Francis A. Schaeffer: A fundamentalista keresztyén és az antiszemitizmus
Olyan korban élünk, amikor az antiszemitizmus ismét nagy erővel van jelen. Sok országban számtalan zsidó ember életét oltotta ki, és hazánkban is, időről időre különböző formában megnyilvánul. Még a fundamentalista (értsd: a hit fundamentumaihoz ragaszkodó – a ford.) keresztyének körében is találunk olykor olyanokat, akik idejük nagy részét a zsidók szidalmazására fordítják.
Az antiszemitizmus kapcsán az első gondolat, ami eszembe jut, az, hogy maga Krisztus is zsidó volt. Amikor az Újszövetséget a Mt 1,1-nél kinyitjuk, azt látjuk, hogy Krisztusról már az első mondat így beszél: Ábrahám magvából származik és Dávid leszármazottja. A Biblia tehát nem csupán mellékesen utal Jézus zsidó voltára, hanem újra és újra hangsúlyozza azt. Nyolcnapos korában körülmetélték és felvitték a templomba, ahogyan a zsidó fiúgyermekek esetében ez szokás volt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Jézus a testén viselte a szövetség jelét. Tizenkét éves korában is a templomban találjuk, ami ismét azt mutatja, hogy zsidó származása és zsidó hite nem mellékes körülmény, hanem emberi életének és neveltetésének alapvető kereteit jelentik.
Nyilvános szolgálata során, felnőttként, Jézus – a Biblia tanítása szerint – elutasította az emberek által kiötlött hagyományokat, és életét tudatosan az ószövetségi normákhoz igazította. Úgy élt, hogy személyében és szolgálatában a Messiásra vonatkozó ószövetségi próféciák mind beteljesedtek. Ő volt úgymond a legzsidóbb zsidó. Nyilvános működése során szinte kizárólag zsidó származású emberekkel foglalkozott, pogányokkal csak kivételesen érintkezett. A tizenkét tanítvány mind zsidó volt. Az ősegyház teljes egészében zsidó származású személyekből állt. Péter, mint zsidó apostol szólt a megtért pogány Kornéliusz századoshoz. Kicsivel később az István diakónus halála utáni üldöztetés szétszórta a hitre jutott zsidókat, akik elvitték az evangéliumot a szíriai Antiochiába, ahol végül megszületett az első, pogány hátterű hívőket is magában foglaló keresztyén gyülekezet.
Az a misszionárius, aki kitárta a pogány Római Birodalom kapuit az evangélium hirdetése előtt, nem más volt, mint a zsidó Pál. És ha megkérdezzük magunktól, miért jutott a zsidóknak ilyen jelentős szerep a korakeresztyén egyházban, akkor be kell látnunk, hogy ez nem valamiféle utólagos gondolat volt Isten tervében; Isten kétezer éven át munkálkodott a történelemben azért, hogy mindezt megvalósítsa.
Isten Ábrahámot hívta el a káldeusok földjéről, Úr-Kaszdimból, mint „első zsidót”, amikor a föld népei eltávolodtak Istentől. Ígéretet tett neki arra, hogy az ország az övé lesz, hogy számos utóda lesz, és mindenekelőtt arra, hogy általa nyer áldást a föld minden nemzetsége. Isten éppen azért hívta el Ábrahámot, hogy rajta keresztül jöjjön el majd a Messiás. A zsidó nép – Isten gondviseléséből fakadóan – kétezer éven át úgymond a Messiás „bölcsőjét” jelentette. Ha megvizsgáljuk e kétezer év történetét, azt látjuk, hogy Isten folyamatosan megerősítette a zsidóknak tett – az eljövendő Messiásra vonatkozó – ígéretét: ez az ígéret nemcsak Ábrahámnak szólt, hanem Izsáknak és Jákóbnak is – velük is megújította –, majd végül Júda törzsére, végül pedig a királyi családra, Dávid házára szűkítette le.
Az évek múlásával az az ígéret is elhangzott, hogy a Messiás Betlehemben fog megszületni, szenvedni fog, és Izrael földjén fog uralkodni a zsidók nevében. Az elmúlt kétezer esztendőben, amely a Messiás eljövetelét készítette elő, az egész föld sötétségben leledzett, kivéve azt a fényt, amely Izraelben ragyogott. Míg őseink valaki mást imádtak – pontosan nem is tudjuk, hogy kit vagy mit, de bizonyosan nem az élő Istent –, addig a zsidók Isten választott népének neveztettek. El voltak különítve a föld többi népétől, Isten szerette és papok királyságává tette őket. Még lázadó, bűnös időszakaikban is ott nyugodott rajtuk Isten oltalmazó keze, azért, hogy legyen néki egy szent maradék, amelyből a Felkent származik.
Nem, Jézus nem véletlenül volt zsidó – ez Isten tervének nem valamiféle mellékes részlete; ha Jézus nem zsidóként született volna meg, akkor – mind az Ó-, mind az Újszövetség tanúságtétele szerint – nem lehetett volna Megváltónk.
Ami pedig jelenkorunkat illeti, a Róm 11,17-24 azt tanítja, hogy mi, pogány hátterű hívők, ne kérkedjünk a zsidókkal, azaz a „természetes ágakkal” szemben, mert ha Isten a természetes ágakat nem kímélte, akkor vigyázzunk, mert majd minket sem fog kímélni. Milyen egyértelműen hangsúlyozza az apostol, hogy ha mi – akik a természet szerint való vadolajfából ki lettünk vágva – a természet ellenére beoltattunk a szelíd olajfába, akkor mennyivel inkább beoltatnak ezek a természet szerint valók az ő saját olajfájukba. És mit hangsúlyoz az Ef 2,14, ha nem azt, hogy Jézus a halálával ledöntötte a zsidókat és a pogányokat egymástól elkülönítő válaszfalat – nem azért, hogy a zsidókat mellőzzék, hanem azért, hogy hit által helyet kapjunk a zsidók között. Így Ábrahám most már a mi ősatyánk, és mivel Krisztusba vetettük hitünket, lelki-szellemi értelemben mi is zsidók vagyunk. A jövőre nézve Isten igéje egyértelműen fogalmaz. A Róm 11,25 alapján egyértelmű, hogy az Izraelt jelenleg terhelő részleges vakság – „megkeményedés” – nem tart örökké, hanem csak addig, ameddig a pogányok teljes számban be nem jutnak. És akkor mi fog történni? A 26. vers szerint így az egész Izrael üdvözül, amikor is a Szabadító elfordítja Jákóbtól a gonoszságot. A 29. vers tipikusan egy olyan közkedvelt igevers, amelyet szeretünk magunkra alkalmazni: „Mert az Isten ajándékai és az ő elhívása visszavonhatatlanok.” Persze vonatkoztathatjuk magunkra, mivel Isten soha nem szegi meg az ígéretét, de vegyük észre, hogy e szentírási szakasz elsődlegesen a zsidók helyzetéről szól.
Isten nagy dolgokat ígért Izraelnek mint nemzetnek, és ez az igevers azt mondja nekünk, hogy Ő be is teljesíti ezeket az ígéreteket. Ha nem teljesítené be őket, akkor nem lenne igaz, hogy Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok. Hasonlóképpen, a Zak 12,10-ben kijelentésre kerül, hogy eljön a nap, amikor majd rá „tekintenek, akit átszögeztek, és akit úgy siratnak, ahogyan az egyetlen fiút gyászolják, és úgy keseregnek miatta, ahogyan az elsőszülött miatt keseregnek.” Azon a napon, amikor Izrael megmenekül, Jézusra fognak tekinteni, és fel fogják ismerni, hogy Ő volt az igazi Messiásuk – Ő, akinek az első eljövetele már megtörtént.
Ismétlem, nem csupán az Ószövetség ígéri, hogy Izrael földje ismét a zsidóké lesz, hanem az Újszövetségben – a Lk 21,24-be ben – is azt olvassuk, hogy Jeruzsálemet a „pogányok megtapodják”, de csak addig, „amíg be nem telik a pogányok ideje.” Ezért az Ige azt mondja nekünk, hogy eljön az a nap, amikor egész Izrael megmenekül és a zsidók a Názáreti Jézusra tekintenek majd úgy, mint igaz Messiásukra; és azt is mondja, hogy az ígéret földje ismét az övék lesz. Nekünk, akik most Krisztuséi vagyunk, nemcsak a múlt, nemcsak a jelen, hanem a jövő miatt is szeretnünk kell a zsidókat. Nem várhatjuk el egy pogánytól, aki a „keresztyén” kifejezést csak a pogányok és zsidók megkülönböztetésére használja, hogy szeresse a zsidókat, de nekünk, akik valóban keresztyének vagyunk – mivel Krisztusba vetett hitünk által nyertünk üdvösséget –, szeretnünk kell az Ő ősi népét.
Mindenekelőtt szem előtt kell tartanunk, hogy Urunk maga is zsidó volt: zsidónak született, zsidóként élt, és zsidóként halt meg. Emellett a bibliai hithősök túlnyomó többsége is zsidó volt – zsidók, akiket személyesen is szeretnék látni, ha majd az Úrhoz kerülök. Látni szeretném Ábrahámot, a zsidók atyját. Látni akarom Izsákot, aki szintén zsidó volt. Látni akarom Jákóbot; ő is zsidó volt. Látni akarom Józsefet; ő is zsidó volt. Látni akarom Mózest; ő is zsidó volt. Látni akarom Józsuét; ő is zsidó volt. Látni akarom Gedeont és a többi zsidó hithőst is. Látni akarom Dánielt, Ezsdrást és Nehémiást; ők szintúgy zsidók voltak. Látni akarom Jánost; ő is zsidó volt. Látni akarom Jakabot; ő is zsidó volt. Látni akarom Pétert; ő is zsidó volt. Szeretném látni Pált; ő is zsidó volt. Csupán néhányat említettem azok közül, akiket oly nagyon szeretnék személyesen is megismerni, és akik mind a „zsidó” névvel illethetők. Hogyan is gyűlölhetném a zsidókat?
És ha mindez nem lenne elég számunkra – számunkra, akik bibliahívő keresztyénnek valljuk magunkat –, vegyük figyelembe Istennek a Róm 11,31-ben szereplő parancsát. Ez az igehely világosan megmondja nekünk, milyen hozzáállásnak kell jellemeznie minket e jelenlegi korszakban a természetes, vér szerinti Izrael iránt. Irgalmasnak kell lennünk velük szemben. És kedves barátaim, az irgalmasság és az antiszemitizmus semmilyen formában nem fér meg egymással az egyházon belül. Hogyan is törekedhetnénk arra, hogy őket egyenként megnyerjük az Úr Jézus Krisztusnak mint személyes Megváltójuknak, ha egyébként a szívünkben mint népet megvetjük őket.
Nemrég egy befolyásos zsidó ember New Yorkban – az egyik new york-i újság munkaügyi vezetője – idézett nekem egy kis versikét, amelyről azt mondta, hogy széles körben elterjedt a városban élő zsidók között. Ahogy elgondolkodtam ezen a versikén, rájöttem, hogy ez több mint pusztán egy érdekes rím. Mély bölcsességet fejez ki azokról, akik keresztyénnek nevezik magukat, mégis, az antiszemitizmus hatja át gondolkodásukat:
„Furcsa ügy ám, hogy az Úr
Zsidót választ utódul.
De még furcsább a fricska tán,
Ha zsidó Istent imádván
Népét szidja mostohán.”
*
„How odd of God to choose the Jew,
But not so odd as those who choose
The Jewish God and hate the Jew.”
Forrás: https://www.pcahistory.org/documents/anti-semitism.html
Fordító: Márkus Tamás András, református lelkész
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
