Róma varázsa, Róma válsága – Miért nem katolizálhat az, akinek lelkiismeretét az Ige köti
Az utóbbi években – sőt évtizedekben – egyre gyakrabban lehetett hallani olyan esetekről, amikor protestánsok, olykor teológiailag is felkészült személyek, környezetük megdöbbenésére a katolicizmushoz csatlakoztak; mások pedig a keleti ortodoxia felé fordultak. Természetesen ennek ellenkezője is folyamatosan zajló folyamat. Protestáns szemszögből azonban sokszor magától értetődőnek, szinte természetes – olykor már-már szükségszerű – következménynek tűnik, hogy aki komolyan és elmélyülten olvassa a Bibliát, az előbb-utóbb protestánssá válik vagy protestáns marad. Éppen ezért jogos a kérdés: miben rejlik a katolicizmus vonzereje? Mi késztet meggyőződésesnek – vagy legalábbis korábban meggyőződésesnek látszó – protestánsokat arra, hogy végül „bemenjenek” Róma alá? A kérdéssel természetesen számos tematikus kötet foglalkozik részletesebben. E munkák alapján, az általuk felsorolt indokokat tömören összegezve, az rajzolódik ki, hogy a háttérben nem elsősorban dogmatikai megfontolások állnak. Sokkal inkább arról van szó, hogy Róma – történelmi, liturgiai és tanításbeli valóságként – sokak számára egyfajta választ kínál a késő modern vallási tapasztalat bizonyos hiányaira: az individualizációra, az esztétikai sivárság érzésére, valamint az intézményi bizonytalanságra.
Az egész jelenség pikantériája azonban az, hogy azok az indokok és érvek, amelyek a katolicizmus felé terelik az embereket, az utóbbi időben – különösen I. Ferenc és XIV. Leó pápa pontifikátusa alatt – kezdenek éppen kimosódni. Groteszk módon tehát a protestantizmustól elforduló, egykor protestáns hívek akkor döntenek a katolicizmushoz való csatlakozás mellett, amikor az – mintegy rálicitálva egyes, liberálissá és progresszívvé váló történelmi protestáns formációkra – maga is fragmentálttá és intézményileg bizonytalanná válik; amikor a fősodratú katolicizmus dogmatikailag és etikailag egyre progresszívebb, kegyességi gyakorlatában pedig felszínesebb lesz (lásd például Fiducia supplicans). S mindez éppen akkor történik, amikor a tanbeli és hagyománybeli folytonosságot képviselni igyekvő tradicionalista katolicizmust a fősodratú katolicizmus idegen testként löki ki magából.
Ennek már-már komikus folyománya, amikor tradicionalista katolikusok úgy invitálják a protestáns híveket – mintegy „megtérítve” őket – Róma kebelére, hogy közben maga Róma az önmagától beálló kiközösítés eszközével honorálja a Szenthagyományhoz való ragaszkodásukat. Eközben a nyílt dogmatikai és etikai eretnekségeket valló, blaszfém egyházi gyakorlatot folytató fősodratú német katolicizmust – a pénz diktál, ugyebár – szinte érinteni sem meri.
No de mik is azok az ún. – mára egyre kevésbé tartható – érvek, amelyek a katolicizmus mellett szólnak? Például a következők: egyesek számára a római katolicizmus a szekularizációval szembeni kulturális és erkölcsi bástyaként jelenik meg; mások intézményi stabilitást, valamiféle „biztonsági hálót” látnak benne. Megint másoknak azt a vágyát elégíti ki, hogy valami náluk nagyobbnak vessék alá magukat, amely majd megtartja őket. Van, akit a dogmatikai és etikai egyértelműség reménye vonz a katolicizmushoz. Olyan protestánsok is vannak, akik úgymond „belefáradtak” a protestantizmus fragmentáltságába, és a katolicizmust valamiféle homogén, egységes tömbnek képzelik. Ehhez kapcsolódik az egyház látható egysége iránti vágy is. Mások pedig nem elsősorban identitáskeresésből vagy kulturális ellenpontként kezdenek a római egyház felé közeledni, hanem liturgiai gazdagsága miatt. Közéjük tartoznak főként azok az egykori neoprotestánsok, akik kiábrándultak a folyamatos zenebonából, a fogyasztói logikára épülő istentiszteleti kultúrából, illetve a „szórakoztatásra” berendezkedett egyházi miliőből. Megint másokat egyszerűen valamiféle „Harry Potter–Roxfort” hangulat iránti vágy hajt: ki akarnak emelkedni a protestáns alkalmak általuk hétköznapinak vagy „póriasnak” érzett világából. Az istentiszteletben nem TED-előadásokat és koncerteket keresnek, hanem egy másik, misztikus, a hétköznapitól radikálisan eltérő valóságba szeretnének belemerülni. Másokat a protestantizmus hitéletet – különösen az imádságot – illető, általuk túlzottan „tudatosnak” érzett igénye zavar. Ők inkább előre megformált, gondosan kimunkált imanyelvre vágynak, amely a hitéletben mintegy mankóul szolgálhat számukra. Megint mások a katolicizmusban az érzékeket és a fizikai testet is bevonó, élményekben gazdagabb vallásosságot találják vonzónak: az éneklést, a térdhajtást, a csendet, a gyertyákat, a tömjént, a szenteltvizet, a liturgikus öltözeteket és a szakrális teret. Ehhez szorosan kapcsolódik az is, hogy egyesek számára a vallásos esztétika maga az Istenhez vezető út. A katolicizmus pedig éppen ezt kínálja fel számukra: a zenét, az építészetet, a liturgiát, a képeket, a rítusokat, az ünnepeket és a szimbólumok gazdag világát. Ebben az összefüggésben a sokak szemében lecsupaszított, puritán, sőt kiábrándítóan egyszerű protestantizmussal szemben – amelyet túl didaktikusnak és emberközpontúnak látnak – a katolicizmus a titok és a szentség atmoszféráját közvetíti.
Mindez – a feltupírozott történelmi folytonosság, a gazdag teológiai örökség és a globális egyetemesség benyomása is – közösséget, az összetartozás élményét és szilárdabb egyházi identitást kínál. Érdemes itt egy pillanatra megállni, mert talán ez a legfontosabb szempont: a katolicizmus vonzereje részben abból fakad, hogy a keresztyén identitást nem pusztán egyéni meggyőződésnek, hanem látható, közösségi hovatartozásnak tekinti. Ebben különösen nagy szerepe van a liturgiának – nem véletlen, hogy szinte több szó esik róla, mint magáról Krisztusról és a róla szóló evangéliumról –, valamint tágabb értelemben a szentségi rendnek, szűkebb értelemben pedig a papságnak.
Ha mindezt röviden akarnánk összefoglalni, talán úgy ragadhatnánk meg a lényeget, hogy a katolicizmus manapság azért vonzó különösen egyes protestánsok számára, mert a mindenütt tapasztalható szétesettségre renddel, a vallási sivárságra vallási esztétikával – mindenekelőtt gazdagnak érzékelt liturgiával –, a történelmi gyökértelenségre hagyománnyal, az értelmezési bizonytalanságra pedig látható egységgel és egy „felülről” kijelölt, normatív értelmezési kerettel válaszol.
Minderre a következőket válaszolhatjuk: talán feltűnt az előbbi felsorolásból, hogy egyik sem érinti közvetlenül az isteni szót, Isten írott igéjét; ezek úgymond mind csupán a „körítéshez” tartoznak. Ebből a szempontból érdekes fejlemény, hogy bár a protestantizmusba belefáradó vagy belesavanyodó hívő éppen az individualizmus és a fragmentáltság elől menekül a katolicizmusba (vagy a keleti-ortodoxiába), választása azonban ugyanúgy elsősorban posztmodern regiszterben érthető meg – egy sajátos „hangulatba”, ha úgy tetszik, valamiféle „bódító tömjénfüstbe” menekül.
Éppen ez magyarázza, miért nincs sok értelme esetükben „igei érvekkel” – vagyis a Szentírásra alapozott érveléssel – próbálkozni. Lehetséges ugyanis, hogy korábbi protestantizmusuk sem tudatos, az Igéből fakadó meggyőződés volt; nem a Szentírás és az azt számukra megelevenítő Szentlélek győzte meg őket, hanem a protestáns identitást inkább választott, ám ideiglenes önazonosságként vették magukra. Ha pedig így állt a dolog, Róma felé fordulásuk sem bibliai – talán még csak nem is történeti – érveken nyugszik. Sokkal inkább változékony érzéseikből, bizonytalanságaikból, identitáskeresésükből, korábbi személyes tapasztalataikból és benyomásaikból, valamint az ezekből kibomló új vágyaikból fakad.
Ezért az alábbi felsorolás nem azoknak az „exprotestánsoknak” szól, akik a lecsupaszított vallásosságból egy színesebb, illatosabb, cukormázzal bevont posztmodern vallásosságba menekülnek. Elsősorban azokhoz a protestánsokhoz szól, akik maguk is érzékelik a mai globális protestantizmus anomáliáit – amelyek valójában nem csupán a protestantizmust, hanem az egész világkeresztyénséget jellemzik –, ám hitük viszonyítási pontja továbbra is Isten írott igéje. Ezért, az Ige alapján tájékozódva, nem kezdhetnek jó lelkiismerettel saját igeértésükkel ellentétes „identitáskeresésbe” a római katolicizmus vagy a keleti ortodoxia irányában. Protestáns keresztyének maradnak; legfeljebb annak a felelősségüknek igyekeznek eleget tenni, hogy olyan gyülekezeti közösséget találjanak, ahol Isten igéjét tisztán hirdetik, a sákramentumokat – a keresztséget és az úrvacsorát – igei módon szolgáltatják ki, és ahol akár konfliktusokat is vállalva gyakorolják az egyházfegyelmet. (Éppen ezért a protestáns egyházak és gyülekezetek felelőssége különösen nagy: őrizniük és hitelesen képviselniük kell a bibliai–reformátori örökséget, nehogy saját közönyük vagy hanyagságuk taszítsa tagjaikat és az őszintén érdeklődő kívülállókat a római katolikus egyház felé.).
Ha mindezt megteszik, és közben továbbra is sokat forgatják a Szentírást – vagyis megmaradnak bibliás embereknek –, aligha ébred bennük vágy arra, hogy katolizáljanak. Sokan persze ezt a jelenség súlyos leegyszerűsítésének tekintik, mintha csupán azt sugallanánk, hogy akik a katolicizmusba vagy a keleti ortodoxiába lépnek át, nem olvassák eleget a Szentírást, vagy teológiailag kevésbé elmélyültek. Távol álljon tőlünk efféle feltételezés. A teológiai érdeklődés és műveltség – akár az apostoli atyák és az egyházatyák írásainak beható ismerete – azonban egy dolog; egészen más dolog, ha valaki nap mint nap az ihletett és tévedhetetlen Igéből táplálkozik, abból a Szentírásból, amely hit és élet kérdéseiben a legfőbb tekintély. Nem véletlen, hogy a katolicizmus leginkább „bibliás” irányzata, a katolikus karizmatikus megújulás – eltekintve annak olykor problematikus túlkapásaitól – számos vonásában már-már kvázi protestánsnak hat.
*
Ilyen mód az alábbi rövid összefoglaló elsősorban emlékeztető – visszamutat a Szentírás alapvető tanítására, amely az apostoli tanítás hiteles foglalata. A római egyház kicsorbult tanítására elsősorban reformátori hitvallások egyes tételeivel válaszolunk. Felmerülhet ugyan az ellenvetés, hogy ezek a hitvallások nem maguk a Szentírás, ha azonban fellapozzuk őket, világossá válik, hogy cikkelyeik és tételeik mindegyikét bőséges, tárgyszerű és a kérdéshez illő bibliai referencia támasztja alá.
Tíz ok, amiért soha nem szabad Róma alá bemennünk
A római katolikus egyház tanítását és gyakorlatát minden keresztyénnek érdemes komolyan, elsődleges források alapján vizsgálnia. Ehhez különösen fontos olvasmány A Katolikus Egyház Katekizmusa, valamint a Tridenti Zsinat kánonjai és dekrétumai.
E dokumentumok tanulmányozása világossá teszi, hogy Róma több lényeges ponton eltávolodott a Szentírás tanításától. Éppen ezért nincs okunk arra, hogy a római egyházhoz csatlakozzunk.
Az alábbiakban tíz, hivatkozásokkal is alátámasztott okot mutatunk be arra, miért kell a protestáns hívőnek protestáns keresztyénnek maradnia, és miért nem lehet római katolikus. És bár tíz pontba rendezzük őket, valójában ennél több okot is említhetnénk.
1.) Nem engedhetjük, hogy lelkiismeretünket ember vagy emberi rendelkezések kössék meg. Róma ugyanis – Isten Igéjének határain túlterjeszkedve – megköti a lelkiismeretünket, amikor azt tanítja, hogy az egyházi Tanítóhivatal (Magisterium) „teljes tekintélyével él, amikor dogmákat határoz meg; azaz amikor a keresztény hívő népet visszavonhatatlan hívő elfogadásra kötelező formában terjeszt elő … igazságokat.” (KEK 88) Ezzel szemben hisszük és valljuk, hogy „egyedül Isten a lelkiismeret Ura, ezért felszabadította azt az emberi tanításoktól és parancsolatoktól, amelyek bármilyen téren ellenkeznek Isten Igéjével, vagy ennek hozzáadásai a hit és istentisztelet dolgában.” (Westminsteri Hitvallás 20.2).
2.) Soha nem vethetjük alá magunkat a pápa tekintélyének. Róma ugyanis azt tanítja, hogy a pápa „Krisztus helyettese és az egész Egyház pásztora – teljes, legfőbb és egyetemes hatalma van az Egyház fölött, melyet mindig szabadon gyakorolhat.” (KEK. 882.) A Szentírás tanítása szerint azonban „az egyháznak nincs más feje, csak Jézus Krisztus. Így a pápa semmilyen értelemben nem lehet feje annak.” (Westminsteri Hitvallás, 25.6.)
3.) Nem vagyunk hajlandóak Máriát imádságainkban megszólítani, illetve közbenjáróként vagy segítőként tekinteni rá. Róma tanítása szerint keresztyénként „imádkozhatunk vele, és imádkozhatunk hozzá”, valamint „rábízhatjuk minden gondunkat és kérésünket.” Az első parancsolat azonban arra tanít minket, hogy „buzgón tartsam távol magamtól és kerüljek minden bálványimádást, varázslást, babonát, szentek vagy más teremtmények segítségül hívását. Az egy, igaz Istent pedig helyesen megismerjem, csak őbenne bízzam; teljes alázattal és béketűréssel minden jót egyedül tőle várjak.” (Heidelbergi Káté, 94. kérdés-felelet)
4.) Róma exkommunikálta a szabad kegyelem evangéliumát: „Ha valaki azt állítaná, hogy megigazulttá tevő hit nem más, mint bizalom a Krisztusért bűnbocsátó isteni könyörületben, vagy hogy egyedül ez a bizakodás tesz megigazulttá, legyen kiközösítve.” (Tridenti Zsinat, 6. ülésszak, 12. kánon) A Szentírás ezzel szemben azt tanítja, hogy Isten az istentelen bűnöst kizárólag hit által igazítja meg, a cselekedetektől teljesen függetlenül (lásd Heidelbergi Káté, 60–61. kérdés-felelet).
5.) Hisszük és valljuk, hogy az egyház az Igének van alárendelve; tekintélyét illetően nem helyezhető az Ige mellé, sem afölé. Róma tanítása szerint a Szentírás nem a hit és az élet legfőbb tekintélye. Eszerint az egyház „a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Ezért mindkettőt (lásd a Szenthagyomány – a szerk.) egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell elfogadni és tisztelni.” (KEK, 82.) A Szentírás azonban azt tanítja, hogy egyedül az Írás rendelkezik legfőbb tekintéllyel, ezért „a Szentírás teljes mértékben tartalmazza Isten akaratát, és elégségesen megtanítja mindazt, amit valakinek hinni kell ahhoz, hogy üdvözülhessen.” (Belga Hitvallás, 7.)
6.) Nem hisszük, hogy az üdvösség elveszíthető.A tridenti zsinat tanítása szerint az igaz hit elveszíthető, és az ember az elnyert kegyelmet – vagyis a megigazulás kegyelmét – is elveszítheti (6. ülésszak, 27–29. kánonok stb.). Isten Igéje ezzel szemben azt tanítja, hogy Krisztus soha nem hagyja magára juhait, és „azok, akiket Isten az ő szeretett Fiában elfogadott, hatékony módon elhívott és Lelke által megszentelt, soha teljesen vagy véglegesen ki nem eshetnek a kegyelem állapotából, hanem abban állhatatosan, mindvágig kitartanak és örökre üdvözülnek.” (Westminsteri Hitvallás, 17.1.)
7.) Nem hisszük és nem fogadjuk el, hogy az eukharisztia, illetve az úrvacsora Krisztus áldozatának megismétlése volna. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint az eukharisztia „áldozat, mert megjeleníti (jelenvalóvá teszi) a kereszt áldozatát (…). Krisztus áldozata és az Eukharisztia áldozata egy áldozat (…). …ebben az isteni áldozatban, mely a szentmisében történik, ugyanaz a Krisztus van jelen és áldoztatik föl vérontás nélkül, aki a kereszt oltárán egyszer véresen áldozta föl önmagát (…), ez az áldozat valóban engesztelő.” (KEK, 1366-1367.) A Szentírás ezzel szemben azt tanítja, hogy Urunk testével felment a mennybe, ahol jelenleg is tartózkodik. Az úri szent vacsora ezért Krisztus halálának hirdetése: a benne való lelki részesedés, a kegyelemben való növekedés és az ő halálára való emlékezés alkalma (lásd Westminsteri Nagy Káté, 168–170. kérdés-feleletek).
8.) Nem tartjuk, hogy maga a vízkeresztség eszközli ki a bűnbocsánatot. Róma szerint „a keresztség által az összes bűnök eltöröltetnek, az áteredő bűn és minden személyes bűn, illetve a bűnökért járó összes büntetések.” (KEK, 1263.) A Szentírás azonban azt tanítja, hogy a keresztség jel és pecsét: Jézus kiontott vérére, valamint a Szentléleknek arra a munkájára mutat, amellyel ezt ránk alkalmazza. Egyedül ezek képesek lemosni a bűnt és kieszközölni a bűnbocsánatot (Heidelbergi Káté, 72–73. kérdés-felelet).
9.) A purgatóriumot bibliátlan tanításnak tartjuk: Róma tanítása szerint azok a keresztyének, akik a tökéletesség állapotát el nem érve halnak meg – vagyis „nem tökéletesen tiszták” –, „halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy mennyország örömébe belépjenek.” (KEK, 1030.) A Szentírás azonban másként tanít. A Krisztusban lévő keresztyén mindazzal rendelkezik, amire szüksége van ahhoz, hogy halála után azonnal beléphessen a mennyei öröm és boldogság állapotába. Krisztus ugyanis a mi megszentelésünk és igazságosságunk (lásd Westminsteri Hitvallás, 85. kérdés-felelet).
10.) Róma számtalan babonája és babonás gyakorlata eltéríti az embereket Krisztustól. Ikonjai, képei, szentjei, ereklyéi, búcsúi, miszticizmusa és értelmet nélkülöző, recitatív imái sokakat a bálványimádás örvényébe sodornak. Például Róma azt tanítja, hogy az elhunyt szentek „szüntelenül közbenjárnak értünk az Atyánál, bemutatván érdemeiket, melyeket a földön szereztek meg…”. (KEK, 956.) A Szentírás ezzel szemben arra tanít, hogy tartsuk távol magunkat a babonáktól és a kiötlött mondáktól; ne emberi hagyományokra vagy új kijelentésekre építsünk, hanem ragaszkodjunk az apostoli tanításhoz, amelynek középpontjában Krisztus áll.
Korábbi írások a témában:
„Mindenki mindig ezt hitte?” – A katolikus önképet erősítő toposzok protestáns-evangéliumi kritikája
Luthert gyűlölni és Luther cipőjében járni – a tradicionalista katolicizmus tragikomédiája
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Kedves Márkus Tamás András!
Katolikusnak kereszteltek, majd a Hit Gyülekezetébe később evangélikus hittanra és templomba jártam. Alapvető teológiai ismeretekkel rendelkezem, és alkatilag is hajlamos vagyok a vitakozásra „jogászkodásra”. Az SSPX hírek miatt, és a Mária rádió napi több órás hallgatása után egyre jobban érdekelni kezdett a katolikus világ, és úgy döntöttem, hogy „rekatolizálok”, pontosan a fent felsorolt érvek mentén. Anti modernizmus és az egységesség miatt, tehát alapvetően ideológiai okokból.
Az SSPX-el teológiailag nem értek egyet, de a kiállásuk elindított bennem egy utat. Egyre több katolikus tanítást hallgatok főleg Barsi Balázs atya van rám nagy hatással. Tanításában egyetlen dolgot sem hallottam ami álltalánosságban ellenkezne a protestáns tanításokkal, viszont ilyen mélységgel egyetlen más lelki vezetőnél sem találkoztam.
Lehetséges, hogy a protestáns tanítások betű szerint pontosabbak, de számít ez ennyit a gyakorlati hitéletben? Lehet káros az emberre egy jóhiszeműen követett tanítás? Mivel alapvető súlyos jellem hibám a vitatkozás, az alázatosságot és egységet fontosabbnak tartom mint a protestálást. A katolicizmusban nem csak pápák, hanem számtalan hitvalló keresztény, vértanú van is, egészen napjainkig.
A katolikusság nem jelenti azt, hogy egész nap szentekhez kellene imádkozni, tudtommal nem is kényszerítik, de ez majd kiderül. Ez az egyetlen dolog amit lelkiismeretileg nehezen tudok elfogadni a katolicizmusban.
Lehet, hogy az utolsó két pápa nem olyan, amilyet egy konzervatív hívő látni szeretne, de Sarah bíboros és mások is vannak a katolikus egyházban. A protestáns egyházak mennyivel vannak jobb állapotban? Melyik a menthetőbb? Nem lenne jobb összezárni? Nem 1517-ben vagyunk, mások a problémáink. Tudom, hogy a Szentírás állandó, de az is az Egyházban keletkezett, ahogy később a Szenthagyomány is.
Tudom, hogy Szentírási alapon képzett teológus számára darabokra szedhető az érvelésem, de biztosan ez számít? Az evangélikus tanítást meg más protestánsok nem fogadják el, számtalan egyház és tanítás van a reformáció óta. Az lenne a helyes út, ha ki jogászkodjuk a számunkra tetszőt, nem az ha hallgatunk az elhívásra? Nem elég elfogadni Krisztust? Ha igen miért ne tennénk ezt egy egységes Egyházban?
Tisztelettel:
Dominik Lázár
Valójában nincs „számtalan tanítás”. Idézek ebből a cikkből: https://www.evangelikalcsoport.hu/2026/07/13/mindenki-mindig-ezt-hitte-a-katolikus-onkepet-erosito-toposzok-protestans-evangeliumi-kritikaja/
„„A római katolikus egyház az egyetlen igaz egyház; ezt bizonyítja az is, hogy a protestantizmus ezerfelé szakadt, és ezek az osztódással szaporodó egyházacskák mindannyian mást tanítanak, miközben mindegyik azt gondolja, hogy egyedül ő az igazság letéteményese, és mindenki más téved.”
Ismét egy túlzó, retorikailag hatásos, de teológiailag félrevezető állítással van dolgunk. Az ilyen kijelentés azt sugallja, hogy a protestáns világ sokfélesége áttekinthetetlen; hogy nincs közöttük valódi hitbéli konszenzus, csupán egyéni-egyénieskedő vélemények; és hogy – ezzel szemben – a katolikus egyház egységes, homogén tömbként létezik. Ez a kép azonban inkább polemikus toposz, mint valós helyzetleírás. Valójában szó sincs „ezerféle” egyéni vallásról; inkább néhány nagy, jól azonosítható teológiai „családról” beszélhetünk (lutheranizmus-evangélikusság, kálvinizmus-reformátusság, anglikán/episzkopális irány, illetve az ezekből kisarjadzó metodizmus, baptisták és más szabadegyházi közösségek, pünkösdi-karizmatikus irányzatok). Ezek nem önálló vallások, hanem ugyanannak a protestáns főáramnak különböző hangsúlyai. Valóban léteznek teológiai-felekezeti különbségek, de evangéliumi-reformátori alapon a protestáns egyházak között a hitelveket illetően meglepően nagy fokú egység mutatkozik. Ha a nagyobb protestáns teológiai „családok” által vallott hittartalmat nézzük, világosan látszik, hogy ugyanazokat az esszenciális alapvetéseket vallják: Szentháromság; Krisztus egy személyben való teljes istensége és embersége; Krisztus váltsághalálának helyettes bűnhődésként való értelmezése; eredendő bűn, kegyelem, újjászületés; az egyedül hit által, kegyelemből, Krisztus érdeméért való megigazítás (sola gratia, sola fide, solus Christus); a Szentírás mint hit és élet dolgában legfőbb tekintély (sola Scriptura); valamint a Krisztus rendelése szerinti – és Krisztus ígéretével összekapcsolt – két sákramentum: a keresztség és az úrvacsora. Az egyes protestáns „frakciók” közti különbségek (keresztség alanya és módja, predestináció értelmezése, eszkatológia / a végidők pontos stációi, gyülekezeti tisztségek, egyházi struktúra) ezen közös fundamentumokra épülő, másodlagos kérdések. Ha mindezek fényében egy római katolikus azt állítja, hogy a protestantizmus „ezerféle frakcióra szakadt, és ezekben mindenki mást hisz”, az nagyjából olyan durva leegyszerűsítés, mintha azt mondanánk: mivel létezik tradicionalista, karizmatikus és a II. Vatikáni Zsinat szellemiségét képviselő katolikus irány, ezért a katolicizmus is „ezerfelé szakadt”. Ráadásul a katolikus oldalon tapasztalható belső feszültségek is erősen relativizálják az „egyedül Róma őrzi az egységet” típusú identifikációt. A közelmúltban Róma kiközösítéssel sújtotta a tradicionalista SSPX-et, amely a II. Vatikáni Zsinatot integráló fősodratú katolicizmust modernista elhajlásnak minősíti. Ha valaki a protestáns sokféleséget az egyház egységét érintő veszélyes rombolásként értelmezi, következetesen ugyanezt a mércét kellene alkalmaznia a saját egyháza belső törésvonalaira is. Ehhez járul, hogy a keleti-ortodox teológia a római egyházat a teljességtől megfosztott egyházi közösségnek látja; tanbéli és egyházkormányzati tévedések miatt nem tekint rá az Egyházzal (amelyet önmagával, azaz a görögkeleti egyházzal azonosít) teljes egységben lévő közösségként. Összefoglalóan úgy is fogalmazhatnánk, hogy Róma olyan, mint egy szétfolyásra hajlamos sonka, amelyet egyre kevésbé tart egyben a ráhúzott háló – és ez a háló nem az evangélium, hanem a pápai primátus és a pápa személyének kijáró engedelmesség. Az egységet nem a közös evangéliumi alap, hanem egy centralizált, személyhez, illetve hivatalhoz kötött hatalmi struktúra próbálja fenntartani – váltakozó sikerrel.”
Kedves Lázár!
Köszönöm, hogy írt, különösen a személyes vallomást! Egy apró de fontos terminológiai pontosítást engedjen meg: az “evangelikál” vagy magyarosabb változatban “evangéliumi” címke nem egyenlő az “evangélikus” címkével. Jóllehet régen ez egyet jelölt, ma mar az evangélikus a lutheránus teológiát, illetve a lutheránus egyházi közösségeket jelöli. Az evangéliumi jelző tágabb: az evangéliumhoz, valamint az evangéliumra épülő reformátori elvekhez (sola fide, sola scriptura, sola gratia stb.) hű protestánsokat jelöli, legyenek azok akar evangélikusok, reformátusok, baptisták, metodisták stb. Értem a felvetését, de higgye el, nem szőrszálhasogató (a Haarspalterei szó egyébként Luthertől ered) jogászkodásról van szó, hanem arról, amiről a cikkben is írok: ha Isten és az ő akarata az első számomra, akkor az elsődleges norma számomra Isten Igéje. Az egész kérdés azon dől el, hogy KI, illetve MI a legfőbb tekintély számunkra, keresztyének számára. Minden más másodlagos. Egyébként nem állítjuk, hogy a katolikus egyházban ne lenne megtért ember (vagy hogy a protestánsok között mindenki megtért lenne), Barsi Balázs “atya” valóban kijfezetten evangéliumi ember, és hiszem, hogy valódi kapcsolata van Krisztussal. Ugyanakkor mindez nem valtoztat azon, hogy Róma, illetve a pápaság (pápizmus) mint összefüggő tanrendszer jelentős részben elhajolt Isten igéjétől, ezt az elhajlást további dogmákkal csak bebetonozta, és lám, most üt vissza igazán: amikor olyan pápák regnálnak, akik még a katolikus egyház saját hagyományaihoz sem ragaszkodnak. Azt is értem, hogy valaki a cikkben felsorolt pontokat nem vallja, vagy nem tekinti elsődlegesen követendő tételeknek: de hat most mondjam azt, hogy a római egyház tele van látens protestánsokkal, csak a cikkben említett szempontok miatt nem akarnak távozni. Egyébként Ferenc (különösen a Fiducia Supplicans) óta (és az SSPX kitaszítasa és a német egyház megtűrése óta) – ami egy tőrőlmetszett progresszív gyakorlat – nem igazán értem, hogy katolikuskent hogyan lehet érv a protestansokkal szemben a fragmentáltság vagy a “teológiai liberalizmus”. A protestáns egyházak között vannak olyan rossz helyzetben lévők, hogy bibliai-hitvallásos értelemben valójában már nem is keresztyén egyházak, de vannak olyanok is, amelyek ragaszkodnak az Igéhez, sokakat Istenhez vezetnek és sokakat megőriznek és vezetnek a megszentelődés útján. De meg csak nem is ez számít, hanem az, hogy mi a biblikus. Róma tan-architektúrája, vagy a biblikus-reformátori elvek? Hiszem hogy az utóbbiak. Ne feledjuk el, hogy Róma hivatalosan az evangélium szívére (egyedül hit által való megigazulás) egyházi átkot mondott ki. Akármennyi evangéliumi talajon álló atyát említhetünk, ezen a tényen nem változtat.
Kedves Márkus Tamás András!
Köszönöm a részleteses válszokat! Mivel nem vagyok teológus, és a minimális teológiai műveltségem is lutheránus, nem tudok tudok teológiai alapon vitatkozni az Ön állításaival, sőt nagyrészt igazanak is tekintem. Ennek ellenére gyakorlati szempontokból máshogy látom a kérdést.
A világon jelenleg két meghatározó kézifegyver platform van, az amerikai AR és az orosz AK. Az amerikai minden mérhető paraméterben jobb, különösen ergonómiában. A gyakorlatban mégis az AK-t találom ergonómikusabnak, triviálisan használhatónak, és a modern háborúk tapasztalata szerint minden a valóságban ténylegesen jelentkező feladatot meg is lehet vele oldalni. Tehát a gyakorlatban semmiképpen nem hátrányos.
A Katolikus Egyházat lehet egy babonaközpontnak látni messziről, és hivatkozni a 16 és 17. századi dolgaira, de akkor súlyos fegyveres erőszak zajlott a felek között, és az Egyház hatalmi szereplő is volt. Mára ez nyilván nincs így. Amikor a Mária Rádióban hallottam a Jézus Szíve kultuszról, egy sima alaptalan babonának találtam. De ha ennyi embert megmozgat a mai napig – két hete hatszázan imádkoztak közösen Pakson – akkor ez babona vagy érték?
A gyakorlati hitélet szempontjából a Katolikus Egyház Szentírással alá nem támasztható dogmái vagy gyakorlatai nem támasztanak objektív hátrány véleményem szerint. A Szenthagyomány nem elvesz hanem hozzáad, ahogy a deuterokanonikus könyvek is. Meghallgattam őket Fábry Kornél Biblia egy év alatt podcastje-ben, és véleményem szerint semmilyen hátrányt nem jelent az ismeretük. A Szenthagyomány, ha nem is megalapozott, rendkívül jó anti tézise a modern üvegpalotáknak és a katasztrófális kultúrális állapotoknak.
Nem gondolom, hogy keresztényként körzővel és vonalzóval rajzolt embereknek kellene lennünk. Ha Ön nyaralni menne, katolikus vagy protestáns országba menne szívesebben?
Tudom, hogy az én válaszom nem olyan megalapozott mint az Önéi, de kérem, hogy a szellemét próbálja megérteni. Egy mai bejegyzés, ami a válaszomat inspirálta, Barsi Balázs atyától. Ha ez elfér a Katolikus Egyházban, akkor elférek én is.
A Miatyánk mint a szentség sodrása
Minden szent életében ott volt a teljes önátadás Istennek, akár szerzetesek voltak, akár házasságban éltek. 
Enélkül papnak menni pedig egyenesen klerikális megalománia: az illető a fejébe veszi, hogy a lelki hatalom birtoklásáért pap, netán főpap lesz.
És sajnos a szemináriumok folyosóin legtöbbször barokk főpapok pöffeszkednek a festményeken, ahelyett, hogy a megfeszített Krisztus lenne az üres fehér folyosó végén, meg az Isten-anya Mária, és legfeljebb egy-két szent életű lelkiatya képe (mint például Brenner János vértanúé, akinek képét annak idején az ÁEH jellemző módon levetette, míg a barokk főpapok maradhattak).
Igazából nem a papságra kell készülnie annak, aki pap akar lenni, hanem elsősorban életszentségre!
Tisztelettel:
Dominik Lázár
Kedves Dominik Lázár!
Ön azt írja, hogy a Szenthagyomány nem elvesz, hanem hozzáad. Protestáns szemmel itt van a fő nehézség. Ha a „hozzáadás” csupán történeti ismeret, az egyház múltjának megértése, hasznos lelki tapasztalat vagy a Szentírásból következő bölcsesség, akkor erről lehet beszélni és ebből lehet tanulni. De ha a Szenthagyomány olyan tanításokat, dogmákat vagy kultuszformákat ad hozzá a hithez, amelyeket Krisztus és apostolai nem tanítottak és nem rendeltek el, akkor már nem pusztán „gazdagításról” van szó.
Innen indult a reformáció. És ez csak olyan „episztemológiai” alapon nyer értelmet – ez a protestáló magatartás –, amely a Szentírást, isten írott Igéjét, tényleg mindennél többre tartja és ennek tekintélye alá rendel minden mást. Ha ez az attitűd hiányzik, akkor eleve a protestáns érvelés befogadása is nehézségekbe ütközik, mert egyfajta „érdektelenség” fogja fel filterként.
A kérdés tehát nem az, hogy a Jézus Szíve-tisztelet, Mária tisztelete, a szentekhez való fordulás vagy más gyakorlatok kiválthatnak-e őszinte érzelmeket. Bizonyára kiválthatnak. Nem állítjuk, hogy az ezekben részt vevő emberek szükségképpen rosszhiszeműek lennének vagy hogy ne lennének valódi vallásos vágyaik. Nem is érdemes ilyen vizekre evezni, mert ebből nem lehet jól kijönni, mert ugye – Ferenc pápa után szabadon – mindig kérdezhetnénk, hogy „ki vagyok én, hogy megítéljem mások vágyait, érzéseit stb.?”
Mondok egy, a katolicizmus berkeiből vett példát, amely a mi hozzáállásunkat példázhatja. A magyar tradicionalista katolikusok hevesen ágállnak az ún. „Szeretetláng” lelkiségi mozgalom ellen, amely egy bizonyos hölgy magánkinyilatkoztatásain alapszik. Ennek a hölgynek – Erzsébet asszonynak – a naplóját egy mariológus atya lektorálása után úgy adják ma ki, hogy jelentős – dogmatikailag – pontatlan, hibás, félrevezető részek ki vannak már belőle szerkesztve. Erre a tradicionalista katolikus azt mondja, hogy ez nonszensz, hiszen, ha egy kinyilatkoztatást toldozni-foltozni kell, mert hibás, akkor – lévén egy kis kovász az egész tésztát megrohasztja – egyáltalán nem volna szabad kiadni a művet (vagy csak elrettentés ürügyén), hiszen az nem Istentől van; és bár ráépülhet egy egész kegyességi mozgalom (Dél-Amerikában rettentően nagy sikere van e lelkiségi mozgalomnak), talán még pozitív gyümölcsöket is kitermelhet magából, de akkor is félrevezető, mert a gyökere hibás, téves, torz. Azaz, itt nem szabad valamiféle várható pozitív gyümölcsök miatt kompromisszumokat kötni.
Na most mi evangéliumi protestánsok ugyanígy vagyunk vele, de az adott kegyességi megnyilvánulás, tanítás stb. torz voltát nem az eddig felhalmozott, auktorizált Szenthagyomány mérlegén mérjük le, hanem az ihletett, tévedhetetlen isteni szó, a Szentírás mérlegén – egyszerűen azért, mert erről tudjuk, hogy szerzőségét tekintve isteni mű. A Krisztushoz való hűségünk tehát nem elsősorban abban áll, hogy megtaláljuk az úgymond lelkileg „leggazdagabbnak” érzett vallási örökséget, hanem abban, hogy megmaradunk annál, amit Isten mondott. Ha a Szentírás közvetíti Isten tévedhetetlen szavát, és egyértelműen közli velünk azt, hogy a kultusz vagy a vallásgyakorlat, istentisztelet terén mi a helyes és a helytelen, akkor azt kell követnünk. Ez ilyen egyszerű. Ez nem működhet úgy, hogy „rendben, van a Szentírás, meg van ahhoz többé-kevésbé kapcsolódó vallási-kultuszi konstruktum, de ez jó lesz így, mert még mindig több, mint a semmi, és hát a hitélet egyébként sem geometria, hogy a részletekre olyan nagy hangsúlyt helyezzünk.” Ha Isten valóban van, ha valóban szólt, ha valóban nekünk szólt és mi valóban meghalljuk azt, amit mondott, akkor egyszerűen ahhoz kell ragaszkodnunk, amit mondott, minden más szempontot háttérbe szorítva.
Ha arra céloz a „körzővel és vonalzóval rajzolt keresztyénség” kitétel alatt, hogy a hitélet nem száraz, szeretet és érzéseket mellőző ortodoxia, akkor egyetérthetünk. Hiába „fegyelmezett” valaki dogmatikai értelemben, ha nem ismeri a valódi bűnbánatot, hálaadást, könyörületet és nincs Krisztussal való mély, bensőséges, szeretetteljes viszonya. Csakhogy lehet ám ezt a kitételt rosszul is érteni – és sajnos ma inkább ez a jellemzőbb. Amikor a hitélet „hitelességét” az élményből, a vallásgyakorlat kulturális telítettségéből, atmoszférájából, pszichológiai tekintetben megerősítő jellegéből olvassuk ki. Az Ige elsőbbsége lehet, hogy nem olyan „sokszínű” a mindig valami újdonságra és élményre vágyó posztmodern ember számára, de nem sivár lelki értelemben.
A Szentírás középpontjában nem egy vallási értelemben sokszínű világ áll, nem egy történeti intézmény, nem is az európai civilizáció védelme, nem a máriakultusz, nem is vallásos emberek megsüvegelendő önátadása, hanem Krisztus – Krisztus, aki szenvedett, meghalt és feltámadt, aki Megváltó és Úr, aki az egyetlen közbenjáró Isten és ember között (és nem az intézmény maga a közbenjáró), aki a bűnösöket kegyelemből tartja meg, hit által, önmagáért. Minden keresztyén hagyományt, minden keresztyén kegyességet, gyakorlatot ezen kell megmérni. Ilyen értelemben a hitvalló, evangéliumi protestáns hit semmiképp sem „kevés”. Az Ige nem kevés, Krisztus nem kevés, a bűnbánat nem kevés. Ahogy a keresztség, az úrvacsora, az imádság, az istentisztelet, az igehirdetés, a testvéri közösség, a szent életre való elhívás sem kevés.
Mindezek alapján szeretném hangsúlyozni, hogy az istenimádat vonatkozásában elsősorban nem az a kérdés, hogy egy bizonyos kegyességi-vallási formula „működik-e” (ma egyértelműen ez az elsődleges szempont sokak számára), hanem hogy – Isten Igéjének primátusát szem előtt tartva – Isten ezt kérte-e, ezt rendelte-e. Ennek fényében mellékes, hogy az emberi szív mitől érzi magát „megérintve” – rengetegen számolnak be nem keresztyén vallásokban megtapasztalt megérintettségről is, de Isten nem adja jóváhagyását soha az Ő szavával szembemenő spirituális élményekre és gyakorlatokra.
Köszönöm a választ!
Az evangélikust a Magyarországi Evangélikus Egyházra értettem. A protestáns „szárazsággal” nehéz vitatkozni, nem is igazán tudok, de ennek ellenére csak megerősödtem a döntésben.
Mármint milyen vagy melyik döntésében erősödött meg?
Az a baj, a katolikusok az egyház egységét másként nem tudják elképzelni, mint egy szervezetként pedig náluk is vannak ellentétek a különböző kegyességi irányzatokon belül, csak ne menjünk tovább milyen ellentétek keletkeztek a ferences rendben egy szigorúbb és egy engedékenyebb irányzat között. A katolikus egyház az egyház egységét nem Krisztusban találja meg, hanem egy szervezetben a pápában. Én evangélikus révén láttam nem teljesen puritán, díszes protetáns istentiszteletet is, Luther is védelmébe vette a képeket és a keresztet is Karlstadt puritán elképzeléseivel szemben. Skandináviában megőrizték szinte a teljes katolikus dísztárat, de ettől még eléggé eltávolodtak az evangéliumtól. Lassan vicckategóriába kerültek, én azonban, ha nem is tudok mindennel maradéktalanul egyetérteni, nem lettem soha katolikus és nem is kívánok az lenni, bibliátlan tanítása miatt. Amúgy meg az állam is felelős ezért, mert egyfajta szinkretista triumfalizmust vár el pl. augusztus 20-i ünnepkor én nagy ünnepnek tartom az államalapítást, de a Szent Jobb-körmeneten semmi pénzért nem vennék részt protestánsként. Ha szabad annyit politizálni engem felettébb irritál Magyar Péter miniszterelnök gyakran használ katolikus teológiai fogalmakat programja megvalósítása közben ilyen a tisztítótűz vagy a volt miniszterelnök apjának megfenyegetése, mikor az követ ajánlott fel a paksi fenékküszöbhöz, hogy ez nem búcsúcédula a bűnbocsánathoz, utóbbi miatt tűzte ki Luther a 95 tételét ezek igen megosztó dolgok egy már szekularizált társadalomban és protestánsokkal szemben. Hiába írták alá 1999-ben is a megigazulásról szóló megállapodást, utána 2000-ben, amit a katolikus egyház jubileuni szentévnek nevezett szintén jött az érdemszerző jó cselekedetek tanítása és a búcsú annak, aki Rómába zarándokolt és felkereste a pátriárchális bazilikákat csak kérdem ez hol van Isten igéjében. Megjegyzem ez csak személyes én pl. jártam Izraelben, ha úgy tetszik a Szentföldön, de nem jártam Rómában, mert valahogy mindig taszít onnan valami, tőlem lehetnek ott gyönyörű bazilikák, de nem tudom elfelejteni, hogy a Szent Péter-bazilika építésére is búcsút gyüjtöttek, lehet, hogy csak nekem irritáló ez, de én ilyen vagyok.
Naívság lenne azt képzelni, hogy a cikkben felsorolt okokra adott katolikus válaszok ne kerültek volna elő az átterők katekizmusa során, vagy hogy az internet, közösségi oldalak és mesterséges inteligencia – melynek használatát szándékosan kerültem e válasz megfogalmazásakor – segítségével ne találkoztunk volna vele mi, aktív, teológia iránt érdeklődő református gyülekezeti tagok is. A cikkben felsorolt okok és az azok ellenére bekövetkezett katolizálások mégis több kérdést hagynak maguk után, mint amennyit megválaszolnak:
Mennyi embert érint? Milyen volt a távozók hitélete? Hogyan történt az elválás? Milyen lelkigondozói tevékenység előzte meg? A kezdeti lelkesedést hitbeli elmélyülés vagy újabb kiábrándulás követi-e? Vajon a távozók iránti aggodalom, az egyházunkat ért veszteség vagy egyszerűen a döbbentség és értetlenség motiválta ezt az írást? Egyáltalán mennyire lehetséges megérteni a távozók motivációját, ha bennünk még nem merültek fel azok a hermenetutikai kételyek, amik a katolizálást választó protestánsokat ily nagy váltásra indították?
Hozok néhány személyes példát kételyt támasztó egyháztörténei kérdésekből:
Hogyan lehetséges, hogy nem is olyan sokkal a Szentírás kanonizációja után már olyan hagyományok jelentek meg az ókeresztény egyházban, amik ma nem állják ki a sola Scriptura próbáját? Miért hasonlít az ókeleti egyházak tanítása a szentségekről és a szenthagyományról sokkal jobban Róma tanítására, mint a protestáns hitvallásokra? Hogyan lehet, hogy a 4. században született örmény liturgia, mely modellként közvetlenül a jeruzsálemi pátriákus ősi liturgiájából merített, teljesen eltér attól a képtől, ami a mi fejünkben él a jeruzsálemi ősgyülekezetről? Hogyan lehetünk ennyire biztosak benne, hogy a reformátorok több mint ezer év távlatából tisztábban értelmezték a Szentirást, mint a római véres keresztényüldözést követő nemzedékek? Egyáltalán hol vált el az ókeresztény egxegézis a reformátori, evangéliumi exegézistől?
Az egyház töredezettsége az egyik legnagyobb fájdalmunk. Nem tudunk október 31-én teljes szívvel örülni Isten igéjének, ha annak igazsága nincs egyformán jelen az Anyaszentegyházban. Mennyire lehet krisztusi válasz erre a fájdalomra a hitvédelem – és a sola Scriptura – pajzsával tartani távol magunkat a láthatatlan egyház katolikus tagjaitól? Nem lenne-e kívánatosabb és áldásosabb e helyett teológiai hidakat keresni Rómával? Valóban veszélyesebbnek tartjuk ezeknek a hidaknak a felfedezését a szentek egyességének láthatóbbá tételénél? Ne feledjük, a szakadék, ami egyházaink között van, pont egy örökkévalóságnyival kisebb az egyház és a világ között húzódó szakadéknál. Ne szűnjünk meg imádkozni ennek áthidalásáért!
Kedves Lóránt!
Érdekes, amit ír, több szempontból is. Egyrészt, mert mint – ahogy kiderül – református egyház/gyülekezeti tagként ír, másrészt épp azt a tendenciát igazolja, aminek kapcsán a cikket megfogalmaztam.
Kezdjük azzal, hogy értem/átérzem, hogy a katolizálók személyes történeteit nem szabad leegyszerűsíteni, és hogy egy-egy ilyen döntés mögött lehetnek valós lelki, egyházi, liturgiát érintő, kapcsolati és intellektuális kérdések is. Ugyanakkor én nem kívántam az egyes áttérők útját pszichológiailag átfogó módon megmagyarázni. Azt is mondtam a cikkben – talán szó szerint így –, hogy nem állítom, hogy minden áttérő teológiailag felületes lenne, vagy pusztán valamiféle pillanatnyi lelkesedés sodrásában döntene az áttérés mellett. Ellenkezőleg, én is úgy vélem, hogy a katolizálás egy fajsúlyos lelkiismereti kérdés. Ugyanakkor úgy vélem, hogy ez a lépés egy olyan személy számára NEM lehet opció, akinek a lelkiismeretét valóban Isten írott Igéje köti. De nem gondolom, hogy ez egy újszerű gondolat lenne. Református egyháztagként – mint aki a normatív hitvallásaink szerint gondolkodik – ennek magától értetődőnek kellene lennie.
Ennek tükrében furcsa, hogy a hozzászólása éppen azt a kérdést kerüli ki, amelyen a vita végső soron eldől. A témát érintő releváns kérdések ezek például: a római dogmák – különösen azok, amelyek a római egyház és a protestánsok közötti választóvonalat jelentik – levezethetők-e egyértelműen és kényszerítő erővel a Szentírásból? A cikkben felsorolom ezeket (vagyis ezek közül néhányat). Ehelyett az Ön kérdése az – reformátusként (!) –, hogy vajon nem értették-e jobban a második, a harmadik vagy a negyedik század keresztyénei a Szentírás üzenetét, mint a jóval később élő reformátorok. De hát pont az a lényeg, hogy ez nem pusztán történeti kérdés. Ilyen alapon a reformáció eleve értelmetlen volt. Akinek ez kérdés, az a reformáció-reformátorok igényét kérdőjelezi meg. Ez a kérdés abból a feltételezésből indul ki, hogy az értelmezés helyességének döntő kritériuma az apostoli korhoz való időbeli közelség. De hát ezzel már túllépünk a Sola Scriptura-n.
A reformátori értelmezés szerint a Szentírást hatalmas távolság választja el tekintélyben és rangban minden más forrástól és értelmezéstől, hiszen a Szentírás az ihletett, tévedhetetlen, normatív isteni szó, amin minden mást megmérünk (norma normans). Persze ez nem azt jelenti, hogy minden más tekintély semmis. Maguk a reformátorok sem gondolták ezt, hiszen írásaikban folyamatosan egyházatyákra hivatkoznak vissza. Tehát ők sem gondolták, hogy az egyházatyák nem számítanak, vagy hogy az ókori egyház mindenben tévedett, vagy hogy a 16. századi reformáció mindenben jobban értené az írott Igét, mint annak előtte bármikor. De a norma normans – újra hangsúlyozom – a Szentírás. A reformátori hitvallásos hagyomány ezt nem mellékesen közli, hanem egyértelműen leszögezi. Maga a II. HH. mondja, hogy az egyházatyák írásait tisztelni kell, DE nem szabad őket a Szentírással egyenrangú tekintélyként kezelni. A Westminsteri Hitvallás ezt azzal támasztja alá, hogy a Szentlélek a Szentlélek által ihletett Szentíráson keresztül szól.
A kérdés tehát nem az, hogy valami régi-e, vagy elég régi-e (nem az, hogy a 4. században megtalálható-e). Nem is az, hogy a keleti vagy a nyugati liturgiában felbukkan-e. A kérdés az, hogy összhangban van-e az apostoli tanítással-tannal, magával a Szentírással, és kimutatható-e belőle mint Krisztus egyháza számára kötelező tanítás.
Kérem vegye figyelembe, hogy ha a koraiság, vagy régiség önmagában normatív erővel bírna, akkor bármiféle reformáció eleve lehetetlen volna. Ebben az esetben minden, ami elég korán, széles körben megjelent és elterjedt (és mondjuk hosszabb ideig jelen volt) az egyházi gyakorlatban, az felülbírálhatatlan lenne későbbi korok számára. Csak el kellene fogadni, és kész. De hát pontosan ezt nem tehetjük meg. Ha lecövekeljük magunkat a 3-4. századnál, akkor ezen az alapon a 11. századnál is le kell cövekelnünk magunkat, főleg, ha a római egyház „organikus dogmafejlődésről” szóló tézisét elfogadjuk. De nem tehetjük meg, mégpedig azért nem, mert a történelem tanúsága szerint az egyházon belül már NAGYON KORÁN jelentkeztek viták, aránytévesztések, spekulációk, liturgiai és fegyelmi szabályok, és igen, tanbéli torzulások is – ne feledjük, hogy az apostoli levelek megírásának okaként ilyen-olyan eretnekségek említhetők. Az apostolok már az ÚSZ-ben a hívek közé belopódzott hamis tanítókról, „más evangéliumról”, „emberi hagyományokról”, igazságtól elhajló közösségekről beszélnek. Ha tehát a Szentírás tekintélyének és normativitásának unikalitását figyelembe vesszük, az apostoli korhoz való közelség nem perdöntő a vitában. Egyáltalán nem.
Ennek fényében a kérdésére: „Hogyan lehetünk ennyire biztosak benne, hogy a reformátorok több mint ezer év távlatából tisztábban értelmezték a Szentírást, mint a római véres keresztényüldözést követő nemzedékek?”, a következő választ lehet adni: nem a reformátorok személyében kell bíznunk, mintha ők volnának a második apostoli nemzedék. Nem Luther, Kálvin, Bucer, Bullinger vagy bármely más reformátor a végső tekintély. Ők maguk is tévedhettek, minthogy gyarló emberek voltak. A kérdés az, hogy az általuk képviselt tanítás milyen mértékben vezethető vissza a Szentírás világos tanítására. Én épp azért vagyok református, mert úgy vélem, hogy a történelmi református hitvallások – és az ezek alapján tájékozódó egyházak – tükrözik leginkább, legtisztábban az apostoli tanítást. Annak, aki máshogy vélekedik, vagy ebben kételkedik, nincs benne békessége, szabadságában áll máshova mennie.
Tehát nem, nem az időbeli közelség a döntő, nem intézményi folytonosság a döntő, nem a többségi vélemény a döntő, nem valamiféle egyházi tekintély a döntő (például a magának tévedhetetlenséget vindikáló mindenkori pápa), hanem Isten kijelentése a döntő.
De talán az Ön kérdése ennél mélyebbre megy, és igazából egy hermeneutikai megközelítés: tehát a tézis az, hogy a 4. században – mivel közelebb voltak az apostoli korhoz – ELEVE jobban értelmezték a Szentírást, mint a reformátorok a 16. században. Na de ezzel meg azt feltételezzük, hogy a Szentírás valamiféle talányos irathalmaz, nehezen, vagy pedig így is, úgy is érthető iratok, kijelentések gyűjteménye, és alapvetően mégiscsak az egyházi gyakorlat, egy adott közösség értelmezési kerete-hagyománya döntené el, hogy ennek a szövegkorpusznak mi a helyes értelmezése. Csakhogy ezzel MÁRIS egy külső szempontot emeltünk a Szentírás, mint isteni szó fölé. A korai – korábbi – közösséget tettük meg döntőbírónak tan és élet dolgában. Remélem érti a dilemmát: Ön a 2-4. századi keresztyén közösséget teszi meg – a „hagyományt” – a szöveg tényleges bírájává. Itt a sola Scriptura tan már feloldódott. Pont azt állították a reformátorok – a bibliai szöveg alapján –, hogy a történeti hagyomány túllépett idővel a szerepén, és elkezdte kiegészíteni (pusztán az „ősisége jogán”), felülbírálni vagy homályossá tenni Isten elégséges Igéjét.
Továbblépve a másik témára, amit említett: azzal egyetértek, hogy az egyház töredezettsége vagy szétszakadt volta sajnálatos esemény, de itt mindjárt hozzáteszem, hogy a katolikus egyház önmagát koherens egésznek tartja, legfeljebb úgy van vele, belőle szakadtak ki eretnekek, elhajlók, révtanítók, szakadárok stb. De a római egyház – mivel magát, az intézményt tekinti legitim, tényleges egyháznak, Krisztus testének – ezért annyira nem búsong „az egyház szakadozottságán”, hanem szépen visszaterelne minden elhajlót önmagába. Én ezt túldimenzionáltnak tartom, hiszen maga az apostol mondja, hogy szükséges, hogy szakadások legyenek köztetek, másrészt a látható, intézményes egység semmit sem garantál (a tiszta tanítást főleg nem). Azt a váradalmat is erőltetettnek vélem, hogy majd ha intézményes módon egységesek leszünk, akkor majd a világ számára mennyire vonzóvá válunk. Ennek semmi alapja nincs, a világot abszolút nem érdekli, hogy a magukat Krisztus egyházának valló közösségek milyen módon kapcsolódnak vagy nem kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanígy abszolút nem érdekli őket, hogy épp milyen ökumenikus szervezetbe tömörülnek xyz tagegyházak. Ez inkább csak egyházpolitika, de nem valós eredmény. Persze a látható egység keresése önmagában igei, nem ez ellen beszélek. De az egység nem hozható létre az igazság kárára. Márpedig szerintünk a római dogmák egy része (nagyobb része) abszolút nem igazolható a Szentírásból, és ezen a tényen nem lehet túllépni az egységre való törekvés szentimentális vágya miatt.
Üdvözlettel,
Tamás
Még egy ok eszembe jutott, miért vonzó a római katolicizmuss és az ortodoxia egyes protestánsok számára. Erről az jut eszembe, mikor az anglikán egyház a kilencvenes években engedélyezte nők lelkésszé avatását, akkor tömegesen több száz anglikán lelkész és hívő is tért át a római katolikus egyházba. Köztük anglikán püspök is, felmentették őket aztán a cölibátus alól, de püspökök nem lehettek, mivel nős püspök nincs az egyház gyakorlatában, a keleti egyházban is nőtlenek a püspökök. Elizabeth Abbot A cölibátus történetében nekik is szentel egy fejezetet a cölibátus nőgyülölő kedvezményezettjei címmel. Nem hinném, hogy igazuk lenne ebben, többről van itt szó,mint nők iránti fenntartásról, hanem bibliai igék is szólnak ellene, az írónő, mint korunk gyermeke, ezt teljesen elfelejti megvizsgálni, hisz könyve a feminizmus szellemében íródott és azt tartja egyenjogúságnak, ha a nők is jogosultak mindarra, amire a férfiak. Jaroslav Pelikan Luther-kutató, híres tudós meg ortodoxként fejezte be életét. Néha nekünk biblikus keresztyéneknek sem árt magunkba nézni.
A protestans egyházakban teret nyert és hódító feminizmus nyilván szerepet játszik sokak katolizalasaban, de a mai helyzetet tekintve akkor legfeljebb a keleti-ortodoxia marad alternatíva, hiszen a katolicizmus Ferenc és Leó pontifikatusa óta (lásd Fiducia supplicans) páros lábbal ugrott ra a progresszió gázpedáljára.
Kedves Tamás!
Köszönöm a hosszú és alapos választ! Az eredeti írásban és a válaszban felsorolt pontok és érvek is teljesen világosan és érthetően tükrözik az evangéliumi tanítást. Nem is szeretnék vitatkozni velük. Az írásban felvetett kérdésre (Róma varázsára) próbálok én is jó ideje – laikus teológiai ismertekkel, az önálló gondolatokat szándékosan a közösségi értelmezés mögé sorolva – választ találni. Nem titkolom, hogy ez a varázs rám is hatással van. Ezért is bátorkodtam – a hitvitát és a személyes hitéletemet, amennyire csak lehet, kerülve – a másik nézőpotot behozni, illetve a két egymást kizáró értelemezt jobban, írásban gondolkodva megérteni.
Újraolvastam Szabados Ádám ide illő, Miért nem értik egymást evangéliumiak és katolikusok? című írását, mely az eltérő egyháztannal magyarázza a nagy dogmatikai különbözőséget. Szabados Ádám evangéliumi és szabadegyházi szemüvegén keresztül ezt úgy fogalmazza meg, hogy „a legfőbb különbség a két egyházfelfogás között az, hogy míg katolikusok szerint Jézus mindenekelőtt egyházat alapított, evangéliumiak szerint Jézus mindenekelőtt követőket hívott el.” Ha holisztikus szemlétben viszgáljuk a Szentírás mellett a korai egyháztörténetet, apologetikát az egyházatyák írásait – esetleg éveink számának növekedésével a hagyomány szerepét is felértékeljük – nem tűnik olyan eretneknek a katolikus értelmezés, ami szerint az Egyház, Krisztus jegyese, több a tanítványok közösségénél, és ezáltal a Szentírás értelmezésében is megbízhatunk.
Az üdvtörténet felől közelítve, az evengéliumi értelmezés Isten dicsőségét és szuverenitását hangsúlyozza, míg a katolikus ételmezés a Teremtő és teremtény, Isten és Izrael, Krisztus és az Egyház együttműködését. Krisztussal együtt munkálkodva, egy holisztikusabb, láthatóbb egyházfelfogással megfertőződve már egyre kevésbé a sola Scriptura köti a lelkiismeretünket, hanem a testvéri szeretet azok felé, akikkel együtt dicsőítjük Istent.