Presbiteriánus válasz a klasszikus diszpenzacionalizmusra – A PCUS 1944-es jelentése Scofield és Chafer tanításáról

Az alábbi állásfoglalás polemikus jellegének helyes megértéséhez szükséges röviden felvázolnunk történeti hátterét. A dokumentum a Presbyterian Church in the U. S. (PCUS), vagyis a konföderációs államok területéhez kötődő déli presbiteriánus egyház zsinati jelentése. Egy ideiglenes bizottság készítette, amelynek azt kellett megvizsgálnia, hogy összeegyeztethető-e a diszpenzacionalista bibliaértelmezés a Westminsteri Standardban – a Westminsteri Hitvallásban, valamint a Westminsteri Kis- és Nagy Kátéban – kifejtett teológiai rendszerrel. A jelentés végül 1944-ben, a 84. közgyűlés jegyzőkönyvében jelent meg.

A kérdés közvetlen teológiai hátterét az adta, hogy a 20. század első felében Scofield népszerű, jegyzetekkel ellátott Bibliája, valamint Lewis Sperry Chafernek, a Dallas Theological Seminary elnökének írásai révén a klasszikus diszpenzacionalizmus jelentős befolyásra tett szert az angol nyelvű konzervatív evangéliumi körökben – még presbiteriánus közegben is. Ezért a PCUS-ban felmerült a kérdés: tanítható-e e teológiai rendszer egy olyan egyházban, amely normatív hitvallása alapján a szövetségteológiát képviseli? A bizottság nem szűkítette le a kérdést az ezeréves királyság természetéről folyó vitára. Megítélése szerint itt két egymással szemben álló, teljes teológiai rendszer – a szövetségteológia és a diszpenzacionalizmus – közötti eltérésről van szó.

Itt azonban egy fontos megkülönböztetéssel kell élnünk: a jelentés kifejezetten a klasszikus, Scofield–Chafer-féle diszpenzacionalizmust veszi célba, nem pedig minden későbbi, a klasszikus formához képest jelentősen finomított diszpenzacionalista irányzatot. Ezt különösen is figyelembe kell vennünk, hiszen a szöveg az elutasított nézet alapjait ezen szerzők – Scofield és Chafer – konkrét műveiből meríti.

Amint látható, a dokumentum hangvétele erősen polemikus; nem semleges történeti vagy teológiai összefoglaló. Mai szemmel különösen vitatható az az állítása, hogy a diszpenzacionalizmus szükségképpen az üdvösség két eltérő útját tanítaná. Charles Ryrie, a 20. század másik meghatározó, rendszeralkotó diszpenzacionalista teológusa szerint az egyedül kegyelemből való üdvösség alapja minden diszpenzációban Krisztus helyettesítő halála, feltétele pedig a Krisztusba, illetve Isten kijelentésébe vetett hit. Ryrie az egyes diszpenzációk közötti különbséget inkább a mindenkor szükséges hit tartalmában látta, mégpedig Isten fokozatosan kibontakozó kijelentésének megfelelően.

E kiegészítés fényében válik érthetővé az is, miként lehettek egyes református teológusok – például a rendszeres teológus J. Oliver Buswell vagy az egyházszervező Carl McIntire – eszkatológiájukat tekintve diszpenzációs premillenisták (lásd a lap alján belinkelt előadás felvételét), miközben továbbra is a Westminsteri Standard szerinti szövetségteológiai architektúra talaján álltak. Ugyanez segít megérteni azt is, miként válhatott ki a Bible Presbyterian Church (BPC) az eszkatológiáját tekintve amillenista Orthodox Presbyterian Church-ből (OPC). A BPC (amelynek maga Francis Schaeffer, széles körben ismert kálvinista teológus-filozófus is tagja volt) a Westminsteri Hitvallás végidőkről szóló cikkelyét úgy módosította, hogy azt történeti vagy diszpenzációs premillenista meggyőződésű református lelkipásztorok és teológusok is elfogadhassák.

*

Az ideiglenes bizottság jelentése a hitvallás és a káték módosításának ügyében

A KÉRDÉS AZ, HOGY A DISZPENZACIONALIZMUSKÉNT ISMERT BIBLIAÉRTELMEZÉSI IRÁNYZAT ÖSSZHANGBAN ÁLL-E A HITVALLÁSSAL

A Közgyűlés által e kérdés kivizsgálására kijelölt ideiglenes bizottság – lásd: Jegyzőkönyv, 1941, 60. o.; 1943, 46. o. – a következő jelentést terjeszti elő.

Mielőtt azokra a tanításokra irányítanánk a figyelmet, amelyek megítélésünk szerint nincsenek összhangban egyházunk hitvallási irataival, szükségesnek tartjuk meghatározni a DISZPENZÁCIÓ és a DISZPENZACIONALIZMUS fogalmát.

A „diszpenzáció” kifejezést egyaránt használja a Westminsteri Hitvallás és a diszpenzacionalizmus. Mindkét rendszer Isten valamely céljának vagy tervének „alkalmazására”, illetve végrehajtására utal vele. A különbség azonban abban áll, hogy a két megközelítés nem ugyanazt tekinti e diszpenzációk tartalmának, vagyis nem azonos abban, hogy pontosan mi az, ami az egyes korszakokban alkalmazásra kerül.

Hogy pontosan mit ért a Hitvallás „alkalmazás” alatt, azt a VII. fejezet 5–6. szakasza világosan kifejti. A kegyelmi szövetségről így olvasunk: „A törvény ideje alatt e szövetséget másként alkalmazták, mint később, az evangélium ideje alatt. A törvény ideje alatt ígéreteket, próféciákat, áldozatokat, a körülmetélkedést, a páskabárányt és más jelképeket alkalmaztak (…). Az evangélium alatt Krisztus – a valóság – kijelentetett; a szövetség alkalmazásának eszközévé lett az Ige prédikálása, a keresztség és az úrvacsora sákramentumának kiszolgálása. (…) Nincs két, lényegét tekintve különböző kegyelmi szövetség, hanem csak egy, amely különböző korszakokban alkalmaztatott.”

Jól látható, hogy Isten tervének a törvény alatti – vagyis ószövetségi diszpenzációban történő – kibontakozása rendszerében és szertartásaiban eltér attól, ahogyan ugyanez az evangélium alatt, a mi diszpenzációnkban megvalósul. A Hitvallás ugyanakkor hangsúlyozza, hogy e két korszak lényegét tekintve nem különbözik egymástól: mindkettő egy és ugyanazon kegyelmi szövetséghez tartozik, amely különböző diszpenzációkban ölt testet. A református hit tanulmányozói eltérő véleményen voltak arról, hány korszakra, illetve diszpenzációra osztható fel helyesen Istennek a bűneset óta az emberiséggel folytatott története. Abban azonban – Hitvallásunkkal összhangban – egyetértettek, hogy e különböző diszpenzációk mind egy és ugyanazon kegyelmi szövetség különböző adminisztrációi.

Az ezzel szemben álló nézőpontot viszont – ahogyan azt Dr. Lewis Sperry Chafer közreadja – a következőképpen lehet összefoglalni: „Mivel a Hitvallás számos olyan tételt is tartalmaz, amely e vitához semmilyen módon nem kapcsolódik, és amely minden fél közös hitét képezi, a kérdést a diszpenzációkkal kapcsolatos elmélet és a szövetségteológia közötti különbségre kell szűkítenünk. Ez utóbbi olyan teológiai spekuláció, amely Isten teljes, a Teremtéstől a Jelenések könyvéig kibontakozó tervét egyetlen feltételezett kegyelmi szövetség alá próbálja rendelni. Az a tény azonban, hogy a Biblia sehol sem nevezi meg, illetve nem írja le konkrétan ezt az egyetlen szövetséget, továbbá hogy a Szentírásban ismertetett szövetségek oly sokfélék és változatosak, hogy kizárni látszanak az egyetlen szövetség gondolatát, nyilvánvalóan nem tart vissza sok őszinte embert attól, hogy ragaszkodjanak e tanításukhoz.” (Chafer, Bibliotheca Sacra, vezércikk a „Dispensational Distinctions Challenged” című íráshoz, 100. évf., 399. sz., 338. o.)

Így e „változatos és sokféle” szövetségek szembeállíthatók az „egyetlen kegyelmi szövetséggel”, vagyis az egyetlen üdvtervvel, amely egyházunk bibliai tanításról alkotott felfogásában központi helyet foglal el.

Aki ismeri a diszpenzacionalista gondolkodást, tudja, mit értenek a diszpenzacionalisták a kegyelmi szövetség elutasításán. Nem vallják, hogy Istennek minden ember számára egyetlen üdvterve volna. Ehelyett azt tanítják, hogy Istennek különböző embercsoportokra vonatkozóan eltérő, sokrétű terve van. (Chafer, Grace, 135. o.)

Az eltérések néhány főbb pontját az alábbiakban emeljük ki.

A DISZPENZACIONALIZMUS tehát – amint azt fentebb bemutattuk – elutasítja azt a tanítást, amely szerint Istennek a bűnbeesés óta az egész emberiségre nézve egyetlen „üdvterve” volna. Ehelyett azt állítja, hogy Isten az idők folyamán különböző embercsoportok számára eltérő üdvterveket valósított meg. E diszpenzacionalista tanításnak napjainkban is több képviselője van, az alábbi idézeteket azonban két kiemelkedő szerző műveire korlátozzuk: Dr. C. I. Scofield írásaira – különösen a Scofield Reference Bible egyes jegyzeteire –, valamint Dr. L. S. Chafer munkáira, amelyek e témában széles körben ismertek. Mindketten a diszpenzációs elmélet szemszögéből beszélnek Isten különböző, egymástól eltérő, különféle csoportokra vonatkozó üdvterveiről. Nem értenek azonban egyet minden olyan következtetésben, amely e megközelítésből levonható.

I. A DISZPENZACIONALIZMUS ÉS A PRESBITERIÁNUS EGYHÁZ SZÖVETSÉGTEOLÓGIÁJA KÖZÖTTI ALAPVETŐ KÜLÖNBSÉGEK TÖBB PONTON IS MEGMUTATKOZNAK. EZEK KÖZÜL AZ ALÁBBIAKAT EMELHETJÜK KI:

A. Annak elutasítása, hogy Isten népe egy

1. A Hitvallás világosan tanítja, hogy Istennek egyetlen népe van, amelyet önmagával üdvözítő közösségbe vont: egyeseket a törvény, másokat az evangélium korszakában, illetve diszpenzációjában. A Hitvallás Isten e közös népét „egyháznak” nevezi (Hitvallás, XXV. fejezet, 2. szakasz). Bármi legyen is a zsidó nép nemzeti jövője, a Hitvallás szerint az, hogy lelki áldássá váljanak a világ és az Egyház számára, attól függ, hogy elfogadják-e Jézust Messiásként, és ezáltal Krisztus Egyházának részévé válnak-e.

2. A diszpenzacionalizmus szerint Istennek legalább két, egymástól elkülönülő népe van: a zsidó nemzet és a keresztyén egyház. Istennek egyértelműen eltérő terve van velük, és e két nép különböző, jellegükben egymástól jelentősen eltérő szövetséggel kapcsolódik Őhozzá.

B. Az üdvösség egyetlen útjának elutasítása

1. A Hitvallás azt tanítja, hogy az üdvösségnek egyetlen útja van: az ember kizárólag Krisztusban, kegyelemből és hit által üdvözülhet. (Hitvallás, III. fejezet, 5. szakasz; VII. fejezet, 3. szakasz; VIII. fejezet, 6. szakasz; X. fejezet, 1., 2. és 4. szakasz.)

2. A diszpenzacionalizmus a törvény és a kegyelem közötti különbséget oly módon hangsúlyozza, hogy azokat egymást kizáró elvekként kezeli (vö. Chafer, Grace, 231. o. és köv.). Bár elismeri, hogy az emberek jelenleg kegyelemből, hit által nyernek üdvösséget, azt tanítja, hogy más korszakokban, illetve diszpenzációkban az üdvösség feltétele a törvénynek való engedelmesség volt. „A próbatétel tárgya már nem a törvénynek való engedelmesség mint az üdvösség feltétele, hanem Krisztus elfogadása vagy elutasítása…” (Scofield Reference Bible, 1115. o.; lásd még Chafer, Dispensationalism, 415–416. o.; Grace, 123., 124–126. o.) A diszpenzacionalizmus szerint továbbá a kegyelem jelenlegi diszpenzációját követően, az ezeréves királyság idején ismét egy szélsőségesen törvényközpontú, érdemalapú rendszerhez térnek vissza. (Chafer,Dispensationalism, 416., 440., 441., 443. o.; Grace, 223. o.)

C. Isten népe egységes végső sorsának elutasítása

1. A Hitvallás tanítása szerint Isten népe, vagyis az igazak „örökkévaló dicsőségre”, illetve örök életre jutnak (Hitvallás, III. fejezet, 5. szakasz; VII. fejezet, 3. szakasz). E végső örökséget a Hitvallás „a mennyek országában való örökkévaló örökségnek” is nevezi (VIII. fejezet, 5. szakasz). A gonoszok ezzel szemben örök gyötrelemre vettetnek. Ez az üdvözültek és az elveszettek végső sorsa. A Hitvallás sehol sem utal arra, hogy az üdvözültek egymástól elkülönülő csoportokra oszlanának, amelyek Isten rendelése szerint eltérő végső áldásokban részesülnének.

2. A diszpenzacionalizmus szerint Isten népének két csoportja – a zsidó nemzet és a keresztyén egyház – egymástól teljesen elkülönülő közösséget alkot. Az ezeréves királyságban ezért eltérő áldásokban részesülnek: a zsidók földi és anyagi áldásokban, az egyház pedig szellemi és mennyei áldásokban. Egyes diszpenzacionalisták – köztük Dr. Chafer – ezt a sorsbeli megkülönböztetést az örökkévalóságra is kiterjesztik. Eszerint az örökkévalóságban három csoport létezne: a pokolban lévő elveszettek; Istennek a földön örökké élő, földi népe; valamint az egyház, vagyis Istennek a mennyekben örökké élő, mennyei népe. (Chafer, Dispensationalism, 448. o.)

D. A Biblia elutasítása mint Isten egyetlen népének adott egységes kinyilatkoztatás

1. A Hitvallás szerzői – mivel korukban ilyen tanítás még nem létezett – nem ismerték azt a diszpenzacionalista értelmezési módszert, amely „helyesen hasogatja az igazság beszédét”. Mindazonáltal mindenki, aki ismeri a református egyház tanítását, tudja, hogy az egyház mindig is vallotta: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit mindennek örökösévé tett, aki által a világot teremtette” (Zsid 1,1–2).

A Hitvallás szerint Isten népe – amelyet a Hitvallás egyháznak nevez – egységes, fokozatosan kibontakozó kijelentést kapott Istentől. Ez a kijelentés Krisztusban éri el tetőpontját, és legtisztább, legvilágosabb formában az Újszövetségben tárul elénk. Az Újszövetséget a Szentlélek vezetése alatt írták, aki az apostolokat arra vezette, hogy felismerjék Isten Krisztusban megvalósuló célját. (Hitvallás, I. fejezet, 1–2. szakasz; VII. fejezet, 6. szakasz.)

2. A diszpenzacionalizmus elutasítja mind az isteni kijelentés egységét, mind pedig azt a hitvallási tételt, hogy Isten akarata az Újszövetségben – az Ószövetséghez viszonyítva – „teljesebben, nyilvánvalóbban és nagyobb lelki hatékonysággal tárul fel minden nemzet, zsidó és pogány előtt” (Hitvallás, VII. fejezet, 6. szakasz). A diszpenzacionalista rendszer szerint az Újszövetség jelentős részei nem az egyháznak, hanem a zsidó nemzetnek szólnak. Dr. Chafer az egyház számára közvetlenül adott szentírási részekről például így ír: „Azok a szentírási részek, amelyek kifejezetten ehhez a közösséghez szólnak: János evangéliuma – különösen a felső szobában elmondott beszéd –, az Apostolok cselekedetei és az apostoli levelek.”(Chafer, Dispensationalism, 406–407. o.) A diszpenzacionalizmus azt is tanítja, hogy a Hegyi beszéd kifejezetten az ezeréves királyság idején élő zsidóknak szól, ezért „törvény, nem pedig kegyelem” (Scofield Reference Bible, 989., 1230. o.; Chafer, Dispensationalism, 443. o.). Egyes szerzők az Úri imádságot és a missziói parancsot is úgy értelmezik, mint amelyek nem az egyháznak, hanem a „nagy nyomorúság” idején élő zsidóknak adattak. (Chafer, Grace, 174., 176., 179., 181. o.)

II. A DISZPENZACIONALIZMUS ELTÉRŐEN ÉRTELMEZI A MEGDICSŐÜLT KRISZTUS MUNKÁJÁT IS

A. A Hitvallás Krisztus királyi tisztségéről, valamint felmagasztaltatásának és megdicsőülésének tartalmáról is tanít. A Westminsteri Kis Káté 26. és 28. kérdésére adott feleletek világossá teszik, hogy Krisztus – aki „most az Atya Isten jobbján ül” – jelenleg is királyi tisztségét gyakorolja: „uralma alá von bennünket, vezet és védelmez bennünket, valamint visszatartja és legyőzi mind az Ő, mind a mi ellenségeinket.” (Érdemes megjegyezni, hogy a Westminsteri Nagy Káté a 45. kérdésre adott válaszában Krisztus királyi tisztségének mintegy kétszer akkora teret szentel, mint prófétai és papi szolgálatának.)

A Kis Káté szerint a megdicsőült Krisztus második feladata az, hogy „eljön megítélni a világot az utolsó napon”. Ez az ítélet győzedelmes királyi munkájának betetőzése: ekkor Krisztus végleg legyőzi mind az ő, mind a mi ellenségeinket. Ezt követően már csak a végső ítélet kihirdetése van hátra.

B. A diszpenzacionalizmus elutasítja, illetve háttérbe szorítja Krisztus jelenlegi királyi uralmát, továbbá eltér hitvallásainknak a feltámadást és az ítéletet érintő meghatározásától.

1. A diszpenzacionalista tanítás szerint Krisztus jelenleg nem gyakorolja királyi hatalmát, hanem csupán az egyház feje. A saját és a mi ellenségeink legyőzésének királyi munkája eszerint kizárólag a második eljövetelét követő (ezeréves) királyság korszakára korlátozódik. (Scofield Reference Bible, megjegyzés, 990. o.)

2. A Hitvallás a feltámadásról a következőképpen tanít: „Az utolsó napon azok, akik élnek, nem fognak meghalni, hanem elváltoznak. A halottak feltámasztatnak saját testükkel…”. (Hitvallás, XXXII. fejezet, II. bekezdés.) A Nagy Káté a 88. kérdésre adott válaszában kijelenti, hogy „közvetlen a feltámadás után következik az angyalok és az emberek általános és végső ítélete…”. Az ítéletről szólva a Hitvallás így fogalmaz: „Isten kijelölt egy napot, amelyen megítéli a világot igazságban, Jézus Krisztus által, akinek adatott minden hatalom és ítélet az Atyától. Azon a napon nemcsak a hitehagyott angyalok ítéltetnek meg, hanem mindazok az emberek, akik valaha is a földön éltek, meg kell, hogy jelenjenek Krisztus ítélőszéke előtt azért, hogy számot adjanak gondolataikról, szavaikról és cselekedeteikről, és megkapják az ítéletet, annak megfelelően, amit testben tettek – legyen az jó vagy rossz.”(Hitvallás, XXXIII. fejezet, I. bekezdés. Lásd a Nagy Katé 85., 86., 87. és 88. kérdésére adott válaszait.) A diszpenzacionalizmus ezzel szemben több, egymástól több mint ezer évvel elválasztott feltámadásról és ítéletről tanít. Bizottságunk megítélése szerint a Hitvallás fenti kijelentéseivel nem egyeztethető össze az a többszörös feltámadásról és ítéletről szóló elképzelés, amelyet számos diszpenzacionalista képvisel.

KÖVETKEZTETÉS:

Bizottságunk egyhangú álláspontja szerint az előbbiekben ismertetett és körülhatárolt diszpenzacionalizmus nem áll összhangban a Hitvallásban kifejtett tanrendszerrel. Ez az ellentét nem csupán az eszkatológia területére korlátozódik, hanem egyházunk teológiájának legmélyebb alapját érinti: azt a teológiát, amely az egyetlen kegyelmi szövetség tantételére épül. Ahogyan Dr. Chafer is világosan felismeri, itt két eltérő értelmezési iskola áll egymással szemben, és a diszpenzacionalizmussal szembenálló iskolát helyesen „szövetségteológiának” nevezi. (Bibliotheca Sacra, 100. évf., 399. sz., 338. o.)

Valójában Dr. Chafer számára olyannyira nyilvánvaló a diszpenzacionalizmus és egyházunk szövetségteológiája közötti különbség, hogy az egyházi-tanbéli alapelvek felülvizsgálatára tesz javaslatot, éspedig azzal a céllal, hogy helyet biztosítsunk azok számára, akik már nem kívánnak a szövetségteológia református hagyományához ragaszkodni. (Uo., 345. o.)

Tisztelettel benyújtva,

F. B. GEAR, elnök
J. E. BEAR
L. NELSON BELL
J. B. GREEN
J. P. MCCALLIE
E. W. MCLAURIN
SAMUEL H. SIBLEY

Forrás: https://heidelblog.net/2016/02/southern-presbyterian-church-on-dispensationalism-in-1944/
A bevezetőt írta és a jelentést fordította: Márkus Tamás András, református lelkész-teológus

*