Áldozatok Krisztus után? Az Ezékiel 40–48 teológiai dilemmája

Egyes diszpenzacionalisták – vagyis a szövetségteológiától eltérő, korszakos teológiát képviselő evangéliumi keresztyének – Ezékiel könyvének 40–48. fejezetében leírt templomi látomás beteljesedését Krisztus ezeréves, millenniumi királyságának idejére várják. E felfogás szerint a szakasz prófécia, amelynek szó szerinti megvalósulása még előttünk áll: újjáépül a templom, Izráel törzsei pedig a bibliai leírásnak megfelelő rendben telepednek le a földön, egy jövőbeli, földi ezeréves királyság keretében. E nézet számos képviselője azt is vallja, hogy ekkor ismét sor kerül majd szó szerinti állatáldozatok bemutatására. Ezek azonban nem Krisztus áldozatának elégtelenségét pótolják, hanem emlékeztető szerepet töltenek be: Krisztus tökéletes, egyszeri és elégséges helyettesítő áldozatára utalnak vissza. Funkciójuk tehát eltérne az ószövetségi áldozatokétól.

Más értelmezők az új templomról és Izráel földjének megújulásáról szóló látomást egy kiterjedt, részletes metaforának tekintik. Szerintük Ezékiel képei Istennek az új szövetség korszakában, vagyis az egyházban való jelenlétét vetítik előre. Egy további értelmezés a látomást az új ég és az új föld valóságára vonatkoztatja: Isten népe között megvalósuló, mindent betöltő jelenlétére. E nézet szerint tehát nem egy szó szerinti fizikai templom és kultusz leírásával állunk szemben, hanem egy szimbolikus ábrázolással, amely a jövendő korszak áldásait fejezi ki. Eszerint a templom és az áldozatok részletei az istentisztelet központi jelentőségét hangsúlyozó képek; a templom Isten mennyei lakóhelyének rendezettségét és szépségét jelképezi; a papok és áldozataik Isten népének szolgálatára és imádatára utalnak; a föld felosztása Isten népének biztos lakóhelyét fejezi ki; a folyó pedig Isten áldásainak örök és életadó kiáradását szemlélteti.

Végül lehetséges egy köztes megközelítés is: Ezékiel látomása egyszerre tartalmazhat szó szerinti és szimbolikus elemeket. Eszerint a próféta valóban a jövőbeli valóságot írja körül, ám azt szükségképpen saját történeti-kulturális világának, illetve a korabeli kultusz és társadalom ismert képeinek nyelvén fejezi ki.

Mindenesetre érdemes hozzátenni, hogy a bibliamagyarázók Ezékiel 40–48. fejezeteit a Szentírás legnehezebben értelmezhető szakaszai közé sorolják.

Ugyanakkor az az értelmezés – amelyet főként a diszpenzációs premillenisták képviselnek –, hogy Krisztus ezeréves, földi királysága idején ismét felépül a templom, és újra bemutatnak állatáldozatokat, mintha kissé leértékelné Krisztusnak a Zsidókhoz írt levélben kifejtett főpapi szolgálatát. Joggal vetődik fel ugyanis a kérdés: mi szükség lehet még véráldozatra, ha Krisztus helyettesítő szenvedésével és halálával, vére kiontásával minden bűnért egyszer s mindenkorra tökéletes engesztelést szerzett?

Ha pedig nincs többé szükség bűnért való áldozatra; ha a kárpit kettéhasadt, és Krisztus által közvetlen utunk nyílt az Atyához, a Szentek Szentjébe; ha maguk a hívők váltak a Szentlélek templomává, akkor mi indokolná egy szó szerinti, földi templom újbóli felépítését?

Erre olykor az a válasz hangzik el, hogy – amint arra már utaltunk – a jövőbeni állatáldozatok nem engesztelő, hanem pusztán emlékeztető jellegűek lennének: Krisztus tökéletes áldozatára mutatnának vissza. Ez azonban további kérdéseket vet fel. Miért volna szükséges élőlényeket levágni, vérüket ontani és életüket tömegével kioltani kizárólag az emlékezés céljából? Miért kellene bárkinek is meghalnia azért, hogy „emlékezzünk”?

Éppen ezért egyesek – még a diszpenzációs premillenista eszkatológiát vallók körében is – úgy vélik, hogy itt eltérő értelmezést kell keresnünk. E megközelítés egyik képviselője J. Oliver Buswell református–presbiteriánus rendszeres teológus, akinek e témával kapcsolatos gondolatait az alábbiakban ismertetjük.

*

Gondolatok az Ezékiel 40–48-ról

1. Kétféle tartalom

Teljesen egyértelmű, hogy Ezékiel könyvének utolsó kilenc fejezete a tökéletesség dicsőséges képét rajzolja meg, amelyet számos, a kortársakhoz intézett intés szakít meg. E kétféle – buzdító és prófétai – tartalom olykor világosan megkülönböztethető egymástól, más esetekben azonban nem választható el teljes bizonyossággal. Az Úr tökéletes imádatának és a vele való közösségnek a látomása – amely a Mózes harmadik könyvében leírt rituális rend felnagyított és megdicsőült kifejeződése – minden bizonnyal eszkatológiai jellegű. A leírás nem illeszthető semmihez, ami valaha is megtörtént az ókori Izráel földjén, vagy ami ott valaha is felépült. A látomásban megadott méretek pedig nem reprodukálhatók a Szentföld tényleges földrajzi viszonyai között. János apostol bőségesen merít Ezékiel e fejezeteiből: a Jel 21–22-ben, az új ég, az új föld és az új Jeruzsálem leírásában különösen gyakran utal rájuk. Ez a retorikai és tanítói jellegű anyag – amelybe a tökéletessé tett, felnagyított levitikusi istentiszteletről szóló jövendölések is beleszövődnek – szemmel láthatóan Ezékiel kortársaihoz szól. Azokhoz, akik abban reménykednek, és arra számítanak, hogy egykor visszatérhetnek saját földjükre, majd újjáépíthetik városukat és templomukat. Az a tény, hogy a nép a Szentföldre való visszatérése után Ezékiel bizonyos buzdításait figyelmen kívül hagyta, még nem jelenti azt, hogy e buzdítások a próféta szándéka szerint ne kifejezetten erre a helyzetre vonatkoztak volna. Mózes is adott az Úr imádatára vonatkozó olyan közvetlen rendelkezéseket, amelyeket a népnek az Ígéret földjének elfoglalásakor kellett volna teljesítenie, jóllehet ezeket végül soha nem valósították meg. Így nem különösebben meglepő, hogy a nép a babiloni fogságból való visszatérésekor Ezékiel buzdításait sem vette figyelembe.

Nos, az Ez 40–48-ban valóban nehéz élesen elkülöníteni egymástól a kétféle anyagot. A 40. fejezet egyértelműen a tökéletesség állapotáról szóló látomás része, míg a 41,7–11 világosan Ezékiel kortársaihoz intézett buzdítás. A 45,22-ben említett „fejedelem”, aki „önmagáért” és „az ország népéért” készíttet áldozatot, nem lehet a Messiás, mivel ez ellentmondana a Zsid 7,27–28 tanításának. Inkább azon fejedelmek egyikéről lehet szó, akiket a 45,8–9-ben, valamint Ezékiel próféciájának e szakaszában másutt is megfedd a próféta. Az Ez 47,12-ben és a Jel 22,2-ben szereplő, „gyógyításra”, illetve „gyógyszerre” utaló kifejezések (teráphá, illetve therapeia) sem bizonyítják, hogy azon a helyen, amelyet Ezékiel egyébként tökéletesnek ír le, gyógyításra szoruló betegség volna jelen. E szavak elsődleges jelentése inkább általános hasznosságra és szolgálatra utal. Így teljes mértékben összeegyeztethetők azzal a nézettel, hogy Ezékiel a tökéletességnek ugyanazon képét rajzolja meg, amelyet János a Jel 20–21-ben ír le.

Ezért óvatos javaslatom szerint az Ez 40–48-nak, valamint a rákövetkező szakasznak bizonyos részei az új ég és az új föld állapotát vetítik előre: 40,1–43,6; 43,12–44,5; 45,1–8; 46,19–48,35. Az ezeket követő egységek ezzel szemben közvetlenül Ezékiel kortársaihoz szólnak: 43,7–11; 44,6–31; 45,9–46,18. Mint már említettem, e szakaszok ilyen felosztása részemről csak óvatos kísérlet, hiszen az értelmezésnek kétségtelen nehézségei is vannak. Például az Ez 47,22-t az új égre és új földre vonatkozó anyagok közé soroltam. Ugyanakkor itt arra is találunk utalást, hogy „köztetek élő jövevényeknek … fiai születtek nálatok”. Elhangzik továbbá az a rendelkezés is, hogy „olyanoknak tekintsétek őket, mint Izráel fiait; veletek együtt ők is osztozzanak Izráel törzseinek örökségében”. Ez a parancs módosítja a 3Móz 25,45 rendelkezését, amely szerint az Izráel földjén tartózkodó idegenek gyermekei az izráeliták gyermekeinél alacsonyabb jogállásúak.

Úgy vélem, Ez 47,22 szavai nem feltétlenül arra utalnak, hogy az idegenek a jövendő tökéletesség állapotában gyermekeket nemzenek. A héber kifejezések ugyanúgy vonatkozhatnak azoknak az idegeneknek, illetve jövevényeknek a gyermekeire is, akik korábban Izrael „szellemi örökségén” belül születtek. A vers lényege inkább az, hogy az idegenek gyermekei Izrael örökségén belül egyenlő kiváltságokban részesülnek. Az új égben és az új földön a pogány szentek státusza semmilyen tekintetben nem lesz alacsonyabb a megváltott Izraelénél. Szeretném világossá tenni, hogy az a javaslatom, miszerint az Ez 40–48 eszkatológiai látomása az új éghez és az új földhöz kapcsolódik, semmiképpen sem a premillennializmus szükségszerű eleme. Csupán olyan értelmezési lehetőség, amelyet személy szerint elfogadhatónak tartok. Meggyőződésem, hogy ez a nézet összhangban áll a teljes írásbeli kijelentéssel.

2. Az áldozati rendszerre vonatkozó jövendölés

Bárhogyan értelmezzük is ezt a szakaszt – akár úgy, hogy eszkatológiai jövendölései (a premillennialista tanítók többsége szerint) a millennium idején teljesednek be, akár pedig úgy, hogy az új égben és az új földön valósulnak meg (amint azt én javaslom) –, Ezékielnek a lényegesen kibővített és megújított levitikusi áldozati rendszerről szóló próféciája mindkét esetben értelmezési problémát vet fel. Erre a problémára két lehetséges megoldást szeretnék javasolni. Mindkettő teljes összhangban áll a jelenleg rendelkezésünkre álló adatokkal.

1. A levitikusi istentiszteleti rendet az Úr örökké megtartandó rendként állította fel. Erre több, gyakran ismétlődő igehely is nyomatékosan utal: 2Móz 12,14.17; 27,21; 28,43; 30,21; 3Móz 6,18.22; 10,15; 16,29; 23,21.41; 24,23 stb. Érdekes azonban, hogy az Újszövetség írói – akik nyilvánvalóan a Szentlélek ihletésére írtak – nem látnak ellentmondást abban, hogy azt tanítsák: a rituális, illetve ceremoniális törvény Krisztusban teljesedett be. A Zsidókhoz írt levélnek éppen ez az egyik fő témája. Amikor Krisztus vérét bűneink engeszteléseként hitben elfogadjuk, és őszinte hittel ünnepeljük az úrvacsorát, akkor a páskát is úgy tartjuk meg, ahogyan Isten azt a mi korunk számára elrendelte. Lásd: 1Kor 5,7.

Számomra ezért teljesen következetesnek tűnik az a megközelítés, amely szerint Ezékiel – aki az új égről és az új földről prófétált, de olyan korban élt, amikor az istentisztelet elrendelt formája a levitikusi kultusz volt – látomását e ceremóniák keretében kapta. Ennek megfelelően a látottakat e formák felnagyított, beteljesedett alakjában tárja elénk. Ugyanez az értelmezési elv érvényesülhet itt is: miként a páska és a bűnért való áldozat a megváltásban teljesedik be, úgy Ezékielnek a dicsőséges templomról szóló próféciája is – valamennyi szertartásával együtt – az új égben és az új földön jut végső beteljesedésre. Nem földi, a levitikusi kultusz formájában, hanem Krisztus közvetlen jelenlétében, valamint Krisztus és megváltottai közötti tökéletes boldogság és közösség valóságában. János apostol az új Jeruzsálemben nem látott templomot. Ez azonban nem azért van, mintha ott ne lenne templom a szó beteljesedett, szellemi értelmében, hanem éppen azért, mert – amint ő maga írja – „a mindenható Úr Isten és a Bárány annak temploma” (Jel 21,22).

2. Egyes tekintélyes premillenista tudósok amellett érvelnek, hogy az Ezékiel látomásában megjelenő istentiszteleti rendnek szó szerint kell beteljesednie: vagy az ezeréves királyságban, vagy az új égen és új földön. E premillenista értelmezés szerint a levitikusi ceremóniák esetleges helyreállítása Krisztus golgotai, egyszer s mindenkorra végbevitt engesztelése után nem volna összeegyeztethetetlen a kereszt áldozatának véglegességével – ahogyan az úrvacsora jelenlegi ünneplése sem sérti azt. Azok, akik Ezékiel áldozati rendjének jövőbeli, szó szerinti helyreállítását vallják, rendszerint hangsúlyozzák, hogy ezeknek az áldozatoknak kizárólag emlékeztető, illetve jelképes funkciójuk lehet. Nem tölthetnének be tehát olyan előremutató szerepet, mint az ószövetségi áldozatok, amelyek Krisztus első eljövetelére és engesztelő művére mutattak. Magam inkább az előbbi értelmezés felé hajlok, ugyanakkor az utóbbi álláspontban sem látok szükségszerű teológiai ellentmondást.

 

Forrás: J. Oliver Buswell: Systematic Theology of the Christian Religion. Zondervan Publishing House, Grand Rapids, Michigan, 1974, 535-538. o.