Őstudás helyett üdvözítő kijelentés – Újabb evangéliumi-protestáns válasz a metafizikai tradicionalizmusra

A metafizikai tradicionalizmussal szemben megfogalmazott korábbi kritikai írásunkra érkező hozzászólások egy dolgot világossá tettek, nevezetesen: nem arról van szó, hogy a keresztyén kritika szükségképpen félreismerné a metafizikai tradicionalizmust. Az általunk adott meghatározásra nem érkezett valódi tartalmi cáfolat. Inkább arról van tehát szó, hogy a metafizikai tradicionalizmus képviselői nem értik megfelelően a bibliai-apostoli keresztyénség önértelmezését.

Természetesen a metafizikai tradicionalizmus nem homogén irányzat. Egy részletes, egyes szerzőkre vagy szövegekre irányuló bírálatnak pontosan meg kell neveznie, hogy mely szerző mely állítását teszi vizsgálat tárgyává – ezt mi magunk is elfogadjuk. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne volnának a metafizikai tradicionalizmusnak olyan közös elvi tételei, amelyek teológiailag igenis kritika alá vonhatók. Érdemes e helyütt Mark Sedgwick definícióját idézni: „A tradicionalisták számára a »hagyomány« azt a spirituális bölcsességet jelenti, amely – felfogásuk szerint – valamennyi nagy vallás és spirituális út közös, ősi magvát alkotja: voltaképpen az örök, vagyis perenniális filozófiát.” (René Guénon and Traditionalism. In: The Cambridge Handbook of Western Mysticism and Esotericism. 308. o.) A jelen írás ebből az elvi állításból indul ki.

A vita nem azon múlik, hogy a metafizikai tradicionalizmust vallásnak kell-e neveznünk – érkezett ugyanis egy ilyen visszajelzés is. Ez másodlagos kérdés. Ha ugyanis egy létszemlélet kijelöli, hogy a klasszikus nagy vallási hagyományok honnan erednek, miként viszonyulnak egymáshoz, mi bennük a külső és a belső elem, s mi tekinthető valamennyiük végső igazságának vagy közös metszetének, akkor ez a létszemlélet nem pusztán semleges értelmezési keretet kínál. Maga is átfogó értelmezést ad a vallásokról. Sőt a keresztyén doktrínával szembeállít egy saját „dogmát”, nevezetesen azt a tételt, hogy a konkrét történeti vallások ezoterikus esszenciáját képes abszorbeálni és közvetíteni számunkra. Ezért lehetetlenség kritikával illetni, kérdőre vonni, érvelésre sarkallni, lévén, egy saját dogmát véd. Gyakorlatilag létrehoz egy „szupervallást” vagy a vallások történeti szimbólumrendszerei és frazeológiája fölött álló, megtisztított „szupermetafizikát”. Éppen ez jelenti számunkra, evangéliumi protestánsok számára a problémát.

A kérdés végső soron az, hogy elfogadhatja-e a keresztyén hit ezt a vallások fölé rendelt, kívülről ráerőltetett értelmezési keretet. A történelmi, biblikus és hitvallásos keresztyénség erre a kérdésre egyértelmű „nemmel” válaszol. Nem azért, mintha a keresztyénség ne venné komolyan más vallási hagyományok létezését, az azok iránti igényt és a vallástörténeti jelentőségüket. Hanem azért, mert Isten Krisztusban adott kijelentését nem tekintheti egy vallások fölötti tradíció partikuláris, külső vagy alsóbbrendű megnyilvánulásának. A keresztyénség saját önértelmezése szerint nem valamiféle „beavatási rendszer”, amelynek mélyén egy máshol is hozzáférhető metafizikai tudás rejlik, hanem Istennek a Krisztusban való történeti önközlése, olyan kijelentés, amely nem vezethető vissza semmiféle vallások fölött/mögött álló feltételezett metafizikai egységre.

Ezért az érvelést meg kell fordítani. Nemcsak annak szükséges megfelelően ismernie a metafizikai tradicionalizmust, aki azt keresztyén szempontból kritizálja. A metafizikai tradicionalizmussal rokonszenvezők rendszerint ilyen típusú nyomásgyakorlással élnek: aki kritizálja, az nem ismeri eléggé. Ez korántsem állja meg a helyét. Annak is komolyan számolnia kell a keresztyénség bibliai és doktrinális önértelmezésével, aki a metafizikai tradicionalizmust a keresztyénséggel kívánja összeboronálni vagy harmonizálni. Ugyanis attól, hogy valaki ezoterikus vagy metafizikai módon újraértelmez keresztyén fogalmakat, még nem válik keresztyénné a szó szűkebb (nem pusztán kulturális, hanem biblikus-apostoli és hitvallásos) értelmében.

A nézetkülönbség tehát nem vezethető vissza – ahogy azt a metafizikai tradicionalisták sugallják – egyszerű ismerethiányra. A probléma nem az, hogy a metafizikai tradicionalizmus képviselői nyíltan elutasítanák a keresztyénséget. Éppen ellenkezőleg: sok esetben elfogadják, de egy olyan keretrendszerbe illesztik, amelyben a keresztyénség csupán egy út a többi út mellett, a végső metafizikai igazság egy lehetséges kifejeződése. A keresztyén hit belső logikája azonban szétfeszíti ezt az elfogadást. Aki a keresztyénséget más utak mellett a végső metafizikai célhoz vezető egyik szellemi útnak tekinti, az már ezzel kilépett az apostoli keresztyénség keretrendszeréből.

Mindez végső soron a Szentírás tekintélyének és értelmezésének kérdéséhez vezet: a bibliai kijelentés ugyanis nem engedi, hogy Krisztus személyét és művét valamiféle vallások fölötti szintézis – egy átfogó metafizikai rendszer – részmozzanatává degradáljuk, mert ezzel óhatatlanul átértelmezzük a keresztyén hit fogalmait és állításait. Mi, evangéliumi protestánsok azt valljuk, a keresztyénség lényege nem választható el a saját történeti és kijelentésbeli középpontjától.

Jelen írás annak teológiai hátterét kívánja feltárni, hogy mindez miért lehetetlen vállalkozás. Azt vizsgálja, miért nem hozható létre legitim módon egy vallások és spirituális utak fölött álló „szupervallás” vagy „szupermetafizika”, és miért marad egy ilyen konstrukció végső soron csak a fantázia vagy a vágyálmaink terméke.

Ennek érdekében most a kijelentés, revelatio fogalmához kell visszatérnünk. A keresztyén teológia szerint (és itt most a standard, hitvalló reformált teológiát adjuk közre) az általános kijelentés (revelatio generalis) még a bűneset előtt – amelynek megtörténtét a Szentírásban leírt konkrét, egzakt eseménynek tekintjük – adatott az embernek. Később pedig, a bűneset  után adatott a különleges kijelentés (revelatio specialis), vagyis a kegyelem világának kijelentése, hogy az a bűnösöket üdvösségre vezesse – még ha ez korszakonként, világosságát tekintve folyamatosan bővült is a közölt ismereteket illetően. Az általános kijelentés – nyilván nevéből adódóan is – sokkal szélesebb körű, mint a különleges kijelentés, de mindkettőre szükség van. Konkrét isteni kijelentés – és az abba vetett hit – nélkül ugyanis nincs üdvözítő vallás. A keresztyénség szerint pedig valódi kijelentés csak egyféle lehet: az, amit az egy, igaz és örök Isten ad. Amennyiben vannak hamis vallások – márpedig a keresztyénség szerint a keresztyén úton kívül minden más vallás torz, hamis és elégtelen –, úgy vannak torz és hamis kijelentések is. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert konkrét isteni kijelentés nélkül nem is tudunk vallásról beszélni; kijelentést mellőző üdvözítő bölcsességről pedig szó sem lehet.

Nos, az általános kijelentés Istennek az a munkája, amellyel meg akarta magát ismertetni a maga képére és hasonlatosságára teremtett emberrel. Ezt különböző területeken teszi lehetővé számunkra: gondoljunk a lelkünkre (sensus divinitatis), a személyiségünk erkölcsi szerkezetére (lelkiismeret), az értelmünkre (amellyel elvont gondolkodásra, logikai következtetésekre és konklúziók levonására, ítéletalkotásra vagyunk képesek) vagy a természetre (amelyet értelmünkkel vizsgálva arra a következtetésre juthatunk, hogy létezik egy bölcs, kreatív, jóságos és szerető Teremtő, aki mindezt a mi javunkra hozta létre a semmiből), végül pedig a történelemre (amelynek folyamatában Isten tanácsvégzésének és gondviselésének nyomait fedezhetjük fel). Ez a kijelentés jellegét tekintve üdvözítő lett volna, ha a bűn nem rontja meg végletesen. Miután azonban a bűn belépett a világba – és a bűneset bibliai alapon nem valamiféle metafizikai őstudás elvesztése vagy bizonyos ismeret elhomályosulása, hanem erkölcsi jellegű lázadás a teremtő Isten ellen: engedetlenség, illegitim autonómiaigény – és így az ember életvalóságába, ezért az ember nem volt képes többé úgy felfogni az úgynevezett őskijelentést, hogy abból üdvözítő Isten-ismeret fakadhasson.

Itt észre kell vennünk, hogy már eleve az „őskijelentés” sem felel meg a metafizikai tradicionalizmus elképzeléseinek – más jellegű, mert a lényege az Istennel való személyes, közeli, baráti és harmonikus viszonyban rejlett, és nem valamiféle őstudás birtoklásában –, de még ha létezett is olyan jellegű tiszta metafizikai állapot, amelyet elképzelnek, az többé nem elérhető az ember számára. Semmiféle kognitív bravúr vagy spirituális nyújtózkodás árán.

Lényeges mozzanat, hogy az általános kijelentés jellegét tekintve nem volt szótériologikus, erre egyszerűen nem volt szükség az ember Isten előtti pozitív státusa miatt, hiszen még nem volt a világban bűn. Ezért most az embernek óhatatlanul szüksége van a különleges kijelentésre, amely, lévén különleges kijelentés, mindig az isteni igéhez kapcsolódik.

Nagyon fontos újra kiemelni azt, amivel a metafizikai tradicionalizmus képviselői gőgösen szeretnek polemizálni, nevezetesen, hogy az ember istenismerete teljesen elhomályosult a bűn miatt. Ez nem azt jelenti, hogy nem maradt semmiféle fogódzó a pogányok számára, de a Római levél tanúsága szerint ez csak arra jó, hogy Isten számonkérhesse őket – és e számonkérés alapján elítélje őket, mivel „nincs mentségük” –, de arra nem, hogy üdvözítő ismeretre jussanak. Ezért a metafizikai tradicionalizmus – akármilyen rejtélyes őstudást is feltételez – végső soron eszköztelen arra, hogy azt megszerezze, nem tud hozzá eljutni.

A Biblia történeti könyv is, nem csak időtlen bölcsességek tárháza, és azt is elénk tárja, hogy már a bűneset utáni legkorábbi időkben is szükség volt különleges kijelentésre: ez a bűnbe esett ősszülők esetében az úgynevezett protoevangélium és annak az Isten részéről való proklamálása. Ez az Isten különleges kegyelme hirdetésének kezdete. De vegyük észre, hogy már ez is Krisztusról és az ő áldozatáról szól: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod.” (1Móz 3,15) Ez nem valamiféle előjel nélküli, megtisztított esszenciális metafizika, hanem maga az evangélium. Márpedig ha a bűnnel fertőzött ember számára csak ez marad – hogy ezt az üzenetet meghallja, és reagáljon rá –, akkor ne akarjon (minthogy nem is képes) olyan módon visszatápászkodni az ősállapotba vagy az általa elképzelt paradicsomi létformába, hogy ezt az üzenetet megkerülve – és relativizálva – valamiféle vélt tudás birtokába szeretne jutni.

Akármilyen nemes – valójában gőgös és lázadó attitűdből táplálkozó – törekvésnek is tekintjük azt, amit a metafizikai tradicionalisták célul tűznek ki maguk elé, valójában nem más, mint pogányság. Hiszen kik a pogányok? Azok, akik az általános kijelentés „fényében” járnak és élnek, és nem ismerik vagy nem akarják megismerni Isten különleges kijelentését, mert ha megismernék, akkor nem relativizálnák a különleges kijelentést úgy, hogy azt a sok közül csak egy útnak tartják. És mint ilyenek az élet igéjétől el vannak zárva. Szentírási terminológiával: tudatlanok (ApCsel 17,30; Ef 4,18), akik tudatlanságukat ravasz módon azzal leplezik, hogy „megengedik” a keresztyénségnek, hogy üdvözítő igénnyel lépjen fel a többi üdvözítő út mellett – de épp ezzel leplezik le a tudatlanságukat. Ez a tudatlanság persze nem valamiféle teljes ismerethiányt jelent, hanem a különleges kijelentésre vonatkozó ismereteknek, illetve azok elfogadásának a hiányát.

Továbbá hiába apellálnak a metafizikai tradicionalisták a paradicsomi ősállapotra, mondván, ők csak a különleges kijelentés – vagy kijelentések – paravánja mögé akarnak benézni, vagy hogy oda, az ott még elérhető tudásbázishoz szeretnének visszatérni. Ugyanis a paradicsomi kijelentés lényege nem valamiféle ősi, de mára elveszett tudásról, rejtett ismeretről, tiszta metafizikáról szólt, hanem az Istennel mint személlyel (a „Vagyokkal” – 2Móz 3,14) való bensőséges kapcsolatról. Tehát paradicsomi tudás helyett inkább paradicsomi istenkapcsolatról kell beszélnünk, amely elveszett, és amelynek a helyreállítása érdekében adatott a különleges kijelentés. A rejtett tudásra a bibliai narratíva szerint épp a kígyó, a kísértő hívja fel a figyelmet, azt sugallva, mintha isten el akarná zárni tőle az embert, és így az ember nem tud megistenülni. Ezért helyesen következtetünk arra, hogy a metafizikai tradicionalizmus a kísértő hangját visszhangozza, amikor egy rejtett és elfeledett esszenciális ősismerethez akar eljutni. Ez igenis egyfajta gnosztikus tudásmodell, kár szépíteni.

Az általános kijelentés és – különleges kijelentés híján – az abból táplálkozó, keresztyénségen kívüli világvallások – legyenek akármilyen ősiek is – soha nem kínálhatnak olyan hiteles és tiszta metafizikai igazságot, amely „üdvözítő” lehetne. Teljesen mindegy, hogy milyen vallástörténeti fogalmakkal, mennyire ezoterikus frazeológiával és miféle szalonképes beszédmóddal próbáljuk ezt az elhomályosult „istenismeretet” palástolni: lehetetlenre vállalkozunk. Legfeljebb csak annyira tudunk eljutni a Krisztusban való történeti kijelentés – az evangélium – nélkül, amennyire azt a Római levélben Pál apostol elénk tárja: hogy van egy felettünk álló hatalom, egy személyes Isten, és ennek tudata „bele van írva” a lelkünkbe. Ez persze táptalaja lehet a különleges kijelentésnek, de önmagában nem üdvözítő, és nem kínál mélyebb istenismeretet. A pusztán erre felhalmozott istenismeret – akármilyen ősi és hiteles is – nem több, mint kár és szemét (ezek Pál apostol szavai, lásd Fil 3,8). Még ha érdekes és lebilincselő is egy ilyen ismerethalmaz – „metafizika” –, mivel azonban hiányzik a szótériologikus jellege, csak vakvágány, kárhozatra vezető út.

Ebből fakadóan mondjuk keresztyénként, hogy a keresztyénségnek az a felfogása, amely azt a többi hitelesnek mondott spirituális út közül csupán „egynek” tartja, alapvetően hibás; ez a nézet elfogadhatatlan, lévén, a keresztyénség szerint a különleges kijelentés centruma maga a názáreti Jézus személye és Jézusnak a történelemben véghez vitt üdvtette: helyettesítő szenvedése-halála, valamint a testi feltámadása, mennybemenetele. Az ember részéről pedig, bármiféle spirituális átélésről, megtapasztalásról legyen is szó, annak csakis Istennek ez az egyedi, kizárólagos, a történelemben véghez vitt üdvözítő tette lehet az alapja. Szó sem lehet arról, hogy a Krisztusban adott kijelentés valamiféle, a konkrét történeti szimbólumokat meghaladó, mélyebb, egyetemesebb metafizikára utalna. Nem véletlenül olvassuk a Jelenések könyvében, hogy az eszkatologikus istentisztelet és az új teremtés középpontjában a „megöletett Bárány” áll. Krisztus áldozata ezért nem egy ideiglenes, alsóbbrendű vallási szimbólum, amelyet a végső metafizikai belátás majd maga mögött hagy, hanem Isten végső dicsőségének szerves, maradandó és meghatározó karakterisztikuma.

Ezek alapján hiába állítja a tradicionalista olvasat – például Guénon –, hogy Jézust valóban keresztre feszítették, ha közben azzal a feltételezéssel él, hogy ennek a történeti eseménynek az értelmét egy vallások felett álló, egyetemes metafizikai „keresztszimbólum” adja, és a keresztyénség ennek csupán az egyik történeti megjelenítése. Maga a Jelenések éppen erre cáfol rá: hogy csak egy univerzális szimbólumról lenne szó, amelyhez Krisztus konkrét története mintegy utólag társul. A Jelenések könyve szerint – és ne feledjük, hogy itt a megdicsőült lelkek állapotáról olvasunk leírást Isten közvetlen színelátása mellett – a Bárány 1. személy, nem puszta jel vagy elv, hiszen uralkodik, megítél, trónon ül, stb.; 2. méltóságának oka történeti és üdvtörténeti, hiszen „megöletett”, és „vérével vásárolta” meg az egyházat. Azaz nem a kereszt időtlen „metafizikai” jelentése teszi fontossá Krisztus halálát, hanem Krisztus konkrét, személyes önátadása váltja meg az ő népét. 3. A megváltás partikuláris neveket hordoz, amelyek nem felcserélhetők és nem helyettesíthetők, tehát nem relativizálhatók, hanem kötöttek, sőt örök időkre rögzítettek: a Bárány, az ő vére, az ő könyve, az ő apostolai és az ő menyasszonya, az egyház. Ezek a valóságok nem oldódnak fel egy felettük álló személytelen metafizikai sémában. 4. Még az eszkaton sem relativizálja a keresztet: Isten – mondjuk úgy, hogy a metafizikai tradicionalisták is jól érezzék magukat: az Abszolútum – közvetlen közelében a Bárány, azaz Krisztus nem eltűnik, hanem a mennyei templom és a trón centrumában áll, ergo a teljes beteljesedés nem lehet a konkrét Krisztus-eseményt meghaladó vallás metaszintjén. Ezt állítani ismét egy, a Krisztus-eseményt privatizálni, egyben relativizálni szándékozó ravasz pogányság terméke.

A metafizikai tradicionalistáknak tehát nincs más választásuk, mint Krisztussal mint személlyel szembesülni: vagy behódolnak neki, leborulnak előtte – elfogadva őt kizárólagos Urunknak és Megváltójuknak –, vagy konfrontálódnak vele, és elutasítják őt. Lásd Jn 14,6: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” Ez a kijelentés különbözteti meg Krisztust minden más vallási vezetőtől. Aki nem fogadja el ezt a kijelentést, az soha nem ismeri meg őt. Vegyük ezt a kijelentést annak, ami: a názáreti Jézusban mérhetetlen alázat van, de semmi szerénység. Mártának azt mondja Lázár halálakor az Úr Jézus: „Én vagyok a feltámadás…” (Jn 11,25) Nem azt mondja, hogy ő elmagyarázza a feltámadás módját vagy értelmét, hanem önmagával azonosítja a feltámadást. Márk evangéliumának 2. fejezetében Jézus amikor szombaton gyógyít meg egy beteg embert, és ezért az írástudók számonkérik őt, azt mondja, hogy ő maga a szombatnak az ura. A közel-keleti bölcsességirodalommal szemben – ahol a bölcsesség igájának magunkra vételét hangsúlyozták – a názáreti Jézus azonosítja magát a bölcsességgel, amikor arról beszél, hogy vegyük fel az ő igáját, és tanuljunk tőle, mert az ő terhe könnyű. Jézus azt mondja, hogy az ő misztikus teste az egyház, amelyért életét adta váltságul. Jézus tehát nem vektor, aki a feltámadásra, az örök életre, az örök szombatra vagy a bölcsességre mutat – ő maga a feltámadás és az élet, ő maga az örök szombat és ő maga a bölcsesség kútfeje. Ő maga az út az Atyához, és nem valaki, aki megmutatja az utat.

Ez azt jelenti, hogy ha nincs Krisztus – és nem ismerjük őt hitben egyesülve vele, áldozatából merítve –, akkor Istent, az Abszolútumot sem ismerhetjük meg Atyaként, csak a bűneinket megtorló ítélőbíróként. Ha nem ismerjük Krisztust, nem ismerjük az Atyát. Ha ismerjük Krisztust, Atyaként ismerjük Istent. Ha Krisztus nem kizárólagos, minden más spirituális utat kizáró út, akkor nem állunk „családi viszonyban” a Teremtővel. Semmilyen tudás, ismeret, tradíció vagy spirituális út sem tudja ezt az intim üdvözítő kapcsolatot kieszközölni számunkra, csak Krisztus – nem úgy, mint szimbólum, hanem mint élő személy, akiben vagy kizárólagos módon megbízunk, vagy elutasítjuk őt. Krisztus a Mt 23,34-ben úgy beszél magáról, mint aki folyamatosan prófétákat, bölcseket és tanítókat küldött a néphez, de a nép mindig elutasította őket, ergo ő nem pusztán egy próféta és nem pusztán csak tanító. Krisztus nem vallásalapító, nem egy vallási tradíció emblematikus alakja. Nem valaki, aki az igazságot tanítja, vagy aki rámutat valamiféle ősigazságra – ő maga az igazság. Ő a Logosz, akire nézve minden teremtetett. Ez az igazság azonban nem személytelen elv, hanem hús-vér személy. És nincs őt meghaladó, felette lévő tiszta metafizikai igazság; ilyet keresni Krisztussal szembeni sértés, sőt a bibliai Krisztus elutasítása.