Adventizmusból a keresztyénségbe: a vasárnapra való áttérés organikus folyamata
Valóban Konstantin találta ki a vasárnapi istentiszteletet? A korai egyház története és a Biblia egészen más képet mutat!
Az adventizmusból való kilépés során gyakran felmerül a kérdés, hogy az egyház mikor hagyta el a szombatnak, mint a hét hetedik napjának megtartását. Az adventista érvelésben újra és újra visszatérő állítás, hogy a korai keresztyének mindenütt megtartották a szombatot, mígnem egy római császár meg nem változtatta ezt a gyakorlatot. Ezzel szemben az Újszövetség és az őskeresztyén kor tanulmányozása egy sokkal fokozatosabb és organikusabb átmenetet tár elénk, amely a keresztyén szabadságon alapul.
Bibliai szempontból a szombat megtartása a keresztyének számára megengedett – szabadságukban áll, de nem kötelező.
Amikor az evangélium elkezdett terjedni a zsidó világon kívül is, felmerültek bizonyos kérdések, nevezetesen hogy milyen előírások vonatkoznak az új, pogány hátterű hívőkre. Az ApCsel 15. fejezetében leírt jeruzsálemi „zsinaton” az apostolok meghatározták a pogány megtértekre vonatkozó követelményeket; figyelemre méltó módon a szombat megtartása nem szerepel ebben a felsorolásban.
Pál apostol erőteljesen hangsúlyozta ezt a szabadságot. A Róm 14,5-ben így ír: „Van, aki az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, a másik pedig egyformának tart minden napot: mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében.”
A Kol 2,16–17-ben ezt írja: „Senki el ne ítéljen titeket ételért és italért, ünnep, újhold vagy szombat miatt. Hiszen ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság”.
Pál tanítása szerint a hívőknek szabadságuk van a szombat megtartására, de annak elhagyására is. Az apostol határozottan ellenzett minden olyan kísérletet, amely a napok megkülönböztetését a gyülekezethez való tartozás feltételévé teszi, de azt is, hogy ezek alapján megítéljük keresztyén testvéreinket.
Történelmileg pontosan ezt látjuk az ősegyházban. A korai zsidó-keresztyének továbbra is megtartották a szombatot, és eljártak a zsinagógába. Ugyanakkor a hét első napján külön keresztyén összejöveteleken is részt vettek, hogy „megtörjék a kenyeret”, és megemlékezzenek Jézus feltámadásáról.
Mivel a szombat megtartása a pogányok számára nem volt kötelező, az egyház világméretű terjeszkedésével a vasárnapi istentisztelet fokozatosan normává vált Júdeán kívül. A második század elejére olyan egyházi vezetők, mint Antiochiai Ignác (aki körülbelül Kr. u. 110-ben tevékenykedett), már megjegyezték, hogy a hívők természetes módon „felhagytak a szombat megtartásával, és az Úr napja szerint éltek”.
A vasárnapra való áttérés tehát nem valamiféle pogány összeesküvés eredménye volt, hanem egyrészt a Pál által hangsúlyozott biblikus szabadság szerves része, másrészt az egyház azon korai törekvéséből fakadt, hogy megünnepelje Krisztus feltámadásának napját.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
