Mítosz volt-e a vallásszabadság az erdélyi katolikusok számára a fejedelemség korában?

Az Ostiarius ultrakonzervatív katolikus blog Caietanus álnév mögé rejtőző szerzője először – az egyik cikkében – mintha mélységes egyetértését fejezte volna ki azzal kapcsolatban, hogy az 1525-ig született magyarországi eretnekellenes törvények a lehető legvégső testi büntetések lehetőségét is fenntartották a „hit meghamisítóival” szemben. Támogató sorait kánonjogi és egyháztanítói hivatkozásokra alapozta. Utólag bizonyára már úgy magyarázná – ahogy ezt minden bizonnyal valahogyan elfelejthette expressis verbis kifejteni –, hogy ez beleillett az adott kor gondolkodásmódjába. A kitört felháborodás nyomán mindössze tudatos és rosszindulatú félreértésről panaszkodott, majd belekapaszkodott Kulifai Máténak, a Hetek magazin szerkesztőjének az erdélyi vallási türelem méltatásával kapcsolatos gondolataiba, és Pezenhoffer Antal munkássága nyomán igyekezett bizonyítani, hogy ez a sokat méltatott „vallásbéke” (sic!) valójában csak egy mítosz, amely a fondorlatos, alattomosan fojtogató, következetesen véghezvitt protestáns katolikusüldözés politikájával volt egyenlő.

Akkor most nézzük meg tényszerűen, vajon milyen szabadon élhették meg és gyakorolhatták hitüket az erdélyi fejedelemség katolikus alattvalói, és az úgynevezett „katolikusellenes törvények” milyen kontextusban keletkeztek, valamint kiket korlátoztak igazából.

A „katolikusellenes” törvények valójában a kezdetektől fogva beilleszkedtek három folyamatba: 1.) a magyar királyok számára komoly politikai hatalmat biztosító főkegyúri jogokba; 2.) a Habsburg-zsoldban álló katolikus katonákkal (kisebb részben németekkel, nagyobb részben itáliaiakkal, vallonokkal és spanyolokkal) kapcsolatos rossz tapasztalatokba; valamint 3.) a későbbi kifejezéssel élve a „Partium adnexis regni Hungariae”, a Magyar Királyság csatolt vagy kapcsolt részein belül a vitatottnak számító Felső-Magyarországért folytatott kisebb és nagyobb háborúkba.

A ius apostolicum utriusque legis olyan erős volt, hogy Hunyadi Mátyás 1463-as (tehát még törvényes koronázása előtti) II. Piusz pápához intézett levelében azt írta, hogy inkább térne görög hitre, minthogy főpatronátusi jogairól lemondjon. A magyar királyok főkegyúri jogai és kötelességei az alábbiak voltak: 1.) A legkardinálisabbnak a főpapok (püspökök, érsekek, prépostok és apátok) választása és áthelyezése számított. A prezentálás [jelölés] joga olyan erős volt, hogy a római Szentszék megerősítési jogát (ius confirmandi) is nagyban korlátozta. A magyar királyok által javasolt személy ugyanis pápai részről csak akkor volt visszautasítható, ha a kánonjogi alkalmatlanság igazolt esete forgott fenn. Ezt a jogot elméletben korlátozta, hogy az uralkodó magában nem nevezhetett ki főpapokat; ilyen rendelkezését csakis az ország tanácsából, az ország pecsétje alatt adhatta ki, amelynek természetesen a főpapok is tagjai voltak, az ország (fő)kancellárjának pedig az esztergomi érsek számított.

Martinuzzi (Fráter) György 1534 óta – Szapolyai (I.) János királynak tett szolgálatai révén – bírta a váradi püspöki széket. Az 1544-es első erdélyi vallástörvény még inkább a vallásújításnak, az úgynevezett „innovatio”-nak igyekezett gátat szabni, ami ugyanakkor az Universitas szabad plébánosválasztási, illetve a Királyföldnek és a Barcaságnak az esztergomi prímás alá rendeltségére való hivatkozással védte a már addigra kialakult szász evangélikus egyházszervezetet is. Az is megállapítható, hogy György barát már ekkor politikai támaszra talált protestáns magyar nemesekben is; Erdélyben ugyanis kiemelkedő értékké vált az a támogatás, ami a külső szemlélő számára kiszámíthatatlan kanyarokat leíró politizálás mögött állt. A kortársak, egészen pontosan Kanizsai Orsika férjéhez, Nádasdy Tamáshoz intézett 1552-es levelében, ezt nevezte „Tündérkert”-nek.

A szász követek és protestáns magyar urak támogatását is igénylő országgyűlés ideje alatt zajlott az a váradi hitvita, amelyre Szkhárosi Horváth András, aki ekkor a reformáció harcos prédikátora volt Tállyán, megírta „Az kétféle hitről: a Krisztusbéli és a pápai foltos hitről” szóló hitvitázó énekét. A költemény a politikai kettősséget (Habsburg versus török orientáció) a vallási megosztottság allegóriájaként használja, de egyáltalán nem mossa össze a kettőt. Egyszerűen választásra buzdít, a kor polemikus stílusában szembeállítva a reformáció, valamint a katolikus egyház tanításait. A kortól nem idegen kipellengérezés csúcspontja itt az, hogy Szkhárosi az énekszöveg egy helyén színvesztő, vagyis szemfényvesztő tanításoknak nevezi a rómaiakat. (Annyit azért itt nyilván megjegyezhetünk, hogy ennek a stílusnak igazából Pázmány Péter lett a maga ízes magyarságával tökélyre fejlesztője és kiteljesítője.) A „sokfelé eloszlott világi gondok” veleje, vagyis a helyzet kaotikusan bonyolult volta az elkövetkező években is megmaradt.

Az 1548. évi pozsonyi országgyűlés rendelkezett az interkaláris jövedelmek miatt gyakran üresedésben hagyott főpapi stallumok időben történő újratöltéséről, a végleg elveszettnek tekintett (mert királyi adománylevelet nyert) valamikori egyházi javak pótlásáról, valamint a szakramentárius (zwingliánusnak tekintett helvét) irányzat és az anabaptisták üldözéséről. A döntésnek valláspolitikai hatása is lett. Petrovics Péter temesi ispán és temesvári várkapitány ugyanis 1549-ben az ekkor már nyíltan a helvét irányzat tanításait hirdető Szegedi Kis Istvánt nevezte ki a helyi iskola élére. A reformátor itt nemcsak iskolamesterként működött, hanem a város protestáns gyülekezetének egyik prédikátora is volt.

1551-ben Fráter György elérkezettnek látta az időt, hogy véghez vigye a már az 1541-es gyalui szerződésben esküvel fogadott, és Buda elvesztését jóvátenni hivatott politikai irányváltását. A nyírbátori szerződésben a keleti országrész Erdélyt, a Tiszántúlt, valamint a Temesközt a Habsburgok kezére adta, megvédésének ígéretéért cserébe. Az elsősorban a finanszírozástól és támogatástól függő térszerkezet mozaikossá vált, ahol a Temesvár–Nagyvárad hadiút stratégiai pontján álló, visszavett Jenő (Lippával együtt), „László király városá”-val – a protestánsoknak eszükbe sem jutott a katolikus szentté avatott nagy király Anjou-kori lovasszobrát bántani – szilárdan „erdélyi” befolyás alatt maradt. Temesvárt viszont a politikai fordulat keretében átvette Losonczi István, jelentős részben idegen katonasággal, és innentől kezdve a békési ispánokat is Ferdinánd nevezte ki. Az új temesi ispán és várkapitány azután nem tudott ellenállni spanyol zsoldosai követelésének, miszerint távolítsák el a várból az „eretnekeket”. Szegedi Kis Istvánt az éjszaka közepén, durva ütlegekkel és rúgásokkal kísérve, drága könyveit sebtében szerzett ökrös szekérre hányva indították el a makói rév felé. Nem véletlen, hogy a vár elvesztésében és a védők sorsában a protestáns közvélemény Isten büntető kezét is látta. A „hadseregekkel körülvett Jeruzsálem”-ből idejében kifutott reformátor megjárta Mezőtúrt, Békést – ahol szintén fogságot szenvedett –, majd Tolnát, végül Ráckevén telepedett le. Onnan hurcoltatta el a szolnoki bég 1561-ben kémkedés vádjával, valójában váltságdíj fejében. A horvát, német és cseh katonasággal is megerősített Gyula vára esetében azért nem volt ilyen kézenfekvő párhuzam, mivel a békési protestáns iskola alapítója elűzése után is konszolidálódni tudott, működését pedig az erődített helyre koncentráló török ostrom is érintetlenül hagyta. Arról ne is beszéljünk, hogy az 1551. decemberi alvinci merénylet éppen azt a Martinuzzi Györgyöt iktatta ki a politikai tényezők közül, aki váradi püspökként és – ekkor már valóságos – esztergomi érsekként tevőlegesen hozzájárulhatott volna a keleti országrész katolicizmusmaradványainak (sic!) megmentéséhez.

Azt az életérzést, amit a későbbiek a „két pogány” vagy az „üllő és kalapács között” fordulataival ragadtak meg, először két protestáns énekköltő öntötte szavakba. Takaró Mihály, tihanyi várkapitány 1555-ös levelében tárta föl az „előttem tűz, hátam megett víz, környűben mind ellenség” kétségbeejtő helyzetét. Kecskeméti Végh Mihály valamikor 1563 és 1567 között keletkezett versében keserűen panaszkodott az Igét igazán szóló prédikátorok ellehetetlenítéséről. A „mikoron Dávid nagy búsultában” kezdetű énekében a reformációs költő arról szólt, hogy a gazdag városok gyakori gyűlésein „özvegyek és árvák nagy bosszú[ságoka]t vallanak.” Vagyis az 1548. évi törvények, illetve a Tripartitum nyilvános eretnekekre való rendelkezése révén gyakran forgatják ki őket törvényes örökségükből. A német–török (külső) és vallási (belső) ellentétben egyaránt a „kevélyek” hatalma alatt morzsolódó magyarság helyzetére rezonált Kecskeméti Végh török kori művében az a befejezés is, amely szakított a diadalmas dávidi befejezéssel. Így lett a 55. zsoltárnak az isteni kegyelem által meghaladott menekülő elvágyódásából az az Úr által kirótt sötét választási kényszer, ami szerint a helvét reformáció híveinek talán még a végvári övezet állandó pusztulási zónájába is jobb kiköltözniük – ahol csupán a halálos testi veszedelem fenyegeti őket –, mint megmaradni a testi biztonság sorvasztó lelki elnyomatásában. Tegyük hozzá: ilyen nyomorúságos körülmények között a reformált hit jelentette lelki erő nélkül a magyarság valószínűleg eltűnt volna. A boszniai bogumil eretnekségtől eltérően a legveszélyeztetettebb helyeken élő, helvét hitvallást követő magyarok szilárd Szentháromság-hitük miatt egyáltalán nem voltak nyitottak az iszlám, vagyis a renegáttá válás felé. Az anyanyelvi kultúra iránti elkötelezettség és a protestáns világgal való szellemi kapcsolattartás megkerülhetetlenné tette a reformációt a magyar történelemben.

1561 és 1567 között zajlott a Schwendi-féle kis háború Felső-Magyarország birtoklásáért, amely Máramaros kivételével az egész területet Ferdinánd, majd Miksa magyar királyi uralma alá juttatta. E harcoknak a keleti országrész számára válságos időpontjában – az 1556-ban visszahívott, majd nagykorúsított Szapolyai János Zsigmond ezeken a területeken II. János választott királyként uralkodott – keletkezett 1566-ban egy erdélyi országgyűlési emlék. Ez – elsősorban a partiumi nemesség követelésére – törvénybe iktatta, hogy idegen földön felszentelt klerikus Váradra be nem vezethető. Ennek a törvénynek az érvényét terjesztették ki Erdélyre a Náprágyi Demeter-féle 1598–1601 közötti balsikerű katolikus püspökküldési akció után is. A váradi törvény érvényét ekkor hatályosították a katolikus lelkigondozók irányában is, amely lényegében a székely katolikus darabontok itteni várkatonaságként való tartásának tilalmával volt egyenértékű. Jelen sorokat egy olyan ember írja, aki Lázár ükanyja révén egy, az 1660-as ostromkor Váradon szolgált református székely katona leszármazottja.

Mielőtt továbbmennénk, jegyezzük meg mintegy zárójelben, hogy a német fejedelemségi törvényekhez hasonló rendelkezést Mária Terézia vezetett vezetett be 1769-ben saját országaira és tartományaira nézve, amikor politikai szuverenitását egyházi téren az Egyházi Állammal szemben is biztosítani akarta. Erdélyben nem is kellett ehhez új rendeleti aktus. Az ottani Guberniumnak elég volt 1773-ban a külföldön felszenteltek alkalmazási tilalmáról szóló megfelelő fejedelemségkori törvények fennálló hatályára figyelmeztetnie.

Visszatérve az 1566-os válságra: a Partium fővárosa ekkor már a reformáció fontos bástyájának számított, ahol éppen ebben az évben adták ki a református énekkultúrát a mai napig alapjaiban meghatározó Váradi énekeskönyvet. A törvénynek a Landeskirchentumot megerősítő német törvények szolgáltak mintául, adott helyzetben pedig elsősorban a Habsburg politikai behatolás egyházi útját kívánta elzárni. Elejét vette ugyanis egy olyan fejedelmi megegyezésnek, amely magyar királyi főkegyúri jogon kinevezett váradi püspök bevezetését tartalmazta. Mivel Váradnak a Schwendi-féle hódítások nyomán keletkezett egy nyitott szatmári oldala is, fontos volt, hogy egy Habsburg-behatolás ne vonzzon ide direkt módon oszmán hadjáratot. Annak ugyanis két irányból is ki volt téve ez az olasz típusú modern erődítménnyé átalakított vár, amely alapesetben elvitte a kialakuló erdélyi fejedelemségi költségvetés 90%-át. És itt választ adtam Ostiariusnak arra a felvetésére, hogy az erdélyi egyházi javakat csak azért szekularizálták a rendek, hogy ne kelljen maguknak eltartaniuk fejedelmüket. Nem igaz: nagyon is húsba vágó anyagi kényszerek tették szükségessé a szekularizációt, amelyek amellett tették le a voksot, hogy az ország csak a reformáció takarékosabb egyházai mellett bírja el a kényszerű kétirányú védekezés költségeit. Márpedig kényszerű volt a kétirányú védekezés, hiszen a Győr melletti táborból Miksa egy mozdulatot sem tett a Dél-Dunántúl utolsó jelentős erődítménye, Szigetvár védelmére.

Miksa részéről is a szükséges óvatosság része volt, hogy ha már nem merte az oszmánokkal való döntő konfrontációt vállalni, akkor legalább maga ne rombolja tovább a keresztyén összefogás, védekezés és ellenállás belső erőforrásait. Nem véletlen, hogy Bornemisza Péter 1569-es Elektrájában már ezt a kérdést teszi fel: „Vajon akkor, midőn a haza durva rabságban senyved, szabad-e erőszakkal szembeszállni a zsarnokkal, vagy pedig biztonságosabban kell-e várni, hogy az idő hozza meg az orvosságot és az enyhülést?” A nemesi ellenállás jogával való élés fenyegetése meghozta az általános vallási enyhülésnek – protestáns szempontból – várva várt idejét. Ennek következtében a források tükrében az 1590-es évekig egy újabb protestáns előretörési hullám valósulhatott meg, amely a katolikus forrásokban a „Lényegében az egész ország protestáns!” felkiáltásokban kulminálódott. Éppen ezért volt szellemileg sokkszerű érzés, hogy a tizenöt éves háborúban – kortársi számolás szerint 1591–1606 – a várva várt áttörés elmaradt. Amikor 1602-ben megjelent Magyari István evangélikus prédikátor műve, Az országokban való sok romlásoknak okairól (Sárvár, 1602), a konvertita Pázmány Péter 1603-as válaszában, a Feleletben (Az Magyari István sárvári prédikátornak az ország romlása okairul írt könyvére, Nagyszombat, 1603) – mint tehetetlenül ismételgetett, hatástalannak bizonyult érveket – sikerrel forgatta vissza a Magyarország csapásainak okaként tételezett erkölcsi romlást és egyházi ősiséget a magyar protestantizmus fejére. Annyiban igaza volt, hogy a nyugat-magyarországi nemesség valóban romlottan világinak, uralkodói kegy- és birtokvágyónak bizonyult. Sajnálatossá, de nem végzetessé vált ugyanakkor az azonos történelmi tapasztalat megszakadása is. Kelet-Magyarországon és Erdélyben ugyanezeket az éveket ugyanis a „Basta szekere” (lásd I. Rudolf király hadvezére, G. Basta hadjáratai), a betoldott 1604. évi XXII. tc. – amelynek nyomán az erőszakos templomelvételt mindenekelőtt, de nem kizárólagosan  Kassára és annak reprezentatív templomára igyekeztek kiterjeszteni –, illetve a hajdúk letelepítése határozták meg.

Erdélyben ellenben a politikai szükségszerűség nem akadályozta meg az erdélyi és kapcsolt részi rendeket abban, hogy kialakuló saját államuk érdekeinek védelmét egy katolikus főúr, ecsedi Báthory István (1571–1586) kezében lássák a leginkább biztosítottnak. Rendjeinek aggodalmát a püspökbefogadással kapcsolatban – saját jól felfogott érdekében is – tiszteletben kellett tartania. A jezsuitákat ellenben behozta a katolikusok erősítése, illetve – több-kevesebb nyíltsággal – az unitáriusok meg- vagy visszatérítése érdekében. Tudomásul kell vennünk, hogy ebben a kérdésben a reformátusok sem voltak teljesen indifferensek, hiszen a Szentháromság-tagadás közöttük olyannyira a keresztyénségből kitagadó téttel bírt, hogy még 1871-ben és 1889-ben is hatalmas botrányok zajlottak a Protestáns Egylet, valamint a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság unitárius tagsága körül, ahol felvételüket az utóbbi, konzervatívabb szervezetbe sikerült is megakadályozni.

A protestáns szuperintendensek ekkori „püspök” megnevezése későbbi visszavetítés, hiszen közülük először a református kapta meg ezt a címet a Bethlen Gábor-i törvényekben (ezt a mintát azután hamarosan az evangélikusok és az unitáriusok is másolni kezdték). A katolikus papszentelés azonban akadálytalan maradt, lévén, hogy a megmaradt kevés esperes, illetve zárdafőnök rangidőse számára mindig ki tudta eszközölni Rómától az ezzel a joggal járó apostoli adminisztrátori vagy vikáriusi tisztséget. Ezt a keretet az Erdélyi Fejedelemség helyzetét ismét konszolidáló Bethlen Gábor is fenntartotta, aki katolikus alattvalói iránti jóindulata kifejezéseként 1625-ben – Pázmány érsekkel szöges ellentétben – saját jövedelmeiből támogatta a Káldi György-féle bibliafordítás kinyomtatását. (Hogy a támogatását elnyerhesse, e tudós jezsuitának a rendi jellegzetességeket nélkülöző világi papi viseletben kellett a fejedelem elé lépnie.) Hasonló okokból az 1626-os országgyűlésre teljes vértezetében léphetett elő a Katolikus Státus (a katolikus főurak, nemesek és egyházi személyek közös testülete), amely törvényes keretet adott a rendi önszerveződés keretein belül korábban kialakult azon gyakorlatnak, miszerint az erdélyi katolikus egyház külső ügyeit és országgyűlési képviseletét világi előkelői bevonásával intézheti, megteremtve a katolikus autonómia alapfeltételeit. A kor értelmében vett szekularizáció, illetve az ahhoz való alkalmazkodás nagyban megnövelte a pozitív katolikus öntudatot és belső motivációjú akcióképességet.

Végezetül szót kell ejtenünk a jezsuiták működésének korlátozásáról, amely egy „szeretett város” valláspolitikai védelmének tekinthető, és a kor viszonyai között akár egy-két éven belül is kibontakozhatott. Báthory István és Báthory Kristóf támogatásával a jezsuiták 1579-ben telepedtek be Erdélybe, ahol iskolákat és kollégiumokat alapítottak Kolozsmonostoron, majd Kolozsváron. A protestáns rendek a „túlzott” sikerű tevékenységre válaszul már 1581-ben igyekeztek korlátokat szabni nekik: a kolozsvári országgyűlés megtiltotta újabb jezsuiták befogadását, és működésüket elsősorban az oktatásra kívánta korlátozni. Az 1588-as medgyesi országgyűlésen hozták a legjelentősebb és a későbbiek mintájául szolgáló intézkedést a jezsuiták kiűzése érdekében. Báthory István halála után a protestáns többségű rendek – unitárius nyomásra – azzal vádolták meg a jezsuitákat, hogy túllépnek oktatói szerepükön, és a katolikus restaurációt készítik elő. Az 1588-as medgyesi országgyűlés követelte a rend kitiltását az országból. A fiatal Báthory Zsigmond eleinte ellenállt, de a rendek adómegtagadással nyomást gyakoroltak rá. Az országgyűlés végül elrendelte a jezsuiták eltávolítását. Alapítványaikat és intézményeiket ugyanakkor érintetlenül hagyták; ott tovább tanítottak, először még kiöltözött rendtagok is (értsd: a jezsuitákról levetették a rendi öltözetet, vagyis világi ruhában, szerzetesi külső jelzés nélkül maradtak az intézményekben tanítani), akik a további botrányok elkerülése, illetve távozásuk előkészítése végett igyekeztek maguk helyére mihamarabb megfelelően kiképzett világiakat állítani. Hasonló helyzetben az 1603-as nagyszombati református gyülekezetalapítási kísérletre jóval hamarabb és elsöprőbb módon érkezett meg a válasz a (betoldott) 1604:XXII formájában.

Összefoglalásképpen tehát elmondhatjuk: a vallásszabadság egyáltalán nem mítosz, hanem a korban feltűnően széles körben megélt életvalóság volt az Erdélyi Fejedelemség területén, még a katolikusok számára is. Amennyiben korlátokat szenvedtek, azok mindössze a felső klérust és bizonyos intézményeket érintettek, s ezeket is politikai okokból akadályozták, miközben a katolikus rendeket és alattvalókat mindennapi hitgyakorlatukban egyáltalán nem korlátozták.