleg szétestek az erkölcsi dolgok. A hagyományos mércét rég kétségbe vonta a liberális teológia – ki az ma, aki elkövetőként ne lenne egyszersmind áldozata más elkövetőknek? Gondolok arra, hogy a gyermekek eleve széthullott családban nőnek fel. Joggal mondhatja – emberileg nézve -, hogy “áldozat vagyok. Apám és anyám elváltak, apám részeges volt…”. Ma az embernek igazán könnyű áldozatként tekinteni önmagára, mert már a bűnnek olyan mértékű következményeivel szembesülünk, ahogy alig látunk biblikus erkölcsi állapotokat. De ha valódi gyógyulást akarunk, akkor is mindenkivel – akármilyen nagy szenvedéseket kellett elviselnie, amelyekkel nyilván együttérzünk – meg kell értetni, hogy mindnyájan hordozzuk a bűnt. Áldozatok vagyunk bizonyos tekintetben, ugyanakkor mindannyian elkövetők is vagyunk. Az én bűnömtől szenved az én házastársam, ha én hűtlen vagyok. Ha a gyermekemmel csak ordibálva beszélek, mert annyira idegesít és zavar, akkor én elkövető vagyok, nem csak áldozat, hiába hivatkozom arra, hogy velem is így beszéltek a szüleim. Elkövető vagyok, és meg kell értenem, hogy a bűnre csak Jézus Krisztus lehet a megoldás. A bűn természetét nem szabad elmosni: a bűn személyes vétek a személyes Isten ellen.

M.T.: De ezt hogy tudod a mai szekuláris embernek bebizonyítani, aki nem teológiai kategóriákban gondolkozik, és Istenről nem is vesz tudomást? 

C.M.: Én nem a szekuláris embernek akarom elmagyarázni, hanem elsősorban azoknak az evangéliumi vezetőknek, akik nem akarják elfogadni az engesztelő áldozatnak a helyettes voltát. Nekik ezt ismerniük, tudniuk kellene. Tehát ha a bűn – természetére nézve nem más, mint vétek a személyes Isten ellen, aki ítéletet mondott erre, és az ítélet halál – sőt örök halál, tehát örök elszakadás Istentől -, akkor a megoldás összhangban kell legyen a probléma jellegével és természetével. A megoldásnak tehát ezzel – a bűnnel – kell foglalkoznia. Az Istennel való viszonyt kell helyreállítani. De hogyan bocsájthat meg egy bíró egy bűnt, amit bizonyítottan elkövettek, illetve hogyan bocsájthat meg egy bűnösnek, aki bizonyítottan bűnelkövető. Egy bíró, aki felment egy olyan embert, akinek a bűnei bizonyítást nyertek, egy korrupt bíró, és nem egy szerető, igaz bíró. Egy hamis, korrupt bíró. Tehát csak úgy nem bocsájthat meg, mint én a gyerekemnek, hogy “jó, el van nézve.” Nem, Isten így nem bocsájthat meg. Isten, mint igaz bíró, csak úgy bocsájthat meg, csak úgy szüntetheti meg a vádat, hogy valamilyen módon a bűn törlesztve van, ill. ki lett fizetve. A bűn természetéből fakad, hogy az ember, amikor vétkezik Isten ellen, akkor tulajdonképpen Isten életére tör. 

M.T.: Ezt hogy érted? 

C.M.: Mindjárt kiderül. Isten minden bűn elkövetésekor az Ószövetségben bocsánatot csak akkor ígért, hogy ha életet áldoztak. A bűnbocsánatért az Ószövetségben meg kellett halnia egy állatnak. Tehát bűnbocsánat csak úgy van, ha élettel fizetnek helyette. A Zsidókhoz írt levél ezt tömören így fejezi ki: “vérontás nélkül nincs bűnbocsánat.” És ezt azért hangsúlyozom, mert amikor az ember Isten ellen vétkezik – és itt kapsz választ a kérdésedre -, nem csupán a mércéjét hágja át, hanem Isten személyét sérti meg. Isten személye ellen tör. Isten mondta azt, hogy “ezt csináld, azt ne csináld”. Erre én azt mondom, hogy “ez engem nem érdekel, és azt csinálok, amit akarok”, akkor én ezzel azt kommunikálom Isten irányában, hogy “én jobban tudom egyrészt mint te, másrészt ha te nem léteznél, akkor én boldogabb lennék.” Az emberi bűn Isten életét oltaná ki, ha megtehetné. 

M.T.: Jézust az ember ölte meg.

C.M.: Pontosan! Eljött az Isten közénk testben, és közönséges emberként viselkedett, és nem élt az isteni teljhatalmával. Mit csinál Jézus? Csupa jót. Akkor miért öli meg őt az ember? Jézus hagyja magát, és az ember megöli. És itt derül ki az, hogy ha az ember tehetné, akkor Isten életét kioltaná – teljesen megszüntetné Istent. És – ezt az igéből megtudjuk – Isten a bűnt úgy veszi, mintha az életére törnénk. Ezért a bűn zsoldja a halál, nem kevesebb. (Ezt sem értjük egyébként, hogy miért érdemel minden bűn halált. Ráadásul örök halált! De miért?) Ezért van, hogy komolyan kell vennünk, hogy Jézus Krisztus semmilyen más módon, csakis életének feláldozásával szerezhetett bocsánatot. Ameddig Isten nem kapott életet áldozatként ajándékba, addig szó sem lehetett bocsánatról. És egyvalaki tudta ezt teljesíteni: az Ő Fia. Ezért halt meg helyettünk. A Biblia ezt számtalan módon elmondja: “értünk, helyettünk, bűnösökért, bűneinkért, mint igaz a nem igazakért” – ez utóbbit Péter apostol mondja. Tehát Isten megkegyelmez, mert Jézus az ő vérével fizetett. Isten igazságos, és ezért meg is fog kegyelmezni mindazoknak, akikért Krisztus meghalt. Semmilyen más megoldási módszer, megoldási értelmezés vagy kulcs nincs, mint az, hogy Jézus helyettünk halt meg.

M.T.: Akkor szerinted mi motiválja azt, aki azt mondja, hogy Jézus “csak” egyfajta túszmentő akciót végrehajtva kiszabadított a bűn, a halál és a Sátán hatalmából, és az engesztelésnek ezt a helyettesítő, bírói felmentésként értelmezett aspektusát teljesen száműzi? Az ember felelősségét szeretnék eliminálni, vagy miért nem képesek ezt megérteni? 

C.M.: Az a helyzet, hogy nem értik a bűn problémájának a természetét, vagy ha értik, akkor meg nem vállalják fel. Ugyanis Pál apostol használ egy olyan kifejezést, hogy a “kereszt botránya”. Ez egy botrányos dolog. Minket, embereket teljesen leminősít, hogy képesek voltunk egy szent, szerető, igaz Isten ellen vétkezni. Aljasok, gonoszok vagyunk mindenestől. Gyilkos természetet hordozunk magunkban. A mai evangéliumi keresztyénségnek egyik legnagyobb problémája az, hogy a megtérésekben – mindabban, amit hirdet és prédikál – elmarad ennek az igazságnak a hirdetése, amely egyedül szolgálhat arra, hogy az embert alázatra bírja a Teremtője előtt. A keresztyénség legkényelmetlenebb pontjáról van szó. És ezt ma nagyon nehéz eladni egy olyan világban, amely már rég nem ismeri a mércét – a szekuláris világról beszélünk -, rég nem fogadja el Isten létét, és gőgös, arrogáns. Egy ilyen világnak a keresztyénséget relevánssá tenni már csak egy módon lehet – gondolják azok, akik az engesztelés tanát nem vállalják fel -, éspedig úgy, hogy a keresztyénség igazából megoldás a problémáinkra. De mivel a szekuláris ember nem ismeri el a bűn problémáját, akkor milyen más módon ajánlhatom neki a keresztyénséget megoldásként? Hát úgy, hogy megkeressük a mai ember egyetlen igazi problémáját, amivel még szembesül: ezek az ún. spirituális sebek, mentális és pszichés problémák. Ezeken a területeken látszik, hogy nagy baj van, mert tényleg gombamód szaporodnak az ezzel foglalkozó szakemberek. A terápiának ma ipara van. Mindenki terápiára szorul. Itt aztán jelentkezik a keresztyénség, hogy “mi ősi, hatékonyabb és jobb terápiát kínálunk”. Itt próbálunk betörni a szekuláris világba, mondván, még mindig van mondanivalónk, még mindig relevánsak vagyunk, hiszen mi egy egyedi terápiával rendelkezünk. 

M.T.: Összefoglalhatnánk az eddig mondottakat úgy, hogy felváltotta a keresztyén üzenet jogi, bírósági metaforáját – ahol van egy bíró és vele szemben álló bűnös -, a beteg és a terapeuta metaforája, vagy képe? 

C.M.: Igen, mert a világ, az egész emberiség évszázadokon keresztül egy dolgot követett és keresett következetesen: azt, hogy megszbaduljon az élet morális dimenziójától. Mert ez, igazából, ha megvalósítható – és a világ úgy gondolja, hogy igen -, akkor felszabadítja a világot. A világ tehát tudatosan kereste, hogy a morális dimenziót megszüntesse. Az evolúció elmélet anno azért volt fontos, hogy megszabadítsa a világot a Bíró létezésétől – azaz a Teremtő személyétől -, a pszichológia arra jó, hogy kiiktassa a bűnt. Logikus: ha nincs bíró, akkor nincs bűn se. 

M.T.: Bűntudatról viszont a mai napig beszélnek.

C.M.: Van, mert a valóságot nem lehet megváltoztatni. A gravitáció erejét nem lehet megszüntetni azzal, hogy átnevezem lebegésnek. Átcímkézhetem a valóságot, de ezzel nem tudom megszüntetni. Ők átcímkézték, de a valóság nem szűnt meg. Ezért a bűn, ami létező, bár ők nem ismerik el, jelentkezik a következményeiben, például számtalan pszichés probléma formájában.

M.T.: Hogyan magyaráznád el egy mai szekuláris embernek a bűn problematikáját, tehát hogy ő személyesen elkövető? Magyarul hogyan lehet érzékeltetni, hogy az ember ebben a történetben nem csak elszenvedője az eseményeknek, hanem kiváltója, tehát ágens? Sokan “gyógyításról” beszélnek az evangéliumi világban is, mert azt megértik, ezért sokan Krisztus váltságművét egy “nagy gyógyulásnak” nevezik. Beszélnek sokan “szabadításról” is, hiszen ezt is érti a szekuláris ember. 

C.M.: Talán az segít rajtunk, hogy akármilyen társadalomról is beszéljünk, vagy akármelyik országról legyen szó, mindenhol működik valamilyen igazságszolgáltatás, de minimum jogszolgáltatás. Bíróságok vannak mindenhol. Ilyen értelemben mindenki tudja, hogy mit jelent a “bíróság”, vagy “bíró” fogalma, hogy mit jelentenek az állami törvények, és hogy milyen következményekkel jár véteni ezek ellen. Ez nem olyan bonyolult. Mindenki közlekedik, mindenki ismeri a közlekedési szabályokat. Tudjuk, hogy ha átmegyünk a piros lámpán, akkor vétettünk a szabályok ellen. És persze, ha így teszünk, akkor nem áldozatok vagyunk. Vannak az életünknek olyan aspektusai, amelyekből kiindulva el lehet magyarázni az előbb említett dolgokat.

M.T.: Mindaz, amiről most beszéltünk – az, hogy már Krisztus engesztelő halálát is átértelmezzük, csak hogy mentesítsük magunkat a felelősség alól -, milyen kapcsolatban lehet ezzel a könyvvel? Ezt azért kérdezem, mert Bolyki László ebben a konkrét vitában egyértelműen az evangelikál-hitvallásos álláspontot képviseli. 

C.M.: Nem látok direkt kapcsolatot, szoros ok-okozati összefüggést, de olyan módon mégis látok kapcsolatot – sőt, egyértelműen ott van a sorok között -, hogy a bűn természetét megváltoztatva, és a bűnösből olyan áldozatot fabrikálva, aki terápiára és gyógyulásra szorul, persze hogy át kell fogalmaznunk az egész teológiánkat: ebben a képletben a megoldás nem lehet morális jellegű, hanem terápia-jellegű. A lelkigondozók jóval előrébb jártak ebben, mint a teológusok. Ők a gyakorlatban már rég nem a teológiából eredő módszerekkel dolgoztak, hanem a szekuláris pszichológia felől érkező tanítások, módszerek szerint. Csakhogy ez általánossá vált. A kérdés az – érzékelve, hogy az embereket már átprogramozták erre a terápiás világra -, mit kezdünk azokkal a tanainkkal, amelyek még a morális dimenzió felől közelítettek az emberekhez. A teológusok lépéshátrányban érzik magukat, (illetve ebből adódóan lépéskényszerben): a teológiát, a tanainkat át kell értelmezzük, a már egy ideje kialakult valósághoz adaptálva. Ha a lelkigondozók már rég így közelítenek az emberekhez, akkor a teológiai háttérnek is, amelyet ehhez nyújtunk, meg kell változnia. Érezzük ezt a kényszert. Szépen lassan azt kezdjük csak hangsúlyozni, hogy Jézus szabadító, de nem megváltó. Mert ugye a megváltó fizet valakinek – kivásárol valahonnan -, ez van a megváltás fogalmában. Helyette hangsúlyozzuk azt, hogy ő a szabadító. A szabadító általánosabb, és a terapeutisztikus világra is jobban adaptálható, mert valamiből kihoz, valamiből kiszabadít, valamiből kiment. 

M.T.: Én úgy látom, hogy a megváltást is gyakrabban használják, mint az engesztelést. 

C.M.: Igen, de a megváltásban mégiscsak ott a fizetség, ami meg egyértelműen Jézus vérére mutat. De miért kell valamihez vér? Miért nem pénzzel vált ki? A vérrel pedig egyre közeledünk a helyettesítés gondolatához. Amíg csak úgy utalok Jézusra, mint Szabadítóra, addig beszélhetek például az erejéről. Itt csak az a lényeg, hogy erősebbnek kell lennie a másiknál, akinek a kezéből megszabadít, kiragad. 

M.T.: Ennél a pontnál nem tehetem meg, hogy ne érintsem a konkrét, hónapok óta tartó vitát: a Budapesti Autonóm Gyülekezet presbiterei is beszélnek vérről, de nekik a vér nem helyettesítést jelent, hanem pusztán az Új Szövetség ratifikálására szolgál. A Jóm Kippurt, tehát a 3Móz-ben szereplő engesztelő napot sem helyettes engesztelésként értelmezik. 

C.M.: De miért kell akkor a vér? 

M.T.: Szerintük azért, mert – utalva a Jóm Kippurra, és az Újszövetség is erre utal szerintük, amikor az “engesztelés fedeléről” beszél – Isten úgy rendelte el, hogy “az Örökhagyó halála kell ahhoz, hogy az Új testámentum életbe lépjen.” De Jézus nem helyettünk hal meg, és nem a mi büntetésünket veszi magára. A vér csak szimbolizálja a halált, de mint anyag, mint matéria, nem számít.

C.M.: Hiányos az egész! Az Ószövetségben miért kellett a vér? 

M.T.: Görbicz Tamás, a BPA egyik vezető presbitere szerint pusztán a templom megtisztítására, felavatására, és nem arra, hogy “Istent engesztelgessék”. Hiszen vérrel tisztítottak meg rituálisan minden eszközt. 

C.M.: De ha a vér, mint anyag, nem számít, akkor a vér, mint anyag, nem tisztít meg semmit. Miért kellett a vér? Milyen értelemben tisztít a vér? Olyan értelemben, hogy a bűnöket Isten elmossa, eltörli. Azaz megszünteti – ilyen értelemben – a konfliktust, és így tisztít meg a vér. 

M.T.: Erre azt mondja Tamás, hogy furcsa, sőt pogány gondolat, hogy a vért beviszik a szentélybe, ott Isten ránéz, megvizsgálja, majd azt mondja, “ez így rendben van”, és ezért ad bocsánatot.

C.M.: Nem erről van szó – ez nyilvánvalóan gúnyos fogalmazás. Itt arról van szó, hogy Isten, amikor látta, hogy ott van vér, látta, hogy ki lett oltva egy élet. Amikor a vér egy edényben van, az azt jelenti, hogy az embert helyettesítő állat halott. Magyarán szólva fizetett az életével. Ki lett oltva egy élet, hogy egy másik személy életet kapjon cserébe. Ez a lényeg. Életet életért. A vér azért van ott, mert a vér jelképezi, hogy az élet ki lett oltva, amely által a másikra nem sújt le Isten. 

M.T.: Görbicz Tamás azt mondja, hogy nem talált egyetlen egy igehelyet sem a Szentírásban, amely Krisztus helyettes bűnhődését alátámasztaná, azaz azt a nézetet, hogy Krisztus helyettünk hordozta el az Atya Isten bűnök feletti haragját és ítéletét.

C.M.: És amikor az apostol azt mondja, hogy “Krisztus átokká lett értünk”? Vagy “bűnné lett értünk, mert átkozott, aki a fán függ”? Ez mit jelent? Ezek a típusú mondatok, hogy a “Bibliában nem találtam egyetlen egy igeverset, amely…”, eleve gyanúsak, és könnyen megcáfolhatók, mert elég egyet mondani. De azért is gyanús, mert – jól emlékszem arra -, hogy a melegházasságot támogató ún. “keresztyének” is ezzel vezették be a témájukat: “a Bibliában nincs egyetlen vers sem, ami elítéli a homoszexualitást, vagy ami bűnnek nevezi.” Aztán amikor előkerül az a rengeteg igevers, amely mégiscsak releváns, akkor elkezdődik az átértelmezési folyamat. Hadd kérdezzem meg: ha lenne egy igevers, hogyan hangozna? Tegyük fel egy pillanatra, hogy nekünk van igazunk, és van legalább egyetlen egy igevers, akkor annak hogyan kellene hangoznia, hogy nekik is elfogadható legyen? Mondjanak rá példát! Igazából van számtalan, csak mihelyt szembesülnek velük, átértelmezik. 

M.T.: Szerintem azt már látjuk, hogy miből fakad az engesztelés helyettes bűnhődésként való értelmezésnek a negligálása, de szerinted ez milyen következményekkel járhat? Ugye  egyrészt látjuk, hogy az ember bűnösségével kapcsolatosan egyre inkább a sebzettség és áldozat-szerep lesz domináns. Azt is látjuk, hogy ez elvezethet oda, hogy az ember felelősségét eliminálni próbáljuk: többé nem lázadóként tekintünk rá, hanem valakire, aki maximum “gyógyításra” és “szabadításra” szorul, ezért az engesztelés jogi, bírósági aspektusát, tehát a helyettes bűnhődést is a fiókba tesszük. A kérdés az: milyen következményei lehetnek mindennek hosszútávon? Mégiscsak van egy teljes gyülekezet – de legalábbis egy komplett gyülekezet-vezetői garnitúra -, amely nekitámadt az engesztelés reformátori nézetének. Ilyennel azért eddig Magyarországon nem találkoztunk.  Minden felekezet egységes volt ebben – eddig. 

C.M.: Az egyik dolog, amit már látunk, az az, hogy mihelyt az emberi alap-problémát kiszedjük az Isten és ember viszonyából – magyarul nem az az alapprobléma, hogy az ember fellázadt Isten ellen -, még konkrétabban, ha lehántjuk, lehámozzuk a morális dimenziót az alap-problémájáról, attól kezdve világos, hogy leépítünk egy gátat, amely fékezte volna – és eddig fékezte is – az Isten elleni vétkezést. Más szóval, szabadabban fognak az emberek vétkezni, ami megintcsak azt fogja jelenteni, hogy az egyházak erkölcsi szintje rohamosan csökkenni fog. Ez már most is látható. Aki ezt tagadja, az köszönőviszonyban sincs a valósággal. Egyértelmű, hogy az ún. világi társadalom és az egyházi társadalom közötti morális szintkülönbség már lassan minimális.

A sokkal súlyosabb következmény egy ferde evangélium és hibás evangélizálás lesz, melynek következtében az emberek nem értik, hogy felelősek az Istennel megromlott viszonyukért, hogy vétkeztek ellene. Emiatt nem tapasztalnak majd bűnbocsánatot, azaz kegyelmet. Ez azt jelenti, hogy akadályozzák az embereket az üdvösség elnyerésében. Ez valóban súlyos következmény.

M.T.: A Magyar Evangéliumi Aliansz tartott egy konferenciát, amire meghívta a BPA presbitereit, és a nap végén olyan konklúzióra jutottak, hogy megértik valamelyest a BPA vezetőit – megértik az evangélium üzenetében való hangsúlyeltolódásukat -, hiszen – szól a magyarázat -, látnunk kell, hogy honnan jöttek, milyen háttérből: nevezetesen, mivel ők a Hit Gyülekezetéből váltak ki, ezért – mondják ők – egy nagyon autoriter vezetési struktúra van mögöttük, amelyben állítólag a gyülekezeti fegyelem egyik teológiai tartópillére a bűnöket megítélő, haragvó Isten képe volt. Mintha ez a teológiai igazság, vagy ennek hangoztatása egyfajta eszközként szolgálna arra, hogy kordában tartsák a hívő népet. Mivel ők ebből kijöttek, és emiatt bizonyos értelemben valláskárosultakká is váltak, ezért természetesen ellenreakció, hogy a kegyelmet fogják hangúlyozni. Ezzel szerinted ki lehet magyarázni egy ilyen súlyos teológiai deformációt? Úgy tűnik, hogy ez sokaknak megnyugtató magyarázat.

C.M: Már utaltam arra az interjúban, hogy a mai világban nem nehéz áldozatként tekinteni magunkra, hiszen olyan erkölcsi romlást tapasztalunk magunk körül – más szóval annyira hömpölyög a bűn a társadalomban. Látjuk, hogy erkölcsileg minden szétesik körülöttünk. Említettem, hogy egy gyermek, aki a manapság felnő, valószínűleg áldozatnak fogja magát érezni. Ugyanúgy ezt ki lehet terjeszteni a valláskárosultakra. Igen, volt annyi törvényeskedés, annyi helytelenül működő gyülekezet, autoriter vezető, aminek sokan áldozatai lettek. Igen, én magam is mondhatnám ugyanezt – és valóban tapasztalatból -, hogy fiatal emberként, végzős teológusként hányszor szembesültem az egyházvezetés direkt autoriter hozzáállásával, amikor gondjaink voltak, vagy felhoztunk problémákat az egyházban. De ez nem old meg semmit. Azon kívül, hogy nyalogatjuk a sebeinket, és sajnáljuk magunkat, nem lehet megoldás, hiszen “mindnyájan vétkeztünk és szűkölködünk Isten dicsősége nélkül.” A különbség köztem és az autoriter vezető között – aki áldozatának érzem magam – csak annyi, hogy esetleg ő több mindent követett el konkrétan, mint én.

M.T.: Vagy mást…

C.M.: Meg mást. Igazából keresztyén emberként nem egymáshoz méricskéljük magunkat, hogy ki követett el több rosszat, ki követett el kevesebbet, kinek ki az áldozata, és ki kinek az elkövetője. A keresztyén tanítás arról szól, hogy mindnyájan vétkeztünk Isten ellen. Persze, lehet, hogy valaki effektíve többet, valaki kevesebbet, de igazából mindnyájan vétkeztünk. És attól kezdve, hogy vétkeztünk Isten ellen, Ő az egyetlen, aki kompetens arról beszélni, hogy “áldozat”. Ő ilyen értelemben valóban áldozata mindenkinek, mert Ő soha nem vétkezett. Gondoljunk az Úr Jézusra! Soha nem vétkezett senki ellen. Azt mondja az ige, hogy széjjel járt jókat cselekedve. A lényeg, hogy mindnyájan elkövetők vagyunk – hogy kisebb, vagy nagyobb mértékben, itt nem játszik szerepet. Keresztyénekként mi azt keressük, hogy maga Isten hogyan bocsát meg nekünk. Erről szól az evangélium. 

M.T.: Tehát akkor azt mondod, hogy nem lehet ilyen szinten máshogy súlypontozott evangélium-hirdetést művelni, akkor sem, ha tudod, valláskárosult gyülekezetben szolgálsz?

C.M.: Így van. Egy valláskárosult ember, vagy gyülekezet esetében legfeljebb nagyobb szimpátiát vált ki belőlem, és nagyobb gyöngédséget, türelmet, amikor velük foglalkozom, de ez nem lehet indok arra, hogy megváltoztassam az Isten igéjének tanítását. Ha valaki nagyobb beteg, akkor az orvos nagyobb körültekintéssel gyógyítja – vigyáz, hogy ha a beteg testét ellepik a sebek, ne okozzon neki fájdalmat, nem durván ér hozzá stb. De az orvosi kezelés ugyanaz, mint annál, aki nem olyan érzékeny, nem sérült annyira, de ugyanabban a betegségben szenved. Mindnyájan bűnösök vagyunk, és ez univerzális probléma, akármennyire is tekintem magamat áldozatnak, illetve más bűnei áldozatának. 

M.T.: Ugye a klasszikus protestáns nézet képviselői szerint Isten nem tehetett mást, hogy megoldja a bűn problémáját, csak azt, hogy odaáldozta Fiát, aki önként magára vállalta Istennek bűneink felett érzett haragját és ítéletét. Görbicz Tamás egyszer az egyik igehirdetésében hivatkozik a klasszikus nézet érvelésére, és határozottan elutasítja ezt a szóhasználatot. Szerinte ha azt állítjuk, hogy “Isten nem tehetett mást”, Isten mindenhatóságát korlátozzuk. Tehát nem mondhatunk olyat, hogy nem volt neki más lehetősége.

C.M: Mielőtt direktbe válaszolnék, megemlíteném, hogy hasonló jellegű problémát, és hasonló típusú érvelést hozott fel annak idején a kálvinista-arminiánus vitában a Fuller Seminary egyik professzora, Clark Pinnock. Ugyanezt állította a kiválasztás, ill. Isten előre tudása kapcsán: ha Isten mindenható, akkor Ő igazából tökéletesen ki tudja találni azt, hogy ki az, aki Őt el fogja fogadni, és abban a pillanatban ki is választja. Tehát nincs Istennek szüksége előre választásra, vagy eleve elrendelésre, mert a mindenhatósága és mindentudása révén abban a pillanatban tud reagálni. Ezzel próbálta az Isten szuverenitásáról szóló kálvinista nézetet összehangolni az arminianizmussal. De ezt csak zárójelben mondtam el. A lényeg az, hogy amikor ilyen jellegű egymásnak feszülés alakul ki, akkor gyakran apellálnak arra, hogy Isten mindenható, vagy mindentudó – magyarul egymillió, vagy végtelen megoldási lehetőség áll rendelkezésére. Hogyan mondhatjuk ezek után, hogy “csak így”? Itt az jön elő, mint gyakorlati kérdés, hogy a kizárólagosságot szeretnék levenni Isten megváltói művéről. Elfogadják azt, hogy így is végbemehetett a szabadítás, ahogy végbement, de máshogy is lehet magyarázni. De a történtek, a konkrét eseménysor kizárólagosságát kimagyarázzák – és bizonyos értelemben relativizálják -azzal, hogy Isten egyébként bárhogy és bármikor megszabadíthatott volna minket. 

M.T.: Ez végülis igaz, nem? 

C.M.: Egyrészt igen, másrészt viszont Isten maga beszél arról, hogy vannak dolgok, amiket Ő egyszerűen nem tehet meg. Isten nem vétkezhet – ezt Ő maga mondja el. Aztán mond olyat, hogy nem tud megváltozni. Isten nem változhat meg: nem lehet holnap több, mint ami ma volt – sem tudásban, sem hatalomban. Ha lehet, az azt jelentené, hogy a tökéletességnél van még nagyobb tökéletesség, de ez ellentmondás. És van még néhány ilyen jellegű kijelentés Isten igéjében. Ezek mind arra utalnak, hogy Isten maga így állította be a dolgokat. De ha így állította be, akkor el kell fogadjuk, hogy bizonyos dolgok nincsenek másképpen. A “lehetne”, és a “mi lenne ha” csak egy filozófiai kategória. A valóságban viszont azt látjuk, hogy ez adott, mert Isten így akarta. Így van ez a helyettes engesztelés esetében is. Ő maga mondja a törvényben: életet életért. Az ember első bűne az utolsó bűnéig bezárólag Isten életére tör. Azért hangsúlyoztam korábban, mert ezt gyakran elfelejtjük: ha az ember kiírthatná Istent, megtenné abban a pillanatban. Itt jön be a képbe az Isten által életbe léptetett rend: életet életért. Jézus halálában valójában – amint már említettem – ez az igazán botrányos. Az ember rátámadt az Istenre. Itt nem mondhatjuk, hogy “csak a zsidók”, mert itt az egész emberi természetről van szó, ami univerzális. Az alapvető emberi természetben mindannyian osztozunk. Péter azt mondja a pünkösdi prédikációjában, hogy “ti, a ti gonosz kezeitekkel öltétek meg.” 

M.T.: Ezt a BPA tanítói is hangsúlyozzák: nem az Isten, hanem az ember és közvetve a Sátán ütötte, verte és gyalázta az Úr jézust. Viszont szerintük ezért nem mondhatjuk, hogy Istennek volt szüksége Jézus szenvedéseire. Milyen alapon mondjuk tehát mi, hogy Isten “szétveri és megalázza saját fiát”? Röviden: nem Isten igazsága követeli meg Jézus szenvedését és halálát. 

C.M.: Itt össze vannak keverve a dolgok. Jézus Krisztus szenvedésének az oka – annak materiális, eszközi értelmében – az ember. Ő a közvetlen okozója Jézus szenvedéseinek és halálának. A zsidó templomőrség, illetve Pilátus katonái, akik megkínozták Jézus Krisztust. Egyébként Jézus Krisztus önként, és tökéletes bárányként – magyarán szólva, mivel ő nem vétkezett, az ő halála nem az ő bűneinek a következménye – leteszi az életét (maga mondja, hogy van hatalmam felvenni és letenni), azaz a kereszten felajánlja az életét. A szenvedésének nem a fizikai része volt a legnagyobb, hanem a lelki: az, hogy Isten haragját el kellett szenvednie a kereszten. Erre mondja Pál, hogy átokká lett értünk. Ezt nem lehet kiiktatni. Az átok megrontást jelent. Az, amikor Isten kimondja azt, hogy téged megrontalak és elpusztítalak, azaz Isten kifejezett pusztítási szándékáról van szó. Jézus Krisztus átokká lett értünk, és ilyen módon az ő életével fizetett. De mit fizetett? Azok, akik tagadják az engesztelés helyettes voltát, azt nem értik meg, hogy akkor lenne Isten abszolúte igazságtalan, ha az ő elképzelésük szerint mennének végbe a dolgok. Mert akkor abban volt igazságtalan az Isten, hogy – amennyiben az Ő Fia teljesen bűntelen volt – engedte Őt meghalni. Ebben az esetben nincs válaszuk arra kérdésre, Isten miért hagyta, hogy Fia meghaljon? 

M.T.: Szerintük azért, mert csak így volt képes kihozni minket, embereket, a bűn, a halál és a Sátán rabságából. 

C.M.: De mi az összefüggés? Jézus büntelenül halt meg. Akkor szerintük ezt miért engedi egy szerető Atya? Melyik az az apa, aki látja, hogy a fiát ütik-verik, rugdossák az utcán, nem rohan oda, hogy “mi történik itt”, és nem harcol a gyerekéért? Hol van az Isten, miért nem jön a Fia segítségére ebben a történetben?, hiszen “az ördög és az emberiség összefogott, és szegény fiamat halálra kínozzák Megyek, hogy kiszabadítsam.” Ha azoknak, akik tagadják az engesztelés helyettes voltát, igazuk van, akkor Isten szívtelen Isten és Atya. Ezzel szemben a képlet a következő: Isten ártatlan Fia megegyezett az Atyával, hogy leteszi az életét. Miért? Azért, hogy átokká legyen értünk – mondja Pál apostol. Ez egészen világos: Jézus Krisztus magára vállalta bűneink büntetését. És ha már idéztük korábban az Ószövetséget: abszolút megmásíthatatlan és világos az ószövetségi áldozat-rendszerben ez a helyettes jelleg, helyettesítés, márpedig az ószövetségi áldozatok előképei Krisztus áldozatának. Ne felejtsük el: amikor az oltárhoz oda kellett vinni az állatot, amit levágtak, a bűnös embernek rá kellett tennie a kezét az állat fejére. Rátette a kezét, levágták az állatot, és vitték a vért az oltárra. 

M.T.: Ezt értem, de számukra – pl. A BPA presbiterei számára – problémás, hogy a reformátori hitvallások arról beszélnek, hogy Jézusnak “szenvednie kellett és meg kellett halnia”, azért, hogy Isten igazságát kielégítse. Végülis – hangsúlyozzák – az ószövetségi állatáldozatot sem kellett levágás előtt szenvedtetni. Az állatkínzás tilos volt a zsidóknál. 

C.M.: Jézus Krisztus éppúgy letette az életét, megölték, és nem állt ellen, mint egy bárány – ahogy mondja Ézsaiás: “mint akit mészárszékre visznek, és száját nem nyitja meg.” 

M.T.: Erre azt mondják, hogy Jézus úgy is meghalhatott volna (ha valóban Isten igazságát kellett kielégítenie), hogy nem szenved. Leszúrják, megölik, és előtte nincs az a kínokkal teli tortúra. 

C.M.: Azért, mert egy ember halálához más folyamat vezet, mint egy állat halálához, amikor meg akarnak ölni egy ártatlan embert – hiszen ez volt a helyzet -, és ilyen értelemben Jézus halálát nem lehet még egy állat halálához sem hasonlítani. Jézus Krisztus egy egyedi, megismételhetetlen személy volt: teljesen ártatlan. És az emberiség végig – farizeusok, vének, szaddúceusok, akik az emberiséget képviselik – állandóan azon törték a fejüket, hogyan lehet ártatlan embert halálba küldeni. 

M.T.: Kozmikus értelemben van jelentősége Krisztus szenvedésének? 

C.M.: Jézus Krisztus élete az első pillanattól kezdve szenvedés volt, kezdve azzal, hogy nem volt hely számára a vendégfogadóban. Ahogy János mondja: az övéi közé jött és az övéi nem fogadták be. Igazából az egész élete szenvedés volt, hiszen állandó elutasítást kellett tapasztalnia. A kereszthalál csak az elutasítás végső pontja volt. Ezt tárgyalja a Zsidókhoz írt levél is és Péter apostol is. 

M.T.: Köszönöm az interjút!

2 válasz

  1. Bolyki László könyve kapcsán Chiciudean Miklóssal készült interjút tanulságos elolvasni. Nem csak a két főszereplő látszólagos távolsága érdekes ebben, hanem kifejezetten jó látni Márkus Tamás igyekezetét is, aki mindkét szerző gondolkodásában járatos, így keresi a széttartó megközelítésekben is a közös evangéliumi magot. Ami elsőre látszik, hogy a két felvonásos drámába mindig más páholyból nézik ugyanazt azt előadást a megszólaltatott szerzők.
    -Először is, Miklósban és Lászlóban a szakember és művész találkozik. Mindkét szerep hallatlanul fontos és tiszteltre méltó, ráadásul kiegészítik egymást. Más a teológus és az író szerszámkészlete miközben ugyanazt az anyagot gyúrják. Az író képekkel, a teológus fogalmakkal dolgozik. A művész abból az anyagból gyúr összképet, amit a teológus a fogalmaival kiforgatott az ugarból. Ezért az író lemondhat a levezetésről és indoklásról. Mást várunk a dogmatikus és mást a hitmélyítő irodalomtól. Az író kreativitásával megtermékenyítheti a teológust, míg a teológus szilárd ugródeszkát biztosíthat az író elrugaszkodásai számára.
    – A másik különbség már nagyobb Miklós és László között. A bibliai antropológia kifejtetése közben Miklós az ember szilárd, kevésbé változó részére az-az a csontvázára fokuszál. László a lágy és folyton változó részekre, a húsra. A csontváz kevésbé egyedi lenyomata az embernek, belül van és nem látszik, minthogy a bűn gyökere sem, az Isten ellen való létünk. A hús és bőr, az arc mimikája kívül van és jól kiábrázolja az öregedés és krízis ezer ránccal rajzolt stigmáját rajtunk. A kegyelem az ember rossz belső anatomiáját érinti meg, míg az irgalom ennek a torzulásnak a következményeit kezeli és igen-néha tünetileg! Amikor egy bűnössel találkozunk, akkor nem Isten ellenes léte a szembetűnő ( amit tudunk dogmatikailag ), hanem az elveszett életet körbe lengő ordító tünetek: megdagadt máj, depresszió, kifizetetlen csekkek. A tünetek enyhítése akkor is jól esik, ha a betegség oka nincs még gyógyítva, sőt diagnosztizálva sem. A fájdalomcsillapító sokkal több emberhez jut el, mint ahányan valójában meggyógyulnak. A szeretet azonban képtelen ezt a simogatást mellőzni még akkor is, ha a páncél végül zárt marad. A szeretet mikor kívülről simogat, irgalomnak hívjuk. De ha behatol vertikálisan a szív irányába, akkor olyat mutat, amitől az ember kegyelemért kiált! És a szeretet ott van, hogy ezt a kegyelmet gyakorolja. A szívig hatoló szeretet kimunkálja, hogy az ember ne csak körülményeiből és pszichológiailag leírható terheitől, hanem saját magától is szabadulni akarjon. Akkor nem csak az fáj, amit tettünk, hanem amik vagyunk.
    A szeretet első szava ettől még az irgalom marad. Ez a drága előíz szomjassá tesz. Valójában minden szeretet gyanús, ami nem tartalmaz irgalmat. Aki csak megmenteni akar, de megismerni nem és érzéketlen arra a sok egyéni karmolásra, amit a bűn végzett rajtam. Aki altatás és fájdalomcsillapító nélkül operál az valójában sarlatán és nem orvos.
    Miklósnak igaz van abban, hogy az Isteni munka végcélja, hogy eljusson a bűn gyökeréig, de abban szűkmarkú és rövidlátó, ahogy fél attól, hogy ez a tűnetek felől legyen elindítva. Jézus tömeges gyógyító alkalmai és kenyér szaporításai miről is szóltak? A 10 leprásból hány ment vissza hozzá? A 10 leprás külső tisztulását hánynál követte belső tisztulás? Miért kezelte Jézus a bűn tüneteit, úgy hogy nem súlytott a bűn gyökerére? Pál az Athéni igehirdetésében miért nem hordta le a görögöket az oltáraikért és miért dicsérte meg az ismeretlen Istennek emelt oltárt, mintegy tabula rasának használva azt az üzente számára?
    És még egy szót a Gorilla- kép védelmében-ami természetesen, mint minden hasonlat töredékes. A tűneti kezelés az lenne, hogy nincs is a pincébe Gorilla! Azt csak a moralizáló prédikátorok hazudják, hogy a Gorilla létezik, az csupán projekció. László nem tagadja a Gorilla létét az-az a bűnt. Csupán arra bátorít, hogy ne akarjunk úgy csinálni Isten, önmagunk és mások előtt, mintha nem lenne lent a fenevad a pincébe. Nem mondja azt, hogy a Gorilla a legkedvesebb háziállat. Nem kellemes, de le kell menni hozzá és szembenézni vele. El kell fogadni a tényt, hogy bűnösek vagyunk, ami nem kiegyezés vele csak a tagadás és rejtőzködés feladása. Nekem ez jön Laci könyvéből.

  2. Kedves Tamás!

    Először is szeretném megköszönni a munkádat, amit az evangéliumi hit védelmében évek óta végzel, és azt a rengeteg hasznos anyagot, amit fordításban a magyar olvasóközönség számára is elérhetővé teszel ezen a honlapon.

    A fenti interjúban nagyon sok érdekes és felkavaró gondolat hangzik el. Érthető számomra a pásztori felelősségérzet, amely a gondolatok mögött áll, magam is aggodalommal figyelem azoknak a jelenségeknek a többségét, amelyekről a cikk szól. Fontos, hogy ezekről szó essék.

    De Bolyki Laci könyve történetesen nem a megfelelő céltábla. Laci közeli barátom, bajtársam az evangéliumért és az evangéliumi hitért folytatott küzdelmekben, jól ismerem a gondolkodását – és ami még fontosabb: a szívét.

    Egyetértek F. Barnival: Laci elsősorban művész és lelkigondozó, nem teológus, ezért nem is a teológus eszközkészletével fogalmaz, hanem a művészével. (Laci olyan író, aki közel hozza az olvasót az egyenes és egyszerű üzenetéhez, mert nem pusztán gyönyörködtetni vagy provokálni, hanem megnyerni akar.)

    Engem régóta érdekel, hogy a két készlet (a teológusé és a művészé) mennyiben és hogyan feleltethető meg egymással, mi a helyes kapcsolat köztük, és itt most különösen látom, mennyire fontos ennek a tisztázása.

    Abban biztos vagyok, hogy a képekkel és közvetett kommunikációval operáló művészetnek szüksége van a teológiára, de abban is, hogy nekünk, teológusoknak pedig szükségünk van a művész eszköztárára is, mert az indirekt kommunikáció (pl. egy pincében lakó gorilla hasonlata) nagyobb erővel ragadja meg a szívet, mint a direkt kommunikáció, amivel a teológus általában él, amikor a precizitásra törekszik.

    Az igazán jó teológus érti és akár használni is tudja a művészi kifejezésmódot. Ilyen volt a mi Urunk Jézus, aki kiaknázta a példabeszédek lehetőségeit, ilyen volt Augusztinusz, aki lebilincselő képekkel írt a kegyelem munkájáról, és ilyen volt Kálvin is, aki zseniként magas szinten használta írásaiban a metaforákat. Ebben szívesen tanulok Lacitól.

    Dorothy Sayers szerint a jó író számára pedig előnyt jelent a teológia, „hiszen a szellemi következetesség roppant építményébe zárja az egész szerkezetet”. Laciban látom az alázatot, hogy szívesen tanul teológusoktól. De neki nem kell a mi nyelvezetünket használnia. Sayers szerint a drámaírónak „úgy kell felfognia a teológiát – a dogmát –, mint ami belső részét képezi a feldolgozandó anyagának, nem pedig külső célként, amelyre műve irányul. A dogma nem más, mint művészetének nyelvtana és szókészlete.” A drámaírónak nem az a dolga, hogy a teológiának alárendelje a drámáját, hanem az, hogy „a saját kiindulópontjából végezze el az igazmondás feladatát, és bízzék, hogy a teológia magától, sértetlenül kibontakozik a történet drámai megjelenítéséből”.

    Bolyki Laci pont ezt teszi, amikor például a gorilla hasonlatával él. Ez képies, indirekt kommunikáció, amely szándékosan nem a protestáns teológiai ortodoxia nyelvezetét használja, mert nem az a célja, hogy ezt a rendszert kifejtse, hanem az, hogy ennek belső igazságát eljuttassa a szívbe. Ezért nem szabad számonkérni rajta, hogy a nyelvezete eltér a teológiai szakzsargontól, és ha azt vizsgáljuk, hogy egyetértünk-e vele, mélyebben kell keresnünk a gondolkodása nyelvtanát.

    Mivel sokat beszélgetek Lacival, jól ismerem az észjárását és a szándékait. A teológiai gondolkodásunk mélystruktúráiban nincsen lényegi különbség. Laci nem antinomista. Számára a kegyelem ott sokasodik meg, ahol előtte a bűn is megsokasodott, de ha megkérdezné valaki tőle, hogy akkor tehát vétkezzünk-e, hogy még több legyen a kegyelem, Laci megdöbbenve válaszolná: Szó sincs róla! Ha meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk benne többé?!

Hozzászólás írása