A tévedés gyökereinek kitépése – az eucharisztia jelentősége Thomas Cranmer teológiájában

1550-ben Thomas Cranmer, Canterbury érsek megjelentette A Defence of the True and Catholic Doctrine of the Sacrament of the Body and Blood of Christ című művét (a továbbiakban: Defence), amelyben részletesen kifejti az eucharisztiáról vallott nézeteit. Noha a könyv nagyrészt szakszerű teológiai érvelés, Cranmer tudatosan mellőzi az akadémiai vitákat jellemző elvont nyelvezetet, így az eucharisztia körüli vita jelentőségéről alkotott elképzeléseit közérthető módon tudja az olvasó elé tárni. Cranmer úgy vélte, hogy a római katolikus egyház – különösen a pápai udvar – az igazi keresztyénség ellensége, a mise pedig olyan babonás szertartás, amely azzal fenyeget, hogy eltéríti az embereket a keresztyénség helyes értelmezésétől. Számára ezért az eucharisztia-teológiáról szóló vita nem pusztán a helyes tan megállapítására irányuló intellektuális gyakorlat, hanem közvetlenül a lelkek üdvösségét érintő kérdés is.

A középkori vallásosság abszolút középpontja a mise volt – ez ugyanúgy igaz Angliára, mint a kontinentális Európára. Ahogy Eamon Duffy fogalmaz: „Krisztus maga, akit a kereszt oltárán áldoztak fel, testében, lelkében és istenségében megjelent a plébániatemplom oltárán is, és a vére ismét kifolyt, hogy táplálja és megújítsa az egyházat és a világot.” A laikusok és a papság számára egyaránt a szentmise jelentette az egyház legfőbb eszközét a bűnbocsánat kieszközlésére, a lelki jóllét helyreállítására, az élők javát szolgáló számos egyéb pozitív cél elérésére, valamint a tisztítótűzben szenvedő lelkek megszabadítására. Az élők számára a szentmise a szenttel való találkozás, a halottak számára pedig a tisztítótűzben töltött idő lerövidítésének instrumentuma volt.

VIII. Henrik halálát követően azonban a szentmise és az azt körülvevő kegyességi gyakorlat fokozatosan eltűnt. Bár szakított Rómával, Henrik Angliában nagyrészt változatlanul őrizte meg a késő középkori római katolikus liturgiát és teológiát. Mindazonáltal, amikor 1547-ben meghalt, az ország irányítását egy olyan tanácsra hagyta (fia, VI. Eduárd ekkor még gyermek volt), amelynek tagjai nagyobbrészt a protestantizmussal rokonszenveztek. Az újonnan függetlenné vált Anglikán Egyházat VIII. Henrik lényegében Thomas Cranmer gondjaira bízta, aki teológiai nézeteit tekintve Henrik élete végére szinte már teljesen elmozdult a protestantizmus irányába. Bár VIII. Henrik döntésének indítékait nehéz pontosan meghatározni, nyilvánvaló, hogy ez a lépés a jövőt illetően jelentős hatást gyakorolt Anglia vallási és politikai térképére.

VIII. Henrik „konzervatív” befolyásától megszabadulva Cranmer jóval aktívabban tudta követni a reform irányában tett célkitűzéseit. Programjának egyik központi eleme az új liturgia, illetve ehhez kapcsolódóan az anglikán imakönyv (The Book of Common Prayer) kidolgozása volt, amelyet először 1549-ben adtak ki. Az első anglikán imádságoskönyv még a hagyomány és az újítás sajátos keveréke volt: lehetővé tette az egyház számára, hogy egy megreformált liturgia irányába haladjon, anélkül azonban, hogy túlságosan éles cezúrát jelentett volna a konzervatívok számára. A második, egyértelműbben protestáns teológiát tükröző anglikán imakönyv három évvel később jelent meg, és már egy olyan úrvacsorai szertartást tartalmazott, amely Cranmer szentségekkel kapcsolatos érettebb gondolkodását tükrözte.

Miközben Cranmer az anglikán imakönyv első két kiadásán dolgozott, azok lektorálása közben egyúttal polemikus vitába bocsátkozott az eucharisztia kérdéséről olyan neves teológusokkal és egyházi személyekkel, akik nem szimpatizáltak egyházi reformjaival. Ezen ellenfelei közül az egyik legjelentősebb Stephen Gardiner volt. Winchester püspökeként Gardiner támogatta Henrik Rómával való szakítását, ugyanakkor a római katolikus liturgiát és teológiát szinte teljes egészében változatlanul meg kívánta őrizni. Gardinerrel és más „konzervatívokkal” folytatott vitái során Cranmer két terjedelmes értekezést írt az eucharisztia témájában: a Defence, illetve An Answer unto a crafty and sophistical cavillation, devised by Stephen Gardiner against the true and godly doctrine of the most holy sacrament of the body and blood of our saviour Christ (1551) címet viselő írásait. Ezekben a művekben Cranmer részletekbe menően értekezik arról, hogy miért utasítja el az eucharisztiával kapcsolatos római teológiát, és e kritika mentén kifejti a szentség jelentéséről és a keresztyének életében betöltött szerepéről alkotott felfogását is.

Sok más korai protestánshoz hasonlóan Cranmer teológiai és történeti nézetei szorosan összefonódtak egymással. Önnön reformjait a közvetlenül a Szentíráson alapuló, korai (megtisztított) keresztyénséghez való visszatérésnek tekintette. E történelemszemlélet szerint a középkor folyamán a római katolikus egyház a saját egyháztanából kiindulva, az istentisztelethez fűzött kiegészítései révén fokozatosan megrontotta a korai egyház tisztaságát. A Cranmer különféle értekezéseiben kifejtett tanok valójában – a közbeeső évszázadok emberi kitalációinak eltávolításával – a Krisztus és a korai egyház tanításaihoz való visszatérést szolgálják. Így polemikus értekezései nem csupán liturgikus reformjainak védelmét jelentik, hanem egyúttal azt a törekvését is kifejezik, hogy az egyházat visszavezesse eredeti tanításaihoz – azokhoz a tantételekhez, amelyeket az embereknek üdvösségük érdekében el kell fogadniuk.

Cranmer a római tanítás elutasításában a szentségekkel kapcsolatos középkori felfogás négy központi tételére összpontosít: Krisztus – vélt – valóságos (fizikai) jelenlétére az eucharisztiában, a transzszubsztanciációra, Krisztusnak a szentségben fizikai módon történő magunkhoz vételére, valamint az eucharisztia bűneltörlő áldozatként való értelmezésére. Cranmer természetesen mindegyik koncepciót elutasítja, és kifejti, hogy ezek teljességgel ellentmondanak a protestáns reformáció központi gondolatainak, mindenekelőtt a hit általi megigazulásnak, Isten és a hívő közötti közvetlen kapcsolatnak, valamint – ennek következtében – az egyház közvetítő szerepe háttérbe szorításának.

Cranmer korábban említett, Defence című művének előszavában azt írja, hogy a római tanítás egészének főbb tévedései az eucharisztia körüli tévedések kiirtásával szüntethetők meg: „mert mi haszna volna a rózsafüzér, a búcsúk, a zarándoklatok és a pápaság egyéb jellegzetességei eltávolításának, amíg a két fő gyökérág nincs kigyomlálva?” Amíg ezek megmaradnak, addig újra és újra előbújnak azok a gyomok, amelyek az Úr aratását és nyáját romlásba döntik. Cranmer szerint ezek a „gyökérágak” a következők: „a pápaság transzszubsztanciáció-tana, Krisztus testének és vérének valós, fizikai jelenléte az oltáriszentségben (ahogyan ők nevezik), valamint Krisztus áldozatának megismétlése, vagyis Krisztus újbóli feláldozása, amelyet a pap hajt végre az élők és a holtak üdvösségére.”

Az említett művében az egyik legfontosabb kérdés az, miként van jelen Krisztus az úrvacsorában. A római tanítás szerint Krisztus fizikai módon van jelen a kenyér és a bor színe alatt. Míg egyes protestáns reformátorok – például Luther Márton – elfogadták Krisztus valós jelenlétét a kenyérben és a borban (noha a transzszubsztanciáció tanát Luther is elutasította), a reformátorok többsége – köztük Cranmer – elhatárolódott ettől a felfogástól. Cranmer szerint az az elképzelés, hogy Jézus fizikai módon van jelen az úrvacsora megünneplésekor, ellentétes az ő emberi természetével. Mivel Krisztus felment a mennybe, és megígérte, hogy az idők végén tér vissza, emberi teste – érvel Cranmer – fizikai értelemben korlátozza őt, ezért lehetetlen, hogy „egyszerre százezer helyen legyen jelen, (…) minden megszentelt kehelyben és kenyérben”.

Habár Cranmer elutasította annak lehetőségét, hogy Krisztus testileg jelen legyen az eucharisztia során, ugyanakkor vallotta, hogy Krisztus lelki értelemben igenis jelen van. Noha Krisztus az emberi természetére nézve lényegi módon, valóságosan és testi értelemben érzékelhetően az Atya mellett van a mennyben, szentségi-sákramentumi értelemben lelkileg mégis jelen van. A vízben, a kenyérben és a borban jelek és szentségek formájában van jelen, továbbá lelki értelemben jelen van az Istenhez hű keresztyén népben, akik Krisztus rendelete szerint megkeresztelkedtek vagy úrvacsorával élnek, valamint hitüket őszintén belé vetik.

Itt Cranmer nemcsak arra céloz, hogy Krisztus az eucharisztia során inkább lelkileg, mintsem fizikailag van jelen, hanem arra is, hogy Krisztus a keresztyén hívőkben is jelen van – nem csupán akkor, amikor a szentségekben részesülnek, hanem mindig, amikor őszintén hitüket Krisztusba vetik. Bár ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Cranmer a szentségeket jelentéktelennek tartaná, mégis, egyértelműen kevesebb hangsúlyt fektet a szerepükre, mikor is azt mondja, hogy amit a keresztyének a szentségeken keresztül elnyernek, abban hit által a szentségek nélkül is részesülhetnek.

Krisztus fizikai jelenlétének elutasításán túl Cranmer a transzszubsztanciáció tantételét is elutasítja. A transzszubsztanciáció tana ugyanis nem csupán Krisztusnak a szentségben való fizikai jelenlétét állítja, hanem meg is magyarázza, hogy hogyan valósul meg ez a valóságos jelenlét. A transzszubsztanciáció az arisztotelészi filozófia alapján magyarázza Krisztus fizikai jelenlétét a szentségben: az eucharisztia során a kenyér és a bor „akcidensei”, a kenyér és a bor külső megjelenése a pap áldozati cselekményét követően is változatlan marad, de lényegük, azaz alapvető természetük a kenyérből és a borból Krisztus testévé és vérévé változik. Cranmer megtámadja ezt a tanítást, éspedig azzal érvelve, hogy „ez nem Krisztus tanítása, hanem az antikrisztus ravasz találmánya, amelyet először III. Ince pápa rendelt el.” Úgy véli, hogy Jézus utolsó vacsorán elhangzott szavait nem lehet szó szerint érteni, és hogy a gondolat, miszerint a kenyér és a bor lényege megváltozhat, miközben a tulajdonságai változatlanok maradnak, ésszerűtlen. Ezenkívül azzal érvel, hogy a transzszubsztanciáció eltereli a figyelmet Isten imádatáról, és arra ösztönöz, hogy inkább a szentség fizikai elemeire összpontosítsunk: „Ennek az antikrisztusi tanításnak a végső célja nem más, mint hogy ravaszsággal és fortéllyal eltérítse a keresztyéneket Krisztus igaz tiszteletétől azon legnagyobb bálványimádás felé, amelyet valaha is kigondoltak ezen a világon.”

Cranmer, miután felvetette, hogy Krisztus testében és vérében „csak” lelki értelemben részesülhetünk, továbbmegy, és különbséget tesz hívők – akik valóban magukhoz veszik Krisztus testét és vérét az úrvacsorában – és az istentelenek között, akik nem ezt teszik. Cranmer azzal érvel, hogy mivel a tradicionalisták hisznek a valós jelenlét tantételében, a logika megköveteli, hogy elismerjék: bárki, aki úrvacsorázik, magát Krisztust (értsd: Krisztus fizikai testét és vérét) veszi magához.

Míg a tradicionalisták elismerik, hogy a „gonoszok” számára az úrvacsoravétel súlyos bűn, Cranmer rámutat, hogy az ilyen korlátozások valójában csak kitérő válaszok, és hogy a tradicionalista érvelés szükségszerűen azt a következtetést vonja maga után, hogy bizony az istentelenek is Krisztus testében és vérében részesülnek az eucharisztia során. Cranmer szerint Krisztus „vétele” a hívő hitétől függ, és így a gonoszok, akik részt vesznek az úrvacsorán, pusztán csak a jelképet – a jelet – fogyasztják, és nem azt, amit jelképez, azaz nem a jelzett dolgot. „Mindenki, jó és gonosz egyaránt, szájával látható, érzékelhető módon fogyasztja el az úrvacsorát – mondja Cranmer –, de a testet és a vért csak Krisztus lelki tagjai eszik és isszák – azok, akik Krisztusban lakoznak, és akikben Krisztus lakozik, aki által megújulnak és örök életük van.”

A negyedik könyvben Cranmer az érvelését illetően újra visszakanyarodik a bálványimádás kérdéséhez, és ahhoz az állításhoz, hogy Krisztus jelenlétének hagyományos értelmezése az eucharisztiában egy, a pápaság által kidolgozott eszköz, amelynek célja, hogy megtévessze az „egyszerű embereket”, arra késztetve őket, hogy vallási elkötelezettségüket a szellemi világ helyett az anyagi világra összpontosítsák. „Épp az antikrisztusok, Krisztus legravaszabb ellenségei, kifinomult találmányaikkal és ravasz skolasztikus teológiájukkal sok egyszerű lelket megtévesztettek, elvezetve őket ehhez a szörnyű bálványimádáshoz, hogy látható, saját kézzel készített dolgokat imádjanak, meggyőzve őket arról, hogy a teremtményeket tiszteljék Teremtőjükként és Istenükként.”

Cranmernek az eucharisztia római katolikus nézetével szemben megfogalmazott utolsó érve azon az elképzelésen alapul – erre reflektál –, miszerint az eucharisztia során Krisztus áldozata jelenvalóvá válik és bizonyos értelemben megismétlődik, továbbá a szentmise áldozatán keresztül mind az élők, mind pedig a tisztítótűzben lévő halottak bűnei bocsánatot nyernek. E felfogás szerint az eucharisztia során a pap feláldozza Krisztust az Atyának, és ily módon eszközli ki a bűnbocsánatot.

A 16. századi reformátorok többsége elutasította azt a nézetet, mely szerint a mise Jézus áldozatának (vértelen) megismétlése, és mint ilyen engesztelő jelleggel bír. Sok más reformátorhoz hasonlóan Cranmer is azzal érvelt, hogy ez a tan veszélyes, mert eltereli az emberek figyelmét Krisztus áldozati haláláról. Úgy érvelt, hogy Krisztus halála volt az egyetlen egy áldozat, amely képes volt eltörölni az emberek bűneit, és hogy az eucharisztia arra szolgál, hogy emlékeztesse a hívőket erre az áldozatra, és nem arra, hogy azt „megismételje.”

Továbbá Cranmer háttérbe szorítja a pap szerepét – amely a hagyományos értelmezés szerint kiemelkedő jelentőséggel bírt –, és azt hangsúlyozza, hogy bár a pap és a laikus hívő szerepe különbözik, egyik sem tekinthető fontosabbnak a másiknál. Megfogalmazása szerint „a pap és a laikus közötti különbség ebben a kérdésben csupán a szolgálatban áll; azaz abban, hogy a pap, mint az egyház általános szolgálója, kiszolgáltatja-kiosztja az úrvacsorát másoknak, mások pedig az ő kezéből veszik át.” Cranmer ennél is tovább megy, amikor a laikusok eucharisztiát illető szerepének jelentőségét hangsúlyozza. Az eucharisztia során ugyanis a laikusok nem szó szerinti értelemben vett engesztelő áldozatot mutatnak be, hanem a „dicséret és az imádat áldozatát” ajánlják fel Istennek. Mindemellett ismét világossá válik, hogy Cranmer a szentségből (sákramentumból) fakadó áldások elnyerésének elsődleges feltételeként a hívő hitét és belső, lelki állapotát emeli ki: „A mindenható Isten, személyre való tekintet nélkül, elfogadja (…) az emberek áldozatát és felajánlását, az iránta való hűséges és engedelmes szívbéli hozzáállás szerint.”

Az, hogy Cranmer elutasította a mise áldozatként való értelmezését, jelentős teológiai következményekkel járt a megigazulás és az üdvösség értelmezésére nézve is. Határozottan szembefordul egyik „konzervatív” ellenfele, Stephen Gardiner azon állításával, miszerint – jóllehet a mise önmagában nem felel meg Isten bűnért hozott áldozatának – Isten mégis elegendőnek tekinti azt, amennyiben jóhiszeműen végzik. Gardiner érvelése a késő középkori via moderna üdvtani felfogására épül, mely szerint Isten elfogadja az ember tökéletlen cselekedeteit, ha azok őszinte jóra törekvésből fakadnak. Ez a nézet – amely szerint az ember saját cselekedeteivel hozzájárulhat üdvösségéhez – a hagyományos teológia egyik központi eleme volt, amelyet a 16. századi reformátorok következetesen elutasítottak. Cranmer e tekintetben egyértelműen csatlakozik hozzájuk: elveti a „jó cselekedetek” üdvösségszerző hatékonyságának gondolatát, és amellett érvel, hogy bár az eucharisztia ünneplése jó cselekedetnek tekinthető, ezek „nem nyerik el Isten kegyét, és nem távolítják el haragját a bűnösökről. Éspedig azért nem, mert ilyen megbékélést egyetlen teremtmény sem munkálhat, csak Krisztus egyedül.” Cranmer álláspontja így világossá teszi, hogy a hívőknek üdvösségük tekintetében kizárólag Istenhez kell fordulniuk, nem pedig az egyházi szertartásokhoz mint önmagukban hatékony eszközökhöz.

Cranmer említett műveit áthatja az az aggodalom, hogy az eucharisztiáról szóló római tanítás pusztán eszközként szolgál a bálványimádás előmozdítására, és ezáltal veszélyezteti a lelkek üdvösségét. Miközben részletesen kifejti, hogy mi nem az eucharisztia, pozitív módon is meghatározza annak lényegét: az úrvacsora Krisztus emlékezetének ünnepe, valamint a jámbor hívők lelki táplálékának forrása. A mise „antikrisztusi” tantételének elutasításával Cranmer olyan szentségértelmezést kíván érvényre juttatni, amelynek középpontjában a hívő és a Krisztus közötti lelki találkozás áll. Ebben az értelmezési keretben a papok, a szertartások és a külső elemek csupán eszközök. Jelentőségük nem önmagukban, hanem funkciójukban rejlik; lehetőséget teremtenek a hívők számára az Istennel való lelki közösségre, és így olyan eszközként szolgálnak, amelyen keresztül Isten erősíti a hitüket.

 

Forrás: Daniel Burns: Pulling up the Roots of Error: The Importance of the Eucharist in the Theology of Thomas Cranmer. in: Hanover Historical Review (link:
https://history.hanover.edu/hhr/00/hhr00_1.html)

Fordította: Márkus Tamás András